A [dzsí-tí] meg mi

...és legvégül

2008-01-03T10:34:00.000+01:00

Hát, ennek is el kellett jönnie egyszer. Mikor elindultunk, egyáltalán nem voltunk biztosak benne, végig tudjuk csinálni ezt az utat. Jó fél évvel később, mikor Dél-Amerikába, a harmadik kontinensünkre érkeztünk, már nem voltak kétségeink, de előttünk volt még öt hónap és hat ország, ami akkor még beláthatatlanul soknak tűnt. Aztán szép lassan leperegtek a hetek és a hónapok, fogytak előttünk az országok, gyűltek a fenekünkben a kilométerek. Mexikóban, az utolsó országunkban már minden olyan gyors és egyszerű volt: a rövid időre útitársunkká szegődött otthoni barátaink már a reptéren vártak minket, a velük töltött két pergő, vidám hét gyorsan eltelt. Mikor elrepültek, mi is megkezdtük a visszaszámlálást, hiszen alig maradt egy hónapunk hátra… Aztán mire észbe kaptunk, már be is kellett csekkolnunk a Cancunból hazainduló gépre.

Nagy utat jártunk be, és ha az emlékeink összemosódnak is, a számok segítenek felidézni, mivel is töltöttük az elmúlt egy évet:

1 éven, 2 hónapon és 3 napon át, összesen 429 napon keresztül voltunk úton. Ezalatt 3 kontinens, 15 országában jártunk. 50 ezer kilométert repültünk át, és 70 ezer kilométert zötykölődtünk végig buszon, vonaton és hajón. Ha az egyenlítő mentén tesszük meg ezt a távolságot, pont háromszor kerültük volna meg a földet… :) Az úton 42500 képkockát csattintottunk el, ebből 8630-at meg is osztottunk veletek a neten, amelyek jól aláfestették azt a 225 blogbejegyzést, amikben az élményeinket írtuk meg.

Elképesztően hosszúnak tűnt az út, de csak azért, mert hihetetlenül eseménydús és változatos volt. Feszített tempóban, szinte soha meg nem állva szívtuk magunkba a világ számtalan csodáját. Pihenés nem nagyon szerepelt abban az életformában, amit erre a 14 hónapra a magunkévá tettünk. De nem tudtunk elfáradni, mert napról-napra újabb élmények adtak energiát az út folytatásához .

Sokan kérdeztétek, milyen érzés újra hazajönni, nem maradnánk-e, és folytatnánk inkább az utat, ha lenne rá módunk. A hazajövetel sosem volt kérdéses számunkra, már nagyon hiányoztak a szeretteink, és nem akartunk még egy karácsonyt nélkülük eltölteni. Egy huzamban ennyi idő elég volt, de ha lenne rá alkalmunk, természetesen tovább utaznánk, hiszen ennél tartalmasabb és kielégítőbb életet nehezen tudnánk elképzelni.

Unatkozni nem fogunk itthon sem, új kihívások várnak minket: legfőképpen ki kell találnunk, mihez kezdjünk az életünkkel, mivel akarjuk a továbbiakban megkeresni a betevőt. Szeretnénk remélni, hogy az út maradandó változást okozott bennünk, és azt kívánjuk, hogy meg tudjunk őrizni ebből valamennyit a mindennapi élet zűrzavarában is. Ezt tekintjük a legfontosabb feladatunknak a közeljövőre…

Hazaértünk

2007-12-14T11:52:00.000+01:00

Másfél órás késéssel érkeztünk Budapestre. A munkanap és a karácsonyi hajtás ellenére néhány barátunk ki tudott jönni elénk a reptérre. Aranyosak voltak, készültek:

Miután átszakítottuk a célszalagot, elrabolódtunk, és Óbudán némi fütyülős barack és sör mellett örültünk tovább egymás társaságának. Aztán persze siettünk haza, hogy a családunk is kapjon belőlünk valamit. Egészen este tízig bírtuk szuflával, ekkor elájultunk - kimerítő volt a hazaút, és az időeltolódás is bekavart.

A csomagjainkat még annyi honvágy sem gyötörte, mint minket, így ők ráhúztak még két napot. Vasárnap éjfélre azért őket is meghozták.

Hazaértünk.

Mexikó útvonal

2007-12-13T22:42:00.000+01:00

Kék vonal - kiskör Balival és Szamóval (kb. 3000 km)
Lila vonal - nagykör ketten (kb. 7300 km)

A Yucatan-félsziget

2007-12-13T13:22:00.000+01:00

A képtárak a nevekre kattintva érhetők el.

A Yucatán felé vezető két éjszaki buszutunkat csak néhány órára szakítottuk meg Pueblában. Puebla a szép festett csempével borított épületeiről és a kellemes atmoszférájáról híres. Mi is ezekre lettünk volna kíváncsiak, de valahogy egyikből sem tapasztaltunk túl sokat. A legtöbb csempét a turistaboltokban láttuk, úgy kellett vadásznunk a szebb épületekre a város utcáit róva. A kellemes atmoszféra valahogy nem tudott megérinteni minket, ahogy a zsúfolásig tömött járdákon és sétálóutcákban a vasárnapi korzózókat kerülgettük. Újra buszra pattantunk inkább, hogy meg sem álljunk a maya paradicsomig.

Merida kellemes városában csak azért álltunk meg, mert onnan jól meg lehet közelíteni a könyék két híres romját, Uxmált és Kabah-t. Az egyik top régészeti helyszínnek tartott Uxmálban, van néhány nagyon szépen helyreállított épület, és néhány szépen megmaradt dombormű. Kabah igazából egy pici helyszín, a Maszkok Palotája nevű épület falán sorakozó közel 300 hatalmas Chac-Mool (az esőisten) maszk miatt érdemes ide eljönni.

A következő állomásunk az ugyancsak a kitűnő atmoszférájáról híres Valladolid volt. Legnagyobb sajnálatunkra a város egyetlen (egyébként olcsó és kitűnő) hátizsákos szállását éppen tatarozták. (A főszezon elején, a teljes hostelt lezárva. Ez Dél-Amerika. :) ) A következő elfogadható árú szállás, amibe végül beköltöztünk, a következőkből állt, sorolom: előszoba-hall, egy szék, egy íróasztal, ebben tévézett a kedves portásbácsi. Két szoba, amikben az egyetlen berendezési tárgy egy ágy, egy éjjeliszekrényke volt. Volt még egy hatalmas, hosszúkás helyiség, amiben ha lejátszunk néhány kispályás focimeccset, pihenhettünk volna a berendezési tárgyon, a kanapén. A végében volt még két lepukkant kis fürdő. A szálló - szerintem - még építés alatt állt. Gondolom még minimum öt-hat év kell, hogy európai szemmel is befejezett érzetet keltsen… :) Ilyen körülmények között úgy éreztük, a város hangulata nem fog tudni megérinteni minket, ezért másnap reggel innen is továbbálltunk.

Következett Chichen Itza, ami szintén a leghíresebb mexikói régészeti helyszínek közé tartozik. Nos, valóban szép volt, de úgy éreztük, nem tudta magát nekünk teljesen megmutatni. Gyakorlatilag mindegyik épület körbe volt kerítve, se bemenni, se felmenni rájuk nem lehetett. Így nem tudtunk felmászni az egyébként impresszív és gyönyörűen helyreállított piramisra, pedig az összes képeslapon emberek mászkálnak rajta. Két híres épületről, A Szakállas Ember Templomáról és a Jaguárok és Pajzsok Templomáról el kellett higgyük, hogy látványosak, meg a benti szobrok és domborművek szépek, mert bizony bemenni nem lehetett. Érthető, ha a turistabuszokból kitartóan kiözönlő tömeg ellen ilyen drákói intézkedéseket hoznak, mi mindenesetre kissé kielégítetlenül távoztunk.

Következett Tulum, a kedves tengerparti kisváros, és az utazásunk utolsó régészeti helyszíne. Amire nem számítottunk, hogy ez a maya település duplán is meglep bennünket! Az egyik kellemes meglepetés a romterület volt. Az tudtuk, hogy a szétszórt kis épületeket elsősorban a tengerparti elhelyezkedésük dobja fel, de azt nem, hogy ennyire! Képzelj el néhány szépen helyreállított szakrális maya épületet, rendezd őket el harmonikusan, és az egészet dobd le a Karib-tenger hihetetlenül kék vizének sziklás partjára! Már ettől csodálatos kis hely lehetne, egy gyöngyszem, és akkor még nem is említettem, hogy a sziklák közé szorított homokos öblökben fürdeni is lehetett! Kultúra és szórakozás egyszerre – mi más kívánhat egy megfáradt utazó!? :)

Itt akadt egy kis kalandom is. Kicsit beljebb úsztam a tengerben, hogy a vízről is tudjak néhány fotót csinálni a romokról és a strandról. Bár a kiskamera vízálló, kicsit esetlennek éreztem vele magam a vízben. Már elkészült néhány kép, éppen helyet változtattam, amikor éreztem, hogy valami nekiütközik az oldalamnak. Valami hordalék gondoltam, kicsit arrébb úsztam. Néhány másodperccel később újra éreztem, hogy valami hozzámér. „Mi ez, valami állat?” Most már egy kicsit idegesebben úsztam arrébb. Ami a tengerben mozog, és nem menekül el előled, az általában csíp, szúr, harap, ha hozzád ér. Ráadásul a regényben, amit éppen olvastam, nagy szerepe volt valami mérgező medúzának vagy minek, ez sem javított a kedélyemen. Aztán amikor harmadszorra a hasamra tapadt az a valami, már rendesen megijedtem, menekülőre fogtam a dolgot. Már remegő lábakkal gázoltam ki vízből, amikor újra éreztem a tapadós érzést a lábamon. Gyorsan odakaptam, és egy pillanatra sikerült meglátnom a tettest: egy alig 15 centis hosszúkás kis halat, aminek a nagyobb testvérei a bálnákra és a cápákra tapadva utaznak a tengerben. Jól megijesztett a kis dög! (Később már csak a felszopóhalként emlegettük…) :))

A másik kellemes meglepetés maga Tulum falu volt, kellemes hangulatával, lassú, nyugodt ritmusával, jó éttermeivel - és több kilométer hosszú, kitűnő strandjával! És akkor nem is említettem a Yucatan-félsziget és a környék másik hatalmas attrakcióját a szenotékat! Sokezer évvel ezelőtt a félsziget mészkőalapjában rengeteg cseppkőbarlang képződött, amiket a megemelkedő talajvíz később elöntött. A világ egyik legnagyobb víz alatti barlangrendszere húzódik itt, és ezekben lehet búvárkodni. Mivel megoldható, hogy sose távolodj el 50-60 méternél messzebb a legközelebbi kijárattól, sima nyíltvízi búvárvizsgával is lehet merülni. Itt volt az alkalom, hogy komoly vizsgák és para nélkül kipróbálhassuk a „barlangi búvárkodást”. Nem késlekedtünk, rövid helyzetfelmérés után be is fizettünk a merülésre.

Kasztni nélküli vicces kis teherautókkal vittek ki minket a barlangunkhoz. Miután a búvárvezetőnk elmondta az alapokat, már csobbantunk is a vízbe, és kezdődött a móka! A szenoték vize itt olyan tiszta, mint a levegő, egyáltalán nem érzékeled, hogy vízben vagy. Súlytalanul lebegsz teremről teremre egy barlangban. Csodálatos élmény! Csak akkor kapsz észbe, hogy vízben vagy, amikor az előtted lebegőre pillantva meglátod, hogy búvárruhában van. Amikor a felszínhez, a bejáratokhoz közel értünk, a beszűrődő azúrkék színű fény nyűgözött le minket. Gyönyörű látvány egy ilyen szakasz, hát még ha egy búvár is belebeg a képbe!

Ezeket a komoly vízalatti képeket természetesen nem én csináltam

Olyannyira megtetszett a hely, hogy kitaláltuk, visszajövünk ide sznorkelezni (pipával merülni) is! Számítottunk rá, hogy ez is egy másfajta élmény lesz, de sokkal másabb és sokkal jobb volt, mint vártuk. Bár a felszínhez voltunk kötve, és a látószög így korlátozottabb volt, ez mégsem volt zavaró. Mivel nem volt rajtunk felszerelés, olyan helyekre is befértünk, ahová palackkal nem tudtunk volna bemenni. Függő és álló cseppkövek erdeje közötti fél méteres, vagy még szűkebb réseken úsztunk keresztül, sziklákon másztunk át, köveket kerülgettünk. Rettentően élveztük!

Két helyszín volt már csak hátra. A Playa de Carmen nevű tengerparti kisvárosban szerettünk volna néhány kellemes pihenős napot eltölteni, de a hely évről évre felkapottabb (állítólag a világ leggyorsabban növekvő városa). Amikor meglátogattuk, már tömve volt turistákkal, szinte Siófok fílingje támadt az embernek. Megszavaztuk, Tulumban fogunk tovább pihenni. Bár az idő nem volt tökéletes, megint eltöltöttünk itt néhány kellemes napot.

A hazarepülésünk előtti utolsó napon értünk fel Cancunba. A 70-es évek elején még semmi sem volt a város helyén, csak néhány elszórt halászfalu, út is alig vezetett a félszigetre. Aztán néhány befektető kitalálta, hogy építenek itt egy olyan fényűző üdülőhelyet, ami még Acapulco fényét is elhomályosítja. Óriási összegeket öltek tájrendezésbe, új utak építésébe, ivóvíz biztosítására. És elkezdtek ömleni a nyaralók, a földből sorra kinövő puccos hotelek alig bírták kielégíteni a hatalmas igényt. A kockázatos befektetés busásan megtérült.

Bár Cancun belvárosában szálltunk meg, nem hagyhattuk ki a Hotel Zóna megtekintését sem. A tizenvalahány kilométer hosszú keskeny földnyelven tényleg nincs más, mint rengeteg szálloda, bevásárlócentrum, gyorséttermek. A buszról valahol a zóna közepén szálltunk le találomra. A legközelebbi hotelhez golfpályák között vezetett az út. Mivel a szállók közvetlenül a partra épültek, jó szorosan egymáshoz, a strandok csak ezeken keresztülgyalogolva érhetők el. Az, amelyiken keresztülsétáltunk, a legjobbak közül való volt, a hallja valami elképesztően igényes volt! Ez az, amikor a sok pénz ízléssel is párosul! (Csodálkoztunk is, hogy beengedtek minket! :) ) Miután kibámészkodtuk magunkat, sétáltunk egyet a strandokon, majd egy másik szállodán keresztül tértünk vissza az útra. Ennek a hotelnek az udvarán szembesültünk azzal, hogy sokan az egész nyaralásuk alatt ki sem mozdulnak innen! Szólt a zene, mindenki a medencékben hűsölt, vagy a nyugágyakban napozgatott, esetleg a vízibárokban iszogatott. Hát így is lehet…! ;)

Délután még átugrottunk egy közeli szigetre, Isla Mujeresre. Már az első tíz percben tudtuk, hogy ez még Tulumnál is jobb! Lassú ritmus, hangulatos utcácskák, finom strandok, jó éttermek. Sötétedésig maradtunk, kiélveztük az ittlétünk minden percét. Az indulás előtt még beültünk egy Margaritára, az utunk, a dzsí-tí elbúcsúztatására. Estére már csak az utolsó blogbejegyzések megírása maradt, meg a pakolás. Kidobtunk néhány elrongyolódott ruhadarabot, és elővettük a meleg cuccokat otthonra. Vegyes érzések töltöttek el, amikor arra gondoltunk, hogy utoljára pakolunk így össze, hogy 24 óra múlva hazaérkezünk. Éreztük, végérvényesen véget ért a dzsí-tí. De nem szomorkodtunk, rendesen kijutott nekünk a jóból. Ideje már hazamennünk.

Újra a Csendes-óceán partjain

2007-11-30T23:41:00.000+01:00

Mielőtt továbbindultunk volna Guadalajaraból, még el kellett döntenünk, hogy mégis merre. Az egyik variáció az volt, hogy közel 1000 kilométer megtételével felutazunk északra és megnézzük magunknak a mélységes kanyonokkal szabdalt észak-nyugati országrészt. A másik lehetőséget pedig az utazásunk végére tartogatott "nyaralásunk" azonnali megkezdése jelentette. Északon hidegnek ígérkezett, nyugaton, a Csendes-óceán partján viszont fincsi melegnek. Figyelembe véve, hogy rövidesen amúgy is szembesülnünk kellett az otthoni zimankóval, az utóbbi tűnt vonzóbb alternatívának. Mielőtt meggondolhattuk volna magunkat, másnap reggel gyorsan jegyet vettünk egy "dugi buszra" - én már csak így hívom azokat a járatokat, amelyeknek nyoma sincs a busztársaságok ablakába kifüggesztett menetrendeken, de ha megkérdezed, hogy mikor indul a következő busz ide, vagy oda, akkor jó eséllyel ezekre kapsz jegyet... - és meg sem álltunk a tengerpartig, egészen pontosan Barra de Navidadig. Ez a kedves kis falucska a Navidad Öböl déli csücskében fekszik. Bal oldalon a csendes-óceáni hullámokat, jobb oldalon a Navidad Laguna békés vizeit, közepén pedig a többnyire macskaköves, szűk utcácskákat, kis boltokat és helyes éttermeket találod. Picurka és kellemes. Pont ez kellett. Itt kezdtük meg a már előbb említett "nyaralásunk" első felvonását. Nagyokat aludtunk és pihentünk egy családi vállalkozásban üzemeltetett fantasztikus kis vendégházban és gondunk volt rá, hogy mindennap bejárjuk a falucska kis számú sétálóutcáját. Csak néhány turistával kellett osztozkodnunk ezen a békés helyen. Közülük az egyik Val volt, egy cirka 75 éves kanadai bácsika, aki életfelfogásával jócskán meghazudtolta a korát. Ő is ugyanott szállt meg, mint mi, úgyhogy a folyosón történő többszöri egymásba botlás és futó csevely végül egy közös búcsúvacsorához vezetett. Pozitív életszemlélete újabb remek példa volt - így is lehet! :)

Mivel Barra de Navidadból nem nagyon indultak tovább távolsági buszok, a tengerpart vonalat követve felutaztunk északnak, az 50 kilométerre fekvő üdülővárosba, Puerto Vallartaba. Persze nem csak a jobb buszcsatlakozás reményében tettük ezt, kíváncsiak is voltunk erre a híres helyre. Nagyobb, gazdagabb és jóval turistásabb, ... mégis van egyfajta sármja. A tengerparti néhány luxusszállótól eltekintve, a város belső, macskaköves utcait szegélyező épületek többnyire egységesen fehérre meszeltek, ami remekül mutat a trópusian buja, zöld hegyek alkotta háttér előtt. Aztán ott van a város lelkét jelentő és vagy egy tucat muris szobornak otthont adó tengerparti korzó is, ami az este közeledtével megtelik élettel.

Szívünknek kedvesebbek a Barra de Navidad féle helyek, így itt tényleg csak egy gyors vizit erejéig kívántunk maradni. Ennek megfelelően, érkezésünk másnapjának reggelen kicsekkoltunk a szállásunkról es nyakunkba vettük a várost, hogy aznap estére megvegyük a tovább induló buszunkra a jegyet. A városban ezt elvileg három helyen lehetett volna megtenni. Az első irodában a busztársaságunk pultjánál nem volt senki. "Legközelebb csak holnap lesznek nyitva", tudtuk meg a szomszédos ablaknál. "Sebaj, még van két másik iroda is a városban!" Nos, ezek közül az egyik zárva volt, annak ellenére, hogy a kifüggesztett nyitvatartási rend szerint már nyitva kellett volna lennie, a másikat pedig meg sem találtuk, a megadott címen éppen építkezés folyt. Szuper! Bízva abban, hogy előbb-utóbb csak előkerül a második iroda alkalmazottja, sétálni indultunk a városban. Reményeink ellenére néhány órával később is zárva találtuk az iroda ajtaját. A szomszédos bolt eladója is értetlenül tárta szét a karjait, "Pedig már régen nyitva kellene lennie...". Ahogy tanácstalanul toporogtunk az utcán és zsepi után kutattam a zsebeimben, egy karikára fűzött kulcs akadt a kezeimbe. "Hoppá, elfelejtettük leadni a kulcsot!" Minden a maradás irányába tolt minket: nem tudunk buszjegyet venni, a szobakulcs nálunk maradt, ráadásul még a várost sem néztük meg rendesen... Nem ellenkeztünk a sors ellen. Visszakullogtunk a szállásra, újra bejelentkeztünk és újra beköltöztünk ugyanabba a szobába. Szinte már hazamentünk! :)

Egy újabb városnéző körutunk során egyszer csak megállított minket egy csapat idősebb amerikai nőci. Látszott, hogy kirúgni jöttek a hámból. Csini ruci, smink, ékszerek ezerrel. Az egyikőjük megszólított minket, Elizabeth Taylor és Richard Burton valamikori otthonát keresték. Nem rémlett, hogy olvastam volna erről bármit is, de azért előkaptam a könyvemet, hogy együtt átfussuk. Már jó néhány másodperce a könyv fölé görnyedten álltunk, amikor Ákos segítőkészen odahajolt és ártatlan arccal megkérdezte "Melyik nyugdíjasotthonról van szó?" Épp csak nem karolta át együttérzően es nem tette hozza, hogy "Nem talál haza, kedves?" Olyan röhögőgörcs tört rám, hogy azt hittem kiejtem a kezemből a könyvet. A nőcinek arcizma sem rándult, csak a szemüvege felett mérte végig Ákost egy jó hosszú másodpercig. Válasz nélkül hagytuk a kérdést és tovább forgattuk a könyv lapjait. De aztán feladtuk és elköszöntünk egymástól. Amikor látó- és hallótávolságon kívül értünk, nem bírtam tovább, kitört belőlem a röhögés. Ákos még akkor sem értette, hogy mi van, meg volt róla győződve, hogy valami nyugdíjasotthont kerestek az idős hölgyek. Miután könnyek között felvilágosítottam, hogy hogyan is hangzott ez az ártatlan kis kérdése, együtt vinnyogtunk végig a következő néhány száz métert.

Másnap reggel valóban kinyitott az első iroda megfelelő ablaka, így meg tudtuk venni a buszjegyeinket aznap estére. Újra kicsekkoltunk (ezúttal végleg!), majd lézengéssel és korzózással eltöltött jó néhány óra után, elindultunk a Yucatan félsziget felé.

Tequila nyomában...

2007-11-24T18:17:00.000+01:00

Mexikó második legnagyobb városaként Guadalajara természetesen nélkülözi azt a fajta bájt, amit annyira szeretünk a kisvárosokban. Az óriási külvárosi rész jellegtelen és lepukkant, így egy magunkfajta turistának nem sok látványosságot tartogat. A történelmi központ viszont elég kellemes a szinte egymást erő hatalmas tágas terekkel, a rengeteg nyüzsgő sétálóutcával és a számomra egy picurkát középkori hangulatot árasztó elegáns épületekkel. Ez a városrendezés aztán nem csoda, hogy folyamatosan sétálgatásra, padon ücsörgésre, kirakatnézelődésre csábítja az itt előkét. De komolyan! Az utcák es terek a nap bármely szakában tele vannak látszólag céltalanul őgyelgő emberekkel. Az előző napi lovaglós kiruccanást követően nem okozott gondot az itteni életritmus felvétele. Mi is őgyelegve, ücsörögve vegyültünk el az embertömegben. Fizikai fáradtságunk egyfajta érdektelenséggel társult, úgyhogy még véletlenül sem vadásztuk a látnivalókat. Leginkább azt néztük meg, ami az utunkba akadt.

A látottak közül talán két helyszínt említenék meg. Az egyik az "Instituto Cultural de Cabanas", egy 19. században épült hatalmas neoklasszikus épület, ami a közel 200 éves pályafutása során volt már árvaház, szanatórium, katonai barakk és börtön is. Szarul hangzik, de ez ne riasszon el senkit! Manapság odabent már sokkal kellemesebb légkör uralkodik. Állandó és időszakos kiállítások, táncfesztiválok, színházi előadások és koncertek gazdagítják az intézmény által kínált programcsokrot. 23 különálló belső udvarával maga az épület is igazi különlegesség, de a fő attrakció a központi aula oldalfalait és kupoláját teljesen beborító majd 60db Orozco falfestmény. Nem meglepő, hogy az épület 10 éve már, hogy felvételt nyert a Világörökség státuszával büszkélkedő intézmények körébe. Nem mondom, hogy kihagyhatatlan, de ha az ember erre jár, azért érdemes bekukkantani!

Egy másik igazán különleges pontja a városnak nem messze innen található a Mariachi téren. Vagyis egészen pontosan maga a tér az, ami érdekes. Nem egy szép tér, sőt nem is tér, inkább csak egy rövidke sétáló utca, de a legenda szerint itt született a híres mariachi muzsika. A hosszúkás terecske egyik oldalát és közepét teljes egészében asztalok foglaljak el, ahol a letelepedő vendégek vacsorájuk és italaik mellé mariachi szerenádot is rendelhetnek. Persze nem a pincértől, hanem az asztalok között sétálgató, széles karimájú kalapot és hozzá illő nagyon csinos charro kosztümöt viselő zenészektől. Nem állt szándékunkban ilyesmiért pénzt kiadni, de lopva, kéz a kézben az árkádok alatt sétálgatva, szívesen végighallgattunk volna egy-egy ilyen jellegzetes mexikói balladát. Nem volt szerencsénk (legalábbis akkor és ott nem...). Valószínűleg túl korán érkeztünk, így a zenészek még nem járkáltak megrendelésre vadászva az asztalok között. E helyett a halomba rendezett hangszereik mellett, békésen kártyázgattak csoportokba verődve a tér egyik szegletében. Azért helyesek voltak így is! ;)

Mariachi zene, meg fali freskók ide vagy oda, kár lenne tagadni a valódi úticélunkat. Guadalajara városának igazi vonzerejét - legalábbis számunkra - egy másik város közelsége jelentette. Tequila a neve... Bizony-bizony, AZ a bizonyos Tequila! :) A kék agavé ültetvényekkel körülvett kis település kb. 50 kilométerre fekszik Guadalajara városától. A városka picurka és egészen kellemes, de igazából semmi különös. A környező szeszfőzdék, viszont annál kellemesebb időtöltést ígértek! :) Megérkezésünk után nem is teketóriáztunk sokáig, rögtön befizettünk (diákkedvezménnyel!!!!!!) egy üzemlátogatós-végigkóstolós tequila túrára! A kék agavé földek között lassan haladva, majd az üzemben, ahol a szeszfőzés egyes fázisaival ismertettek meg minket, sok érdekes háttérinformációval lettünk gazdagabbak.

Például megtudtuk, hogy a tequila alapanyagaként szolgáló növény, a kék agavé, 8-10 év alatt éri el azt az állapotát, amikor már le lehet szüretelni. Onnan lehet tudni, hogy eljött az "aratás" ideje, hogy a növény virágot hoz. Innen számítva még 1 évig lehet várni a növény levágásával, de ha ennél tovább halogatják a dolgot, akkor a növény egyszerűen elrohad. Miután a kék agavét megfosztják leveleitől, teljesen úgy néz ki, mint egy hatalmas ananász, ezért néha így is szokták becézni. Aratást követően a növényeket először 36 órán át fonnyasztják egy hatalmas sütőben. Ennek hatására szálkás állagú és barnás színű lesz, és mellesleg fincsi cukros lét lehet belőle kiszopkodni. Persze a cél nem a szopkodás, hanem a kisajtolás! :) Miután kinyertek belőle minden levet, a hátramaradt száraz, fás rész sem megy veszendőbe. Kalapot, papírt és még ki tudja mi mindent készítenek belőle. A kisajtolt léből meg természetesen tequila lesz. Óriási tartályokba öntik, majd élesztő hozzáadásával 3 napig érlelik. Állítólag egészségügyi okokból kifolyólag régen úszkáltak is ezekben a zavaros löttyöt tartalmazó hatalmas tartályokban, de ma már csak a messziről jött turistáknak kell így cselekedniük... Ennél a pontnál hamiskás fényt láttam megcsillanni a vezetőnk szemében, így nem dőltünk be neki és nem ugrottunk fejest. :)

Ezek után a folyamat egy következő tartályban folytatódik, ahol 90 fokon 2-3 alkalommal is desztillálják az értékes nedűt. Ezt követően, attól függően, hogy milyen minőségű italt kívánnak előállítani, kétfélé procedúra közül választanak. Az egyik során felcukrozzák a desztillált levet és így egy kommerszebb minőségű likőralapanyagot kapnak, ami értékesítés után koktélok készítéséhez kerül felhasználásra. A másik verzió eredményeképpen, a desztilláláson túlesett folyadékból a három jó minőségű tequila egyike készül el. Tequila blanco, amikor a desztillálást követően rögtön palackozzák; Tequila reposado, amikor 2-11 hónapig érlelik tölgyfahordóban és Tequila añejo, amikor az érlelés folyamata 1-5 évig is eltart, ugyancsak tölgyfahordóban. A különbség demonstrálására, természetesen rögtön kóstolót is kaptunk mindhárom típusból. Megállapítást nyert, hogy a fenti sorrendben, az itóka egyre selymesebb, kellemesebb lesz. Nem meglepő módon az ára viszont egyre kellemetlenebb...

A sok kóstolgatás hatására meg is szédültünk egy kissé, így szinte fellélegeztünk, amikor a szeszfőzdéből kilépve végre újra friss levegőn lehettünk. Miközben a buszunk irányába sétáltunk, a vezetőnk eldicsekedett vele, hogy pont azon a birtokon ért véget mostanában egy nagy sikerű telenovella forgatása "desztillált szerelem" címmel, amit az imént meglátogattunk. Ez persze határozottan jót tett a környék idegenforgalmának, még akkor is, ha a sorozatnak szokás szerint sikerült jó sok badarságot a köztudatba belopnia. Például a hősnő egy agavé vágó csinos, törékeny farmerlány, ami olyasmi, amit a helyiek ugyan még sosem láttak. Ugyanis a munka nehéz volta miatt ez tipikusan férfi szakma. Aztán ott volt a "tavaszi aratás", holott az agavét egész évben aratják. Azt már szinte szégyenkezve említette meg, hogy az idelátogató mexikói turisták nagy része halál komolyan a szereplőket keresi a földeken...! Valamiért hirtelen Isaura jutott eszembe…

Guadalajara képtár

Tequila képtár

Lovaglós vulkánosdi

2007-11-22T11:08:00.000+01:00

Uruapanból egy 1 napos kirándulás keretében látogattunk el a Paricutin névre keresztelt, már vagy 50 éve kihunyt aprócska vulkánhoz. Ennek a vulkánnak olyan magával ragadó a története, hogy egyszerűen nem lehetett nem megnézni. 1943 februárjában egy purepecha indián farmer éppen kint dolgozott a kukoricaföldjén, amikor a lába alatt a föld egyszer csak elkezdett remegni, majd néhány perccel később forró gőzt és hamut kezdett magából kilövellni. Szegény ember első zavarodottságában még megpróbálta letakarni, betemetni az egyre sokasodó gőzölgő lyukakat, de aztán inkább menekülőre fogta a dolgot. Jól tette, ugyanis a földecskéje közepén éppen egy új vulkán volt születőben!! Szerencsére e születés lassan és aránylag fájdalommentesen zajlott le. Igaz, a következő 1 év során - ami alatt a vulkanikus dombocska elérte a 410 méteres magasságot - a vulkánból lassan kiömlő láva két közeli falut is maga alá temetett, a folyamat olyan lassú volt, hogy senkinek sem esett baja, bőségesen volt idő a két falu evakuálására. Ezt követően e két falucska akár a feledés homályába is merülhetett volna, ha az egyiknek a templomtornya nem emelkedne ki mind a mai napig az őt körülvevő 6 méter magas és közel 20 négyzetkilométer kiterjedésű, megkövesedett fekete lávatengerből. Ez a tornyocska – ami az egyetlen látható nyoma a valaha volt két településnek - nem mindennapi látványosságnak ígérkezett. És tulajdonképpen ez volt az, ami idecsábított minket! :)

Ahogy leszálltunk a buszról a vulkánhoz legközelebb eső faluban, Angahuanban, rögtön közrefogott minket 2 lovas. A vulkán és a nevezetes templomtorony éppenséggel nem lenne messze a falutól, de az odavezető ösvény akkorát kerül a környező termőföldek miatt, hogy a gyorsabb odajutás érdekében érdemes élni a helyiek ajánlatával és lóhátra pattanva megközelíteni a látnivalókat. Már csak azért is, mert ahogy az ember maga mögött hagyja Angahuan faluját, máris a porhanyós, süppedős fekete homokban kénytelen gázolni, ami ugyancsak lassú haladást ígér. Szóval hajlottunk a lovacskázásra, annak ellenére, hogy egyikünk sem tudott lovagolni. De az itteni pacik olyan kezesek (és olyan megnyugtatóan alacsonyak... :) ), hogy hosszas alkudozás után már nyeregbe is pattantunk és meg sem álltunk a hőn áhított vulkánunkig.

A falut magunk mögött hagyva, utunk először egy fenyőerdőn át vezetett, majd később virágos mezők, avokádó ültetvények és virágzó barackfákkal teli kertek mellett haladt. Amerre csak ellátott az ember, mindenhol koromfekete volt a talaj, lovaink lépte is fekete porfelhőt kavart. Fantasztikus volt e fekete háttér, a növényzet zöldje és a virágok élénk színei közötti kontraszt! Már csak ezért a látványért is érdemes volt ide elbumlizni.

Az én kancám tündérien kezes jószág volt, nagyon könnyű volt irányítani, Ákos csődöre viszont imádott rakoncátlankodni. Az én magyar huszárom ha akarta, ha nem, folyton a három fős csapatunk élén ügetett, de azt sem egyenesen, hanem kígyózva tette. Én mondtam neki, hogy egy jó kis vágtával hamar ki tudná fárasztani a paripáját, de nem hallgatott rám, szó nélkül tovább folytatta előttünk a kígyózó manővereket.

Körülbelül 2 óránkba telt, mire a falu határától elértünk a vulkán lábához. Pedig már jóval korábban, talán az út felétől látni lehetett a síkságból kiemelkedő, hol a jobb oldalunkon, hol pedig a bal oldalunkon feltűnő fekete, jellegzetesen csapott tetejű homokvárat.

Aztán minél közelebb értünk a vulkánhoz, annál vészjóslóbban kezdett dörögni az ég. Eleinte bíztunk benne, hogy megússzuk eső nélkül, hiszen végig olyan gyönyörűen sütött a nap, de mikor a vulkántól már csak 1 kilométer választott el minket, őrületes vihar kerekedett. A harmadik pacin mögöttünk poroszkáló vezetőnk utasítására villámgyorsan magunkra dobtuk a nyereg mögé behajtogatott, még a lovakat is beborító esőkabátotokat. Éppen időben. Alig hogy magunkra aplikáltuk a huzatokat a kezdeti szimpla zivatar heves jégesőbe csapott át. Hirtelen millió apró, fehér hungarocell bogyó kezdett alázúdulni az égből. A védőhuzat ellenére a lovak és mi is pillanatok alatt csurom vizesek lettünk. Talán 10-15 percet haladtunk így, az elemeknek feszülve, amikor az égiek végre megkegyelmeztek és a jégesőt, szemerkélő eső, majd újra napsütés váltotta fel.

A vulkán lábához érve a lovakat kikötöttük egy fához, majd elindultunk, hogy megnézzük magunknak a Paricutin kihunyt kúpja mellett még aktívan gőzölgő 3 másik apró vulkánocskát is. Ezek tényleg annyira picurkák, hogy jelenlétük talán fel sem tűnne, ha a felszínükön tátongó lyukakon nem szállna fel folyamatosan süvítve a forró gőz. E tulajdonságuk most pont kápóra jött nekünk. Jólesően álltunk meg egy-egy ilyen gőzölgő nyílás mellett, hogy egy kicsit átmelegedjünk.

Miután elgémberedett tagjainkba visszatért az élet, elindultunk felfelé, hogy megnézzük amiért jöttünk, Paricutin Vulkán kráterét. Jó 20 perces bukdácsolás következett a kavicsos, omlós, meredek domboldalban. De megérte az erőfeszítést! A kráter peremén lihegve felegyenesedve nehezen tudtuk hirtelen eldönteni melyik irányba is tekintsünk le. Kifelé a környező vidékre nyíló 360 fokos panorámában gyönyörködhettünk, befelé a meredek falu, kb. 20 méter mély kráterba bámulhattunk bele. Lenyűgöző élmény volt mindkettő!

Miután rituálisan körbejártuk a peremet és kellően kigyönyörködtük magunkat minden irányban, jöhetett az igazi móka: a puha, fekete és még mindig meleg vulkáni homokban térdig süppedve, öles léptekkel lerongyolni a magasból! :)

Egy gyors uzsonnát követően újra nyeregbe pattantunk és elindultunk vissza a falu irányába. Ezúttal egy olyan ösvényen haladtunk, ami elkanyarodott San Juan egykori templomának maradványai felé is. Azt hiszem ekkor kezdtük el érezni először, hogy… hogy is mondjam,… nem vagyunk a nyereghez szokva. A teljesen érthető hátsó fertályi érzékenységen kívül, meglepő módon nekem a bokám is elkezdett kegyetlenül sajogni. És ezen a többszöri kengyeligazgatás és a pacicsere sem segített. Ügetésről így a továbbiakban már szó sem lehetett, poroszkálva tettük meg a hátralevő kilométereket. Mire megérkeztünk a templomtoronyhoz, már annyira sajgott a bokám, hogy egyedül nem is voltam képes leszállni a lóról. Ákosnak szabályosan le kellett emelnie a nyeregből! :) Persze úgy időzítettük ezt a hadműveletet, hogy ne akadjon szemtanú. Elvégre egy lovas nemzet lyánya vagyok, vagy mi... Ákos is rozoga volt, de nem reklámozta annyira, mint én. Tudatában annak, hogy mégis csak ő képviseli kettőnk közül az erősebbik nemet, összeszorított fogakkal előre sietett. Lassan sántikálva követtem, egészen a templommaradványt körülvevő hatalmas, fekete sziklákig. Innen, a templomtornyot már csak ezek megmászása árán lehet megközelíteni. Hát nem volt fájdalommentes vállalkozás, a részemről legalábbis. Ugyan egyszer-kétszer szó szerint kézzel kellett magam elé rakosgatnom a lábaimat, de a lényegen ez mit sem változtat. Végre ott álltam ennek a magányos toronynak a tövében. Döbbenetes látványt nyújtott a lemenő nap sugarai által megvilágítva, ahogy a fekete, élettelen mezőből kiemelkedve ott magasodott előttünk fenyegetően a haragos égbolt alatt.

Ahogy visszafelé sétáltunk a lovakhoz, meg is érett bennünk az elhatározás, hogy a továbbiakban inkább gyalogolunk. Nem volt már messze a falu és a járás is elég jól ment VÉGRE, úgyhogy kimondottan jó ötletnek tűnt aaaaaaaa… pacik kímélése. ;) Szóval az utolsó kilométereket már sétálva tettük meg, míg a vezetőnk a három lóval a mi tempónkhoz igazodva hátul követett minket. Korom sötét volt mire visszaértünk a faluba. Ott elbúcsúztunk a vezetőnktől és elindultunk vissza a szállásadó városunk, Uruapan felé. (A történet teljességéhez azért még az is hozzátartozik, hogy e 6 órás lovas kalandozást követően napokig alig bírtunk mozogni, járni.)

Képtár

Lepkemenedék

2007-11-21T10:52:00.000+01:00

Az egyik legkülönlegesebb élményünk a danaiszlepkék (Danaus plexippus) téli pihenőhelyének meglátogatása volt. Ez a lepkefaj az Egyesült Államokban és Kanadában a Nagy Tavak környékén él. Nyár végén a populáció egy része felkerekedik, és Mexikóba felé indul. 2-4 hónapig vándorolnak egyre sűrűsödő rajokban, majd 3500-4500 km megtétele után megérkeznek Mexikóba, a téli menedékükbe. Mindig ugyanazokban a völgyekben telelnek, ahol óriási tömegben, fürtökben lepik el a fákat.

Már a megérkezésünk napján fel szerettünk volna menni az egyik lepkemenedékhez, de a szállásunkon mondták, hogy a borús idő miatt a lepkék nem repülnek, menjünk inkább holnap. Nem akartunk késlekedni, féltünk, hogy másnap már esni is fog, nem először jártunk volna így, ezért csak nekiindultunk. Délután lévén már csak egyetlen közlekedési eszköz volt elérhető, a taxi. Viszont az aznapi helyi ünnep miatt a tarifa a duplájára (ha nem a triplájára) emelkedett, és mivel ez már minden lélektani határon túl volt, így mi sem erőltettük az „Amit ma megtehetsz” elvünk betartását.

Másnap reggel tényleg verőfényes napsütés fogadott. A házinénink segítőkészen elkalauzolt addig a buszig, amelyik felmegy a legközelebbi menedékig. A jó háromnegyed órás zötykölődést követően elsőként érkeztünk a park bejáratához. Kiderült, hogy kötelező vezetővel menni, de rajtunk áll, mennyit adunk a szolgálatáért. Először bosszankodtunk a kötelező teher miatt, aztán hamar rájöttünk, hogy ez lehet a falubeliek egyetlen bevételi forrása a mezőgazdaságon kívül, ráadásul a vezető az, aki megvédi a lepkéket a turistáktól. :) A mellénk osztott fiatal nő türelmesen válaszolgatott a kérdéseinkre a pillangókig tartó jó fél órás meredek séta alatt. Az első tisztásra kiérve már százszámra repkedtek a lepkék a napfényben, lelkesen kezdtem fotózgatni őket. Vezetőnk öt percig türelmesen várt, majd óvatosan megjegyezte: fent sokkal többen lesznek… Mentünk hát.

Ahogy fölfelé haladtunk, egyre több lepke röpködött körülöttünk, már vigyázni kellett, nehogy a földön pihenőkre lépjünk. Óvatosan haladtunk fölfelé a fák között. Nem sokkal később egy tisztásra jutottunk. Itt már ezerszám villóztak a narancssárga kis szárnyak a fák között beszűrődő napfényben! Lenyűgözve bámultuk a kis vándorok „táncát”! Ahogy jobban körülnéztünk, megfigyelhettük, hogy amíg a lepkék ezerszám repkednek körülöttünk, addig tíz- vagy százezerszám aludtak a tisztást körbevevő fákon! Olyan sűrű fürtöket alkottak, hogy alig lehetett kivenni alattuk az ágakat! Megtudtuk, hogy az éjszakákat hibernálódva a fák ágain töltik, nappal viszont a legmelegebb időszakban az erdő nedves talajára telepszenek. Délután szinte mind a talajon pihennek, narancs-arany szőnyeget alkotva a földön. Ahogy a tél hűvösödik, a lepkék fokozatosan egyre lejjebb költöznek a domboldalon a melegebb völgyek irányába.

Ahogy mind magasabbra hágott a nap, egyre több lepke ébredt fel, egyre nagyobb tömegben lepték el a napsütötte foltokat a tisztáson. Mindenütt pillangók röpködtek, a levegő megtelt a lepkeszárnyak neszével! Sosem hittem volna, hogy ezt hallani lehet! Egy tündérmese és egy David Attenborough természetfilm keverékében éreztük magunkat. Bármerre néztünk, narancssárga lepkéket láttunk röpködni, melegedni, aludni…

Egy jó másfél órás bámészkodás után indultunk el visszafelé. Azok a kis törékeny lények, akikkel az imént találkoztunk matuzsálemi kort érnek meg: a vándorló generáció 7-8 hónapig él, míg ennél a fajnál a szokásos élettartam alig 1-2 hónap. Az itt telelő generáció tavaszra válik ivaréretté. A szaporodás után a hímek elpusztulnak, a megtermékenyített nőstények február-március környékén visszaindulnak az északi területek felé. Texas és Florida magasságában egy kutyatej félére rakják le a petéiket, majd elpusztulnak. A kikelő hernyók a növényből táplálkoznak, bebábozódnak, majd a kikelő pillangók folytatják a vándorlást észanak. Vagy ez a generáció, vagy az ő utódaik érnek végül vissza a Nagy Tavak területére, ahonnan az őseik majd egy évvel korábban délre indultak. Az ide érkezők újra petét raknak, majd elpusztulnak. A következő generáció augusztus közepére már készen áll, hogy délnek, Mexikó felé induljon – a kör bezárult. Ez az egyik legösszetettebb állati vándorlás a világon, aminek az oka még mindig nem ismert teljesen a tudósok előtt. Hogy hogyan találnak vissza a lepkék több generáció elteltével ugyanarra a telelőhelyre, szintén nem tudjuk.

Azt viszont ismert, hogy az áttelelés csak összefüggő erdőségekben lehet sikeres, ahol a sok fa megvédi a pillangókat a hirtelen hőmérsékletingadozástól. Szerencsére a helyiek is egyre inkább tisztában vannak ezzel, így a telelőhelyek ma már védettséget élveznek.

Képtár

Xalapától Guanajuatóig

2007-11-18T18:35:00.000+01:00

Xalapa kedves kisváros, de mégis a legnagyobb vonzereje a kitűnő antropológiai múzeuma, amely bár kimondottan a térség letűnt kulturáira koncentrál, gazdagságában a mexikóvárosival vetekszik. A hét, két méternél is magasabb, kb. 3 ezer éves tolték kőfejekből álló gyűjteményük egyedülálló. Az első itt töltött napunkon két-három órát kóboroltunk a múzeum termeiben a kiállított szobrokban gyönyörködve. A másik oka annak, hogy a városba jöttünk, a környéken levő, tökéletesen helyreállított birtok és udvarház volt. Sajnálatos módon azonban a második nap reggelén kitartóan szakadó esőre ébredtünk, így a legnagyobb bánatunkra ki kellett hagyjuk a birtok meglátogatását.

Folytattuk hát az utunkat El Tajin felé. A klasszikus veracruz civilizáció legszebb emléke az El Tajin épületegyüttes, amely több különlegességgel büszkélkedhet. Az egyik az egyedülálló fülkés piramis, amelynek minden oldalát kőfülkék borítják. A másik az a 17 labdajátéktér, amelyek közül egy-kettőnek a díszítése szinte eredeti állapotban maradt meg.

Mexikó és közép-Amerika területén több mint 500 labdajátékteret találtak már a régészek. A különböző korokban és helyszíneken játszott játék nagy valószínűséggel mindig fontos vallási jelentőséggel bírt. A játékot egy hosszúkás pályán, tömör gumilabdával játszotta két csapat, a labdát csípővel, térddel, könyökkel továbbították. A nehéz labda miatt derék és lábvédőket használtak. A játékban szerepe lehetett a pálya hosszanti oldalain levő rézsútos emelvénynek is. A játék valószínűleg akkor ért véget, amikor a labdát átjuttatták a hosszanti oldalak közepén elhelyezett kőgyűrűk egyikén.

A kép forrása: Wikipedia

A játék szakrális jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a játék végén az egyik csapat kapitányát feláldozták az isteneknek. Az el tajini játéktereket díszítő domborművek egyike épp azt a jelenetet ábrázolja, amint az egyik csapat kapitánya egy obszidiánkéssel feláldozza a másik csapatkapitányt. Azt nem tudjuk pontosan, hogy a győztes vagy a vesztes csapatnak jutott-e ez a megtiszteltetés, de az biztos, hogy az aktus nagy kiváltságnak számított.

A következő állomásunk Guanajuato volt. Itt fedezték fel 1558-ban az északi félteke leggazdagabb ezüsttelérét; a következő 250 évben a város adta a világ ezüsttermelésének egyötödét. A gazdagság meglátszik a városon, gyönyörű épületek mindenütt, amelyek szerencsére tökéletes állapotban maradtak fenn. Az 1998-ban megkapott világörökség rang kötelezővé teszi az eredeti városkép megőrzését, így nem kerülhetnek neonreklámok a házak homlokzatára, de még közlekedési lámpák sem az utcasarkokra.

A magas hegyek és mély völgyek közé épült város hihetetlen domborzattal rendelkezik: a szűk kis völgyek alján futó utak alagutakban végződnek, hogy néhány száz méterrel arrébb egy újabb kis völgyben bukkanjanak elő. Ezek az alagutak igazából föld alatti utcák: bizonyos helyeken lehet rajtuk parkolni, máskor meg kereszteződésbe vagy elágazásba fut az ember (vagyis az autós).

A város egyetemén tanuló 20 ezer diák ad nyüzsgést és pezsgő éjszakai életet a Guanajuatónak, amely méltán népszerű kirándulócélpont a mexikóiak körében is. Ezt rögtön megtapasztaltuk a megérkezésünk pillanatában: hétvége volt, ráadásul egy egyhetes fesztivál közepébe csöppentünk. Minden szállás tele volt, csak egy dormiban (emeletes ágyas nagy terem 8-12 főnek) tudtunk elfogadható áron helyet találni.

Látnivaló is akad itt bőven. Az egyik kedvencünk a Quijote Ikonográfiai Múzeum lett. A neve nem biztos, hogy elárulja miről van szó: Don Quijote de la Mancha és Sancho Panza alakja rengeteg művészt megihletett. A meglepően érdekes múzeumban a sok-sok különböző stílusú festményen kívül szobrok, kisplasztikák, órák, bélyegek, szőttesek és egy sakk-készlet idézik Servantes hőseit. Ez utóbbi volt a kedvencem: Quijote a király, Dulcinea a vezér, a huszár Don Quijote gebéje, szélmalmok a bástyák és Sancho Panzák a gyalogok. Új értelmet nyert az évezredes játék…

A városban született Mexikó egyik leghíresebb falfestője, Frida férje, Diego Rivera. A marxista nézetei miatt egy darabig persona-non-grata művészre ma már büszke a város, a szülőházából kialakított kis múzeumban néhány kisebb festmény és számos híres falfestmény vázlata is megtekinthető. A sötét, ódon házból átsétáltunk a város legszebb színházába a Teatro Juarezbe. Az épület nagyon szép, de mivel engem kicsit az Operaházra emlékeztetett – és ebből az összehasonlításból a bupapesti épület került ki győztesen – már nem nyűgözött le annyira. Viszont az egyik terem üvegpadója, aaaz tetszett!

A város egyik nagyon szűk kis utcácskájában olyan közel vannak egymáshoz az épületek, hogy a szemközti erkélyek szinte összeérnek. A hely A Csókok Utcája nevet kapta az alábbi Rómeó és Júlia jellegű helyi legenda alapján. Az utcában élt egy gazdag család, amelynek a lánya beleszeretett egy egyszerű bányászfiúba. A kapcsolatuk természetesen elfogadhatatlan volt a gazdag család szempontjából, ezért a szerelmeseknek titkolniuk kellett. A fiú szobát bérelt a szemközti házban, így a szerelmes pár lopott csókokat tudott az erkélyen váltani. Elkerülhetetlen módon fény derült a románcra, és a szerelmesek tragikus véget értek.

A kilátóhoz kapaszkodtunk fel éppen, hogy fentről is megcsodálhassuk a város megannyi színes épületét, amikor a szúk sikátorban felfelé kaptatva beszélgetésbe elegyedtünk egy kanadai fickóval. Kiderült, hogy a nagymamája magyar volt, és Bartók kórusában énekelt! Ő persze már nem beszélt magyarul, de járt már Magyarországon. Éppenséggel végigutazta Európát a hetvenes években! :) Tippeket cseréltünk, merre érdemes még Mexikóban csavarogni, és mely európai országok meglátogatását javasoljuk a fiának a következő nyári szünetben, majd búcsúzóul meghívott minket a helyi siklón egy menetre.

Guanajuato után a Michoacan állam keleti részén elhelyezkedő lepkemenedékek felé vettük az irányt. Ehhez éjszakára meg kellett szállnunk Moreliában, az állam fővárosában. Morelia belvárosa is a világörökség része, de mivel sötétben érkeztünk, csak a katedrálist néztük meg. Szép volt. Viszont ide is éppen egy kéthetes, az Európai Uniónak dedikált nemzetközi zenei fesztivál közepére érkeztünk! Aznap egy cseh páros játszott hegedűn és zongorán délután, és egy román társulat este. A Borbély Mihály (jazz) Quartetről viszont pont lemaradtunk öt nappal… :)

Xalapa képtár

El Tajin képtár

Guanajuato képtár

Szerelőt! Levegőt!

2007-11-18T06:15:00.000+01:00

Busztolás, miegymás.

Ma egy egész napos buszozás volt soron. Már a második buszon zötykölődtünk (ez persze túlzás, nagy kényelmes busz volt), amikor egy emelkedőn érezhetően elfogyott az ereje és megrekedtünk az út szélén. Vezetőnk és a váltótársa kipattantak, és hátrarohantak a motorhoz. Negyed órányi próbálkozás után belátták, hogy már nem fogják tudni beindítani. Viszont elég rossz helyen áltunk: egy meredekebb szakaszon, egy jobbos kanyarban az út szélére húzódva, de még így is teljesen elfoglaltuk az egyik sávot. Úgy döntöttek hát, visszagurulnak száz métert, egy alkalmas kis kiállóig. Csakhogy mivel nem járt a motor, így nem volt levegőnk a légfékekhez! Valamiért a motorféket sem lehetett használni, így utolsó utáni lehetőségként rükvercet kapcsoltak, és kuplung nélkül jó hosszan indítóztak. Ezáltal az indítómotor vitte hátra, lefelé a buszt, de meg is fogta, így az szerencsére nem kezdett fék nélkül, egyre gyorsulva gurulni a mélységbe…

Úgy nézett ki, ez a trükk működni fog, csakhogy a sokszori indítgatás addigra teljesen betett az aksinak. A váltótárs épp feltartotta a mögöttünk feltorlódott autókat és a szembejövő forgalmat is, hogy áttolathassunk a szembejövő sávba, hogy majd abban haladva visszagurulhassunk, amikorra teljesen lemerült az akkumulátor. Most már végképp mozgásképtelenül, keresztben az út közepén rekedtünk meg, mindkét sávot elfoglalva!

A mindkét irányban feltorlódott járművekből elkezdtek szállingózni az emberek, megnézni mi történik. Szerencsére ilyenkor buszosok és teherautósok is jönnek, akik értenek valamennyit a motorokhoz. Az így kialakult rögtönzött kupaktanács is arra a véleményre jutott, hogy a buszunk már beindíthatatlan, de kitalálták, hogy a szembejövők közé rekedt egyik üres nyergesvontató talán ki tud minket segíteni a légfékekhez levegővel. Mivel maradt még némi hely a sávunkban a buszunk és a mély árok között, kezdték átterelni rajta a személyautókat. Így egy jó öt perces logisztika után már a kamion is meg tudott közelíteni bennünket. Ekkor szálltam le fényképezni.

Sajnos a sűrített levegős cső vége nem passzolt a buszunkhoz, így ezzel is el kellett szórakozni egy darabig, mire összejött. Ezalatt az autósok egyesével bepróbálkoztak a mellettünk maradt szűk kis helyen, egészen addig, amíg egy közepesebb busz már nem tudott így elslisszolni, és beragadt mellettünk az árokba. Nem baj, mert addigra viszont sikerült összekötni a kamion légvezetékét a buszunk légtartályával! Újabb bűvészkedés következett, mert meg kellett tisztítani azt a sávot, amiben tolatni akartunk, ugyanis az átjutásban reménykedő autósok azt addigra teljesen elfoglalták. Miután az összegyűlt 10-15 sofőr ezt is szépen levezényelte, nem maradt hátra más, minthogy a nyergesvontató ezen szépen leengedjen minket a 15 méteres „levegőpórázon” az egy órával korábban kinézett hevenyészett kis parkolóhelyre. Persze az Európában megszokott biztonsági megfontolásoknak itt nyoma sincs: mind a tolatgatós, mind a pórázas bűvészkedés alatt az összes utas a buszon maradt...

Ezzel véget is ért a kaland: ugyanannak a társaságnak a következő busza (ami egy órával utánunk indult) is ott volt már a sorban. Amikor mellénk ért, csak átdobáltuk rá a csomagokat, felugráltunk rá, és már robogtunk is tovább, mintha mi sem történt volna…

A társaságra aznap rájárt a rúd, mert egy órával később egy másik lerobbant buszával is találkoztunk. Itt már nem volt forgalmi helyzet, csak egy csomagot vettünk át tőlük, miközben a buszt tovább javították az út szélén… :)

Tlacotlapan

2007-11-14T05:38:00.000+01:00

A Mexikóvárosban eltöltött néhány pihentető nap után nyugatnak indultunk, a Mexikói Öböl partjaihoz közel fekvő Tlacotalpan városkába. Ez a Papaloapan folyó partján fekvő apró, öreg település a fantasztikusan merész színekben pompázó alacsony, koloniális épületeiről nevezetes. A 8 órán át tartó éjszakai utazás után kábán kecmeregtünk le a folyóparti piactéren megálló buszról. Kora reggel volt még, az első napsugarak éppen hogy utat törtek maguknak a folyó felett kúszó ködpárában. A busz néhány utasán kívül szinte senkit sem láttunk a kihalt téren, de azokat is pillanatok alatt magába szippantotta a folyópartról a városka szívébe induló megannyi kacskaringós, poros utca. Mire magunkra applikáltuk a járdára kiszórt valamennyi batyunkat és körülnéztünk, már egy teremtett lelket sem láttunk magunk körül.

Térkép híján tétován indultunk el az egyik irányba, arra, amerre a főteret sejtettük. Néhány lépés után bele is botlottunk egy az útikönyvünk által ajánlott "olcsó" szállásba. Már kívülről is elég puccosnak tűnt, így kétkedve indultunk meg a bejárat fele. Az ajtón éppen akkor kilépő, álmosan nyújtózkodó portástól megtudtuk, hogy a kételyeink nem voltak alaptalanok. Talán csak a fáradtság miatt nem nevettünk fel hangosan az árak hallatán. Tovább keresgéltünk. Nem egyszerű feladat ez egy teljesen néptelen városban, ahol senki sem jön szembe, akitől kérdezősködni lehetne. Szerencsére aránylag hamar rábukkantunk egy szerényebb külsejű vendégházra (ahogy errefelé hívjak, "hospedaje"-ra). Mint minden, még ez is zárva volt. A kapucsengő hangja velőtrázó sikoltásként hasított bele a kora reggel csendjébe. Miután helyreállt a pulzusunk, gratuláltunk magunknak e kellemes indításhoz - alkupozíciónk jelentősen romlott. Természetesen az ágyból rángattuk ki a tulajdonosnőt. Nem tűnt éppenséggel boldognak, ahogy az ajtónyíláson szemrehányóan hunyorogva kidugta a fejet. Ha vonakodva is, de azért beengedett minket. Belépve láttuk, hogy ez is egy meglehetősen igényes hely, így már meg sem lepődtünk a nem éppen alacsony ár hallatán. Persze ilyen felvezetés után, alkuról szó sem lehetett... De hullák voltunk és amúgy is csak egyetlen éjszakáról volt szó, így maradtunk. Miután előre kifizettük a szoba árát (errefelé ez így szokás), a szenyoránk is rögtön barátságosabb hangulatba került. Úgy látszik megtaláltuk a módját annak, hogy kiengeszteljük.

Egy kicsit pihegtünk a szobánkban, majd elindultunk felfedezni a várost. Még mindig fáradtak voltunk, de a rózsaszínben, kékben, zöldben, narancsban, lilában, ... pompázó házikók látványára visszatért belénk kicsit az élet. Állapotunk határozott javulását megerősítendő, beültünk az egyik folyóparti büfébe egy kávéra és reggelire. A rendelésünket felvevő kedves, öreg bácsitól végre megtudtuk, hogy miért is mexikói a mexikói tojás ("huevos a la mexicana"). Mikor azt kezdtem el firtatni, hogy vajon van-e valami húsféle is a tojásrántottában, kedvesen elmagyarázta, hogy a mexikói rántottában a mexikói zászló színeit reprezentálva, csak zöldpaprika, hagyma és paradicsom van. Hat ilyen egyszerű, kérem szépen! (Vagy mégsem? Néhány nappal és néhány várossal később már pirított szalonka is gazdagította az elém szervírozott eledelt. Nem is tudom, barna színével talán a címert vagy éppen a zászlórudat képviselte...)

Mexikói tojás babszósszal és tortillával

Nem siettünk aznap. Egy újabb séta, majd egy újabb szieszta után meg is érett a helyzet egy kései ebédre. Ismét a folyóparti büfé-étteremsort vettük célba, ahol a sok egyforma helyiség közül végül találomra abba tértünk be, amelyiknek a bejáratában a legkedvesebben invitáló leányzó ácsorgott. E választásért azóta is áldom magunkat! Rajtunk kívül csak egy másik párocska ebédelt a folyóra néző hatalmas teraszon. Már mi is javában falatoztunk, amikor a mellettünk levő összetolt és megterített asztalokhoz megérkezett a vendégsereg. A tulajdonosnő lányának születésnapját jöttek ünnepelni. Minden kívánságom így váljon valóra!! Hihetetlen, de tényleg igaz: éppen aznap reggel fejtegettem Ákosnak, hogy mennyire szeretnék egy olyan mexikói ünnepségen részt venni, ahol azokat a jópofa, színes, cukorkákkal, csokoládéval, esetleg apróbb játékokkal töltött valamit (mint később megtudtam pinyátát) kell az ünnepeltnek csukott szemmel szétverni.

Reggel még esélyünk sem volt erre, most meg tessék. Ott csücsültünk egy vidám családi gyülekezet körében, egy szülinapi ünnepség közepébe csöppenve! Irtó helyesek voltak! Az ünnepelt anyukája odajött az asztalunkhoz, hogy elmondja mit is ünnepelnek, sőt még az ünnepi eledelből is odahozott nekünk egy-egy porcióval. Bár addigra már túl voltunk a saját ebédünkön, valahogy azért csak magunkba gyűrtük az ajándék elemózsiát is. Azért túlzás lenne azt állítanom, hogy ez nehezünkre esett, ugyanis a főétel és a desszert is állati fincsi volt, mindkettő valami helyi specialitás. Az ünnepi ebédet egy rövidke beszéd követte, majd előkerült a várva-várt pinyátám.

A kép forrása: Wikipedia

Ezúttal egy papírmaséból készült színes csillag formájában (a variációk tárháza egyébként végtelen, az eddigi "kedvencem" egy kövér pókember...), amit két kampó és egy vastag madzag segítségével úgy lógattak le a plafonról, hogy a madzag két végét húzogatva, a madzag közepére erősített pinyáta magassága pillanatok alatt változtatható legyen. És már kezdődött is a móka! Az ünnepelt szemét bekötötték, a tengelye körül jól megforgatták, kezébe adtak egy botot és rajta! A vendégek hangosan sikongatva, nevetgélve drukkolták végig a bekötött szemű leányzó kísérleteit arra, hogy a madzag két végét a kezükben tartó barátai manőverei ellenére valahogy mégis csak eltalálja a vadul himbálódzó pinyátát. Többszöri próbálkozás után sikerült is neki. Az ütés hatására a pinyáta fala felszakadt es a benne lévő cukorkák mind a földre szóródtak. Ez volt az a pillanat, amikor a többi vendég számára is végetért a passzív nézelődés. Visongva vetették magukat ők is a földön heverő finomságokra! Harc volt ez a javából! Mikor már nem volt több szabad préda, egymás hasa alól kipiszkálva próbáltak növelni a zsákmányukat. Az ünnepelt megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget.

Miután e közelharc után lecsillapodtak a kedélyek, eljött a szülinapi torta ideje. Ennek felszeletelése sem a számunkra hagyományos módon zajlott. A szülinapos kezét hátul összefogták és kés helyett a szájával kellett megkezdenie a tortát. Szinte már látszott előre a folytatás. Amint a lány előrehajolt, mókás kedvű barátai mögé ugrottak és a fejét jó mélyen a tortába nyomták! Tökéletes finálé. Az ünnepség végére szépen ránk esteledett az asztalunknál. Fizettünk hát, majd boldog szülinapot kívánva elköszöntünk a még mindig jóízűen falatozó vendégseregtől.

Tlacotalpan képtár

Mexikóváros

2007-11-11T04:13:00.000+01:00

Miután elbúcsúztunk Balázstól és Szamótól, átköltöztünk a főtérre, a Zocalóra. Találtunk is egy falatnyi, de világos szobát, a legbelebb belvárosban. Volt egy konnektorunk, aminek én örültem, egy mosdónk, aminek Moncs örült és egy akkora erkélyünk, amire egyszerre csak az egyikünk fért ki, de amiről az egyik oldalon a Katedrálist, a másik oldalon a Latin-Amerika tornyot láttuk!

Az egyik nap betértünk a „nap menüjére” az egyik közeli étterembe. A zöldségleves Moncsnak kicsit húsos volt, ;) de finom. Másodiknak Moncs az egyetlen vega valamit kérte, ami az étlapon szerepelt: mint kiderült, ez egy nagy kupac fűbe göngyölt aprócska sajtdarab volt - megsütve. Az egyetlen gond az volt, hogy Moncs teljesen tanácstalan volt, hogy kell ezt enni. Nyilvánvalóan nem az ujjnyi sajt volt a főfogás! Olyan volt, mintha egy nagy marék megsütött, szaftba forgatott levendulát tálalnának eléd: azon töprengsz, hogy a szárát is megegyed, vagy csak a leveleket rágicsáld le? A kés és a villa teljesen használhatatlan ehhez a fajta étekhez, de akkor hogyan? Kézzel kell egyed, könyékig a szaftban?! Teljesen váratlan helyről érkezett a segítség, a szomszéd asztalnál ülő pár nőtagja miután nem tudta tovább nézni az étel késsel, villával történő széttrancsírozását, odasétált hozzánk és elmagyarázta, hogy az egyes ágacskákat kézzel le kell választani, és a leveleket kell leszopkodni róla! :)))))

Még egy vicces sztori történt itt velünk! Épp a belvárosban sétálgattunk, amikor a szépművészeti elé érve megpillantottuk azokat a hangosan doboló tüntetőket, akiknek a zaját már jó néhány perce hallottuk.

- Nézd, ezek pucérak! - bökött oldalba Moncs. És tényleg, az a sok ember a tér szélén – a tüntetők - nem egyformán voltak öltözve, hanem a meztelen barna testüket néztem egyenruhának! A kb. száz férfi a cipőn kívül mind csak egyetlen ágyékkötőt viselt, egy férfi képmását! Meglepődni sem volt időnk, mert egy teljesen meztelen, hasonlóan barna bőrű nő lépett hozzánk, egy persellyel és néhány szórólappal a kezében! Azt sem tudtam, hova nézzek! Moncs is csak annyit bírt kinyögni, „Adj neki valamit, akkor elmegy!” Zavartan összekapartam némi aprót, míg Moncs elvett egy szórólapot. A nő szépen megköszönte és továbbsétált. Ahogy jobban körülnéztünk a téren még körül-belül tíz, hasonlóan öltözött (vagy vetkőzött) nő perselyezett a járókelők között. A szórólapról aztán minden kiderült: Veracruz állam egykori kormányzója a több mint száz felvonuló farmer földjéből 2000 hektárt elbirtokolt, sokukat börtönbe záratta. A farmerek az igazukért petíciót nyújtottak be az a szenátushoz, de azt elutasították. Demonstrációjukkal a földönfutó mivoltukra akarták felhívni a fővárosiak figyelmét és a támogatásukat kérték. Az ágyékkötőn természetesen a kormányzó képmása volt! :))

Megnéztünk még néhány múzeumot, köztük a gazdag és hangulatos Coyoacán negyedben a Kék Házat, ahol Frida Kahlo és Diego Rivera lakott egy jó darabig. Megnéztük az egyik minisztérium belső udvarát is, amit Frida férja, Rivera díszítette több száz falfestménnyel. A murálfestésnek, vagy falfestésnek nagyon komoly hagyományai vannak Mexikóban, a politikai töltetű képekkel sok és sokféle embert tudtak a művészek elérni.

Az egyik kedvencem a Centro de la Imagenes volt, ahol a folyamatosan cserélődő fotókiállítások közül éppen egy-két érdekesebbet kaptunk el. Megnéztük a Szépművészeti Palotát is (Palacio de Bellas Artes): amiben az épületen kívül néhány híres falképfestő művét is megcsodálhattuk. A főtéren, a Zocalón (amíg Dél-Amerikában minden főteret Plaza de Armas-nak hívtak, itt ugyanezek mindig a Zocalo névre hallgatnak), tanúi lehettünk ahogy a Conchero táncosok tolték fejdíszeikben áldozati táncot mutattak be a. Megnéztük még a Városi Múzeumot is (Museo de la Ciudad), amiben a legnagyobb durranás annak a Spencer Tunick nevű fotóművésznek a kiállítása volt, aki mindig meztelen embereket fotóz a közterületeken. Idén májusban Tunick új rekordot állított fel, amikor a Zocalón 18 ezer ember pózolt neki meztelenül.

Képek forrása: http://www.i-20.com/artist.php?artist_id=19

Mexikóvárosban akár egy hetet is el lehet tölteni a látnivalókat járva – nekünk csak három nap jutott. De nem bántuk, várt még ránk egy ugyanilyen izgalmas, változatos, hatalmas ország!

Mexikóváros képtár

Metró Full Contact

2007-11-09T19:19:00.000+01:00

A húszmilliós Mexikóváros hatalmas forgalmát a milliónyi taxi, számtalan busz és metróvonal sem képes hatékonyan elszállítani. A rengeteg ember miatt a reggeli csúcsforgalom fél 8-tól 10-ig tart, a délutáni meg 3-tól este 8-ig. Ilyen feltételek mellett persze már a második itt töltött napunkon sikerült belefutnunk a metrós csúcsba. Csak az egyik közeli helyszínre akartunk eljutni, úgy tűnt a metró lesz a legalkalmasabb közlekedési eszköz erre.

A bejáratnál levő jegypénztáraknál még semmi sem utalt a benti állapotokra. Gyanútlanul kifizettük a kb. 35 forintnyi jegyet, majd az automata kapukon áthaladva, néhány kanyar után megszokott peronra érkeztünk. Csak valahogy több ember volt, mint megszoktuk. Jóval több. Ilyet a pesti metrón csak egyszer láttam, amikor csúcsidőben már húsz perce nem járt a metró. Minden talpalatnyi helyen emberek álltak, vagy éppen a peronon befelé araszoltak. Mi is megpróbáltunk hátrébb menni, abban a reményben, hogy ott talán kevesebben lesznek. A biztonsági sáv itt nem létezik, a sínekhez legközelebb levők a peron szélén egyensúlyoztak. Mindenki türelmesen várt, egyedül az ajtókhoz legközelebb állók arcán látszott némi feszültség. Akkor még nem tudtam, csatába készülnek…

Egyszer csak, az otthon megszokott huzat és bömbölés nélkül, halkan surrogva begördült a gumikerekű szerelvény. A kocsik oldala szinte súrolta a peron szélén állók ruháját. A kocsik még a peronnál is tömöttebbek voltak, úgy néztek ki, mint egy nagy üvegfalú szardíniásdoboz - olaj nélkül. Nem, ez nem jó hasonlat, abban több hely van… Aztán kinyíltak az ajtók. Az ajtóhoz legközelebb állók elszántan kapaszkodtak, hogy ki ne essenek. Azok a szerencsétlenek, akik le akartak szállni, de beljebb szorultak, ugyanilyen elszántan törtek maguknak utat kifelé. Ez elég nehezen ment, teljes erőből kellett küzdeniük a kijutásért. Utolsó utastársaik mellett átpréselődve csak azért nem estek ki a peronra, mert a kinti tömeg megtartotta őket.

Az első jelre, amiből úgy tűnt, már senki sem száll le, a peronlakók legszerencsésebbjei, az ajtókhoz legközelebb állók akcióba lendültek. Lendületet vettek, ha lett volna hely, talán még neki is futnak(!), a majd bevetették magukat az ajtóban álló sorfalba! A rutinosabbak az ajtókeretbe is kapaszkodva lendültek az ajtóban álló sorfalba... Ez már olyan szumós-birkózós volt, vagy inkább koncertes-tömeges, elhűlve bámultuk, hogy mi itt lesz. Némelyek lepattantak a sorfalról, másoknak azonban sikerült megvetniük a lábukat: "...egy kéz és egy láb már bent van, ez meglesz!" – elszántan kapaszkodtak hát! Az első sor után a következő is bepróbálkozott, egy idő után az emberek már fürtökben csüngtek az ajtókból. Nálunk a vonatvezető ilyenkor már hisztérikusan üvöltötene a mikrofonba, hogy hagyják szabadon az ajtókat, de ez itt még az otthoninál is feleslegesebb lett volna, így persze nem is stresszelte magát ezzel senki.

Már egy jó perc is eltelt, mire lassan elkezdtek csukódni az ajtók. A rutinosabbak a csukódó ajtót használták segítségnek, hogy az még beljebb nyomja a kilógó testüket. Az ajtó lett a döntőbíró. A lelkes kezdőknek, akiknek csak egy-egy végtagjuk jutott be a kocsiba, fel kellett adniuk – ők újra csak a következő menetben játszhattak. Kb. fél perc alatt nagyjából sikerült becsukni az ajtókat, már csak egy-egy kabát, hát, kar, púp lógott ki. A biztonsági őrök egy-egy erőteljes lökéssel segítették be ezeket a kint rekedt tesztrészeket - persze ők nem használtak ehhez fehér kesztyűt, mint a japán kollegáik. Elindulhatott a szerelvény a következő állomás és a következő tömeg felé.

Elhűlve néztük végig a jelenetet. Reménykedtünk, hogy majd a következő szerelvényen kevesebben lesznek, de ez sem vált be. Hiába volt a peron fele csúcsforgalomban kizárólag a nőknek és a gyerekeknek fenntartva, rá kellett jönnünk, hogy mi, ide nem tudunk felszállni. Gyalogoltunk hát.

A következő alkalommal rutinosabbak voltunk, már az első szerelvénynél levettük, hogy ez alkalommal is csak a látványért fizettünk, utazni bizony máskor fogunk! Máskor meg úgy jártunk, hogy csak a másik, kevésbé tömött irányba tudtunk elindulni, és egy hatalmas kerülővel, kétszeri átszállással érkeztünk meg a célunkhoz – de legalább utaztunk!

Mexikó - első kör

2007-11-09T02:05:00.000+01:00

Sok minden történt az elmúlt néhány hétben! Az első, legnagyobb hír, hogy az unokaöcsémnek, Balázsnak és kedvesének, Szamónak nagy nehezen (szinte az utazásunk legvégére) sikerült úgy szervezniük a munkájukat, hogy csatlakozni tudtak hozzánk két és fél hétre Mexikóban. Kész csoda volt, hogy szinte egyszerre tudtunk az országba érkezni, de így szerencsére a szabijuk szinte minden napját együtt tölthettük. Mivel szerettek volna dzsungelt és tengerpartot is látni, ezért nem tudtak csak úgy becsatlakozni az utunkba valahol, hanem mi szerveztük át úgy az útitervünket, hogy egy kis kört menjünk velük Mexikóvárostól délre, majd miután elrepültek, ketten kezdjük meg a nagy körünket észak felé indulva.

A rokoni szálakon kívül egy kb. két és fél évnyi együttlakás is összeköt négyünket, így nem csoda, hogy egy kicsit bulisra sikeredett ez a közös kis nyaralás…

Mexikóváros

A reptéren már Balázs és Szamó várt minket, ahonnan bérelt kocsival fuvaroztak el bennünket a szállásra. Ők egy nappal korábban érkeztek mint mi, és előrelátóan már otthonról lezsíroztak a szállást és a kocsibérlést.

Két napot töltöttünk a városban. Ezalatt a város nevezetesebb terein és épületein kívül megnéztük az Antropológiai Múzeumot is, ami az egész utunk egyik leggazdagabb múzeumának bizonyult. A hatalmas területen bemutatott rengeteg Kolombusz előtti kultúra emlékeit, illetve a mai Mexikó megszámlálhatatlanul sok tájegységének viseletét, szokásait szinte lehetetlen egyszerre befogadni – a végén már csak teremről teremre szédelegtünk. Sport is volt a két nap alatt, ugyanis a metrók hihetetlen tömöttsége miatt többször kényszerültünk gyaloglásra a csúcsidőszakban. Ez az élményünk olyannyira megihletett, hogy egy külön blogbejegyzés is született róla. :)

Teotihuacán

Mexikóvárosból egy egynapos kirándulás keretében lehet meglátogatni az i.sz. 0-600-ig virágzott Teotihuacán kultúra fővárosát. Ennek a legnagyobb spanyolelőtti városnak még a maradványai is lenyűgözőek: a teljes területének talán az egytizede van csak feltárva, de még így is hatalmas területet kell bejárnia a turistának a tűző napon. A két legnagyobb látványosság itt a Nap és a Hold piramisa. A Nap piramisát kifejezetten lenyűgözőnek találtam: ez a harmadik legnagyobb piramis a világon, az oldalának hossza 222 méter, magassága 70 méter. 3 millió tonna kőből készült, egy olyan korban, amikor még nem voltak teherhordó állatok, fémeszközök, és a kereket sem ismerték…

Palenque

A következő állomás a festői dzsungelkörnyezetben elterülő maja romváros, Palenque volt. A romok köré gyönyörű kis parkot építettek (talán túl gyönyörűt is), a szépen manikűrözött gyepen mászkáltunk épülettől épületig. A város eredeti területéből itt is csak egy alig néhány négyzetkilométeres rész van csak feltárva. Ez rögtön be is bizonyosodott akkor, amikor a romoktól visszafelé sétálva a bőgőmajmok hangját követve bemásztunk a fák közé. A betonútról néhány méternyire letérve máris a dzsungelben találtuk magunkat: a fejünk fölött bőgőmajmok üvöltöttek és ugráltak a fákon, miközben még fel nem tárt romokon tapostunk. Megvolt az Indiana Jones fíling! :)

Másnap Szamóék egy 5 órás dzsungeltúrára mentek, hasonlóra, mint amilyenen mi voltunk Bolíviában. Ilyenkor minden fáról, növényről elmondják, milyen betegségre jó (az egész erdő egy nagy patika!), és láthatsz állatokat meg romokat is. „Amíg a gyerekek a dzsungelben játszottak”, addig mi a szuper szállásunkon lustálkodtunk. A nemzeti park szélén, a dzsungelben levő bungalónk ablakán kinézve a liánoktól, broméliáktól és mohától terhes hatalmas fákat láttuk, amik között egy bővizű patak folydogált. Néha egy-egy nagytestű gázlómadár is arrafelé csipegetett…

Délután eleredt az eső, és kitartóan esett másnap délelőttig. Mivel nem csillapodott az égi áldás, ezért úgy döntöttünk, kihagyjuk yaxchiláni romokat, mert szakadó esőben nem olyan vicces a dzsungelben hajókázni és sétálni. Buszra szálltunk hát, abban a reményben, hogy ha több száz kilométert utazunk, akkor az esőt magunk mögött hagyhatjuk.

San Cristobal de La Casa

Nem volt szerencsénk, az eső elkísért minket Chiapas államnak ebbe a gyönyörű kisvárosába is. A Chiapas-felföld volt a maják utolsó menedéke, amikor az alföldi maja birodalom összeomlott. Elszigeteltsége volt az egyik oka annak, hogy később ez a terület lett a zapatista felkelők bázisa is. San Cristobal de La Casa, ez a hegyek közé bújt kisváros szép épületeiről, macskaköves utcáiról és kézműves-termékeiről híres. Ezekből az eső miatt nem láttunk olyan sokat, de hangulat azért átjött. Vicces volt, hogy a város főterén tartott fesztivál utolsó napjára is becsöppentünk, amikor a színpadon először egy középkorú férfiakból álló, karibi zenét játszó zenekar lépett fel, aztán meg egy kínai társulat zenés-táncos produkcióját élvezhettük. Az élvezhetőség fokáról megoszlottak a vélemények, ezért már nem vártuk a meg a rendezvény fináléjaként beharangozott tűzijátékot.

Másnap a San Huan Chamula nevű környékbeli kis falut látogattuk meg. A falu arról híres, hogy ez az itt élő kb. 80 ezres, a hagyományait erősen őrző tzotzil népcsoport központja. A hideg, esős idő miatt a helyi népviseletből csak a vastag fekete subákat láttuk, de ez is elég különleges volt, lelkesen próbáltam a piacon megörökíteni néhány subás férfit és subaszoknyás(!) nőt. (Ezekben a hagyományőrző falvakban a lakosok szinte sosem szeretik, ha fotózzák őket, ezért lopva kellett eleget tennem ennek a kötelességemnek. :) ) A falu legérdekesebb látnivalója a templom: nincsenek benne padok, a gyertyafüsttől sötét falak tövében, üvegvitrinekben szentek sorjáznak, előttük gyertyák égnek. Valószínűleg a halottak napjának közeledte miatt volt a templom padlója széltében-hosszában hosszú fenyőtüskével vastagon beszórva; bent csak néhány helyi imádkozott. Ezt úgy csinálták, hogy egyesével, vagy családosan egy alkalmas helyen a fenyőtűket félresöpörték, meggyújtottak egy maréknyi gyertyát és azokat a félresöpört részen a padlóhoz ragasztgatták, majd a gyertyák elé térdelve, ülve félhangosan mondták el fohászaikat. Megnéztük még a temetőt is, amiben meglepő módon - az otthoniakkal ellentétben - az volt a szép, ha a sírhanton nem nőtt semmilyen növény vagy virág, csak a csupasz föld látszott. A helyi szokás szerint fekete fejfát kapott minden falubeli, aki öregen hunyt el, fehéret, aki fiatalon, és kéket mindenki más.

Juchitán

Ebben a városban igazából csak aludni álltunk meg. Másnap reggel 6.40 körül indult a buszunk, de már húsz perccel korábban kiértünk az állomásra. Majd megdöglöttünk egy kávéért, így a csomagokat Balázsra, az egyetlen nem kávézósra bízva átszaladtunk a szemközti, 24 órán át nyitva tartó étterembe. Mi voltunk az egyetlen vendégek a hajnali holtidőben, reméltük, hogy így legalább hamar végzünk. A szokásost kértük, kávét tejjel. A pincércsaj eltűnt hátul, mi meg az utcafrontra ültünk, hogy ha jön a busz, tudjunk sprintelni.

A rendelés leadása után negyed órával még mindig nem történt semmi. Már az összes viccet elcsattintottuk a most pörkölik a kávét vagy az épp most fejik a tehenet sorozatból, amikor a lány végre kibillegett a konyhából 3 pohár meleg tejet és egy üveg Nescafét egyensúlyozva. „Nna, itt sem a kávé lefőzésére kellett várnunk, az biztos!” - morogtunk, miközben a forró tejeskávét próbáltuk minél hamarabb legyűrni. Szamó nem teketóriázott, rögtön kikérte a számlát is. 45 peso lett, százassal fizettünk, amivel a csaj eltűnt hátul. Megint eltelt vagy öt perc minden látható jel nélkül. „A francba, már megint nincs ezer forintnyi pénz a kasszában, biztosan a szomszédban kuncsorog apróért!” – morgolódtam. Aztán elhűlve láttuk, hogy a buszunk éppen bekanyarodik az állomásra. „A francba, megnézem mi van!” – pattant fel Moncs, és elindult a konyha felé. Néhány másodperc múlva a pincércsajjal tért vissza: „Össze tudjuk dobni apróban, nem tudnak váltani.” Összekapartuk valahogy a 45-öt, és már rohantunk is vissza az állomásra. Moncs futás közben árulta el a csattanót: „Tudjátok mit csinált a csaj hátul?! El sem indult váltópénzt keresni! Helyette inkább sminkelt!” :)

Zipolite

Az útikönyvünk szerint Zipolite a tökéletes hátizsákos tengerpart: az a hely, ahol azon kapod magad, hogy újra és újra átteteted a repülőgéped indulási időpontját. És tényleg, ha a repjegyeinket nem is csúsztattuk, de a feszes útitervünket azért mi is módosítottuk, hogy minél több időt tölthessünk el ebben kedves, nyugodt kis faluban. A második naptól átköltöztünk a part legolcsóbb és legjobb szállására, a kanadai Felipe és mexikói felesége által üzemeltetett bungalókba. A pálmabungalónk közvetlenül a tengerre nézett, és alig volt húsz méterre a parttól, ráadásul a bárban állandó 1-et fizet 2-t kap koktélakció volt! Az első itt töltött estén sikerült kiinnunk a Pinacolada készletet, de szerencsére a Margaritát is remekül készítették, és sörük is volt dögivel…

A pálmakunyhónknak egyetlen szépséghibája volt, mégpedig hogy nem tudta távol tartani a hívatlan látogatónkat, egy patkányt, aki az egyik éjszaka régmúlt kaják morzsáit szagolva kirágta Moncs táskáját. Később fedeztük fel, hogy az én táskám sem úszta meg: az oldalán egy lyuk tátongott, és hiányzott belőle az a tengerparton talált apróbb páncélos állat maradványa, amin volt még némi ehető lágy rész.

Az egyik délelőtt három francia lány társaságában hajókirándulásra indultunk. Rengeteg teknőst láttunk, és egy csomó delfint. Balázs majdnem fogott egy hatalmas halat is, ugyanis Byron (a tulajdonos, kapitány és vezető egy személyben) rögtön a kifutásunk után a kezébe nyomott egy felszerelt horgászbotot, hogy használja, de a halat nem tarthatja meg! ;) A kapitányunk mesélte, hogy három nappal korábban egy kilenc egyedből álló kardszárnyú delfincsapatot is láttak, most azonban nem volt ilyen szerencsénk. Meglátogattunk néhány gyönyörű öblöt, az egyikben ugráltunk néhányat a sziklákról, egy másikban sznorkeleztünk egy kicsit.

Másnap kollektívóra pattantunk és átugrottunk a szomszédos városba, Mazuntéba. Ez a hely volt egykoron az ország legnagyobb teknősmészárszéke, százszámra fogták ki a vízből és dolgozták fel ezeket a békés jószágokat. A vadászati tilalom bevezetése után, itt nyílt Mexikó első teknőscentruma, a Centro Mexicano de la Tortuga. Itt most azzal foglalkoznak, hogy kiássák a környékbeli partokon a homokba ásott teknőstojásokat, mielőtt a ragadozók vagy az orvvadászok tennék ugyanezt, kikeltetik őket, majd egy bizonyos kor elérése után visszaengedik a piciket a vízbe. A kiállítórész nagy tartályaiban a környéken honos teknősöket csodálhattuk meg.

A 4. nap estéjén éjszaki buszra szálltunk, és elindultunk a földi paradicsomból a kontraszt irányába, az egykor felkapott és híres, mára kissé megkopott fényű Acapulco felé.

Acapulco

Miután 1940-ben az akkori elnök az elsőként fejlesztendő mexikói üdülőhellyé nyilvánította, a nagy múltú kikötőváros újra gyors fejlődésnek indult. Gyors ütemben épültek a sokemeletes szállodák és nyaralók, és olyan világsztárok üdültek itt, John Wayne, Errol Flynn és Elizabeth Taylor. Bár az épületek mára egy kissé lepukkantak, ma főleg a Mexikóvárosban élők és az amerikai diákok kedvelt utazási célpontja. Nyüzsgő nagyváros, rengeteg stranddal, étteremmel, szállodával.

Próbáltunk mindent beletenni az ide szánt másfél napba. Megnéztünk két múzeumot, fürödtünk két strandon is. Megnéztük a híres sziklaugrókat, akik az útikönyvünk szerint 25-35 méter magas szikláról ugranak az alig 4 méteres vízbe. A könyv adatai nekem kicsit túlzónak tűnnek, de az ugrók teljesítményét ez semmivel sem csökkenti – tényleg bazi magasról vetik magukat a hullámzó, tajtékos vízbe!

Taxco

Az ezüstváros. Bár az egykor mesésen gazdag ezüsttelérei rég kimerültek, az ezüstművészet központjaként a város új erőre kapott. A meredek, gyönyörű épületekkel szegélyezett szűk kis utcák mellett a több száz kis ezüstbolt jelenti a város vonzerejét. Itt már bizony szétváltunk néhányszor: amíg a többiek a sokadik boltot járták végig ékszerek után kutatva (miközben Balázs kétszer is elhagyta majd meglelte a kameráját), addig én a varázslatos kis utcákat róttam fotótémákra vadászva.

Az első este épp vacsorázóhelyre vadásztunk, amikor az egyik emeleti ablakból egy idősebb néni leszólt nekünk, hogy nála van pizza olcsón. Az emeleten egy apró, családi vállalkozás jellegű étterem fogadott minket. Leültünk az egyszerű módon berendezett helyiségben a műanyag székekre, és rendeltünk. Csak jó néhány perc múlva, a ki-be járkáló családtagokról eszméltünk rá, hogy bizony egy család nappalijában ülünk! Erre ráerősítendő, a nagypapa kibontott egy üveg mezcált és töltött nekünk egy-egy vizespohárnyival. Azon tanakodtunk, vajon hol csinál a nagymami nekünk családi méretű pizzát, de nem kellett őt félteni, mert húsz perc múlva tényleg fenséges vacsorát varázsolt elénk az asztalra! Ezután nem sokkal a család is vacsorázni kezdett melletünk, három generáció, vagy hét-nyolc ember. Miután a papi egyszer már utánatöltött, az elfogyasztott mezcál hatására egyre gátlástalanabbul próbáltam fényképezni a meghitt családi pillanatokat, ezért inkább gyorsan fizettünk és eljöttünk.

Másnap este beültünk abba a bárba, ahol a helyi legenda szerint feltalálták a Margarita koktélt. Hát, ez biztosan nem itt történt: vizespohárban(!) kaptuk az ominózus nedűt, nem volt só a szélén, és az alkohol is jórészt hiányzott belőle… Átmentünk hát egy másik helyre, ahol már kitűnően készítették a koktélokat! A sokadik kör után már tőlünk volt hangos a hely, de ez szerencsére senkit sem zavart. :)

Amúgy a város maga tökéletes lenne, ha a közlekedés nem vonna le jó néhány pontot az értékéből. A szűk, egyirányú utcákban sajnos folyamatosan autók dübörögnek (vagy a csúcsidőben éppen hogy araszolnak). Az autók jó része kis bogárhátú Volkswagen taxi, vagy a klasszikus Volkswagen kisbusz, iránytaxiként használva. Mindkettő kb. harminc éves konstrukció, zajosak és büdösek – a levegő minősége sokszor a budapesti főutakét is alulmúlja. Nem is értem, hogy a város vezetése miért nem zárja le legalább a történelmi részt a forgalom elől?!

Cuernavaca és újra Mexikóváros

Egyedül az uccsó napunk sikerült balul, mikor az útikönyvünk félretájékoztatásának köszönhetően teljesen feleslegesen bumliztunk el egy ütött-kopott, kényelmetlen és csigalassú buszon az egyik romvárosig. Először is azt felejtette el megemlíteni a könyv írója, hogy bár a helyszín csupán 38 kilométerre van Cuernavaca városától, az mégis másfél órányi távolságot jelent a hatalmasat kerülőút és a nagy forgalom miatt. Aztán még azzal is jól betett, hogy a nyitva tartást 6-ig írta a valóságos 5 óra helyett, így aztán a pont az orrunk előtt zárták be a kapukat… Kb. 4 óránk bánta ezt a felesleges kis kitérőt! Pont az az idő, amit a búcsúvacsinkra szántunk. Így aztán a jó előre megálmodott, hangulatos étteremben megejtett, mariachi zenére elfogyasztott hagyományos mexikói vacsoránk helyett, éjjel 11 órakor a szállásunkhoz közel, a külváros egyik sötét kis utcájának kifőzdés bódéja előtt tömtük magunkba farkaséhesen a tabasco szósszal és ketchuppal rendesen megöntözött hamburgerünket és sült krumplinkat! Azért persze ez is jólesett! :)) Csak hogy egy kis izgalom is járjon e „fenséges” vacsora mellé, egy kedves helyi senora oltalmazóan mellénk szegődött a környék sötét, gyéren kivilágított utcáin folytatott hamburger-vadászat idejére, mondván, hogy éjszaka, ezen a környéken igen csak veszélyes a magunkfajta gringóknak egyedül kóricálni... De persze ezt is megúsztuk! :)

Este még egy kis pakolászás következett, fejenként kb. 6-8 kilónyi cuccot pakoltunk be Baliék táskájába. Szerencsére hallgattak ránk, amikor azt kértük tőlük, hogy nagy és üres hátizsákkal jöjjenek… :) Másnap reggel a szokásos pékségben megvásárolt sütinket a szokásos étkezdénkben fogyasztottuk el a tejeskávénk mellé. Milyen jó is az, ha nem kell minden egyes étkezésért külön megküzdenie az embernek! Mire visszaértünk a szállásra, addigra a reptéri taxi is megérkezett. Gyorsan összeszedtük magunkat, aztán a kapu előtt azzal búcsúztunk, öt-hét múlva otthon találkozunk!

Képtárak: Mexikóváros
Teotihuacán
Palenque
San Cristobal de La Casa
San Juan Chamula
Zipolite
Puerto Angel, hajókázás
Mazunte, Centro Mexicano de la Tortuga
Acapulco
Taxco

Hosszú hallgatás után...

2007-11-07T04:35:00.000+01:00

...újra itt vagyunk! Ennek örömére gyorsan fel is töltöttük az összes írásunkat Kolumbiáról! Itt vannak, időrendi sorrendben alulról fölfelé olvasandók:

Ideje volt a kolumbiai híradásnak, hiszen immáron 3 hete, hogy tovább is álltunk onnan, és azóta (sajnos) már az utolsó országunkban, Mexikóban vagyunk.

Először szépen beharangoztuk, hogy milyen szép és jó ez a Kolumbia, aztán egy hónapig semmi hír nem volt felőlünk. Az időközben kapott levelekből kiderült, hogy többen azt hittétek, már haza is értünk. A világért sem tennénk ilyet bejelentés nélkül... ezért mielőtt még bármi közbejöhetne, már most közhírré tesszük, hogy amszterdami átszállással december 14-én dél ben landolunk Ferihegy 2-n. :)) De előtte majd még Mexikóról is mesélünk...

Ákos+Moncs

Kolumbia útvonal

2007-10-22T21:20:00.000+02:00

Amit ma megtehetsz…

2007-10-22T03:14:00.000+02:00

Úgy néz ki, ennek az útnak a legnagyobb tanulságát az „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!” közmondás foglalja tömören össze a számunkra. Az otthoni, normális életben is igaz ez a mondás, de a különleges, folyamatosan változó körülmények a mi esetünkben a sokszorosára növelik e megfigyelés igazságát. Arra már az út elején rájöttünk, hogy semmit sem érdemes halogatnunk, mert mire a következő alkalom eljön (ha eljön egyáltalán), mi már nagy valószínűséggel több száz kilométerrel arrébb leszünk… Azt hiszem, jelen esetben „Az amit most megtehetsz, ne halaszd későbbre!” mondás illene ránk a legjobban.

Azt már elég korán megtanultuk, hogy bizony a vásárlással nem szabad várnunk. Az „úgyis mindenhol kapni”, „ez most egy drága hely, a következő városban olcsóbb lesz”, „majd holnap, akkor több időnk lesz” indoklással megejtett halogatások aztán mindig csúfos kudarccal végződnek. Mert másnap úgy alakulnak a körülmények, hogy egyáltalán nem jutunk a piac közelébe, vagy nemhogy olcsóbban nem kapjuk meg, amit kerestünk, de a kinézett árucikk, amit addig tényleg minden sarkon kapható volt, hirtelen eltűnik, és sosem látjuk többé!

A majd később a mi esetünkben általában egyenlő a semmikorral: bezár a bolt, mire visszaérünk, vagy egyáltalán nem nyit ki a kinézett napon. A következő nap meg persze elhagyjuk a várost… Ha még nem vagy éhes, ahogy a jobbnál jobb éttermek mellett elhaladsz, húsz perc múlva, mikor végül rád tör az éhség, éppen a kormányzati negyedben, vagy az autómosó-soron sétálsz, és közel-távol nemhogy étterem, de még egy utcai árus sincs, ami némi ételt kínálna. Az egyik legszebb ilyen eset Peruban történt velünk. Az utazást megelőző este Moncs indítványozta, hogy vegyünk valami kaját az útra, de leszavaztam, mondván, ne ilyen száraz kekszeken rágódjunk, vegyünk inkább azokból a finomságokból, amiket a pályaudvaron vagy a buszon árulnak! Másnap aztán a korai időpont miatt (reggel 8 óra…) vagy valami rejtélyes oknál fogva a buszállomás tizenöt trafikja közül egy sem volt nyitva – mindegy, majd a buszon. Nos, azok az árusok, akik máskor olyan sokan vannak, hogy egymástól nem férnek fel a buszra, aznap valahogy mind köddé váltak: hihetetlen módon a hét órás buszút alatt senki sem próbált nekünk szendvicset, édes rágcsát, sült bizbaszt vagy egyáltalán bármi ehetőt eladni. (Egyszer 16(!) árust számoltunk meg két perc alatt, ahogy az apró buszon egymást taposták…) Délután négy felé az éhségtől szédelegve szálltunk le a buszról…

Mindezek miatt Dél-Amerikában már aktívan A TANULSÁG jegyében próbálunk cselekedni – több-kevesebb sikerrel. Az események azonban így az út vége felé felgyorsultak: sokszor valószínűtlen, néha groteszk helyzetekkel figyelmeztet minket az élet, mit is kellett volna megtanulunk az elmúlt egy év alatt. Ha halogatod, és másnap akarod felhívni anyukádat, akkor az alatt a három óra alatt, amíg netközelben vagy, pont nem lesz áram az egész városban… A „majd holnap netezek” gondolat ott csúszott el az egyik hostelben, hogy másnap éppen kifestették - az amúgy makulátlanul tisztának tűnő - helyiséget, ahol a komputerek voltak. Máskor meg: „Majd a szálláson elmegyek wécére, addig kibírom!” ötletünk ubkott meg. Mert annak vajon mennyi az esélye, hogy a szállásotok épp technikai problémával küzdjön, és ne legyen víz, amikorra visszaérkezel? Csak nevetni tudtunk kínunkban.

Ilyen előzmények után egy percet sem vártam, hogy leírjam ezeket a gondolatokat, amint megfogalmazódtak bennem. Hiszen sosem tudhatod, mit hoz a holnap! :))

Bogota

2007-10-22T02:47:00.000+02:00

Két és fél napot szántunk a fővárosra, nem sokat, de hát már nagyon siettünk volna Mexikóba, találkozni Szamóval és Balázzsal, akik az utunk végére végre be tudtak csatlakozni hozzánk két rövid hét erejére. Ehhez azonban még volt egy fontos feladatunk, méghozzá a Mexikóvárosba szóló repjegy megszerzése. Azt már korábban kiderítettük, hogy a bogotai utazási irodák sokkal jobb árat tudnak adni, mint amit mi tálaltunk a neten, vagy amit otthonról lehetne intézni. A legolcsóbb emailben kapott ajánlatnak csak egyetlen szépséghibája volt, mégpedig hogy nem lehetett a jegyet a neten lefoglalni és kifizetni, személyesen kell ezeket intézni, ahogy a kedvezményre jogosító diákigazolványt(!) :)) is csak így tudod bemutatni. Nem maradt más hát, csak a remény, hogy maradnak még jegyek, és nem mennek fel az árak a csillagos égig, mire Bogotába érünk.

Az érkezésünk utáni első napon az utunk rögtön az utazási irodába vezetett. Korábban levélben rákérdeztem, hogy a kinézett belvárosi iroda nyitva lesz-e szombaton, megerősítették, hogy egész nap nyitva tartanak, jöjjünk nyugodtan. A megadott címen azonban semmit sem találtunk, csak néhány kopott kisboltot egy amúgy lepukkant környéken. Aztán jobban körülnézve megtaláltuk azt a bizonyos kaput: a csengő felett egy apró kis tábla hirdette a keresett utazási iroda nevét. Ez ám a reklám! A csöngetésre egy idős portás bácsi csoszogott elő, és felvilágosított minket, hogy csak az északi városrészen levő iroda van nyitva szombaton, ez nem. Még jó, hogy pontosan a címmel együtt kérdeztem rá az iroda nyitva tartására a levélben! A híres dél-amerikai pontatlanság újabb példája…

Taxiba vágtuk magunkat és elkocsikáztunk a több mint 80(!) blokknyira levő másik irodába. Izzadt a homlokom, ahogy a taxi órájának pörgését néztem, de mit tehet az ember, hatalmas távolságok vannak ebben a 7 és fél milliós városban, az idő pedig szorított! Mikor megérkeztünk, immáron másodszor döbbentem rá, hogy itt Bogotában ezek a taxiórák tréfásan pörögnek ugyan, de a végén valahogy mindig jóval kevesebbet kellett fizetnünk, mint amennyit mutattak. Végre egy kellemes meglepetés, ránk fért már! Az összegről annyit, hogy Pesten ennyiért talán három saroknyit vittek volna…

Az utazási irodában gyorsak voltak és profik, és még jegy is volt a kinézett gépre. Megkönnyebbültünk. Vissza már a TransMilenióval mentünk, ami az itteni zártpályás városi buszhálózat neve. Azt tudtam, hogy a metró alternatívájaként emlegetik ezt a fajta közlekedést, mert gyors és hatékony, de még sosem próbáltam. Hát, mit mondjak, minimum kétszer olyan gyors, mint az otthoni metró, és elképesztően pontos, ami itt még inkább meglepő.

Miután visszaértünk, sétáltunk egyet a belvárosban, és megnéztünk két múzeumot. A bogotai Aranymúzeum a világ legjelentősebb ilyen múzeuma. Csodálatos tárgyaik vannak, de a legjobban nekem az utolsó terem tetszett. Íme a recept: végy több száz, közel hasonló műtárgyat, amiből a legszebbeket már kiállítottad néhány teremmel korábban. Rendezd el őket egy kör alapú teremben, vigyázz, most a számosság a lényeg!, adj hozzá némi trükkösen változó világítást, enyhén monumentális zenét, és máris kész a háromperces aranyshow! Látványos volt és vicces egyszerre! :))

A másik kiállítás, amit megnéztünk a városban, a Donación Botero volt. A nevéből már sejteni lehet, ez is egy Boteró kiállítás: a mester egy gyűjteményt (a saját és más európai mesterek, pl. Picasso, Dali, Monet, Chagall műveit) adományozta a nemzeti banknak, ezt lehet itt megnézni. Kövér Mona Lisa, gömbölyded Krisztus a kereszten, ismert emberek kövér portréi, duci gyümölcsök és villák a csendéleteken – Botero számára nincsenek tabuk, mindent témát mer a maga sajátos módján értelmezni! :)

A következő napon ellátogattunk az egyik közeli kisvárosba, Zipaquirába, ami a föld alatti sóbányájáról és a bányában kialakított sókatedrálisáról híres. Érdekes volt megtudni, hogyan keletkezett a földtörténeti korokon keresztül az a sóhegy, amit az itt élő kultúrák már évezredek óta bányásznak; miként lehet a kibányászott sós-köves anyagból a tiszta sót kinyerni. Ahogy a bánya magas, hosszúkás tárnáit jártuk, szinte adta magát a gondolat: olyanok ezek a termek, mint a templombelsők. És tényleg, mi másra is lehetne használni egy ilyen helyet a bánya kimerülése után, mint templomként? A templom tényleg lenyűgöző, ahol a hatalmas méretek és a sejtelmes világítás sajátos hangulatot generálnak.

Hát ennyi volt nekünk Bogota – és ennyi volt nekünk Kolumbia. A legbarátságosabb dél-amerikai ország, ahol eddig jártunk, buja, zöld hegyekkel, karibi tengerparttal, gyönyörű városokkal. Ez lett a kedvencünk a kontinensen.

Klikk: Bogota képtár

Donacion Botero képtár

Museo de Oro képtár

Zipaquira képtár

Bogota felé

2007-10-19T02:42:00.001+02:00

A Karib-tenger partjáról lassan csorogtunk vissza Bogota irányába, hogy közben útba tudjunk ejteni néhány tündéri kisvárost is. Az első megálló ezen az úton San Gil volt. A város a meredek, kővel kirakott utcáin és a kedves főterén kívül nem lenne különösebben érdekes az utazó számára, ha nem lenne a közepén egy különleges botanikus kert. A Parque El Gallineral arról nevezetes, hogy a benne levő 1867 fa szinte mindegyikén megtelepedett az ősszakáll (barbas de viejo) nevű páfrányfajta. Ez a szürkés színű, fűszerű növény a fák ágairól csüng alá mindenütt, misztikus hangulatot kölcsönözve ezzel a parknak. Majd két órát sétáltunk ezen a tized Margit-szigetnyi területen. Moncs kedvenc helye az a pad lett, amelyről a kert egyik legnagyobb és legszebb fájára nyújtott tökéletes kilátást: mintha egy tündérmese egyik helyszínén ücsörögne az ember.

San Gilből egy fél napos kirándulás keretében lehet meglátogatni a Barichara nevű kisvárost. Barichara arról híres, hogy az épületei majdnem ugyanolyan tökéletes állapotban vannak, mint 300 éve, az építésük idején. Órákat tölthet el ezen rendkívül hangulatos helyen az ember csak azzal, hogy az utcákat róva a zöld-fehér színű házakat csodálja, és közben hagyja, hogy a város időtlen atmoszférája átmossa.

A harmadik kisvárosunk a sorban Villa de Leyva volt. Ez a 450 éves nagyon szép állapotban levő kisvárost majd ötven éve a nemzet emlékművének választották. Ennek eredménye a tökéletes koloniális város lett: itt gyakorlatilag nincsenek modern épületek. A házakat még meszelik, az utak pedig kövezettek. Csak a parkoló autók és a sok souvenirbolt emlékeztetik az ide tévedt látogatót, melyik században is van valójában. A város egyik látványossága a hatalmas (kb. 120x120 méteres) négyzet alakú főtér, ami az impresszív méretei miatt az ország legnagyobb főtere címet is magáénak tudhatja. A kedvencünk volt még a város három tökéletesen helyreállított udvarháza, amelyek meglepetésemre nem múzeumoknak, hanem boltoknak és éttermeknek adnak otthont.

A múltban tett eme néhány napos kitérő után újra elindultunk Bogota, és a XXI. század felé.

Klikk: San Gil képtár

San Gil, Parque El Gallineral képtár

Barichara képtár

Villa de Leyva képtár

Esős évszak vagy mi…

2007-10-15T03:04:00.000+02:00

Az utolsó jegyeket sikerült megcsípnünk a Santa Martabol Bucaramangába tartó éjszakai buszra. Szerencse is volt, meg nem is. A busz 5 perc múlva már gördült is ki velünk a pályaudvarról, ami szuper, viszont már csak leghátul volt hely, ami rázós utazást ígért.

Hátsó ülés ide vagy oda, azzal a határozott szándékkal fészkeltük be magunkat a mélyen hátradöntött ülésekbe, hogy az előttünk álló mintegy 9 - 10 órás buszút végén, kipihenten szállunk majd le. Én ültem az ablaknál, úgyhogy fejemet az ablaknak támasztva hamar el is szenderedtem. Kis idő elteltével Ákos csendes szitkozódása ébresztett. "Mi az?" kérdeztem kábán. "Csöpög rám a víz" mondta, majd ezt bizonyítandó ingerülten a pólóján "éktelenkedő" néhány csepp nedves foltra bökött. Bután bámultam fel a plafonra, a karosszérián tátongó lyukak után kutatva. "A légkondiból jön a víz" sietett Akos készségesen a segítségemre. És valóban, ahogy ezt kimondta, a fejünk felett rögzített szerkezetből újabb vízcseppek indultak meg. Aztán az előőrsöt rögvest egy nagyobb csapat is követte, de ezúttal már egyenesen a feje tetejére. "A jó k... ...!" - kiáltott fel Ákos mérgesen, majd a további támadások elől kitérve, villámgyorsan felpattant a helyéről.

Éjfél felé járhatott az idő. A buszon tök sötét volt, körülöttünk mindenki édesdeden aludt. Feleslegesnek tűnt patáliát csapni egy kissé átnedvesedett póló és egy csapzott frizura okán, így inkább "a dolgok majd maguktól rendbe jönnek" elméletben bízva, a hátizsákomban kotorászva felajánlottam Ákosnak, hogy cseréljünk helyet. Csodálkozó arcát látva, gyorsan megnyugtattam, nem a mazohizmusom után kutatok ilyen bőszen, hanem a zsákvédő esőhuzatomat keresem. Rögvest átlátta a tervemet. Átcsusszantam a helyére, ő az enyémbe, majd az esővédő huzatot amennyire csak lehetett magamra terítettem. "Zseni vagyok, nem vitás!" vigyorogtam magamban. "Kipp-kopp, kipp-kopp, ..." helyeseltek hangosan a vízálló anyagon landoló vízcseppek.

A busz egyenletesen ringató mozgása, a motor folyamatos búgása és a rejtekem tetején szinte ütemesen doboló vízcseppek hangja csakhamar újra alomba segített. Talán 10 perc sem telt el, mikor ismét Ákos mocorgása ébresztett. "Nem tudsz aludni?" motyogtam. "CSOROG RÁM A VÍZ!" nem is próbálta palástolni az egyre növekvő ingerültséget. Lehúztam a fejemről a biztonságot jelentő huzatot és felnéztem a fejünk felett húzódó szörnyetegre. Már nem csak felettem, Akos felett is eresztette magából a vizet. De a java még hátra volt! A buszunk egy éles balkanyarba érve, erőteljesen a mi oldalunk irányába dőlt és ezzel a manőverrel nem kevesebb, mint egy vödörnyi vizet segített ahhoz, hogy a rácsok mögül kiszabadulva a nyakunkba zúdulhasson. Riadtan rántottuk magunkra a huzatot. "Eső után köpönyeg" jegyeztem meg epésen. Tehetetlen vihogás vett rajtunk erőt, ahogy csurom vizesen, egymásba és a huzatba kapaszkodva kuporogtunk a most már megállíthatatlan zápor alatt. Kettőnknek viszont már nem nyújtott kellő védelmet a kis méretű vízálló szövet. Az anyag oldalán lepergő víz a lábunkon, karunkon, vállunkon folytatta tovább megállíthatatlanul az útját. Hamar odalett a jókedvem. Most rajtam volt a sor, "A jó... ...!" fakadt ki belőlem. Mérgesen felpattantam és előre siettem a sofőrhöz. "Azt hiszem elromlott a légkondi hátul és emiatt folyamatosan omlik ránk a víz. Mit lehetne tenni?" kérdeztem a legjobb modoromat elővéve. "Semmit." jött az egykedvű válasz. Ezen a közönyösségen aztán úgy meglepődtem, hogy még válaszolni sem tudtam. Tétován egyensúlyoztam vissza lassan a helyünkre.

Aztán a látvány, ami ott fogadott rögtön visszaadta a harci kedvemet. A már vízesésszerűen ömlő víz alatt, Ákos pánikszerűén próbálta éppen összeszedegetni a cuccainkat. Ráadásul már nem mi voltunk az egyetlen áldozatok. A mellettünk levő két ülés békésen alvó bérlője is jócskán kapott az égi áldásból. Az élénk mozgolódásra és hangos szitkozódásra többen is felébredtek. A kezdeti döbbent szemlélődést hamar aktív részvétel váltotta fel. Néhány perc és már innen is, onnan is szálltak felénk a jó tanácsok. Pillanatok alatt elemükbe kerültek a helyiek: Ingyen cirkusz ígérkezett!

Átadtam Ákosnak a sofőr üzenetét és mielőtt még elszabadulhatott volna a pokol (ismerem őt jól...), gyorsan felkaptam a huzatot és ismét előre siettem. Ott aztán mint véres rongyot meglengettem a csurom vizes anyagot, szanaszét spriccelve róla a vizet és minden udvariasságot nélkülözve elismételtem a tényeket. Úgy látszik bizonyíték kellett. A vizes ponyva láttán a sofőrünk is megenyhült. "Mindjárt megállunk valahol és megnézem mit tehetek" ígérte.

Nem volt értelme visszamenni a helyünkre, így aztán az egyik pórul járt utastársunk társaságában letelepedtünk a busz elejében, a széksorokat elválasztó keskeny folyosón a földre.

Lassan telt az idő. A sofőr időről-időre hátrafordult és fásult ábrázatunk láttán biztató szavakat mormolt, közelgő megállót ígért. Egy idő után már nem hittünk neki és a kényelmetlen ücsörgés helyett a még kényelmetlenebb elheveredést választottuk a földön. Újra elszenderedtem. De megint csak 10 percre. Hajnali kettőt ütött az óra és végre tényleg lehúzódtunk az útról egy benzinkútnál. A kimerítő egy órás várakozás során (ami alatt amíg mellesleg a sofőrök megtöltötték a tankot, csilli-villire sikáltatták a szélvédőt, majd jóízűen befalatoztak a benzinkút éttermében), megállapítást nyert, hogy valóban elromlott a légkondi, így hál'isten ki lehetett kapcsolni. Egy törülközővel úgy-ahogy feltakarítottak hátul a vizet és már indulhattunk is tovább. Az üléseink természetesen meglehetősen nyirkosak maradtak, de a kimerültség hamar átsegített minket ezen a kellemetlenségen, ájulásszerű alvás következett. Meg kb. 3 óránk volt az úti célunkig, ezalatt kellett az elmaradt pihenést behozni.

Karibi vidékeken

2007-10-15T02:55:00.000+02:00

Egy csütörtök reggel gördült be velünk a busz Cartagena gyönyörű városába. Már régóta vágytam erre a találkozásra, ha jól emlékszem talán 10 éves korom óta. Gyermekkorom egyik kedvenc filmje, "A Smaragd Románcának" végkifejlete játszódik ebben a vastag kőfallal körülvett tengerparti városkában. Itt bűnhődnek meg a gonoszok, és itt nyerik el jutalmukat a jók. Ez utóbbiak egymás szerelmét és persze a címben is szereplő zöld drágakövet. Ákos előtt sem volt ismeretlen a sztori, de azért korántsem hagyott benne akkora nyomot ez a filmes élmény. Ezért sajnos nem nagyon tudott osztozni velem a lelkesedésemben, amikor a város meseszép koloniális épületei között bolyongva, hirtelen egy-egy újabb terecskére kilyukadva, vagy éppen a tengerparti erődök valamelyik bástyája előtt megtorpanva izgatottan kezdtem bizonygatni, hogy szerintem itt játszódott a filmnek ez vagy az a jelenete. De jó fej volt, türelmesen elviselte a kitöréseimet.

Szerencsére itt is hamar rábukkantunk néhány igazán klassz menüs helyre, így nem kényszerültünk be egyik puccos étterembe sem (Pedig volt belőlük bőven!). Már csak azért is jobb volt ez így, mert ezeknek a kis kifőzdéknek a sajátos hangulata egy másik kedves filmes emléket is felidézett bennünk. A "Buena Vista Social Club" című dokumentumfilm képkockái elevenedtek meg előttünk, ahogyan a fullasztó hőségben, a fejünk felett hörgő ventilátor alig forgó lapátjai alatt, a körülöttünk ücsörgő helyieket figyeltük. "Mégis csak kaptunk egy keveset Kubából!" - kacsintottunk egymásra cinkosan.

Néhány nappal később Johan is befutott. Bogotából érkezett, ahová mi azért nem tartottunk vele, mert nekünk az csak egy későbbi állomásként szerepelt az útitervünkben. Jó volt újra együtt lenni ezzel az energikus fiúval. Főleg most, hogy a szokatlan hőség minden erőnket kivette, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy ránk cseppet sem jellemző módon, folyton csak halogatjuk a teendőket. Johan mellett erről szó sem lehetett! Ő folyton csinálni akart valamit, menni, nézni ezerrel. Így vezekelt azért a kétszer 3 hónapért, amit Brazíliában, majd Argentínában "elfecsérelt". A rendelkezésére álló összesen 1 évből, így már csak fél éve maradt Dél-Amerika többi részére, valamint az Egyesült Államok déli területeire. Találkozásunk tökéletes időzítése volt az égieknek! Nekünk szükségünk volt az ő lendületére, neki meg a mi átgondolt útitervünkre. Az, hogy mindezeken túl még egymás társaságát is rendkívül élveztük, szinte mesébe illő szerencse.

Cartagena környező nevezetességei közé tartozik a Playa Blanca nevű partszakasz, ami fehér homokjáról és türkizkék, meleg vizéről híres. Mivel a Cartagena közvetlen közelében lévő strandok cseppet sem lenyűgözőek, mindhárman hajlottunk arra, hogy némi hajókázás árán, ezen a kb. 1 órányira fekvő híres tengerparti szakaszon csobbanjunk egyet. Amit eddig sikerült elkerülnünk, azt az odaúton bepótolhattuk. Egy eszeveszetten száguldó "fast boat"-tal lovagoltuk meg Playa Blanca-ig a hullámokat. Bár a vakmerő manőverek révén nekem már az utazás során is sikerült egy rakás vizet a nyakamba zúdítani, a hajóskapitányunk nem érte be ennyivel. Célba érve nem kötöttünk ki a parton, hanem attól 3-4 méterre horgonyoztunk le. Nem volt mit tenni, amennyire csak lehetett feltekertük a nadrágszárakat, a helyieket majmolva fejünkre pakoltuk a csomagjainkat, majd beleereszkedtünk a combközépig erő átlátszó vízbe. Aztán a partra kiérve, már csak pár métert kellett küzdenünk a süppedős forró homokban, és máris a pálmafák árnyékában meghúzódó Wittenberg birtok területén találtuk magunkat. A francia tulajdonos, Gilbert, éppen a reggeli elkészítésével ügyködött a kerti konyhában. Gyorsan mi is kértünk belőle. Szimpatikus volt a hely, Gilbert és kolumbiai felesége pedig különösen, úgyhogy nem is volt kérdés, a maradás mellett döntöttünk.

Az évnek ebben a szakában meglehetősen kihalt ez a partszakasz. Talán csak a kora délutáni órákban népesedik be egy kicsit a strand, amikor a Cartagenából egy napos kirándulás keretében idelátogató turistákat kipakolják a hajók a partra. Ettől a 2-3 órától eltekintve azonban alig van ember, akivel osztozkodni kellene a több kilométer hosszan elnyúló homokos tengerparton. Csinálni sincs mit igazán. Fürdőzéssel, napozással, sétálgatással és olvasással múlattuk az időt ezen a pihenésre, kikapcsolódásra teremetett helyen. Rajtunk kívül csak egyetlen vendég élvezte még Gilbert vendégszeretetét. Suzan volt az, egy excentrikus 50-es amerikai hippi (ahogyan az anyja szokta őt epésen jellemezni), aki a Laoszban megismert japán Norikóhoz hasonlóan, jó pár éve már, hogy kizárólag az utazgatásnak szenteli az életét. Fantasztikusan szórakoztató jelenség volt, éjszakába nyúlóan hallgattuk a korábbi életéről szóló történeteket, amikor még a túlhajszolt PR menedzserek stresszes életét élte a hollywoodi rengetegben.

Érdekes epizódja volt az itt tartózkodásunknak, amikor kora reggel a kert egyik szegletében pillantottuk meg házigazdáinkat. Nem egyedül voltak. Egy idősebb fekete bőrű férfi társaságában ültek a pálmafák árnyékába kör alakban felállított székeken és éppen a Bibliából olvastak fel. Gilbert, a maga aszkéta alkatával, fekete szakállával és kezében a Bibliával, pont úgy nézett ki a körülötte ülő sötét bőrű helyiek gyűrűjében, mint egy valódi, 16. századi hittérítő. „Hogy nem tűnt ez eddig fel?!” - viccelődtünk egymás között. Utóbb kiderült, hogy nem jártunk messze a valóságtól. A búcsúzáskor átadott „névjegykártyája” egy aprócska, keresztény tanokat hirdető képregény-füzet volt.

Bár jólesett a pihenés, ez a nagy nyugalom hamar terhessé vált, így másnap reggel Gilbert motorcsónakján visszatértünk Cartagenába. Ott is csak éppen annyi ideig maradtunk, amíg újra magunkhoz vettük a nagy hátizsákokat és már tovább is indultunk északnak a tengerpart vonalát követve. A következő állomásunk egy bájos kis halászfalu, Taganga volt, ami egy picurka öbölben fekszik, közel a nyüzsgő es hatalmas Santa Marta kikötővároshoz. Nem terveztünk különösen hosszú maradást itt, mégis ez lett a vége. Szó se róla, maga a falucska is édesen vendégmarasztaló egy hely, de ami leginkább maradásra bírt bennünket, az a fantasztikus szállásunk nyújtotta kényelem. A "La Casa de Felipe" vendégház domboldalra épült, kékre és sárgára mázolt bungalói egy meseszerű kis terasz magas fái között bújnak meg. E terasz a ház lelke. Gyönyörű kilátás nyílik innen a környező dombokra, valamint az öböl vizére, és itt szolgálják fel minden reggel azt a bőséges és kiváló reggelit, aminek elfogyasztása után valahogy nem akaródzik senkinek sem felállni. Egy-két hosszabb sétától eltekintve - amikor a part menti dombokon keresztül vezető ösvényeket követve, végigcsekkoltuk valamennyi környező, fürdőzésre alkalmas öblöt -, volt, hogy mi is szinte egész napra ott ragadtunk. Maximum csak egyik-másik függőágyig vonszoltuk el magunkat a könyvünkkel, vagy egy gyors ebéd erejéig sétáltunk le a faluba.

Jó pár napot áthenyéltünk így, mire végül erőt vettünk magunkon és a nagy zsákjainkat ismét hátrahagyva újabb kirándulásra indultunk. Ezúttal a Tayrona Nemzeti Park volt az úticél. Kb. másfél órás buszozást követően értünk a nemzeti park bejáratához. A belépőjegy tetemes árának kiköhögése után, még hátra volt a zsákjaink alapos átkutatása (fegyvert, drogot, alkoholt kerestek). Miután megállapítást nyert, hogy semmi illegális dolgot nem csempészünk be magunkkal, bebocsátást nyertünk a paradicsomba.

Tayrona dzsungellel borított területét délen a Sierra Nevada de Santa Marta hegyvonulatai, északon pedig a Karib-tenger vizei határolják. A sűrű rengeteg valaha a Tayrona indiánoknak nyújtott otthont. Ha valaki el bír szakadni néhány órácskára a nemzeti park csodálatos tengerpartjától, és kedvet érez magában egy őserdei bolyongáshoz, akkor könnyen ellátogathat az egykori települések romjaihoz. Kedvünk az nekünk is volt - eredetileg -, de aztán annyit kellet így is, úgy is kószálni az erdőben, hogy végül a tengerparti heverészésben leltük legnagyobb örömünket. Csak míg a park bejáratától eljutottunk az első tengerparti kempingig, vagy egy órát kellett gyalogolni izzasztó hőségben a dzsungelben. Már az első partszakasz is képeslapra illően gyönyörű volt, de az úszkálást lehetetlenné tevő erős áramlatok miatt, inkább tovább mentünk a békésebb vizeket ígérő, távolabbi öblök felé. Fárasztó, de ugyanakkor gyönyörű séta volt ez. Ennyi magas pálmafát talán csak a Salento környéki Cocora völgyben láttunk egy rakáson. A legtávolabbi partszakasz, az "El Cabo de San Juan" lett a favorit, a pálmafákkal szegélyezett két kis patkó alakú öblével. Aludni viszont visszatértünk inkább az első bícsre, mert ott egyrészt kevesebben voltak, másrészt ott bukkantunk a legolcsóbb függőágyakra. Még szerencse, hogy a tagangai szállásunk többi vendégének kifaggatása révén, már indulás előtt tisztában voltunk azzal, hogy nem ez lesz a legolcsóbb kiruccanásunk. Mégis sokkolóan hatottak ránk az árak. A bungalók egyszerűen megfizethetetlenek voltak, de a szabadban kilógatott függőágyakért is annyit fizettünk, mint máshol egy rendes szobáért...! Annak a néhány part menti büfének az árlistájáról inkább már említést sem teszek.

Pedig muszáj volt valahova beülnünk egy italra, ugyanis ezen a szépséges helyen ért minket az utazásunk első évének vége. És erre bizony inni kellett! Amolyan "leges"-re sikeredett ez az évforduló. Az egyik legkedvesebb országunkban, az eddigi legszebb tengerparton, a legdrágább és ugyanakkor legegyszerűbb szálláson (szabad ég alatt, egy függőágyban himbálódzva), az eddigi leglepukkantabb fürdőszobában villámgyorsan letudott zuhanyzás után (közös volt, mocskos és gyakorlatilag hiányzott az egyik fala...!) és a legnagyobb rovarokkal körülvéve ünnepeltünk. (Ez utóbbi nem vicc! Éppen a bárban üldögéltünk az italaink felett, amikor első ránézésre egy madár repült be a nyitott helyiségbe. Csak miután leszállt a mellettünk levő üres székre, láttuk, hogy az bizony egy szöcskének látszó óriási... valami. Csodáltuk es fotóztuk, egészen addig, míg újra repülésbe nem kezdett. Akkor aztán rémülten rohantunk fedezékbe, a helyiek legnagyobb derültségére.)

Bármilyen gyönyörű is volt ez a hely, itt sem volt maradásunk sokáig. Persze az árak is jelentősen közrejátszottak ebben... Újabb kimerítő séta az esőerdőn át (ezúttal egy kajmánt is sikerült megpillantanunk az ösvénytől néhány méterre elterülő pocsolyában!), majd egy annál is kimerítőbb másfél órás buszozás, és már vissza is értünk a kedvenc tagangai menedékünkbe. Még két napig maradhattunk, aztán tényleg ideje volt tovább indulni. Szomorú szívvel tettük ezt. És nem csak azért mert ezzel búcsút kellett vennünk a fantasztikusan hangulatos karibi vidéktől, hanem azért is mert a Johannal eltöltött majd másfél hónapnyi közös utazás után ezennel végleg különváltak útjaink…

Klikk: Cartagena képtár

Playa Blanca képtár

Taganga képtár

Tayrona NP képtár

MA EGY ÉVE...

2007-10-12T17:29:00.000+02:00

...hogy utazunk!!! Juhéééé!!! ;DDD

Csóti

2007-10-09T03:12:00.000+02:00

Jó pár thrillerben, horror filmben elsütötték már azt a poént, hogy miközben az egyik szereplő (főhős vagy leendő áldozat) egy kellően lepukkant helyen, éppen a forró zuhany alatt álldogálva próbálja lemosni magáról az átélt borzalmakat, - a kedélyeket tovább borzolandó - egy méretes csótány pottyan a szerencsétlen delikvens hajára a zuhanyrózsáról.

Mivel az elmúlt 1 év során elő-előfordult, hogy mi is ilyen kellően lepukkant helyeken szálltunk meg, a fent említett filmes élményeimből okulva, egy ideig szokásommá vált alaposan szemügyre venni a zuhanyrózsa tetejét, mielőtt alámerészkedtem volna. De mivel soha nem sikerült egyetlen egy éppen ott illegő-billegő csótányt sem rajtakapnom, egy idő után valahogy leszoktam erről a túlzottnak tűnő óvatoskodásról. Így aztán tegnap este kissé váratlanul ért, amikor este Ákos csurom vizesen kitipegett a fürdőszobából az ágyon felejtett törülközőért, majd mikor megfordult és elindult visszafelé, egy méretes csótányt pillantottam meg a bal lapockáján pihenve. „Drágám, azt hiszem egy bazi nagy csótány van a hátadon” – rebegtem. „Tényleg?” – kérdezett vissza hitetlenkedve, azzal újdonsült kis barátjával újra eltűnt a vizes helyiségben. Aztán csak egy hangos kacajt (irigylem a hidegvéréért…), majd egy diszkrét reccsenést hallottam. Lapos thriller a miénk, több gyilkosság ezek után szerencsére már nem történt…

Medellin

2007-10-03T22:11:00.000+02:00

Medellin, a nyolcvanas években a Pablo Escobar vezette nemzetközi drogkartell székhelye. A rivális bandák harca miatt a világ egyik legveszélyesebb városa volt, ahol még az USA is bezárta a konzulátusát. 1991-ben a városban 6349 gyilkosságot követtek el, tizenegyszer többet, mint Chicagóban. A helyzet Escobar 1993-ban bekövetkezett halálával kezdett javulni, a város azóta aktívan dolgozik a rossz hírneve eltörlésén. A közbiztonság, a gazdasági és a szociális helyzet rengeteget javult az országban és még többet itt Medellinben.

Medellinnek két arca van: az egyik a szinte minden charmot nélkülöző nyüzsgő kereskedelmi központ, a másik pedig a hihetetlenül pezsgő éjszakai élet. Ez utóbbi lehet az, ami miatt szinte mindegyik utazó imádja a várost. Mi is meglátogattuk a város szórakoztató központjának számító El Poblado nevű szép új városrést. Hát itt tényleg el lehet lenni egy darabig, csak pénztárcával bírja az ember! Egy szép park körül szétszórt több tucat bár, étterem és kávézó kínál minden földi jót a szórakozásra vágyóknak.

Megnéztük a városközpont egyetlen szép részét, a Botero teret és környékét. A téren a modelljeit mindig furcsán kövérnek ábrázoló szobrász-festő, Botero húsznál is több szobra látható. A szemben levő múzeumban pedig egy szép kortárs gyűjtemény láttunk, köztük 92 Botero festményt. Viccesek voltak, néha majdnem hangosan felnevettünk. Új kedvencre leltünk!

Elmentünk megnézni a városi temetőt is, ami ugyan a buenos airesi Recoleta Cementerio egy jóval kisebb változata, szép kriptákkal és kifejező szobrokkal, de a magas falak miatt ez jóval zártabb, meghittebb benyomást kelt a látogatóban.

Az egyik nap elbuszoztunk megnézni az El Penol nevű hatalmas gránittömböt, ami egy festő szépségű mesterséges tó közepén fekszik. A szikla egyik repedésében kúszik fel az a 650 betonlépcső, amelyik felvisz a csúcsra épített kilátóhoz, ahonnan csodálatos körpanorámában gyönyörködhettünk.

Ahogy kicsit távolabb mentünk a sziklától, nem tudtuk nem észrevenni, hogy az oldalán - dél-amerikai módi szerint - egy hatalmas „GI” felirat virít. A helyi graffity. Ez amúgy itt rajtunk kívül szemmel láthatóan senkit sem zavar… :) (Peru volt ebből a szempontból a legrosszabb, ott szinte minden domb a város vagy valamelyik klub vagy párt nevét viselte.). A szikla tövében a bazársoron találtunk egy konyhát, ahol elfogyasztottunk egy isteni finom napi menüt: a szokásos finom leves krumplival, főzőbanánnal és yuccával; sült pisztráng, rizs és hasábburi, csalamádé(!!!), az elmaradhatatlan sült banánnal, és valami egzotikus gyümölcslé (talán guanabana?) - természetesen frissen készítve. Testileg, lelkileg jóllakva buszoztunk vissza a városba.

Klikk: Medellin Képtár Térkép
Cementerio de San Pedro Képtár
El Penol Képtár

1 éve...

2007-10-01T08:00:00.000+02:00

Tegnapelőtt volt egy éve, hogy az utolsó munkanapunkat töltöttük el a melóhelyen. Ennek örömére este egy-egy üveg sörrel felszerelkezve megnéztünk egy filmet. Nem írtunk blogot, nem válogattunk képeket - nem dolgoztunk... :))

Ma viszont feltöltöttem néhány újabb írást a cuscói és a machu picchui élményeinkről. Kettő közülük elég hosszúra sikeredett, remélem lesz türelmetek hozzájuk...

Salento és a Cocora-völgy

2007-09-29T21:19:00.000+02:00

Lustán hullámzó dombok, kellemesen meleg klíma, buja, zöld növényzet – hát igen, a Zona Cafeterában, a Kávé Zónában vagyunk Kolumbia közepén. Ez a néhány megyényi terület, az ország területének alig 1%-a adja a az ország kávétermésének a felét. A sajátos aromájú, kitűnő kolumbiai kávé nem csak belföldön népszerű; a legnagyobb külföldi rajongói az USA, Svájc, Németország, Hollandia és Japán. A kávé (a kokain után ;) ) Kolumbia második legnépszerűbb agrár-exportterméke… :))

Két okból választottuk Salentót: egyrészt mert ez az egyik legrégebbi kisváros a régióban, a főtér és a környező utcák gyönyörű állapotban maradtak meg. Tulajdonképpen ennyi is az egész kisváros a maga 3500 lakosával, akiknek a jó része a környező farmokon él. A helyiek csak a rövid utcák és a hosszú emlékek városának hívják Salentót. A másik ok, amiért idejöttünk, a néhány kilométerrel errébb fekvő Cocora-völgy a csak itt honos, különleges viaszpálmákkal.

Miután felfedeztük és végigfényképeztük a kisvárost, egy környező kávéfarmra igyekeztünk, ahol a gazdák szívesen körbevezetik a turistákat az ültetvényeken, miközben elmagyarázzák a kávé készítésének lépéseit. „Dél- és Közép-Amerika országai nagy kávétermelő múltra tekintenek vissza. Világviszonylatban a kávé több mint felét Brazíliában és Kolumbiában termelik.” A kávét 1830 óta termesztik Kolumbiában, kizárólag a kényesebb, de annál finomabb arabica fajtát. „A frissen pörkölt kolumbiai babkávéból készült eszpresszó testes, élénk aromájú és élénk savasság jellemzi.”

„Az érett kávégyümölcsöt kizárólag kézzel szüretelik.” A kávébokrok itt egész évben érnek, „a szedők kéthetente végigjárják az ültetvényeket, és csak a piros kávébogyókat szedik le.” Azon a kis farmon, ahol mi jártunk, vagy 15 napszámos dolgozik folyamatosan abban a néhány hónapos időszakban, amikor a bokrok megindulnak. A kávészemeket itt a nedves eljárással dolgozzák fel: „a kávébogyók húsát és babszemét gépi úton választják el egymástól, majd egy speciális, erjesztő folyadékban történő áztatási és mosási eljárással jutnak a nyerskávéhoz. Csak ezt követően kerül sor a szárításra, mely így csupán 5 napot vesz igénybe.” A nyers arabica szemek krémszínűek, később a pörkölés hatására kapják az általunk is ismert sötétbarna színt. Az egész kis túra végén természetesen kaptunk egy-egy csésze frissen főzött kávét, majd visszasétáltunk az egy órányira levő hostelünkbe, ami 120 éve még egy kávéültetvény lakóépülete volt.

Másnap korán felkerekedtünk a Cocora-völgybe. Erre a kirándulásra Johanon kívül mellénk társult a hostelben megismert dél-koreai Jung (e: csáng) is. Először a helyi mindenes járművel, egy dzsippel vitettük magunkat a völgy bejáratához, ahonnan gyalog vágtunk neki a zöld alpesi legelőre hasonlító tájnak, azzal a különbséggel, hogy itt a fenyők helyett pálmafák nőnek az égig. Nem sokkal később már az eredeti növényzetben, vagyis esőerdőben haladtunk tovább. A túra félénél – még a dzsungelben – belebotlottunk egy kis farmba, ahol forró csoki és sajt mellett gyönyörködhettünk a kitett itatókra gyűlő kolibrikben. Különleges lehetőség volt ez a kis madarak megfigyelésére, ugyanis máskor, mint a méhek, virágról virágra repülnek, pikk-pakk eltűnnek az ember szeme elől. A kis kirándulásunk vége felé érkeztünk a völgynek arra a részére, ahol a legtöbb pálma él. Ez az 50-60 méter magasra megnövő pálma a világ legmagasabb egyszikű növénye, a sima, szürke törzsét viasz borítja, innen kapta a nevét. A nap pont kisütött, gyönyörűen megvilágította a csoportokban álldogáló pálmákat, amelyek tövében tehenek legelésztek, ezalatt az esős évszak baljós felhői adták a tökéletes hátteret. Festményre kívánkozó tájkép volt, csak a rövid időre eleredő eső tudott tőle elszakítani!

Meglehetősen sokan gyűltünk össze az aznapi utolsó, Salentóba tartó dzsipnél. Miközben azt latolgattuk, hogy fog az apró platóra felférni 10-15 ember, meg egyáltalán miért nem indul már, és fordul kettőt, addig az egyik turistabusz sofőrje odasétált hozzánk, és felajánlotta az üres helyeket buszán – a dzsipnél is olcsóbban. Egy perc múlva a buszon ültünk, a következő percben pedig már indultunk is. Nem kellet sok, hogy rájöjjünk, hogy az utasok szinte mind fiatal lányok, ugyanarról az egyetemről. Nekik ez a hétvégi kirándulás csupa buli, már követelték is hangosan a zenét. Miután elénekeltek néhány számot, a figyelmük felénk fordult: három szőke és egy keleti turista egy csoportban, meg még három angol az utolsó üléssoron! Öt per múlva azon kaptuk magunkat, hogy az egyik lány kamerával a kezében interjúvolt minket, míg eközben egyszerre három fényképezőgép vakuja villogott az arcunkba. Pillanatok alatt sztárokká váltunk! Annyira megilletődtem, hogy még lefényképezni is elfelejtettem a minket fotózó tömeget! Az egyetlen helyi srác nem volt ilyen szemérmes, mint mi, kedvesen elcsacsogott a lányokkal, akik szinte már az ölébe ülve fényképezkedtek vele. :)) Fél órával később épségben leszálltunk a buszról Salentóban.

Klikk: Salento Képtár Térkép
Cocora-völgy Képtár

Forrás: A kávé története http://www.iosephinum.hu/noheader.php?showtype=print&page=cikkek&op=print&id=321
Babkávé variánsok http://www.kavezona.hu/babkave-variansok.html

Kolumbiai érdekességek

2007-09-29T03:16:00.000+02:00

Házszámozás

Szinte az első dolog, amivel az ember szembesül, ha Kolumbiába utazik, az az utcák elnevezése és a házszámozás. Mindkettő kicsit szokatlan az európai szemnek, de ha megérti az ember, hamar kiderül, hogy ez az egyik legpontosabb és legátláthatóbb címzési rendszer a világon.

Az egész az utcanevekkel kezdődik: az észak-déli irányú utcákat Carrerának nevezik, a kelet-nyugati irányúakat Callénak. Az átlós irányban fekvő utcák már egy kicsit bonyolítják a helyzetet: Diagonalénak hívják őket, ha inkább kelet-nyugati irányúak, és Transversalénak, ha inkább észak-déli irányúak.

A számozással áll össze az egész rendszer logikája. Minden cím egy számsorozatot tartalmaz, amely meghatározza, hogy hol helyezkedik el az épület utcák között. Pl. a Calle 23 No 5-43 azt jelenti, hogy az épület a Calle 23-on van, 43 méterre a Carrera 5-től növekvő irányba, vagyis a Carrera 6 irányába. A Carrera 17 No 31-05-tel jelölt cím a Carrera 17-en van, 5 méterre a Calle 31-től növekvő irányba, vagyis a Calle 32 irányába.

Egy ilyen címzési rendszer mellett szinte nincs is szükség térképre, a címek nagyon könnyen megtalálhatók egy idegen városban is. Így aztán itt mindenkiből lehet taxisofőr! ;)

Chiva

Kolumbia első számú áruszállítási és közlekedési eszköze jó néhány évtizeddel ezelőtt még a színesre festett indiai teherautókra hasonlító buszféle volt – a chiva. A chiva egy teherautó, aminek a karosszériája teljes egészében fából készült, benne fapadokkal, amelyek mindegyike megközelíthető kívülről. A kocsiszekrényt teljes egészét részletekbe menően kifestették, az autó hátuljára egy nagy fő kép került. Külön szakma volt a chiva-festés Kolumbiában, amely kitermelte a maga művészeit is.

A chivák szállítottak mindent, ami befért az utastérbe: utasokat, árut, állatokat. Ha az utastér már megtelt, akkor a tetőn folytatták a pakolást és az utasok ültetését. Mára a chivákat jórészt kiszorították a buszok és a kamionok, de a vidéki piacok közelében még látni belőlük néhányat, ahogy utasokra várnak, majd megpakolva elindulnak a rázós földutakon az eldugott kis települések irányába. Manapság a chivák a felkapottabb helyeken, mint pl. Cartagenában, egyfajta szórakoztató egységként működnek: este városnéző buszként szállítják a turistákat. A megfelelő hangulatról az út alatt felszolgált ingyen ital és a helyi zenét játszó zenekar gondoskodik. :)Golyóálló öltözet Bogotából

Bogotában a Calle 70-en található az a különleges ruhabolt, ahol golyóálló bőrkabátot és bőrmellényt, késszúrásnak ellenálló inget, aknabiztos bakancsot, repeszeknek ellenálló takarót lehet kapni. Miguel Caballero 13 éve nyitotta meg a boltját 10 dollárnyi tőkével és egyetlen bőrkabáttal. Mára boltjai vannak Mexikóvárosban, Caracasban, Quitóban és Madridban, az éves forgalma meghaladja a 3 millió dollárt.

Caballero termékei nem olcsók, 200 és 2000 dollár között mozognak az árak, de azok, akik úgy érzik szükségük van az efféle ruházatra, örömmel fizetnek ennyit. A Bogotában székelő amerikai diplomaták például több mint egy tucat ilyen ruhát vásároltak már. A hazai helyzet rendeződése nem tett jót az eladásoknak, de Mexikóvárostól Bagdadig a külföldi kliensek körében egyre népszerűbbek ezek az öltözetek. Caballero vevői voltak Hugo Chavez venezuelai elnök, Álvaro Uriben kolumbiai elnök vagy éppen Spanyolország hercege.

Caballero büszke arra a marketingfogására, hogy minden új alkalmazottjával felveteti az egyik termékét, és rálő egy pisztollyal.

http://www.miguelcaballero.com/

Forrás: Lonely Planet Colombia

San Augustin őrei

2007-09-26T02:30:00.000+02:00

„Végre megérkeztünk!” - örvendeztünk magunkban, ahogy a bevándorlási hivatal irodájának hátat fordítottunk. Az útlevelünkbe frissen bepecsételt dátumot tanulmányozva, megnyugodva vettük tudomásul, hogy elegendő időre kaptunk vízumot.

Johan (a holland srác, akivel akkor már második hete, hogy együtt utazgattunk), Kevin (egy amerikai srác) és egy kolumbiai párocska társaságában léptük át a határt. A kolumbiai srác rögtön magához is ragadta az irányítást, és mint tyúkanyó a csibéit terelgetett minket úticélunk felé az elkövetkezendő néhány órában. Taxiba pakolta az egész társaságot, Ipiales városában elvitt minket egy megbízható pénzváltóba, majd segített megvenni a buszjegyünket Pastóig. Mindezt kőkemény alkudozás kíséretében tette. „Aha, szóval ez errefelé is így megy” - vettük rezignáltan tudomásul. Nem Pasto lett volna az eredeti úticélunk, Popoyánba igyekeztünk. De későre járt már az idő és oda csak valamivel éjfél előtt érkeztünk volna meg. Mivel közbiztonság szempontjából az ország déli részének a mai napig elég rossz a híre, komolyan vettük a figyelmeztetést: „Ne utazz éjszaka!” Maradt tehát a 6 órányira lévő Pasto. Ott csak éjszakára maradtunk, másnap kora reggel folytattuk is utunkat Popoyan felé.

Azt hiszem, már ez alatt a buszút alatt beleszerettem Kolumbiába. Harsány zöld hegyek és völgyek váltogatták egymást a kanyargós úton, amit banánültetvények között megbújó egyszerű, bájos kis települések tettek olykor-olykor változatosabbá. Bár még messze jártunk a tengerparttól, már itt eluralkodott rajtunk egyfajta karibi hangulat. A melegen és a trópusi növényzeten kívül, valószínűleg a lengén öltözött, jórészt fekete bőrű helyi lakosok látványa, valamint a házikók és boltocskák ablakából felénk szálló latinos dallamok is közrejátszhattak ebben.

Mielőtt teljesen feloldódhattunk volna ebben a paradicsomi hangulatban, Popoyánba érkezve rögtön ízelítőt kaptunk a karib térség másik, különösen ebben az évszakban érvényesülő jellemvonásából is. A buszpályaudvarról kilépve olyan zivatar állta utunkat, hogy kénytelenek voltunk taxiba vágódni és azzal eljutni a pár száz méterre levő szállásig. Legújabb átmeneti otthonunk szerencsés választásnak bizonyult. Tiszta volt, kedves és az első állomása az úgynevezett hostel trail-nek, ami nem más, mint egy informális csoportosulása vagy egy tucat kolumbiai szállásnak, amelyek tulajdonosai egymás ajánlgatásával adják kézről-kézre a Kolumbiába vetődött utazókat.

Csak egyetlen napot töltöttünk Popoyan hangulatos, fehér házakkal szegélyezett, macskaköves utcácskáin, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy megszeressük azt. Kellemes indítása volt ez a kolumbiai tartózkodásunknak!

A következő állomásunk San Agustin faluja volt. Sokáig filóztunk azon, hogy vajon elmerészkedjünk-e odáig, ugyanis az már egy kicsit kívül esett az elődeink által kitaposott ösvényen. Vagyis, ez így nem teljesen igaz, hiszen a San Agustin által kínált arcehologia park kimondottan nevezetes látványossága az országnak. Arról van inkább csak szó, hogy ez a kitérő egy picurkát elkanyarodik azon régiók felé, ahol már számolni kell a gerillák jelenlétével, tehát indulás előtt ajánlott alaposan utána érdeklődni az aktuális állapotoknak. Mi is így tettünk, majd a hallottak alapján úgy értékeltük a helyzetet, hogy érdemes megkockáztatni.

Aznap reggel öten léptünk ki a szállásunk kapuján és indultunk el együtt San Agustin rejtélyes szobrai felé. Az ekkorra már állandó útitársunkká vált Johanon kívül még a határátkeléskor megismert amerikai Kevin és egy a szálláson megismert angol Kevin is velünk tartott. Amit feltétlenül érdemes tudni Kolumbiáról, az az, hogy nincsen fix ára a buszjegyeknek. Így aztán ahogy megérkeztünk a buszpályaudvarra, azzal a nyilvánvaló szándékkal szóródtunk szét a busztársaságok fülkéi között, hogy az ajánlataikat megversenyeztetve, a legjobb árat sajtoljuk ki belőlük. Remek pozícióban voltunk az alkudozáshoz, elvégre 5 fő, az egyenlő 5 buszjegy!

Nem sokkal később, zsebünkben a piszkosul lealkudott buszjegyekkel már fent is csücsültünk a San Agustin felé zötyögő, ütött-kopott buszon. Az út minősége nem volt olyan borzalmasan rázós, mint ahogy azzal az útikönyvünk írója rémisztgetett minket, de azért szó ami szó, meglehetősen girbe-gurba ösvényt sikerült ezeknek a kolumbiai gyerekeknek vájniuk a dzsungelben. A közel 6 órás út szinte álmosítóan eseménytelenül telt el, eltekintve annak a szénné égett autóbuszroncsnak az ijesztő látványától, ami mellett valamikor félúton haladtunk el... Cseppet sem volt vicces, mégis nevetnem kellett, ahogy a hátsó üléseinkből figyelemmel kísérhettem a helyiek és a magunkfajta turisták reakciója közötti kontrasztot. Míg a jóval előrébb helyett foglaló barátaink izgatott forgolódásba kezdtek, sőt felemelkedtek az üléseikből a jobb kilátás kedvéért, addig a helyiek csak egy futó pillantással illetek a szánalmas roncsokat, majd helyette a srácok beható tanulmányozásába kezdtek. Számukra sokkal különlegesebb látványt nyújtott ez a három fehér bőrű, szőke hajú fiú, mint egy újabb szerencsétlenül járt autóbusz.

A busz végül a falu határában tett le minket. Ahogyan hangosan fecserészve lassan baktattunk San Agustin központja felé, újra tudatosult bennem az, amit már Popayan utcáit róva is megfigyeltem. Állati nagy látványosság vagyunk errefelé! Szerintem ennyi szőke embert egy kupacban csak filmekben láttak eddig. Az utcán megfordulnak utánunk és a lányok (sőt még meglett férjes asszonyok is!) szégyenlősen kuncogva dugják össze a fejüket ennyi széles vállú, szőke Adonisz láttán. A csapat egyetlen nőtagjaként, büszkén néztem végig a "fiaim" sikerét! :) Az aprócska központba érve nem kellett sokáig bajlódnunk a szálláskereséssel, egy cicanadrágos, hosszú hajú nőci (ugye, ugye!) azonnal lecsapott ránk és elkalauzolt minket a vendégházáig. Az volt a szerencséje, hogy a háza egy baromi meredek emelkedő legtetején volt és mire felkapaszkodtunk odáig a 20 kilós zsákokkal, addigra úgy voltunk vele, hogy bármi jó lesz, csak végre lerakhassuk azokat. Pedig ha közelebb lett volna a központhoz, lehet, hogy visszafordultunk volna… A kétszintes házikó meglehetősen rozoga volt, sőt a szobákba belépve a "putri" szó jutott legelőször eszembe. De a háziak tüneményesek voltak, a kert sejtelmesen buja, és egy jó fej kutya, két kimért felnőtt cica és két tündi-bündi, játékos kiscica is a maradás irányába billentette a mérleget.

Mivel a szobákba még a villany sem volt bevezetve, inkább a konyhában, egy a kert végében megbújó különálló épületben gyűltünk ismét egybe. Ott a házigazdánk felajánlotta, hogy segít nekünk elkészíteni egy helyi specialitást vacsorára, ha megvesszük a hozzávalókat. Mindannyiunknak tetszett az ötlet, így aztán rövidesen egy hosszú bevásárló-listával a kezünkben sétáltunk ismét le a faluba. Hagymát, répát, .... tudom is én már mi mindent vásárló turista aztán végképp nem sok fordult meg errefelé, úgyhogy a boltosok maguk között jókat kuncogva segítettek összeállítani a pakkot. Sötét volt már, mire visszaértünk a szállásra. A házigazdánk azonnal szemügyre vette az asztalra kiszórt hozzávalókat, majd kiosztotta a késeket és a feladatokat. Mint a házi feladatot készítő szófogadó gyerekek, úgy ültük körbe a konyha közepén helyet foglaló nagy asztalt és kezdtünk hozzá bőszen az aprításhoz. Egy órával később, már se híre, se hamva nem volt annak a mennyei tortillának, amit a házigazdánk instrukcióit pontosan követve magunk varázsoltunk az asztalra. Hosszú nap állt mögöttünk, így hamarosan el is köszöntünk egymástól és a tele bendőinket magunk előtt tolva, a gyertyák imbolygó fénye mellett ki-ki elvonult a maga kis kuckójába.

Másnap korán keltünk, hogy elegendő időnk legyen a régészeti park bejárásához. Egy nap alatt valamennyi helyszínt bejárni képtelenség, de a legfontosabbak azért beleférhetnek. A múzeum melletti legnagyobb szoborparkkal kezdtük. Talán itt láthatok a legszebb példányai ezeknek a különleges, ember nagyságú szobroknak, amelyeknek alkotóikról csak igen keveset tudni, sőt szinte semmit. Egy olyan letűnt civilizáció bizonyítékai ezek, amely több száz évvel a spanyolok színre lépését előtt már a feledés homályába veszett. ("Végre" egy olyan kultúra, aminek hanyatlása nem az európai terjeszkedésnek köszönhető... Üdítő változatosság!) E rejtélyes népnek nem volt írott nyelve, az egyetlen emlék, amit maguk mögött hagytak, azok ezek a jobbára embert formázó, de gyakran szent állatokat (sólymot, jaguárt, békát...) megtestesítő kőszobrok, amelyek funkciója nem más, mint az alattuk megbújó sírok őrzése. A fennmaradt, több mint 500 szobor meglehetősen nagy területen szóródik szét. Közülük sok már régen nem az eredeti helyén áll, hanem helyes kis kupacokba rendezve, az esőtől védve, bádog tető alatt mered a látogatókra. Bár ez némiképpen rontja a hely eredetiségét, érthető a védelmükben tett óvintézkedés.

A kedvenc helyszínemig meglehetősen hosszú túra vezetett. De abszolút megérte a fáradtságot! A La Chaquira nevű kőszikla, a korábbiaktól eltérőén nem egy kifaragott kőszobor, hanem egy hatalmas szikla, amelynek 3 oldalába egy-egy istenség képét vájták. Tették ezt méghozzá olyan szögben, hogy azok a Magdalena folyó által vájt mély kanyon tetején csücsülve, az alattuk hömpölygő folyó felett tekinthessenek el a végtelenbe. A San Agustint körülölelő hihetetlenül zölden hullámzó dombok és drámai kanyonok megkapó szépsége olyannyira elbűvölt minket, hogy La Chaquira-tól hazafelé még jó darabig elbarangolgattunk a környéken.

Klikk: Popyan képtár

San Augustin képtár

San Augustin régészeti park képtár

Miért éppen Kolumbia?

2007-09-23T16:48:00.000+02:00

Kolumbia Kuba helyett került bele a kalapba. Rettentően kíváncsiak voltunk Kubára is, úgy terveztük, hogy utolsó országként ez lesz a körutazásunk megkoronázása. De a helyzet az, hogy Kuba drága. Talán karibi mércével merve nem annyira, de Dél-Amerika után mindenképpen. És talán akkor sem annyira, ha az ember fizetett szabadság keretében látogat el ide 2-3 hétre. De egy 1 éve tartó, láblógatós, „csak költekezek, nem keresek” időszak végén bizony gyilkos támadás lett volna ez az amúgy is rohamosan karcsúsodó pénztárcánk ellen. Szóval Kubát fájó szívvel offoltuk. Mar csak azt kellett eldönteni, hogy mi legyen helyette.

Akar haza is mehettünk volna előbb, vagy akár bele is tolhattuk volna az így felszabadult több, mint két hetet a többi országba – de végül mást gondoltunk. Ha Argentína déli csücskétől egyszer már felcsorogunk egészen Peru északi pereméig, miért ne csoroghatnánk tovább? És itt jött a képbe Kolumbia. Ez a titokzatos, a nemzetközi turizmus elől az utóbbi időkig rejtett Karib térségi szeglet, amiről - igen csak rossz híre ellenére - csodálatos módon minden ott járt utazó csak szuperlatívuszokban bír nyilatkozni. Hamar (már ausztráliai tartózkodásunk alatt) szöget ütött a fejünkbe a gondolat, hogy minden rossz érzésünk ellenére, engedünk az egyre növekvő kíváncsiságunknak es felutazunk Dél-Amerika északi csücskéig. Alapos utána olvasás, még alaposabb körbekérdezés és már semmi sem állhatott Kolumbia es közénk. Talán csak Ecuador. De édes akadály volt ez. Amikor eljött az ideje, örömmel láttunk hozzá annak leküzdéséhez is! :)

Ecuador

2007-09-22T09:30:00.000+02:00

Ecuadoron valójában csak átsuhantunk. De nem volt sürgős, így aztán kb. másfél hétbe is beletelt, mire a Perut Eucadortól elválasztó határtól feljutottunk Kolumbiáig. Nem az ország hibája, hogy csak ilyen kevés időt szakítottunk rá. Igazság szerint van itt minden, ami maradásra bírhatná az utazót: sűrű dzsungel, hegymászásra csábító magas csúcsok, vulkánok, homokos tengerpart, szépen karbantartott koloniális városkák... És a fő attrakció: a varázslatosan gazdag állatvilágáról híres Galapagos-szigetcsoport. De még élénken élt bennünk a bolíviai esőerdő illata, a perui vulkánok látványa, az argentin bálnák és az ausztrál fókák emléke, a fürdőzéshez pedig (egyenlítő ide vagy oda!) valahogy hűvös volt... Úgyhogy kíváncsiságunkat és pénzecskénket inkább kevésbé felfedezett, ismeretlenebb területekre tartalékoltuk...

Amit viszont már az első perctől fogva igen nagyra értékeltünk Ecuadorban, az a határozottan kellemesebb klíma (még akkor is ha éppen most vette kezdetet az esős évszak), az utóbbi hónapok inkább kopár tájai után a rengeteg ZÖLD és a perui borzalmas kávé után az igazi gőzölgő tejeskávé íze! :)

Amolyan városlátogatósra sikeredett ez a rövidke ecuadori tartózkodás. Először Cuenca városában töltöttünk el néhány napot. Órákat kóboroltunk a macskakővel kirakott, alacsony, hófehér koloniális épületekkel szegélyezett utcácskákon és az óváros körül csordogáló kacskaringós folyó partján. Bár Cuenca kimondottan nagyvárosnak számit, azért ha az ember kora reggel lesétál a folyópartra még mindig szemtanúja lehet annak, ahogy az asszonyok a kétes tisztaságú sekély vízben térdig gazolva sikáljak a szennyest, majd nemes egyszerűseggel, a fűre kiterítve hagyjak megszáradni a nedves ruhákat.

Cuenca után Riobamba, egy kis hegyi városka következett. A hely egyetlen vonzerejét egy igencsak látványosnak mondott vonatút jelenti, aminek lélegzetelállító voltat sajnos nem sikerült lecsekkolnunk, lévén, hogy még az érkezésünk előtt elfogytak rá a jegyek.

E rövid, feleslegesnek bizonyult kitérő után felbuszoztunk Quitóba, a fővárosba. Az óvárosban, egy remek kis hostel legfelső emeletén sikerült megszállnunk, bagóért. A szobánk két fala padlótól a plafonig ablak volt, mintha csak egy műterem lenne! Nappal feltartóztathatatlanul ömlött be a napfény, este pedig, ha úgy akartuk, a város megannyi alattunk pislákoló fénye adott csak világosságot. Quito rendkívül hangulatos város. A régi városrész pedig különösen az. Egzotikus növényekkel és fákkal teli gyönyörű főtérrel, keskeny utcákkal, az elmaradhatatlan koloniális épületekkel, szépséges templomokkal es katedrálissal büszkélkedhet. Az óváros mellett természetesen itt is van egy új városrész, ami sokkal modernebb és nyüzsgőbb, mint elődje. Itt egymást érik a jobbnál jobb éttermek és kávézok, míg az óvárosban tényleg csak hosszas keresgélés utam bukkantunk a kedvenc fekete nedűnkre specializálódott vendéglátó-ipari egységekre.

És ami a legfontosabb, itt újra találkozhattunk Jeffel, azzal az édes amerikai sráccal, akivel még Peruban ismerkedtünk meg, és akivel annak idején együtt másztunk fel Machu Picchura. Az ő nyaralása már néhány hete véget ért, jelenleg az egyik quitói egyetem padjait koptatja spanyolt, mezőgazdaságot, sziklamászást(!!) és jogát(!!!) tanulva. Elvileg csak a spanyolját kívánta tökéletesíteni, de az ösztöndíjához kapcsolódó előírásoknak megfelelően kénytelen volt még három másik tantárgyat is felvenni. Hat ezen a kis az életművészen aztán nem fog ki senki! :))

Aztán eljött az újabb határátkelés napja. Mivel éppen szombat volt és mivel éppen útba esett, úgy döntöttünk, hogy néhány órácskára megállunk még a határ előtt, hogy körülnézzünk egy kicsit Ottavalo városban is, ami a szombati piacáról nevezetes. Miután lekaszálódtunk a buszról, első dolgunk a nagy hátizsákoktól való megszabadulás volt. A buszpályaudvar egyik csendesebb sarkában ücsörgő büfés néni vállalta magara a zsákok megőrzésének a feladatát. Nem a mienk volt az egyetlen rábízott csomag. Az ablaktalan, aprócska raktárban már jó néhány doboz, szatyor, zsák, és tyúkketrec sorakozott. Az egyik doboz lépteink zajara élénk mocorgásba kezdett, majd baljósan elhallgatott. Mivel máshol már nem volt hely, óvatosan leraktuk melle a zsákokat és villámgyorsan eliszkoltunk.

A város maga kedves, jól karbantartott (kimondottan turistás!), de a piac igazából nem volt valami érdekes. Leginkább souvenirekkel megpakolt standok foglaljak el a városka szinte valamennyi utcáját szeltében-hosszában. Van még egy aprócska állatpiac és egy valamivel nagyobb ételpiac is, de a kis számú népviseletbe öltözött helyi lakoson kívül, valójában semmi izgi látnivaló nem akadt.

Hamar vissza is mentünk a zsákokért, majd elindultunk annak a kereszteződésnek az irányába, ahol tudtunkkal a határ felé tartó buszokat lehet lestoppolni. Komótosan ballagtunk a poros úton, amikor hangos kurjongatásra lettunk figyelmesek: "Quito! Quito!" A hang irányába fordultam és láttam, hogy az út túloldalán a szembejövő sávban, tőlünk vagy húsz méterre, egy lassan araszoló busz ablakán derekig kihajoló sofőr kiabál torka szakadtából – NEKÜNK! Igaz, szemmel láthatóan a másik irányba battyogtunk, mégis megért neki egy próbát. Itt is, mint a legtöbb dél-amerikai országban, kemény harc folyik az utasokért. Visszaintettünk, hogy "kösz, nem!", ő is barátságosan visszaintegetett, majd padlógáz és már ott sem volt.

Néhány méterrel később sikerült leintenünk egy másik, már a megfelelő irányba haladó buszt és már száguldottunk is a határvároska, Tulcan felé. Egy-két órával később, legnagyobb meglepetésünkre, Johan is csatlakozott hozzánk. Szervezni sem lehetett volna jobban! Mikor a buszunk begördült az ibarrai pályaudvarra, ő is ott állt a felszállásra varok sorában. (Johannal már Peru óta, egészen pontosan Trujillo óta együtt utazgatunk, bár hébe-hóba rövid időre elválnak útjaink. Legutóbb Quitóban intettünk búcsút egymásnak azzal, hogy "Viszlát Kolumbiában!".)

Innen már csak néhány óra választott minket el a határátlépéstől. Mindig furcsa érzés magunk mögött hagyni egy már ismerős országot, hogy helyette egy még ismeretlenbe lépjünk be. E furcsa érzés csak tovább erősödött bennünk, amikor a buszon elkezdődött a szokásos filmvetítés. Egy ecuadori buszon csücsülve, útban Kolumbia felé, egy Budapesten forgatott kínai akciófilmet bámulhattunk végig. Ugyan mi jöhet még?! :)

Klikk: Ecuador Képtár

Cuenca Képtár
Quito Képtár
Ottavalo Képtár

Peru útvonal

2007-09-12T00:42:00.000+02:00

A Sipán úr múzeuma, Lambayaque

2007-09-11T09:19:00.000+02:00

Kedden eljutottunk végre Lambayaquéba, idelátogatásunk egyik célpontjába. 1987-ben egy perui régész fedezett fel itt egy, a Moche kultúrából származó temetkezési piramist. Ez az egykor hatalmas vályogpiramis ma úgy néz ki, mint egy nagy sárdomb, ezért maradt rejtve a sírrablók elől. A piramisban 13 érintetlen sírt találtak, köztük egy nemesét, a Sipán úrét. A lelet valami hihetetlenül gazdagnak bizonyult, ma ez számít Dél-Amerika legnagyobb régészeti felfedezésének a Machu Picchu után.

A Sipánt magát nagyon sok réteg finom szövettel, ékszerrel (hatalmas fej-, nyak-, orrdíszek, fülbevalók, királyi bot stb.) együtt egy vasalt faládában temették el. Mellé nőket, őröket, fiatal fiúkat, lámákat, megszámlálhatatlan agyagkorsóban ételt, italt temettek – mindent, ami a túlvilágon az úr segítségét vagy kényelmét szolgálhatja.

A múzeum maga is annyira gazdag, hogy már a közepére elfáradtunk a sok gyönyörű lelet csodálatában. Mivel semmilyen elektronikus eszközt nem lehetett bevinni (fémdetektorral néztek át minket), így nem képek sem készültek.

El akartunk még menni egy másik régészeti helyszínre, Ferrenaféba is, de amikor a már a buszpályaudvar felé sétáltunk, a mikrósok mutogattak, hogy figyeljünk, meg hogy ne menjünk oda. Nem sokkal később egy kedves srác is mellénk szegődött, úgy döntött, elkísér minket, miután elmondtuk neki, hogy a buszállomásra megyünk. Tört angolsággal elmondta, hogy nagyon vigyázzunk, nagyon veszélyes a buszállomás és környéke, már sok turistát kiraboltak arrafelé. Az állomáson valahogy nem találtunk buszt, vagy senki sem tudta, honnan indul (ami hülyeség), meg a taxisok olcsóbban kínálták az odautat, mint amennyibe a busz került volna. Ez az egész így együtt már túlságosan kétesen hangzott, fogtunk inkább egy riksát és visszamentünk a városközpontba. Ez volt az egyetlen konkrét hely, ahol nem éreztük magunkat biztonságban Peruban.

Klikk: Térkép

A gasztronómiai felfedezések napja - Pimentel

2007-09-10T08:59:00.000+02:00

Vasárnap délután, a buszon Chiclayo felé robogva döbbentünk rá, hogy bizony elszúrtuk az érkezésünk időpontját: mindkét múzeum, amit meg szerettünk volna látogatni, zárva tart hétfőn. A szállásunkon a lepakolás után azzal váltunk el Johanntól, hogy a vacsoráig terjedő másfél órában mindenki megnézi a saját útikönyvében, van-e a múzeumokon kívül valami érdekes ebben a nyüzsgő nagyvárosban. A vacsinál szinte egyszerre böktük ki a megoldást: le kell menni a tengerpartra! A városközponttól alig félórányira levő tengerparti kis falucska az egyik utolsó hely, ahol megnézhetjük az itt honos egyszemélyes kis nádcsónakokat, és azt, hogyan használják őket kétezer éve szinte változatlan módon.

Másnap a piacon reggeliztünk egy talponállóban: lángos, tintahalsaláta morzsolt kukoricával – egy tipikus helyi reggeli. Finom volt, csak egy kicsit szokatlan. Láttunk boszorkányboltot is, kicsit egy gyógynövényboltra emlékeztetett. Aztán elsétáltunk arra a sarokra, ahonnan a mikrók indulnak a tengerpartra. A mikrók, kollektívók, kombik – éppen hol hogy nevezik őket – nem mások, mint az otthoni 7-9 személyes kisbuszok. Ezek a fő városi közlekedési formának számító iránytaxik azonban két dologban különböznek az otthon megszokottaktól. Egyrészt ezek bárhol megállnak, ha fel vagy le akarsz szállni – nagy a verseny, a kalauz-rikkancs, ha éppen nem a pénzt szedi be az utasoktól, az ajtóból vagy az ablakból lóg ki teljesen és fennhangon (számunkra szinte érthetetlen gyorsasággal) kiabálja az utcán álldogálóknak az útvonal főbb megállóit. Elég egy kis fejbiccentés a járókelők valamelyikétől, és a mikró már meg is állt, a kalauz szélesre tárja a tolóajtót: tessék beszállni! A másik nagy különbség az enteriőr: az otthon megszokott kényelmesnek mondható üléseket el kell felejteni! Itt minimum egy sorral több ülés van a padlóra csavarozva, és a sofőr mögé még betesznek egy kis priccset is, ezen a menetiránynak háttal még 3-4-en utazhatnak. Ez egy kicsit kényelmetlen, mert a háttámla a legjobb esetben is csak függőleges, sokszor inkább előre dőlve kell rajta utazni – ez ugyanis a sofőr széksorának a háttámlája is. Ha hátra ülsz, az csak egy kicsivel kényelmesebb, mert sokszor nem fér be a lábunk a két széksor közé. Így jár az ember, ha a 172 centijével már kimagaslik a helyiek közül… Szóval ilyenkor oldalazva, de kényelmesen ülünk addig, amíg meg nem telik a busz: ilyenkor viszont már négyen kell ülni a leghátsó széksoron… Hogyan kerüljünk közel a helyiekhez! :)) Szóval így lesz a 7-9 személyes kisbuszból 15-20 személyes jármű. Cserébe viszont gyors és olcsó.

A tengerpartra leérve, meglepve tapasztaltuk, hogy már megint mi vagyunk itt az egyetlen turisták. Aztán összeraktuk, hogy hétfő van, a helyiek mind dolgoznak, és mivel a nemzetközi turizmus még nem fedezte fel magának ezt kis helyet, az is lehet, hogy az egész városban mi vagyunk az egyetlen utazók... Mit lehet csinálni szeles, borús időben egy néptelen tengerparton? Először megnéztük a hihetetlenül szétkorhadt, jobb napokat is látott famólót, aztán elsétáltunk az egyetlen helyre, ahol volt egy kis mozgás: itt volt egy étteremsor és ide érkeztek vissza a halászok a zsákmányukkal, amit rögtön ki is raktak szépen a csónakokra árulni. Halat és rákot lehetett venni. A kis nádcsónakokat úgy ülik meg a helyiek, mint a lovat, a lábuk kétoldalt a vízbe lóg, egy bambuszdarabbal eveznek. A spanyolok a használati módjuk miatt kis lovaknak nevezték el a csónakokat. Úgy láttuk, hogy azért ide is betört a huszadik század: a nádcsónakok végébe hungarocell tömböt tesznek a halászok, amitől valószínűleg könnyebb lesz a csónak, és nem kell olyan hamar cserélni, ha a nád rohadni kezd.

Az éttermek egyikében az egyik helyi specialitást, a rájatortillát rája híján sajnos nem tudtuk megkóstolni, így kipróbáltuk helyette a helyi chichát. A chicha, az erjesztett kukoricasör igazából mindenhol más: Nazcában bordó volt, édes, mint egy üdítő. Itt világosbarna, zavaros és nagyon erjedt – és még mindig nem hasonlít a sörre! :)) Éppen leküzdöttük a „finomságot”, amikor még egy turista érkezett a partra, a svéd Mangus. Nem tartott sokáig, amíg megtalált minket. Ezután, immáron négyesben, beültünk egy másik helyre, ahol – Mangus tanácsára – egy másik perui specialitást próbáltunk ki, a sevichét. Ez nem más, mint citromlébe marinált friss nyers hal, ami picit emlékeztetett a reggeli salátánkra. Nagyon finom volt, Moncs új kedvencre lelt benne.

Hogy ne törjük meg a nap lendületét, este kipróbáltuk a perui nemzeti italt, a piscót. Ezt a vodkára emlékeztető rövidet ritkán isszák tisztán, az egyik leghíresebb formája a Pisco Sour, amikor tojásfehérjével, lájmmal és cukorral keverik – szerintem ez a legfinomabb. Moncs Pisco Librét ivott, ami pisco és kóla, ez is fincsi. Ideje is volt mindezeket kipróbálni, mert két nappal később elhagytuk az országot. Eddig mindig megelégedtünk a helyiek eledelével, a nap menüjének nevezett szetmenüvel: zöldségleves; hal, csirke vagy marha rizzsel, lencsével, sült banánnal; házi gyümölcslé (néha chiicha). Olcsó és laktató. Ennyit a mi gasztronómiai kíváncsiságunkról… :)))

Klikk: Chiclayo Képtár Térkép
Pimentel Képtár Térkép

Trujillo és Chan Chan

2007-09-09T08:44:00.000+02:00

A sport után újra a kultúra következett, a Cordiellák után tovább utaztunk északnak Trujillóba. Ez a szép kisváros gyönyörű színes házakkal büszkélkedhet, és itt is meglátogattunk néhány szép állapotban lévő udvarházat. Ám megállónk igazi célja az egykori Chimor birodalom központjának, Chan Channak a meglátogatása volt.

Az itt élő chimuk a 13. és a 15. sz között gazdag birodalmat hoztak létre. Az istenkirálynak tartott alapító uralkodó és leszámozottai tíz generáción át mind egy-egy külön város méretű palotát és kincstárat építettek maguknak, amely haláluk után azután a mauzóleumukként szolgált. A város-paloták mind ugyanazt a formát követik: a 8 méter magas, vályogtéglákból épített négyszög alakú falak labirintusszerű folyosókat fognak körbe. Legbelül az uralkodó élettere, raktárak és vallási helyszínek kaptak helyet. A köznép a falakon kívül apró nádkunyhókban lakott.

Az alapítót követő kilenc uralkodó kilenc közel azonos várost építetett. Mindegyik kb. 400x600m-es területen feküdt. A teljes város fénykorában kb. 50 000 lakosnak adott otthont, ami a kontinens legnagyobb településének számított. A falakat vízi szimbólumok (pelikánok, halak, rákok, halmotívumok) díszítik, amelyek az egyik fő táplálékforrás, a tenger tiszteletét mutatják.

A gazdag Chimort az inkák a 1470 környékén igázták le, annak vagyonát és a szakemberei nagy részét Cuscóba vitték. Amikor 65 évvel később a spanyolok Chan Chanba érkeztek, egy részben elhagyott, kihalt várost találtak itt. Mivel a város meg mindig gazdagnak számított, a spanyolok külön bányásztársaságokat hoztak létre, hogy a sírokba temetett kincseket megszerezzék. Nem olyan messze innen pl. az akkori kor legnagyobbjának számító vályogpiramist, a Nap piramisát a az elterelt Moche folyó vizével próbálták elmosni, hogy a benne levő kincseket megszerezzék. Az így „kitermelt” arany és ezüst műtárgyakat rudakba olvasztva Spanyolországba szállították.

Amit a spanyolok és a kincsvadászok meghagytak, azt a természet rombolta le. Az El Niño, ez Csendes-óceán északkeleti felén 3-8 évente kialakuló légköri jelenség kiadós esőzéseket és áradást hoz Peru - amúgy sivatagos - északi partjaira. Az El Niño elmosta a vályogfalak nagy részét, emiatt kell képzelőerő a város egykori fényének megidézéséhez. A paloták közül a egyet, a Tschudi épületegyüttest állították vissza az eredetihez hasonló állapotba, a többinek csak a romjait veheted alapul az egykori hatalmas város lenyűgöző méreteinek felbecsüléséhez.

A Chan Chan múzeum kertjében láttunk néhányat az itt honos kopasz kutyák közül. Enne a fajtának magasabb a testhőmérséklete, mint a fajtársainak, ezért régen ágymelegítőnek vagy ízületi gyulladásban szenvedő betegek gyógyítására használták őket. :)

Klikk: Trujillo Képtár Térkép
Chan Chan Képtár

Peru és a kávé

2007-09-07T11:38:00.000+02:00

Na, ennek a kettőnek aztán semmi köze egymáshoz!

Azt gondoltam, hogy a magunk mögött hagyott immáron 11 ország kávézási szokásainak ismeretében mar nem fogok úgy isten igazából meglepődni az elém szervírozott fekete nedű láttán. Elbizakodott elmélet volt ez…

A 4 napos Santa Cruz Trek megkezdése előtt meg gyorsan betértünk egy aprócska falucska, még aprócskább családi éttermébe egy amolyan kiadós reggelire. Az étekhez tejeskávét is kertünk. Nem az első tejeskávénknak néztünk itt Peruban elébe, így tudtuk - csak ésszel! Mivel tejeskávé álnév alatt leginkább a "kávés tej" az, ami elterjedt errefele, rendeléskor igen csak megfontoltan kell bánni a szavakkal. Nem tejeskávét kell kérni, hanem "kávét egy picurka tejjel"! Elmés módszerünk ez idáig be is vált.

Most is magabiztosan adtuk le a rendelésünket, amit a hajlott hátú, ráncos anyóka egy mindent tudó bólintás kíséretében vett fel. Jól ment, gondoltuk, ezúttal nem kellett hosszas magyarázkodásba bonyolódni. Megnyugodva dőltünk hátra.

Aztán jött a feketeleves. De abból is csak egy minimális, éppen hogy egy gyűszűnyi. Nem egyedül érkezett, fejenként vagy 3 deci gőzölgő tej kíséretében. Döbbenten néztünk hol egymásra, hol pedig az asztal tartalmára. Aztán kitört belőlünk a nevetés! Most ezt mégis hogyan kellene meginnunk?! Mind a tejjel teli pohár, mind pedig a kávét tartalmazó miniatűr kupicás pohárka csurig volt töltve, képtelenség volt egyiket a másikhoz önteni. Úgy okoskodtunk, hogy vagy megisszuk előbb a 3 deci tejet es egy cseppnyit a pohár alján hagyva hozzáöntjük a kávét (így pont nyerünk egy teljes kortynyi tejeskávét!), vagy fordítva, a felszolgált kávéból hörpintünk fel előbb egy negyed kortynyit, majd a maradékhoz ügyeskedünk hozzá 2-3 csepp tejet.

Rövid tanakodás után az utóbbi megoldást választottuk. Mikor fizettünk, a töpörödött anyóka rosszallóan nézte az asztalon hagyott több, mint fél liternyi frissen fejt kecsketejet. Felesleges lett volna részletekbe bocsátkozni arra vonatkozóan, hogy mire is lenne képes ekkora mennyiségű pasztőrözetlen tejecske a mi gyenge belünkben… ezért az egyszerűség kedvéért inkább azt lódítottuk, hogy nem szeretjük a tejet.

Nem az utolsó balul sikeredett kávézásunk volt ez, de talán a legemlékezetesebb.

Huarazi élmények

2007-09-07T08:25:00.000+02:00

Érdekes volt ez a város. Egyrészt nagyon modern a rengeteg turista és a sok csillogó üzlet miatt. Másrészt hagyományos is, abban az értelemben, hogy az itt lakó nők egy része és a környékbeli falvakból vásárolni ide járó asszonyok még mindig népviseletben járnak. La Paz jutott eszünkbe, amikor először megláttuk a nők kalapos viseletét, azzal a különbséggel, hogy itt a csúcsos cowboykalap a divat!

Elkeveredtünk a helyi piacra is, ahol a pomázi hentesbolton és újabban a kalászi Corán edződött lelkemre új élmények vártak. Kibelezett tengerimalacok, mint otthon a csirkék sorakoztak, a másik standon nyúzott marhafejet (a nyelve kilóg, a szeme téged néz) meg mindenféle belsőséget lehetett kapni. Az egyik kanadai útitársunk mesélte, hogy imád a piacokon nézelődni. El tudom képzelni, hogy ez neki még nagyobb élmény lehet, ugyanis ők a csirkének csak a combját és a mellét eszik meg, a többit kidobják. Marhából is csak combot és egy-két nevezetesebb részt lehet kapni náluk.

Huarazba datálódik az első hamis pénzes élményünk is. A hamis pénzek hazája Bolívia, ahol még az aprót is hamisítják, de igazából Peru sem sokkal jobb nála! Azt látni kellene, ahogy a kofák a piacon milyen elmélyülten vizsgálgatják az átadott 10 Solos bankjegyet – ez az itteni legkisebb papírpénz, és kb. az otthoni 500-asnak felel meg…

Minket a hotelportás vágott át (jó, mi?!), aki a fizetés után fél perccel visszahívott, hogy nem jó a pénz, amit átadtam. Ártatlan feje volt, azt hittem túlreagálja a dolgot, mivel automatából kivett pénzzel fizettem, tehát biztosan jó volt. Jóhiszeműen kicseréltem, persze hamis pénzt adott vissza…

(Amúgy sem volt szimpatikus a hely, csak a fáradtság miatt választottuk, de erre azért nem számítottunk. Az már csak hab volt a tortán, hogy másfél órával később nem találták a portára leadott hátizsákomat, benne minden értékünkkel. Laptop, fényképezőgép, miegymás… A hozzáállásról meg csak annyit, hogy még nekik állt feljebb: kinek adtuk oda, hogy nézett ki a táska, hogy nézett ki a portás… Két évet öregedtem az alatt a negyed óra alatt, amikor végre előkerült a becses batyu. Másnap természetesen első dolgunk volt másik szállást keresni.)

Azóta még komolyabban vesszük a pénzzel kapcsolatos szabályokat, amik amúgy nem sokban különböznek az otthoniaktól. Minden létező biztonsági jelet jól meg kell nézni, mielőtt elfogadod a papírpénzt:

1. A nyomatnak tisztának, pontosnak kell lennie, a két oldal ellenőrzőjegyeinek pontosan kell fedniük egymást.

2. Legyen rajta vízjel (bár ez mindegyiken van…). Ha ez portré, akkor általában megegyezik a tintával rányomtatott személy képmásával.

3. A tinta mindig „vastag” az igazi pénzen, érezni a recét, amikor végighúzod rajta az ujjad/körmöd. A pénzváltókban is szinte mindig ezt nézik leginkább.

4. A lila hologramos szám színjátszó az igazi perui pénzen, a hamison csak lila.

5. A fémszál (csak az újabbakon van!), ami egyszer az egyik, egyszer a másik oldalon bújik elő, bele van öntve a papírba. Ahogy a csík átjön a másik oldalról, a papír és a fém határa általában nem egyenes, a csík szinte „kiúszik” a papír felszínére. A mi hamis pénzünkön megfelelő távolságokban ki volt vágva a papír (a vágás jól látszódott), és a fémszál bele volt fűzve. Az eredeti fémszálon a Peru felirat tisztán olvasható, a hamisokon kicsit elmosódottabb.

Ha egy kicsit is gyanús a pénz, másikat kell kérni. Papírpénzzel való fizetésnél mindig figyelni kell, mit csinál az eladó a bankjeggyel. Nem tűnhet el a pénz a szemed elől, mert ilyenkor egy pillanat alatt kicserélheti egy másikra, aztán visszaadja, hogy mégsem jó. A legjobb módszer, ha felírod a nagyobb papírpénzeid számát, vagy legalább megjegyzed az utolsó 3 számjegyet, amikor átadod a bankjegyet.

A mi hamis bankónk nem melegedett sokáig nálunk: első étteremben fel órán belül elsóztuk. Pechünkre abban a kitűnő étteremben remekül főztek, hihetetlen kedvesek voltak, még az ajtót is kinyitották előttünk távozáskor! Jó sz..rul éreztük magunkat! Vezeklésképpen még kétszer visszajöttünk ide vacsorázni. :)

Huaraz és Santa Cruz Trek

2007-09-07T08:18:00.000+02:00

A tengerparton (tengerszinten) fekvő Limából ismét északnak indultunk tovább és meg sem álltunk az Andok hegyvonulatáig. A bázisunk egy Huaraz nevű városka lett, amit méltán Peru trekking fővárosaként is emlegetnek. Nem is csoda. Itt minden erről szól! Megmászásra váró gyönyörű havas hegycsúcsok magasodnak az ember fölé, amerre csak elnéz. Az itt elterülő Huascaran Nemzeti Park vagy ötven 5000 méternél is magasabb hegycsúccsal, közel kétszázötven türkizkék tavacskával, ki tudja hány gleccserrel és a havas hegycsúcsok alatt zöldellő völgyekkel büszkélkedhet. Fantasztikus hely, nehéz is egyszerre befogadni ennyi szépséget! A helyi utazási irodák által kínált rengeteg túralehetőség között vannak 1 naposak, de akár 1-2 hetesek is. Az útikönyvünk segítségével még mielőtt ideértünk volna, kinéztem jó néhány opciót. Mivel itt még mindig tél van, leginkább csak 1 napos kirándulásokban gondolkodtam, valahogy nem éreztem magamban elég bátorságot a sátorban átdidergett fagyos éjszakákhoz...

De azért volt egy 4 napos túra, ami rettentően felkeltette az érdeklődésemet, szóval zárójelesen azért odabiggyesztettem az útitervbe... ;) „Santa Cruz Trek” a neve és ez az egyik legnépszerűbb trek Peruban. Sőt, egyesek szerint a világ egyik legszebb trek útvonalán vezet keresztül... Valójában két gyönyörű völgyön és az őket összekötő 4750 méter magas hágón sétál keresztül az arra vállalkozó, miközben felhőbe burkolózó havas sziklacsúcsok alatt, és jó néhány képeslapra illő, türkizkék vizű lagúna mellett is elhalad. Mondanom sem kell, végül elcsábultunk! :)) Pedig tényleg más szándékkal kerestük fel Huaraz város utazási irodáit! De végül annyit áradoztak nekünk a Santa Cruz Trekről, hogy nem bírtunk ellenállni a kísértésnek. Vagy akár úgy is mondhatnám, hogy lépre mentünk… :) Érkezésünk másnapján neki is vágtunk!

Fantasztikus élmény volt, cseppet sem bántuk meg a döntésünket! Az éjszakák valóban hidegek voltak, de két hálózsákba bugyolálva (a sajátba és a béreltbe) azért el lehetett viselni. A nappalok viszont ragyogó napsütésben teltek, így volt lehetőség átmelegedni bőven. Nem tudom pontosan, hogy összesen hány kilométert is tehettünk meg a 4 nap alatt, mert mást mondott a túravezetőnk és mást írt az útikönyvünk, de 40-50 kilométer között lehetett a táv. Ez pedig igazán nem sok, ha 4 napra osztjuk el. Azért ennél sokkal többnek tűnt! Ugyanis például a második napon vagy 1000 méter szintet is meg kellett mászni, mire felértünk a két völgyet (Huaripampa és Santa Cruz) összekötő hágó tetejére. Ilyen magasságban már meglehetősen ritka a levegő, úgyhogy tyúklépesben haladva is úgy ziháltunk olykor-olykor, mintha tiszta erőből futottunk volna. Én személy szerint teljesen kész voltam, azt hittem sosem érek fel a csúcsra. Ez leginkább a gyomromnak köszönhető, úgy látszik nekem az nem bírja a magasságot... De a minket körülvevő táj szépsége minden elszenvedett percért kárpótolt!

A csapatunk 5 főből állt: mi ketten, egy kanadai pár (Jason és Kim), a túravezetőnk (Daniel) és a csacsisember. Ez utóbbit angolul viccesen szamár sofőrnek (donkey driver) nevezik! :) Valójában ő vezeti a felszereléseket cipelő szamarakat. Jó dolgunk volt, nem nekünk kellett cipelni a 4 napi élelmet, a sátrakat, hálózsákokat, hanem 2 édes, bánatos szemű kis csacsi tette ezt helyettünk. Mindhárom éjszaka egy-egy folyóparti tisztáson táboroztunk le. Az estéket a konyha-étkező-társalgó szerepet betöltő nagy tágas sátorban töltöttük. Egyrészt itt mindannyian kényelmesen elfértünk, másrészt a gázfőzőnek köszönhetően kellemes meleg is volt! A hamar ránktörő sötétségnek és a másnapi korai kelésnek köszönhetően, mindhárom este korán takarodót fújunk. Volt, hogy este 7-kor már a kétszemélyes aprócska sátrunkban hevertünk.

Aztán, ahogy az lenni szokott, eljött a túránk utolsó napja is. Huarazba visszaérve szomorúan vettünk búcsút Danieltől. Nagyon megkedveltük ezt a végtelenségig szerény hegymászót, aki miután már Peru valamennyi magas hegycsúcsát meghódította, éjszakánként órákat tölt az internet előtt a világ legmagasabb hegycsúcsainak képeit nézegetve és arról álmodozva, hogy egyszer majd azokat is megmássza. Remélem sikerül neki!

Jasonnal és Kimmel viszont egyetértettünk abban, hogy e felejthetetlen 4 nap után nem válhatnak szét az útjaink csak úgy, egy búcsú vacsi nélkül. A lakoma helyszíne egy hangulatos kis indiai étterem lett. Kacskaringós vörös betűk hirdették, ez a „Chili mennyország”…(!!) Így utólag már elgondolkodtatónak találom ezt az elnevezést, de akkor igazából nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Gyanútlanul sétáltunk hát be e pikáns fűszerecske perui kis barlangjába. Talán nem lett volna baj, ha nem vagyunk olyan farkaséhesek, és nem kell évszázadoknak tűnő ideig várnunk a megrendelt étkekre. De már kopogott a szemünk, így a várakozás óráknak tűnő percei alatt, kínunkban az asztalra kikészített chilis bogyókból, fűszerekből csipegettünk. E pikáns kis előétel hatására a hazafelé vezető út nem kimondottan romantikus hangulatban telt. A csillagos ég alatt kéz a kézben történő andalgás helyett őrült versenyfutást következett… (Új értelmet nyert a „futva búcsúzni”…)

A kimerítő 4 nap (és a még kimerítőbb búcsúvacsora) után még 2 napot pihegtünk Huarazban. Kedves kis városka ez, így aztán egyáltalán nem siettünk a távozással. Igaz, nem a szépségével bírt maradásra minket... A várost valamikor a 70-és évek elején egy óriási földrengés a föld felszínével tette egyenlővé és az azóta véghezvitt újjáépítés nem igazán járt sikerrel a település egykori szépségének felélesztésében. Mégis, talán a várost körülölelő hófödte hegycsúcsok látványának, a szobánk ablakából nyíló pazar panorámának, a szállásadó családunk kedvességének, vagy egyszerűen csak a magunk mögött tudott trek friss emlékének köszönhetően e városka mégis csak belopta magát a szívünkbe.

Klikk: Huaraz Képtár

Santa Cruz trek Képtár Térkép

Lima

2007-08-30T08:01:00.000+02:00

Limában a Hotel Españában laktunk, ami olyan, mint egy múzeum. Tágas helységek, magas mennyezet, festmények és szobrok mindenütt! Az épület olyan régi, hogy az áramot csak a csillárig vezették el a plafonon, a falakat nem bántották, így a szobákban egyáltalán nincs konnektor.

A hotelünk az óvárosban volt, a főtér és a közvetlen környéke elég szép, gyönyörűek a régi koloniális épületek zárt faerkélyei. Ez amúgy tényleg elég kicsi szelete ennek a nagy és csúnya városnak. Kaptunk egy térképet, amin a folyópartot kisatírozták, hogy oda ne menjünk. Valaki mesélte, hogy amikor egy rendőr meglátott egy turistát kóborolni a folyó másik oldalán, átment érte hogy visszakísérje. Amikor a srác mondta neki, hogy csak kaját venni ment át, inkább megvárta őt a bolt előtt, nehogy ez idő alatt is baja essék. :)

A várost nem találtuk olyan borzasztónak, mint a híre, nekem a Plaza de Armas kifejezetten tetszett! A Miraflores nevű gazdag, trendi városrészben megnéztük életem legcsúnyább strandját, amit a kifejezetten pocsék időjárás csak tovább rontott. Moncs szerint volt neki hangulata, még ha egy kicsit bizarr is! A felhők és az eső ebben az évszakban itt normálisnak számítanak, a helyiek szemmel láthatóan jól érezték magukat. :)

Elmentünk a Nemzeti Múzeumba is (Museo de la Nación), ami kívülről az egyik legcsúnyább épület, amit valaha láttunk. De ami belül van, azért igazán megéri odamenni: a valaha az ország területén élt megszámlálhatatlan kultúra mindegyikét bemutatják, a háromemeletnyi labirintusban ezernyi műtárgyat csodálhatsz a vitrinek mögött. Ha valaki úgy gondolja, a köcsögök unalmasak, érdemes ezeket megnézni! :))

Klikk: Lima Képtár Térkép
Hotel España Képtár
Museo de la Nación Képtár

A földrengés sújtotta Pisco

2007-08-28T07:57:00.000+02:00

Ma átutaztunk azon a régión, amit telibe kapott a majd két héttel korábbi a földrengés. Két városról, Paracasról és Piscóról hallottuk, hogy komolyan megsérült, ezekben tudtunkkal az épületek 80%-a leomlott vagy megsérült. Mi ez utóbbin utaztunk keresztül, csúnyán nézett ki. Sokan nem mernek a még álló házukban aludni, és a kertben vagy a ház előtt felállított sátrakban alszanak. Dél körül értünk oda, nagy sorok voltak a szükségkonyhák előtt. A főút, a Panamericana is több helyen megsérült, de ezek nagy részét mostanra kijavították, már csak egy helyen volt egy megsérült híd miatt elterelés.

Klikk: Képtár Térkép

Nazca rajzai

2007-08-27T07:50:00.000+02:00

Erre a kietlen vidékre egy dologért érdemes jönni, a Nazca rajzokért. A több száz vonal, egyszerű geometriai alakzat és stilizált növény és állatfigura egy alig 500 négyzetkilométeres kis területen helyezkedik el, méretük a néhány tíz métertől a kilométeresig terjed, teljes terjedelmükben csak a levegőből láthatók. A Nazca-sivatag bár alig fekszik 50 kilométerre a Csendes-óceántól, mégis világ egyik legszárazabb vidéke. A száraz, szélmentes időjárás és az állandóan magas hőmérséklet biztosítja, hogy az ábrák a mai napig fennmaradhattak.

A tudósok abban megegyeznek, hogy kik és hogyan készítették a rajzokat. A néhány vonal végénél talált fa cövekek és a vonalak mentén talált cserépedények kormeghatározása ugyanazt matatják: az ábrákat a Nazca kultúra tagjai rajzolták a felföld száraz felszínébe i.e. 200 és i.sz. 800 között. A Kentucky egyetem néhány kutatójának sikerült egyszerű eszközök segítségével (és természetesen légi irányítás nélkül) néhány nap alatt reprodukálniuk az itt található legbonyolultabb ábrákat is. Ábrát rajzolni a sivatagba meglepően egyszerű errefelé: csak el kell távolítanod a felszínt borító, vasoxidtól sötét köveket, az alattuk levő világosabb réteg egy kicsit messzebbről nézve máris „kiadja” az általad kívánt formát.

A miért sokkal kevésbé egyértelmű. Az biztos, hogy egy ennyire száraz területen a víz nagyon fontos szerepet játszott a helyiek hitvilágában. A teóriák egy része megegyezik abban, hogy a vonalak jó része a hegyek felé, az éltető víz forrása felé mutat, és az ábrák is az isteni lényeket ábrázolják. Az egyik teória szerint az ábrák, mint ösvények, rituális menetek helyszínéül szolgáltak. Ezt akár alátámaszthatja az a tény is, hogy az állatok és növények mind egyetlen vonallal vannak megrajzolva. (A vonalak 5-30 centiméter szélesek, az ábrák közül a legkisebb, a pók, csak 18 méter hosszú.) Maria Reiche, a német matematikus szerint (aki a rajzok nagy részét feltérképezte, és akinek nagyban köszönhető, hogy a terület ma védett) a vonalak és a rajzok asztronómiai naptárként funkcionálnak. Erich von Däniken szerint az ábrák nem mások, mint idegen űrhajók leszállópályái - annyira nagyok és komplexek, hogy azokat csak repülő szerkezetek segítségével lehetett megalkotni.

Egy biztos, ha már eljössz ide, akkor már a levegőből is meg kell nézzed a rajzokat. Egész kis légiflotta várja a rejtélyre éhes turistákat, az utcán is mindenki repülőjegyet akar neked eladni. A kiépült infrastruktúra ellenére alig láttunk turistát, talán ha tízet saccoltunk magunkban az első napra. A kedvencünkké vált étterem tulajdonosnője panaszolta, hogy tavaly a focivébé miatt voltak kevesen, most meg az egy héttel korábbi földrengés miatt üres a város, az irodák sorra mondták vissza az utakat. (Ez volt az az étterem, természetesen családi bizniszt kell elképzelni, ahol első este Moncsnak ki kellet javítania a kislány angolháziját… :)) ) A hirtelen jött holtszezon viszont nekünk kedvezett, sikerült olcsón repjegyet kapnunk.

A repülés a szokásosan kemény volt, ahogy a látványosságokat bemutató kisgépeken már lassan megszoktuk. Rengeteg látványosság a földön, amiket két irányból is többször körbe kell repülni, hogy az utasok mindkét oldalról remekül láthassák. Jelentem, most nem hánytunk! Igaz, Moncs az utolsó ábra helyett már az előtte levő szék háttámláját nézte mereven, enyhén zöldesbe hajló arcszínnel, kezében egy alkohollal átitatott vattacsomót szorongatva, amit a sápadt, gyöngyöző homlokát látva a pilóta adott hátra neki… A pilóta székének háttámlájára és a műszerfalra hat nyelven volt kiírva: „A borravalót örömmel vesszük!” Mivel tényleg kedves és figyelmes sofőrünk volt, és mindent megtett, hogy a lehető legsimább legyen az utunk, ezért adtunk is neki valamennyit.

Igyekeztünk korán repülni, hogy a fényviszonyok optimálisak legyenek, meg ilyenkor még a termikek is gyengébbek. A reggeli ködös idő és a kevés turista miatt azonban nem igyekeztek a légtér megnyitásával, így fél 11 felé tudtunk csak felszállni. Az ábrák látszottak ugyan, de az út rázós volt, meg hát az a sok kanyar… A repülés után még megnéztünk egy dokumentumfilmet a vonalakról, ami alatt legalább megnyugodhatott a háborgó gyomrunk.

Másnap befizetett túrával néztük meg a hely másik látványosságát, a múmiákat egy közeli temetőben. Meglepetésünkre egy angolul kitűnően beszélő gájdot kaptunk, ami nagy kincs errefelé! Mesélt az egykori falu életéről, a temetkezési szokásokról, sok mindenről. A testeket ülő vagy embriő pozícióban sok réteg szépen szövött textilbe csavarva temették el. Használati tárgyakat tettek melléjük. A kiásott sírgödröket addig nem temették vissza, amíg tele nem lettek. A sírrablók rendszeresen feltúrták a temetőt, emiatt szinte mindenütt csontok, cserép- és szövetdarabok hevernek a homokban. Csak azok a részek vannak feltárva, amerre a kiépített ösvény vezet.

A gájdunk azt is elmondta, mire valók azok az ültetvények, amiket már sokszor láttunk az út mentén, ahol a nagylevelű kaktuszokat termesztik. A várakozásunkkal ellentétben nem a növényért vagy a gyümölcsért termesztik őket, hanem a rajtuk elő(sködő) bogárért, amiből kitűnő festékanyagot nyernek. Állítólag a Camparit is ezzel színezik pirosra! :)) A túra keretében még elvittek minket egy hagyományos (ezer éves) technikával dolgozó kerámiaműhelybe is. Az adta az apropót, hogy Peru számtalan ősi kultúrája közül a nazca kultúra készítette a legszebb, legkifinomultabb, legbonyolultabb cserépedényeket. A legfontosabb iparág errefelé a bányászat (a turizmus a mezőgazdaság után csak a harmadik) ezért, egy kis műhelyben modellek és makettek segítségével még azt is megmutatták, hogyan bányásznak errefelé, és hogyan nyerik ki a felhozott az ércből az aranyat.

Kicsi a világ II: egy souvenirboltban megint összefutottunk egy magyar párral! A változatosság kedvéért ők is Excelsiorosok, és ismerték Vicát és Bishopot, akikkel a Colca-kanyonban találkoztunk. Lassan már nem merjük használni a jó kis titkos nyelvünket, amit az angolul beszélő útitársaink annyira irigyelnek tőlünk! Hogyan mondhatom ezután, hogy pukiznom kell?! :)))

Klikk: Képtár Térkép

Colca Canyon

2007-08-24T21:28:00.000+02:00

A Colca-kanyon a világ egyik legmélyebb folyóvölgye. Az Andok lábánál kb. 3400 méter mély, vagyis ekkora a szintkülönbség a folyóvölgy alja és teteje között. (A Grand-kanyon csak fele ilyen mély, de annak a fala teljesen függőleges.) A kanyon alján fut a 10-30 széles méter Colca-folyó. A kanyon legmélyebb része járhatatlan, ezért a turizmus azt a részt fedezte fel magának, ahol a kanyon völggyé szelídül. Itt a kanyon még is járható, valamint a völgybeli kis falvak, a teraszos földművelés festői látképet biztosítanak. A teraszok még az inka időkből származnak, ezek közül a legfelsőbbeket már nem is használják.

Még Arequipában befizettünk egy kétnapos túrára, aminek a keretében mindent megmutatnak az embernek a Colca-völgyből. Ezekről a túrákról az a hír járja, hogy egy nagy rohanás az egész, jobban jár az ember, ha maga fedezi fel a vidéket. Sajnos nem volt 4-5 napunk a völgyben trekkingelni, így meg kellet elégednünk a túrák által kínált programmal. Igazából nem éreztük olyan veszélyesnek a tempót, kicsit feszített volt ugyan, de nem volt okunk panaszra. Az eredeti programot még feldobtuk annyival, hogy az első délutánra beiktatott termálfürdőzés helyett eltaxiztunk inkább a szomszéd faluba és ott sétáltunk egyet a teraszok között. Jó döntés volt, így így egy kicsivel többet láttunk a völgyből és a falvakból.

Erről a kirándulásról visszafelé jövet találkoztunk egy bébi alpakkával és két haverjával, egy felnőtt- és egy kölyökkutyával. Ezek hárman együtt bandáztak! A kis alpakka nagyon kíváncsi volt, jött, szaglászott, érdekesek voltunk. Viszont amikor a kutyák nagyon belemelegedtek a rohangálásba, ő sem maradhatott ki a mókából, futott velük egy-egy kört! Nem hittünk a szemünknek… Az alpakka kicsinek annyira bájos, hogy egy az egyben lehetne róla plüssállatot mintázni, nem kéne a szemét meg a fejét megnagyobbítani, ahogy szokás, hogyha még aranyosabb állatot akarnak összehozni! :))

Ennek a kétnapos programnak az egyik különlegessége az volt, hogy még a buszon összetalálkoztunk egy magyar párral, Vicával és Bishoppal. Ők is úgy rakták össze a programot, így nem busszal jöttek velünk végig, hanem bringával robogtak le a szállásig. Csak este a vacsoránál találkoztunk újra. Kiderült, hogy ők is Excelsiorosok (az a klub, ahol a sziklamászó tanfolyamot végeztem), rengeteg közös ismerősünk van, az a csoda, hogy még nem találkoztunk. Ráadásul a távközlésben dolgoznak, így a szakmán belül is találtunk kapcsolati pontokat. A vacsora alatt előadott folklórestből szinte semmit sem láttunk, annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe! Alig bírtuk abbahagyni, az éttermet is velünk zárták...

A másnapi program arról szólt, hogy felbuszoztunk a völgyben a kanyon elejéig, közben megálltunk néhány kilátónál, ahonnan szép fotókat tudtunk készíteni a teraszokról. Megnéztünk az út fölötti sziklafalban elhelyezkedő több száz éves temetkezési fülkéket is. Az eredetileg pirosra festett fülkék közül néhány még a mai napig őrzi a beletemetett völgylakó maradványait. Láttunk még egy kisebb sziklát, amibe a völgy túloldalán elterülő teraszok vannak befaragva. Valaki azt mondja, a tervezéshez használták, mint egy makettet, mások szerint egyfajta szoborként a végeredményt ábrázolja.

A legnagyobb szám persze a végállomás, a kondoros kilátó volt. A völgyben élő hatalmas, majd’ 3 méter szárnyfesztávú Andoki kondorkeselyűk szinte minden reggel errefelé köröznek: szemlátomást erőlködés és szárnycsapás nélkül lovagolják meg a felfelé szálló völgyszelet, és sokszor csak alig néhány méterre suhannak el a feléjük irányított objektívek erdejétől.

Valahogy a mi buszunk volt az egyik legutolsó, a kondorok már régen a szikla körül köröztek, aggódtam, hogy már le is késtünk a sóról. De nem, az óriásmadarak néha eltűntek, aztán mindig visszajöttek. Lenyűgöző látványt nyújtottak, nem tudtunk betelni velük! A gájdunk szerint aznap különlegesen sokan voltak, 12-15-öt számoltunk meg. Egyszer az egyik óriásmadár vagy másfél méterrel repült el egy a fejünk felett, ahogy gyanútlanul sétáltunk az egyik kilátóponttól a másikig. Csak a hangot hallottuk (…ffffffFFFFFFFffffffff…), aztán meg a hatalmas árnyékot láttuk, ahogy elsuhan mellettünk a földön… A serdülő madarak barnák, a kifejlett öregek feketék, kopasz a nyakuk, van egy kis fehér tollpamacs a nyakuk tövénél, és valami bőrkinövés a fejük tetején.

Sajnos Bishop és Vica itt is csak egy negyed órát tölthettek el, már várta őket a következő program – csak egy villámtalálkozás volt a mienk. Mi vagy egy órát tölthettünk itt, és ezzel már majdnem véget is ért a két napos programunk. Visszafelé még megálltunk egy kis faluban megcsodálni a templomot, meg kipróbáltunk kétféle kaktuszgyümölcsöt is. Az egyik olyan kiwi jellegű és színű, a másik nagyon finom édes, piros. Még megálltunk a szállásadó kisvárosunknál egy ebédre. Dél-amerikai tartózkodásunk vitathatatlanul legjobb büféebédjét fogyaszthattuk el immár másodszor. Az előző napi alpakkás élményemet magamban elnyomva megkóstoltam az alpakka pörköltet… meg egy lámahúsból készült ételt, a sült tengerimalacot (szerencsére nem egészben tálalták, ahogy szokás, hanem kis darabokra aprítva…), és még vagy négyféle helyi finomságot. Moncs is elégedetten válogatott a rengeteg, jobbnál-jobb vega fogás közül. Az ebéd után, mivel már járni nem tudtunk, elgurítottak minket a buszig, majd egy kölcsöntargonca segítségével bepréseltek minket az ülésünkbe. :)) (Na jó, a targonca nem igaz…)

Klikk: Képtár Térkép

Arequipa

2007-08-22T21:25:00.000+02:00

Kellemes emlékek kötnek ehhez a szép épületeiről híres városhoz. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat valahol, és a kedvenceink közé kerüljön egy hely, általában nem kell más, mint egy kellemes hangulatú város, egy jó szállás, egy-két gyöngyszem a látványosságok között. Arequipában valahogy ez mind összejött! A Peru déli részén levő népes, pezsgő egyetemváros hangulata a forgalmas utcaival és fiatalos lendületével már az első percekben megtetszett. Ehhez jött még egy világörökségnek számító belváros, egy kellemes szállás - ahol a második napra sikerült vezeték nélküli internet is szerezni (juhéé, maga a mennyország!), gyöngyszemnek meg ott volt a konvent, a több száz éves, város-a-városban apácazárda, ami minden fotós álma lehetne.

A város megtekintését a gyönyörű állapotú koloniális udvarházakkal kezdtük. Ezekből van olyan, ami ma bankként üzemel, az emberek szinte múzeumba illő épületbe mennek kölcsönért; meg van olyan is, amit szinte az eredeti állapotába visszaállítottak, ez nekem kifejezetten tetszett. A város épületei egységes piszkosfehér, vagyis izé... törtfehér színben pompáznak, ugyanis szinte az összes épület a sillar nevű vulkáni tufából készült. A környező vulkánok egyikéből bányászott porózus, fehér anyag kitűnően formálható, könnyű, de erős, vagyis ideális építőanyag. És még szép is! Ennek köszönhetően kapta a város a La Ciudad Balnca (A fehér város) becenevet.

A Plaza de Armas-t (így hívják szinte minden dél-amerikai városban a főteret) gyönyörűen felújított árkádos házak övezik. Ezen a téren is tanúi lehettünk a szinte menetrendszerű felvonulások egyikének, ezúttal valamilyen idősek klubja kampányolt - vagy csak simán felvonultak, nem tudjuk. Ez is egy hagyomány a kontinensen.

Amit én konventként emlegetek, nem más, mint egy különleges apácazárda, ami a bentlakók világias életéről vált híressé (vagy hírhedté). A gazdagabb és nem olyan gazdag, de tehetős családok hagyományosan második gyermeküket szánták vallási pályára, amivel egyszerre feleltek meg a vallási és a társadalmi elvárásoknak is. A leánygyermekek számára a vallási hivatás egyedül csak az apácaságot jelenthette, akik a beavatás után egész életüket szűzies szegénységben kellett leéljék. Ez a zárda viszont más volt. Egy gazdag özvegyasszony alapította 1580-ban, és különös gonddal választotta ki azokat a családokat, akiknek a gyermekei itt tölthették le életük végéig tartó szent szolgálatukat. Ebben a zárdában lakni pénzbe került, nem is kevésbe! Az apácák a család anyagi lehetőségének megfelelő nagyságú is berendezésű házban laktak, rendszerint volt egy-négy cselédjük és rabszolgájuk; zenészeket hívtak ha unatkoztak, „partikat” adtak egymásnak, a lehetőségekhez képest azt a fényűző életet élték, ami otthon megszoktak. Az itt élő 450 fő kb. egyharmada volt apáca, a többi szolga. Az apácák pénzt kerestek, hogy ezzel is tehermentesítsék a családot: ruhát varrtak, gyümölcsöt termesztettek, ételt főztek, ezeket a szolgálók vittek ki és adták el a városban.

A fényűző életforma majd 300 évig zavartalanul folytatódhatott, aztán XI. Pius pápa megelégelte az itt folyó dolgokat, és 1871-ben egy szigorú domokosrendi apácát, Josefa Cadena nővért küldte rendet tenni. A nővér hazaküldte a fényűző lakberendezési tárgyakat, felszabadította és szélnek eresztette a szolgálókat, akikből néhány apácaként a zárdában maradt. Innentől kezdve a hely "normális" zárdaként működött, szigorú szabályokkal, amikről szinte semmit nem tudtak a kívülállók. 1970-ben aztán a város polgármesterének nyomására a konvent megnyitotta a kapuit a turizmusnak. Ma kb. 30 nővér a zárda egy, a turisták elöl elzárt részében él.

Kora délutántól estig vagy hat órát töltöttünk el itt, háromszor jártuk körbe a 20 ezer négyzetméternyi területet. Az élénk színekre festett épületek, a szűk kis utcácskák mindig máshogy festettek az est közeledtével. Az utolsó körre vezetőt fogadtunk, aki megmagyarázta pl. hogy miért van itt annyi konyha: merthogy minden apácára külön főzött a saját szolgálója. Felhívta a figyelmünket az egyik apáca matracára, egy szögeságyra. Ezt az idős hölgyet nem olyan régen II. János Pál pápa boldoggá avatta. A festményeket felsorakoztató teremben mutatott nekünk hatujjú Krisztust, aminek a története az, hogy a festőiskola sok diákja egy olyan törzsből származott, ahol szinte általános volt a hat ujj. Ez kb. olyasmi, mint cuscói festményeken a fekete krisztus, vagy a sült tengerimalac az utolsó vacsorán.

Érdekes volt még múmiakislány múzeuma, akit a nyolcvanas években találtak az egyik vulkán kráterében. A kb. 12 éves kislányt, akit egész életében erre a sorsa szántak, az isteneknek áldozták fel az inka papok. A száraz, jeges klímában a test rendkívül jó állapotban maradt fenn. A múzeumban a kislány múmiáját egy üvegfalú mélyhűtőben csodálhattuk meg, a sírból előkerült, kitűnő állapotú, nagyon szép szőttesekkel és tárgyakkal együtt.

A városból indultunk megnézni a Colca Canyont is, de már egy másik történet.

Klikk: Képtár Térkép

Cusco

2007-08-19T07:48:00.000+02:00

Négy, többé-kevésbé aktív napot töltöttünk el az Inka Birodalom egykori fővárosában. A hegyek által körülvett, 3310 méteres magasságban fekvő város a megmaradt inka emlékek és a koloniális épületek sokasága miatt megér egy hosszabb vizitet.

Gazdag történelme ellenére viszonylag keveset láttunk a városból. Aznap délelőtt, amikor a városba érkeztünk, a sors összehozott minket egy fiatal amerikai párral. Úgy esett, hogy egy hospedaje-ban szálltunk meg, majd együtt bóklásztunk estig a városban. Újdonsült barátainkról kiderült, hogy egyetemisták, 3 hetes utazásuk végén Jeff Ecuador fővárosában, a quitói egyetemen fog egy fel evet tanulni, míg Courtney az amazon dzsungel béli Iquitos-ba megy angolt tanítani. Ez a 22 éves pár minden tekintetben meglepett minket: mindketten nagyon jól beszeltek spanyolul, nyitottak voltak, érdeklődőek, érettek; és semmi sem volt bennük az amerikaiakra oly gyakran jellemző harsányságból és arroganciából.

Annyira megtetszettünk egymásnak, hogy el is határoztuk, együtt indulunk el a Machu Picchura. Persze ehhez ki kellett találni az alternatív útvonalak közül melyiken és miként jutunk a hegyek közé rejtett inka városhoz. A klasszikus útvonal, a négy napos Inka Ösvényen való trekking alapból kiesett, amióta az állagának megóvása érdekében napi 500 főnél többet nem engednek az útra, és a szezonra már hónapokkal előre betelnek a helyek. Az alternatív útvonalakat csak nagy vonalakban vázolta az útikönyvünk, így következő másfél napot arra kellett szánjuk, hogy az utazási irodákban kiderítsük, miként tudunk feljutni az inka uralkodók eme rendkívül látványos nyári menedékébe.

Az utazási irodákat járva azért apránként felfedeztük a várost is. A spanyolok szinte az összes inka épületet elpusztítottak, de szerencsére gyakran a masszív inka alapokra építettek a házaikat. Ezeket a ma is tökéletes állapotban levő falakat lehet még sok helyen megcsodálni a városban. Az egyik falban megtaláltuk a híres 12 oldalú követ, ami az inka kőművesek elképesztő tudását dicséri, hogy - elképesztő precizitással - szinte bármilyen formát képesek voltak kifaragni. Az inka épületek falai a mai napig kitűnően ellenállnak a földrengéseknek. A malter nélkül épített falak illesztései még ma is annyira pontosak, hogy egy késpengét sem lehet a kövek közé dugni! A 12 oldalú kőtől nem messze, lelkes önjelölt gájdok mutatták meg egy másik épület falán az inkák szimbólumok iránti szerelmének egyik kitűnő példáját, a fal kövei által kirajzolt pumaformát. Sokan hiszik, hogy a város utcai is úgy lettek kialakítva, hogy azok egy puma testét alkossák, míg a fejet, a fogakat, a város szélén levő erőd fala adják. A város térképére pillantva ez elég hihetőnek tűnik.

A várost járva az egyik udvaron egy kis hangszerboltba botlottunk. Hamar kiderült, Jeff is és Courtney is zenészek, és egy közös zenekarban játszanak. A kiállított gitárok és a charrangók megcsodálása és kipróbálása után hátramentünk a műhelybe, ahol a kedves, fiatal hangszerkesztő srác örömmel magyarázta el a pengetős hangszerek készítésének fázisait. A számomra legérdekesebb - bár valószínűleg nem a legszebb hangú – charrango az, amit a tatuk páncéljából készítenek.

A másfél nap hamar eltelt új útitársaink körében. Az étkezéseket lelkes beszélgetésekkel nyújtottuk el: a rendszerváltás előtti élet leírásával mindig lenyűgözzük a kommunizmust csak hírből ismerő népek gyermekeit, míg ők meglepő éleslátással és kritikával meséltek az amerikaiak életviteléről, világlátásáról, szokásairól.

Harmadnap reggel immáron elegendő tudás birtokában nekivágtunk a Machu Picchunak: két napig tartott az odaút, egy napot csodáltuk az inka építészet e remeket, majd újabb fél nap alatt értünk vissza Cuscóba. Már csak ez a délutánunk maradt együtt, az amerikaiak busza este indult Lima felé. Jeff még nem épült fel teljesen, vagy három órát kókadozott a szobában, ami alatt mi hárman beültünk egy puccos cukiba, egy helyi különlegességre, valami tojásos, sós töltött csodára. Jeff később elég erőt érzett magában ahhoz, hogy csatlakozzon hozzánk egy kis sétára meg egy ebédre, ahol szokás szerint jól elszórakoztattuk egymást. A vacsora végeztével abban a reményben búcsúztunk el egymástól, hogy egyszer még látjuk egymást az életben. Újabb igazi barátokra leltünk, még ha csak rövid időre is.

A terveink szerint még egy napot töltöttünk volna a városban, de a változatosság kedvéért másnap hajnalban én keltem akut hasmenéssel. A tojásos csodára gyanakodtunk, de igazából bármi lehetett. Most én voltam az, aki kora délutánig az ágyat nyomta. Mivel aznap már semmire sem voltam képes egy kis sétán kívül, így rá kellett húzzunk még egy napot a cuscói terveinkre. Másnap megnéztük az inka vallás egyik legfontosabb épületet, a Nap Templomát, vagyis ami maradt belőle, mert a spanyolok fölé építették a Santo Domingo templomot. Más helyre nem nagyon mentünk be, inkább csak az utcáról csodáltuk az épületeket. Egyrészt sajnáltuk a 10 múzeumba szóló drága turistabérletre a pénzt, másrészt minket ezek közül csak két hely érdekelt. Ugye-ugye, amikor a kapzsi szolgáltató által kínált csomag ennyire nem találkozik a vásárló igényeivel! Mi elégedetlenek maradtunk, ők meg nem jutottak bevételhez. (Az meg külön vicc, hogy vannak helyek, mint például a Nap Temploma, amire nem érvényes a turistabérlet, külön jegyet kell rá venni.)

Minden turistássága ellenére a szívünkbe zártuk Cuscót: a gyönyörűen felújított épületeivel, a puccos főterével és a dombokra felkúszó hangulatos kis utcácskáival - és persze az izgalmas inka emlékeivel maradandó emlékünkké vált.

Klikk: Térkép Képtár

Az Inka birodalom fővárosától az „Öreg Hegyig”

2007-08-17T08:58:00.000+02:00

0. nap

Ahogy begördült a buszunk a cuscoi pályaudvarra, megjelentek a hiénák. Szinte minden buszpályaudvaron ez megy. Még arra sincs időnk, hogy összeszedjük a csomagjainkat, máris megrohannak minket a szállásokat igencsak rámenősen kínáló felhajtók. Most is meghallgattunk pár ajánlatot, majd az egyik aránylag jól hangzóra rábólintottunk. Mint kiderült, nem csak mi, de két útitársunk szintén ugyanígy tett. Már a buszon is kiszúrtuk ezt a szimpatikus párocskát, de a minket egymástól elválasztó vagy 10 széksor akkor megakadályozta az ismerkedést. Az aprócska taxiban egymásnak préselődve, ezt, ha akartuk sem tudtuk volna már elkerülni. Jeff és Courtney Amerikaból, Oregon államból jöttek. Dél-amerikai tartózkodásuknak csupán az első három hete nyaralás, a fennmaradó cirka öt hónapot tanulással és munkával fogják tölteni ezen a kontinensen. A látatlanban kiválasztott szállásról hamar kiderült, hogy a „szó sem lehet róla!” kategóriába esik. Sok lepukkant szállással volt már dolgunk, úgyhogy finnyásnak éppenséggel már nem mondanánk magunkat, de azért még mindig van egy bizonyos határ. És ez a szállás bőven túllépte azt… Ebben mind a négyen egyetértettünk, úgyhogy gyorsan tovább is álltunk. Nem kellett sokáig gyalogolnunk, hamar találtunk is egy remek kis szállást. Lepakoltunk, majd a kölcsönös szimpátiának engedve együtt indultunk ebédelni. Ott jöttünk rá Ákossal, hogy aznap volt éppen 10 hónapja, hogy elindultunk otthonról. Erre bizony koccintani kellett! Ismét közösen indultunk tovább, hogy ennek a kötelességünknek eleget tegyünk. Egy hangulatos kis bárban kötöttünk ki, ahol aztán italaink felett tovább folytattuk az ismerkedést. Olyannyira bejöttünk egymásnak, hogy el is határoztuk, együtt indulunk az Öreg Hegy, ismertebb nevén a Machu Picchu meghódítására.

Cuzcóból Machu Picchuig számtalan úton lehet feljutni. Ezek közül a legkívánatosabb a klasszikus 4 napos inka trail megtétele. Ezt a valamivel több, mint 30 kilométeres útvonalat – ami megannyi inka rom mellett, ködbe vesző hegyeken és völgyeken vezet át – még az inkák építették ki és rakták ki kövekkel teljesen. Igen ám, de ez a trek olyannyira népszerű, hogy már hónapokkal korábban helyet kell rá foglalni! Magának az ösvénynek a védelme érdekében a naponta indulók számát is szigorúan korlátozzák az utóbbi időben, sőt hivatalos vezető nélkül el sem lehet rajta indulni. A borsos árról már nem is beszélek… Szóval számunkra ez a lehetőség teljesen kiesett. A másik klasszikus megközelítési mód a Cuzcoból induló vonat, ami 4 óra alatt jut el Aguas Calientesbe, a közvetlenül a Machu Picchu alatt elterülő kisvárosba. Bár a sínek által átszelt táj varázslatosan szép, a szolgáltatásért elkért díj tetemes. Sőt, egyenesen felháborító! Szóba sem jöhetett.

Szerencsére e két véglet között akad még alternatíva bőven. Vannak egyéb trek útvonalak is, amelyek egy kis mountain bike-os lecsorgással, vonatozással, illetve az emberből a lelket is kirázó buszozással is egybeköthetők. Útitársainkat az idő-, minket az anyagi korlátok kötöttek, így a lehető leggyorsabb és ugyanakkor lehető legolcsóbb kombináció kiválasztása mellett döntöttünk. :)

1. nap

Kora reggel indultunk az ütött-kopott buszunkkal Santa Maria falu felé. Az út a híres „El Valle Sagrado”, azaz a Szent Völgyön keresztül vezet, így a majd 8 órás buszút során fantasztikus kilátásban volt részünk. E páratlan kilátásnak azonban ára is volt! Olyan keskeny hegyi szerpentineken kanyarogtunk felfelé, meg lefelé, hogy a víz levert, ha csak a busz és a feneketlen szakadék között húzódó pár centis földnyelvre esett a tekintetem. Pedig ha jól belegondolok, ilyenkor inkább a megnyugvásnak kellett volna rám törnie, hiszen ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor legalább valami látszott belőle… :/

Santa Maria egy picurka, poros falucska, ami csupán egy főtérből és néhány utcából áll. Ennek ellenére nem nehéz itt szállást találni, a Machu Pichu felé igyekvő karcsú pénztárcájú turisták egyre nagyobb számban választják ezt az útvonalat, így a kereslet lassan kiépítette a maga kis kínálatát. Mi is hamar megtaláltuk az éjszakai nyugvóhelyünket, 5 sol per főért (1,5 dollár)! Ennyiért azóta sem sikerült megszállnunk Peruban. Nem sok látni- és tennivaló akad errefelé, így aztán egy családi étterem teraszán múlattuk az időt egészen késő estig.

2. nap

Másnap reggel korán keltünk, mert igencsak ellentmondásos információkat sikerült előző nap begyűjtenünk a Santa Teresába induló buszok menetrendjét illetően. Volt, aki szerint az egyetlen busz hajnali 3 vagy hajnali 4 órakor indul, más tudni vélte, hogy indul busz reggel 8-9-10 óra körül is. (Félreértések elkerülése végett, ez utóbbi egyetlen busz hozzávetőleges indulási időpontjára vonatkozott…!!) A reggel 8 órás indulást lőttük be. Persze sehol egy busz. A járdán néhány helyi lakos bóbiskolt, ők is a buszt várták. Kérdésünkre, hogy mikor jön a busz, a válasz az volt, hogy nem tudják. Hát igen, errefelé így mennek a dolgok. Mi is lekuporodtunk hát és vártunk. Ahogy telt az idő, egyre éhesebbek lettünk. Fogtuk magunkat és beültünk egy étterembe reggelizni. Ott aztán olyan jól elcsacsogtunk ismét, hogy sikerült elszalasztanunk a buszunkat. (Ami mellesleg valamikor fél 10 körül ért a faluba.) Azzal a feltett szándékkal, hogy a következő busz (ha egyáltalán lesz…) nem megy el nélkülünk, ismét kiültünk a főtéren a járdára. Engem az előző esti vacsora egy kicsit meggyötört (…), úgyhogy a magam részéről a járdára ledobott zsákokra heveredve jótékony szunyókálással múlattam az időt. A buszunk végül dél körül gördült be a főtérre. Ülőhely már csak kettőnknek akadt, így Ákos és Courtney a földön ülve kezdték meg a kb. 2 órás zötykölődést. Az út minősége és keskenysége talán még az előző napit is túlszárnyalta, úgyhogy homlok nem maradt szárazon a hajmeresztő utazás végére… De megérte, ismét lélegzetelállító látványban volt részünk!

Amikor a buszon menet közben megvettük a jegyet, kiderült, hogy a végállomás nem Santa Teresa, hanem a néhány kilométerrel távolabbra lévő vízi erőmű. Ennek igazán megörültünk, ugyanis az még közelebb volt Aguas Calienteshez, a célpontunkhoz, ahová a buszról történő leszállást követően már csak gyalog lehetett továbbmenni. Mivel Jeff és jómagam is kissé gyengélkedtünk aznap, cseppet sem bántuk, hogy a ránk váró gyalogtúra hosszát majdnem a felére sikerül ezzel csökkentenünk. (Igaz, így sajnos kimaradt a Santa Teresa és a vízi erőmű közötti „cable car” (drótkötél-pályán közlekedő kis kocsi) segítségével történő folyóátkelés, amivel azért biztosan igen jól elszórakoztunk volna…)

Aztán a Santa Teresaba történő megérkezésünkkor kiderült, hogy mégsem megy a busz tovább. Mivel a buszjegyet a vízi erőműig váltottuk meg, ezt nem egészen értettük. Mivel se a sofőr, se a konduktor nem volt hajlandó megindokolni a döntését, a pénzünk visszaadásáról pedig hallani sem akartak, mi sem voltunk hajlandóak leszállni a buszról. Az idegek harca volt ez… és a mienk erősebbnek bizonyult! (Hiába, a 10 hónap, az mégis csak 10 hónap… ;) ) Miután látták, hogy nem szabadulnak tőlünk, rövid tanakodás után a konduktor hangos kurjongatással kezdte hirdetni a téren a busz következő úti célját: a vízi erőművet! :) A busz 1-2 perc alatt megtelt és már indultunk is tovább. (Persze hogy az utolsó szó mégiscsak az övé legyen, indulás után a konduktor odajött hozzánk és elkérte a jegyeket ellenőrzésre. Szerintem ő lett volna legjobban meglepve, ha azok mégsem a vízi erőműig szóltak volna…)

Fél óra sem kellett hozzá és már meg is érkeztünk. A busz közvetlenül az Aguas Calientesbe tartó vonat végállomásánál tett le minket. Vonattal szerintem 15-20 perc alatt fel lehet érni a kisvárosba, de sokalltuk a közel 10 dolcsit ezért a rövid útszakaszért, így aztán gyalog vágtunk neki az útnak. A terep igazán nem nehéz, egy rövid emelkedő megmászása után szinte végig szintben halad az ösvény, akarom mondani a vonatsín, amit követni kell. Az útikönyvünk 2 órás sétának írja le ezt a távolságot - talán igaza van -, nekünk mindenesetre 4 órába telt elvergődni Aguas Calientesbe. Nincs mit szépíteni, ez teljes egészében az én saram. Sajnos a reggeli rosszullétem estig kitartott, egész nap olyan gyengének éreztem magam, mint talán még soha.

Ettől függetlenül hangulatos kis séta volt ez. A vonatsín buja növényzettel borított, őrületesen magas, meredek hegyoldalak között halad a folyómeder mentén. Mint utóbb összeraktuk, a sínek teljes egészében megkerülik az Öreg Hegyet, így aztán, ha az ember olykor-olykor felpillant a fölé magasodó falak tetejére, a szédítő magasságban megpillanthatja a Machu Picchu diszkréten megbújó romjait.

Ultracsiga-tempómnak köszönhetően szépen ránk is esteledett a síneken, úgyhogy az utolsó néhány kilométert kénytelenek voltunk a fejlámpák gyenguszka fénye mellett botorkálva megtenni. Talán attól való félelmemben, hogy az éjszakát a síneken kell töltenünk, Ákos állítása szerint az utolsó szakaszon az 1 km/óra sebességről sikerült kb. 2km/órára felkapcsolnom… ;)

Aguas Calientesbe ezen az útvonalon megérkezni, szerintem elég bizarr élmény. A kanyargós út miatt az ember nem is megérkezik, hanem egyszer csak ott van. És rögtön a városközpontban. A vonat az utolsó métereket már egy keskeny utcán, puccos szállodák és éttermek között teszi meg. Tulajdonképpen az egész város erről szól. Puccos és kevésbé puccos szállodákról, éttermekről, üzletekről. Azt hiszem ez a legturistásabb városka, ahol eddig jártunk. De egy fárasztó utazás után a kényelmes és kézenfekvő megoldások azok, amik ellen a legkevésbé lehet kifogásunk. Nem is volt.

3. nap

Másnap igen korán keltünk. Dolgunk volt. Randink volt a napfelkeltével. Ismét csak a smucigság győzedelmeskedett a józan ész felett, így a 6 dolláros buszjegy helyett a zéródolláros hegymászást választottuk. A buszút kanyargós szerpentinen vezet fel az Öreg Hegy tetejére, míg a megszámlálhatatlanul sok lépcsőfokból álló gyalogösvény szinte nyílegyenesen mászik fel a magasba, többször keresztezve a hegyoldalba vájt buszutat. Izzasztó 2 órás vállalkozás volt ez. De legalább nem volt gond a hajnali zimankóval...

Valamiért a napfelkelte és a napnyugta mindig mágnesként vonzza a turistákat. Így volt ez most is. Mire felértünk, kész kis tömeg várt bebocsátásra a bejárat előtt. Szerencsére e korai időpontban az érdeklődők száma meg sem közelíti a valamivel később érkező turistahordák létszámát, így aztán azt is megkockáztatom, hogy tulajdonképpen nem is voltunk olyan sokan, amikor a hegycsúcsok mögül előbukkanó nap első, bágyadt fénysugarai rávetődtek a híres inka romokra.

A Machu Picchu város ősi romjai aránylag kis területen szóródnak szét a szintén Machu Picchu névre hallgató hegy tetején. Mialatt a napfelkeltében gyönyörködtünk, meg is állapítottuk, hogy tulajdonképpen a romok nélkül is teljesen megérné felmászni ide. Csupán a kilátásért! A Machu Picchut körbevevő, csúcsúkkal mélyen a ködfelhőbe fúródó hegyvonulatok mesés látványt nyújtanak a nap bármely szakában.

Az egyik legjellegzetesebb hegycsúcs Huayna Picchu (azaz Fiatal Hegycsúcs) névre hallgat és közvetlenül a romok mögött tör a magasba. Meg is lehet mászni, ha a meredek sziklafal láttán, az embernek ugyan nem száll azon nyomban inába a bátorsága. Nekünk nem szállt, így a napfelkelte végignézése és a romok közötti rövid bolyongás után beálltunk a Huayna Picchu megmászására vállalkozók igen csak hosszú sorába. Hát igen, nem lehet csak ÚGY megmászni a híres ormot. Az inka ösvény állapotának védelmében, manapság már csak 400-an koptathatják naponta a magasba vezető lépcsőfokokat. Nekünk erről sejtelmünk sem volt, így aztán nem is értettük mi történik, amikor egy egyenruhás hölgyemény apró papírfecniket kezdett osztogatni a sorban állók között. Jó dodóhoz híven, mohón nyúltunk az adomány felé – jó lesz, bármi légyen is az! Az utolsó 6 fecniből kaparintottunk meg hármat. Egy sorszám volt felfirkantva a papírra. Igazából csak a mögöttünk állók felháborodott tiltakozásából értettük meg, hogy mit is tartunk a kezünkben. Az utolsó 100 szerencsés vállalkozónak osztották így ki a belépőjegyét!

Zsákmányolt sorszámaink birtokában boldogan heveredtünk le a romok közötti kis füves területre. Csak egy óra múlva indulhattunk a csúcs meghódítására, úgyhogy volt még idő egy kis szunyókálásra is. Nem messze tőlünk, valahonnan a romok közül bánatos perui dallamokat csalt ki valaki a furulyájából. Csak hogy meglegyen a környezethez illő tökéletes zenei aláfestés is… :)

Aztán a megadott időpontban elindultunk a magasba. Hát nem semmi 40 perc volt ez! A szinte függőleges hegyoldalba vájt meredek, keskeny lépcsőfokok kanyargós szerpentinként vezettek fel a csúcsra. A hajnali hegymászást követően, ez már igazán embert próbáló megmérettetésnek bizonyult! Teljesen kifulladva, remegő lábakkal kapaszkodtunk fel az utolsó sziklatömbökre. Mielőtt még hangosan előtörhetett volna belőlünk a kimerültség diktálta szitokáradat, az elénk táruló látvány belénk fojtotta azt. Körös-körül őrületesen magas hegycsúcsok vettek minket körül, ha pedig lenéztünk a mélybe, Machu Picchu egykori városának apró makettje tekintett vissza ránk. Nehézen tudtunk betelni a látvánnyal! De nem is siettünk vele. Vagy egy óra bámészkodás után indultunk csak le.

Ezek után már igazán kijárt egy kis gondtalan heverészés, úgyhogy miután leértünk, azon nyomban le is heveredtünk a romok közötti füves térre. A békés hangulatot megerősítendő, egy csapat láma kezdett legelészni körülöttünk. Már-már esély látszott arra, hogy most aztán végre tényleg kipihenjük magunkat, amikor egy fiatal hím láma megjelenése egy csapásra véget vetett az idillnek. Olyan gyorsan történt az egész, hogy szinte reagálni sem maradt időnk! A körülöttünk legelésző csapat vezérhímje egy másodperc alatt kivált a csapatból és dühösen nekitámadt a jövevénynek. A két állat dulakodó alakja forgószélként söpört végig a kis füves területen, az ott heverésző turisták legnagyobb rémületére. Ijedten ugráltunk fel a fűről és próbáltunk kitérni a menekülő nőstények csapata és a két harcos hím elől. Jeff, aki még mindig nem heverte ki az előző napi rosszullétét, mozdulatlanul ücsörgött tovább a füvön és „Gyerekek, ne csináljátok már ezt!” arckifejezéssel, bágyadtan nézte a felé közeledő hatalmas testeket. Az egymással harcoló két állatnak szerintem fel sem tűnt, hogy átgázoltak a fiún. Bezzeg nekünk! Szörnyülködő kiáltások hangzottak fel mindenfelől. Miután a két megvadult állat kissé eltávolodott, rémülten futottunk oda Jeffhez, aki még mindig egy helyben ücsörgött. Inkább csodálkozás, mintsem ijedtség tükröződött a szemeiben. Hát tényleg le volt lassulva a lelkem! Szerencsére nem esett komolyabb baja, csak a lábán látszott egy-két pata nyoma. Nem is értem hogyan úszhatta meg ennyivel…

Bár a fiatalabb hím végül menekülőre fogta a dolgot és így visszaállt a béke a lámafamília berkeiben, e közjátékot követően, már nem sok kedvünk maradt a heverészéshez. Inkább a romok tetején ücsörögve, biztonságos fedezékből néztük végig a show fináléját. Vagyis azt, ahogy a romváros két alkalmazottja lasszó segítségével és a bámészkodó turisták elismerő tapsvihara kíséretében befogta a bajkeverő hímet, majd azt egy félreeső parcellára vezette, ott a hátsó lábait megkötözte, és ily módon a rendbontót büntiből néhány órára mozdulatlanságra ítélte.

Csakis kizárólag az összehasonlítás kedvéért, a naplementét is meg kellett csodálnunk. Nagy különbséget ugyan nem bírtunk felfedezni, de azért nagyon szép volt ez is. Elégedetten fordítottunk hátat a romoknak és indultunk le Aguas Calientes felé ugyanazon a hegyi ösvényen, amelyen hajnalban felkapaszkodtunk.

4. nap

Már szinte rutinosan keltünk kora hajnalban. Ezúttal az 5:45-kor induló vonatunkat kellett elcsípnünk. E korai járatot viccesen „backpacker” vonatnak nevezik. Ezt a szót általában gyanúval kell kezelni, ugyanis rendszerint alacsonyabb szintű (és ennek megfelelően alacsonyabb árú) szolgáltatást takar. Tehát pont a nekünk leginkább megfelelőt! :)) Az alacsonyabb szintű szolgáltatás ezúttal a bosszantóan korai időpontban történő indulásban és az útvonal hosszában rejlett. Ugyanis a Cuscoba tartó, később induló, drágább járatokkal szemben a mi vonatunk csak Ollantaytambóig ment.

Tulajdonképpen ugyanazon az útvonalon keresztül is visszabumlizhattunk volna Cuscoba, amelyiken jöttünk, de egyrészt időt is szerettünk volna spórolni, másrészt kíváncsiak voltunk erre a híresen látványos vonatútra.

A vonatról leszállva, eredetileg elidőztünk volna egy kicsit Ollantaytambóban, hogy megmásszuk és megcsodáljuk az ott található híres inka erőd romjait is, de közvetlenül Machu Picchu után, valahogy már kisebb tűzzel lángolt bennünk az ősi romok iránt érzett vad szenvedély. Úgyhogy beértük azzal, hogy a városkából lustán felbámultunk a hegyoldalba vájt hatalmas, meredek inka teraszokra és erős falakra.

Az így igen csak röpkére sikeredett ollantaytambói tartózkodásunk után felpattantunk egy Cuzcóba tartó kisbuszra és ezzel véget is ért az utazásunk egyik fénypontjaként számon tartott 4 napos kirándulás.

Klikk: Térkép Képtár

Még inkább...

2007-08-12T08:41:00.000+02:00

Az inkák 12. században még csak egy kis törzs voltak, amiből később egy kis városállam nőtt ki Cusco környékén (a térképen a kis piros pötty). A kis királyságot az 1438-tól uralkodó Sapa Inka alakította át jól szervezett birodalommá. A következő majd száz év alatt az inka államszövetség vált a kontinens legnagyobb és legfejlettebb birodalmává, amit végül a spanyolok döntöttek meg 1533-ban.

Sapa Inka által kialakított birodalmat Tawantinsuyu-nak nevezte, vagyis A Négy Terület Egységének. A nevének megfelelően a birodalmat 4 régóra, közigazgatási egységre osztották, amelyek központja Cusco volt.

A környező népeket és azok területét a következő módszerrel olvasztották a birodalomba. Az inka uralkodó kémeket küldött a kinézett királyságba, akik tájékoztattak őt a terület politikai szerveződéséről, katonai és gazdasági erejéről. Ezután drága ajándékokat, luxuscikkeket küldött a királynak azzal az üzenettel, hogy még gazdagabbá válhat, ha behódol a birodalomnak. A királyok, helyi uralkodók általában isteni elrendeltetésnek, visszafordíthatatlan dolognak tekintettek az inkák megjelenését és ajánlatát, és a legtöbbjük békével elfogadta a felajánlást. A király gyermekeit ezután Cuscóba vittek, az inka államigazgatásra tanítsák őket. Amikor ezek a gyerekek visszatértek szülőföldjükre, már inka szellemben irányították apáik királyságát. Némi szerencsével az inka uralkodok be is házasodtak a helyi uralkodócsaládokba, még szorosabbá téve az együttműködést Cusco és az újonnan megszerzett terület között. Azokat a népeket, amelyek nem hódoltak be, fegyverrel kényszerítették a birodalomba.

Az Inka Birodalom 1527-re érte el a fénykorát. Ekkorra a területe kb. 2 millió négyzetkilométer volt, és magába foglalta a modern Perut, Bolíviát, Ecuadort, Chile nagy részét, valamint kisebb területeket a mai Kolumbiából és Argentínából is. A birodalom gazdasági alapját a kereskedelem, a közmunka és javak megadóztatása kepézték. (Az inka adószedőkről az a mondás járta, hogy még a tetűt is elviszik a nyomorék koldus fejéről...)

A birodalom gerincét az országot behálózó, 22 500 km hosszú útrendszer alkotta. Az Andok 5000 méteres hágóin is áthaladó, kikövezett utakon kiterjedt áruszállítás folyt. Az utakat gyalogosan és teherhordó állatokkal használták. Az útrendszer másik alapvető funkciója az információszállítás volt. A híreket szóban vagy a quipukban csomókötéssel kódolva szállították a futva közlekedő futárok, a chasquik. Az egymást váltó chasquik napi 240 km-t tudtak így legyőzni, ezáltal egy üzenet egy hét alatt eljutott az ország legtávolabbi sarkába is.

Az úthálózat a hírek és az áruk továbbításán kívül az inka hadsereg gyors mozgását is lehetővé tette. A katonák az utak mellé megfelelő távolságokra épített pihenőkben tudtak éjszakázni. Kitűnően szervezett rendszer biztosította háború esetén a csapatok élelemmel való ellátását.

(Ma ennek a kiterjedt úthálózatnak egy alig negyvenvalahány kilométeres darabját hirdetik az utazási irodák az Inka Ösvény [Inka Trail] néven.)

Ez a rendkívül jól szervezett, és hatékony birodalom nagyon sok, különböző kultúrájú, nyelvű népcsoportokból tevődött össze, amelyek attól függően, hogy milyen módon lettek a birodalomba olvasztva, ill. hogy a valóságban mennyit nyertek az új helyzetből, nem egyforma mértékben voltak hűsegesek az inkához. Ez a belső feszültség, az egyes területek elszakadási törekvese belülről gyengítették az országot, ami néhány külső hatással együtt - alig száz évvel a felvirágzásuk után - a birodalom vesztét okozták.

Francisco Pizzaro, az írástudatlan kalandor (felfedező és katona) először 1524-ben szervezett expedíciót Panamából az addig ismeretlen déli földrész felfedezésére és kiaknázására. A nehéz körülmények azonban néhány hónap után visszafordulásra késztették őket. A két évre rá szervezett újabb expedíció is kudarccal végződött, de addigra Pizzaro néhány elfogott indiántól tudomást szerzett egy délen fekvő gazdag birodalomról…

A harmadik expedícióra már egyenesen V. Károly spanyol királytól kellett Pizzarónak engedélyt kérnie, miután a panamai kormányzó az újabb kudarctól félve megvonta tőle a támogatását. Az expedíció 1532-ben ért partot a mai Ecuador partjainál. Ez idő tájt az inka birodalmat a Közép-Amerikából induló himlőjárvány, és az azt követő polgárháború jelentősen meggyengítette. A 3 agyúval, 62 lovassal és 106 katonával (más források más számokról tudnak, mindenesetre kevesebb, mint 200 emberrel) rendelkező Pizzaro mélyen behatolt az Inka Birodalom területére, két hónap alatt a mai Peru északi részén levő Cajamarca városáig jutott, ahol összetalálkozott a testvérét éppen legyőző Atahualpa Inkával. Pizzaro kieszközölt egy barátságos találkozót az uralkodóval, amely során egy vakmerő húzással megölte az uralkodót testőreit és annak több magas rangú tisztjét, majd foglyul ejtette az inkát. A spanyolok ezután támadtak az immáron fejetlen 80 ezer fős inka seregre. Egyes források szerint a csata inkább mészárlás volt, mint harc: a spanyolok puskákkal, vaspáncéllal és acélfegyverekkel felszerelt, kitűnően képzett katonákkal; ágyúval; és az akkori viszonylatban tanknak számító nehézlovassággal támadtak a lovakat és a lőfegyvereket egyáltalán nem ismerő, kezdetleges fegyverzetű inka katonákra. A mérleg: 2 sebesült a spanyol oldalon, 7000 halott a másikon.

Ezután fortély, diplomácia, szövetségek, árulások, manipuláció, véres erőszak és gyilkosságok sorozata következett, amelyek egyik momentumaként a mesés váltságdíj kifizetése ellenére kivégezték Atahualpa Inkát, és amelyek végeredményeként 1533 végén Pizzaro bevette a fővárost, Cuscót. Az inkák még vagy negyven évig ellenálltak, és több (sikertelen) felkelést is szerveztek a spanyolok ellen, de 1572-ben, az utolsó inka leszármazott meggyilkolásával a spanyolok végképp levertek minden ellenállást az országban.

Forrás: Wikipedia

Cusco felé

2007-08-12T07:56:00.000+02:00

A Cuzcóba tartó buszunkra a jegyet a puno-i szállásadónktól, a huncut tekintetű, jól táplált Oscar bácsitól vettük meg. Persze így drágább volt, mintha magunk mentünk volna ki megvenni a jegyeket a buszpályaudvarra, de ezzel legalább időt spóroltunk, amire igazán szükségünk volt az alatt a fél nap alatt, amit Punóra szántunk.

Oscar bácsink instrukcióját követve, másnap reggel 7:45-kor a hostelünk recepcióján vártuk a taxit, ami majdan kivisz minket a buszpályaudvarra. A taxi csak 8 óra után érkezett meg, de nem aggódtunk, hiszen a buszunk 8:3O-kor indult. Tudtunkkal. A pályaudvaron aztán jött a meglepi. A buszunk már 7:45-kor elment! Hitetlenkedve álltunk a busztársaság pultja előtt. „Visszamegyünk és kinyírjuk Oscar bácsit” – fogadtuk meg ott rögtön íziben. Oscar bácsi őrangyala egy helyi asszonyság képében jelent meg előttünk, aki tétovaságunkat látva, magához ragadta az irányítást. Leparancsolt minket a pult előtti széksorok egyikére, előkapta a mobilját, majd minden magyarázat nélkül elsietett intézkedni. Ekkor láttuk, hogy egy színes kendőbe bugyolált csecsemő ringatózik a hátán. Két perc sem telt bele és már jött is vissza. „Gyorsan, gyorsan” – kiabálta és már rohant is a kijárat felé. Zsákjaink súlya alatt, alig bírtuk tartani vele a lépést. Mikor kiértünk az állomás elé, kiderült, hogy egy kint várakozó taxihoz rohantunk ennyire. „A taxival még utol tudjátok érni a buszt” – magyarázta az asszonyság. Jobb híján hittünk neki. Bevágódtunk az autóba és már száguldottunk is kifelé a városból.

A kanyargós hegyi utakon lassan kapaszkodva felfelé végig azon morfondíroztunk Ákossal, hogy ezzel a sebességgel vajon hogyan fogjuk utolérni a több, mint fél óra előnnyel rendelkező autóbuszt. Aztán mintha a sofőrünk is belátta volna a hajsza reménytelenségét, egyszer csak kihúzódott az út szélére, leállította a motort, majd közölte, hogy megérkeztünk. Értetlenül néztünk ki az ablakon. A közelben nem hogy autóbuszt, de még másik autót sem láttunk. Nem akaródzott kiszállni. Bizonytalanságunkat látva a sofőr elmagyarázta, hogy rövidebb úton jöttünk, mint a busz, így gyakorlatilag megelőztük azt. És tényleg, ahogy ezt kimondta, már meg is jelent mögöttünk a hegy mögül kikanyarodó busz! Hitetlenkedésünk azon nyomban bizakodássá vált. Egy szempillantás alatt kipattantunk a taxiból és mialatt mi a zsákjainkat rángattuk ki a csomagtartóból, addig a sofőrünk az út széléről integetve bírta megállásra a buszt. Villámgyors átpakolás, felszállás és végre nyugodtan hátradőlve folytathattuk utunkat Cusco felé. Oscar bácsi (ezúttal!) megúszta…

Puno, Úszó szigetek

2007-08-11T22:58:00.000+02:00

A Bolíviából Peruba átvezető kb. 5 órás buszutunk Puno városában ért véget. Ez a városka szinten a Titicaca tó partján fekszik, csak úgy, mint Copacabana a bolíviai oldalon. (Megjegyzem, Copacabana nekünk sokkal jobban bejött, kisebb, bájosabb, barátságosabb. Hozzá képest Puno nyüzsgő nagyvárosnak tűnik...)

Szóval szigorú ítéletünk értelmében, maga a város cseppet sem izgi, vonzereje kizárólag a Titicaca tó szigeteinek közelségében rejlik. Mivel Copacabanából anno már ellátogattunk egy szigetre (Isla del Sol), úgy gondoltuk, hogy még egy “hagyományos” sziget felkeresése nem nyújtana újabb élményt. És itt jön a lényeg! Punóból könnyűszerrel el lehet hajózni a tó perui felségvizeihez tartozó, cseppet sem hagyományos ún. úszó szigetekre!

Ezek nádból épített mesterséges kis szigetek, amelyeken az uros népcsoport több száz képviselője tengeti a mindennapjait. Bár századokkal ezelőtt kezdtek létrehozni ezeket a vízen lebegő otthonokat (annak érdekében, hogy elkerüljék a harcos szárazföldi népek zaklatását), ezeknek az embereknek a leszármazottai a mai napig itt élnek! A szigetek közül csak néhány látogatható meg könnyűszerrel hajóval, a többi a szárazföldtől jóval messzebb, nehezebben megközelíthető helyen található. A kis számú elérhető szigetecske éppen ezért elég turistás, de ezért nem érdemes panaszkodni. Szerintem így is fantasztikus lehetőség, hogy a 21. században el lehet látogatni egy ennyire különleges és a mai napig elő helyre!!

Kis hajónkkal – a standard útvonal keretében - két szigetet kerestünk fel. Az elsőn rövid bemutatóban részesültünk arról, hogy hogyan is készülnek ezek a szigetek, illetve, hogy milyen is az élet itt a vízen. Egyebek között megtudtuk, hogy e parányi szigetecskék természetesen ki vannak kötve, ezért nem úszkálnak csak úgy el, továbbá, hogy felülről folyamatosan újabb és újabb rétegeket kell rájuk pakolni, ugyanis alulról az elkerülhetetlen rothadás a sorsuk.

Bár a látogatás rövidsége sem tette igazán lehetővé a teljes elvarázsolódást, a nádkunyhókból kiszűrődő dél-amerikai szappanoperák zaja, a souvenir portékáikat bőszen kínálgató helyi népviseletbe öltözött asszonyságok, valamint a kunyhók tetején virító napelemek látványa is percenként arcunkba ordította, hogy tulajdonképpen melyik században is járunk már. (De ez inkább muris volt, mintsem bosszantó.)

Rövid körülnézés után, közkívánatra egy nádhajóval, ún. reedboat-tal eveztünk át a második szigetre. Ezek a hajócskák szintén a tóban honos nádfajtából készülnek, és jó néhány hónap is eltelik, mire a rothadás útjára lépnek. A hajókázás természetesen így tovább tartott, mintha a motoros kishajónknál maradtunk volna, de a mellénk felkéredzkedő édesen maszatos helyi gyerekek éneklése azt hiszem sikerrel elterelte erről a tényről a figyelmünket… :)

A második sziget megszólalásig hasonlított az elsőre, azzal a különbséggel, hogy ezen már egy iskola is helyet kapott! A naplementét egy ugyancsak nádból épített, flamingóról mintázott kilátóról néztük végig, majd visszapattantunk a hajónkra (ezúttal már a motorosra) és már szeltük is a habokat vissza a Punóba.

Klikk: Térkép Képtar

Bolívia útvonal

2007-08-09T00:08:00.000+02:00

A világ legveszélyesebb útja (WMDR) videó 2.

2007-08-08T18:02:00.000+02:00

A világ legveszélyesebb útja (WMDR) videó 1.

2007-08-08T18:01:00.000+02:00

Ilyen volt a mi lemenetelünk is... :)

A világ legveszélyesebb útja

2007-08-08T18:00:00.000+02:00

Már amikor először hallottam róla, tudtam, hogy akarom. Bringával lemenni a világ legveszélyesebbnek tartott útján már otthonról is rendkívül izgalmasan hangzott: féltem tőle, de akartam is egyszerre. Amikor megérkeztünk Bolíviába, és megismertük a helyi viszonyokat, még félelmetesebbnek tűnt a halálúton való lekerekezés ötlete. Amikor aztán megtudtuk, hogy 2007 elején átadták az új utat, ami elviszi a forgalom nagy részét, megnyugodtam: az út így is biztosan borzongató lesz, de legalább már nem életveszélyes.

A La Pazból Choroicóba tartó út adatai mar önmagukban is impresszívek. Az út El Cumbré-nél éri el a legmagasabb pontját, 4724 métert, hogy aztán innen 64 km alatt 3600 métert süllyedve érjen az 1100 méteren fekvő Yolosába. Az Altiplano hűvös éghajlatából néhány óra alatt a Yungas párás dzsungelébe jut. A mély völgy meredek falába mart út néhol csak 3,2 méter széles, pont akkora, hogy egy teherautó épp elfér rajta. Az egyik oldalon több száz méteres szakadék, a másik oldalon a függőleges sziklafal. A látótávolság esetenként csak néhány méter a gyakori köd miatt, az út felszíne saras, csúszós. A növények sok helyen átlógnak az út túloldalára, a hegyoldalból a laza sziklák potyognak, máshol meg vízesés mossa el lassan, de biztosan az útfelszínt.

Az új út megnyitásáig a fővárost és a Yungas-t összekötő egyetlen út meglehetősen nagy forgalmat bonyolított. Buszok, minibuszok, teherautók, platós személyszállító camiónok kerülgették egymást a keskeny murvacsíkon. Az Inter-Amerika Fejlesztési Bank (IDB) nevezte el még 1995-ben az utat a végzetes balesetek száma alapján a világ legveszélyesebb útjának. Évente átlagosan 26 autó zuhant itt a mélybe, 200-300 emberéletet kioltva, de ide datálódik Bolívia legsúlyosabb közúti balesete is 1983-ból, amikor egy zsúfolásig tömött camión bukott át az út peremén, megölve a sofőrt és a platón utazó több mint száz utast. A balesetek leggyakoribb okai az ittas vezetés, a figyelmetlenség és az elsőbbségi viták voltak. Több ezer ember halt meg itt, amikor a ’30-as években a Chaco háború alatt paraguay-i hadifoglyokkal megépíttették az utat.

A különleges körülmények különleges szabályokat igényelnek: a lefelé tartók itt mindig az út bal oldalán haladnak, ami általában a külső oldal is egyben, és mindig elsőbbséget kell adniuk a felfelé jövőknek. A bal oldalon haladó autóban a bal oldalra kerülő sofőr az ajtót kinyitva pontosan az út peremére tudja egyensúlyozni a kocsit, amíg a felfelé haladó jármű a sziklafalhoz tapadva elhalad mellette.

Mivel az IDB kölcsöne lehetővé tette az új út megépítését a völgy másik oldalán, mi már nem láthattuk a sofőrök rituális áldozatát a hágón, ahogy alkohollal spriccelik le a kerekeket, a hegyi szellemek áldását kérve ezzel az úton. Ugyanúgy nem voltak kutyák majd minden száz méteren az út mellett, akiket anno a camión sofőrök etettek, azt remélve, hogy őseik szellemei pártfogásukba veszik őket ezért.

--------------------

Reggel a megbeszélt helyen, egy kávézóban történő találkozás alkalmával pozitív képünk alakul ki az túraszervező irodáról: a vezetőink profik és minden remekül szervezett. Miután mindenki befutott és megreggelizett, elindulunk. Ahogy kiérünk La Pazból, az utolsó ellenőrzőpontnál a pillantásunk még elkap egy táblát: „Ezen az úton idén már 36-an haltak meg.” A szám kézzel van beírva, az éppen aktuális adatoknak megfelelően. „Mi a fene, nem arról volt szó, hogy az út már nem (olyan) veszélyes?!” :(

A la cumbrei hágón mi is áldozunk az isteneknek: műanyag flakonból 90%-os tisztító alkoholból iszunk egy kortyot és löttyintünk ki egy másikat Pachamamának, a földanyának. Egy gyors ismerkedés a bringákkal, és már robogunk is lefelé az első, aszfaltos szakaszon. Ezen a 15 km-en 1600 méternyi szintet ereszkedünk: az eredmény 60-80 km/órás könnyfakasztó száguldás a havas csúcsok között. Áthaladunk egy ellenőrzőponton, majd a 20. km-nél letérünk az aszfaltról, itt kezdődik a tulajdonképpeni halálút. Vezetőink elmondják az alapszabályokat: balra tarts, ne menj közel a peremhez, csak ha muszáj, és adj elsőbbséget mindennek, ami nagyobb nálad, vagyis alapvetően minden járműnek! A bringa arra megy, amerre nézel, ezért a tekinteted szegezd előre, a következő kanyart figyelve. Volt már olyan bringás, aki egy madarat bámulva átbucskázott a peremen. Szerencsére túlélte.

Ma már szerencsére csak a helyiek és a bringás kísérőautók használják az utat, kevés a forgalom, de azért jöhet szembe jármű. Ilyenkor az út külső szélére kell húzódnunk, de a szokásossal ellentétben a bringa jobb – a hegy felőli – oldalán kell leszállnunk, hogy mégis legyen valami köztünk és a mélység között. Az első szakaszon a legmeredekebb a völgy, itt még mindenki óvatos. De nem eléggé, az egyik srác az egyik kanyarban nagyot zakózik, szerencsére a fal felé csúszik, nem kifelé. Megússza néhány csúnya horzsolással, tíz perc múlva már gurul is tovább. A vezetőink viszont mint az őrültek, úgy rongyolnak lefelé, néha csak 10-20 centire suhannak el a peremtől egy-egy kanyarban. Látszik, hogy szinte minden nap lemennek itt! Az út elején megállunk egy korlátnál (amiből amúgy összesen négy van az út teljes hosszán): egy kilométernyi mélységet láthatnánk a mellvéd másik oldalán, ha a felhők nem takarnának el mindent olyan 15 méterrel alattunk.

Robogunk tovább, majd néhány kilométer után megállunk egy emlékműnél. Ezen a ponton 600 méternyi függőleges sziklafal kezdődik a perem mögött. A hetvenes években az egyik katonai diktatúrában összeszedték az ellenzék öt vezetőjét, idehozták őket, és összekötözött kézzel egyszerűen lelökték őket. A márványtábla nekik állít emléket. Itt sem sokat látunk, a köd még kitartóan ül a völgyben.

Ahogy haladunk lefelé, az út a második felén már nem olyan meredek, és mintha egy leheletnyivel szélesebb is lenne. Már kezdünk vetkőzni, különösen, mert jön a beígért két rövid kis emelkedő. Kevés a levegő, aki bevállalja a tekerést, mind kivan, mint a kutya. A lányok szinte mind inkább a kísérőbuszon utazzák át ezt a szakaszt, a bringa ilyenkor mindig a tetőn pihen.

Az út utolsó negyedét már verőfényes napsütésben tesszük meg. Kimelegedve, kiszáradt torokkal érkezünk meg Yolosába, egy kis poros faluba. Egy állatmenhelyen kapunk sört, és élvezhetjük a kitűnő melegvizes zuhanyt. (Nem ritkák errefelé ezek a furcsa termék- vagy szolgáltatáspárosítások, mindenki abból él meg, amiből tud…) Megkapjuk az ajándékpólónkat, és elfogyasztjuk a kitűnő büféebédet, majd némi fotózgatás után a buszunk visszaindul La Paz felé. Míg útitársaink többsége visszamegy a fővárosba, mi kiszállunk Choroicóban, a régió fővárosában, ahol egy-két napot töltsünk a dzsungelben túrázgatva.

Klikk: Térkép Képtár

Feltettem a bringás cég legjobb fotóit is ide.

***

A 2007 elején átadott új La Paz - Corico utat is rendszeresen járhatatlanná teszik a földcsuszamlások. A képeken látszik, mekkora erőfeszítéseket tesznek a hegyoldalak rögzítésére – nem mindig eredményesen.

Klikk: Coroico és az új út képtár

Pampa, éjszakai kajmánles

2007-08-06T23:56:00.000+02:00

Miután az első nap a pampán levő szállásunkra értünk, a vacsi után következett az éjszakai állatles című program. A Tiszán kenuzgatva nem egyszer előfordult, hogy (persze csak a lustaságunk miatt) nem sikerült nappal befejeznünk az aznapi távot, és az utolsó kilométereket sötétben, fázva kellett leeveznünk. Talán emiatt volt, hogy nem igazán lelkesedtem programért, hogy kimenjünk ilyen kukk sötétben evezgetni, meg a kajmánok szemeit keresgélni…

Persze azért nem maradtam otthon a kétségeimmel, hanem minden eshetőségre készen, a külső vakuval felszerelkezve szálltam be a csónakba. Mindenki kapott egy fából durván kifaragott kenuevezőt, aztán elindultunk lefelé a folyón. A víz elég jól vitt, emiatt evezni nem nagyon kellett (szerencsére), így még a leglelkesebbek is feladták néhány perc után az evezőmártogatást. Néma csendben csorogtunk inkább, néztük a csillagos ég elé rajzolódó fák sötét sziluettjét, a vízinövényeken ülő vagy a fák között repkedő „szentjánosbogarakat”, és hallgattuk az alkonyi hangzavar után elcsendesedő dzsungel neszeit.

A fiatal vezetőnk, Carlos, néha hátulról előredobott egy-egy kisebb ágat a feszülten figyelő emberek mellé a vízbe, a szívbajt hozva rájuk a csobbanással. Mi hátul ülve láttuk a kis mókamester mozdulatát, így a mi részünkről az ijedelem elmaradt. Az elemlámpák fényénél hamar megtaláltuk, amiért jöttünk: a sekélyebb partszakaszokon, a vízinövények vagy lelógó ágak rejtekében világító aligátorszemeket. Mint egy vagy két kis sárga reflektor, amik a közel a vízhez tükröződnek a felszínen.

Egy jó fél órán keresztül csorogtunk így a csendes vízen, csodáltuk az éjszakai erdőt. A csónak mindenfajta irányítás nélkül verődött parttól partig, mert Carlos mindenkihez egyesével odament, hogy megmutassa az aligátorszemeket. Tényleg csak akkor látod őket, ha a lámpád elég közel van a saját szemedhez! Időről időre mindenkit megvakítottam a vakuval, de sikerült krokót (ööö aligátort!) fotóznom világító szemmel! Aztán Carlos kiadta az ukázt: vissza! Jól sejtettem, hogy nem evezésre gondolt, mert egyszer csak beröffent a Honda a csónak végén, és nekilódultunk a folyón felfelé. 5 perc alatt otthon voltunk. Minden egyszerűsége ellenére nekem nagyon bejött ez a kajmánles, jópofa volt! :)

Pampára dzsungel

2007-08-06T22:51:00.000+02:00

Bolíviának is kijutott az Amazon-medencéből. Nem is kicsit! Az ország területének több mint a felét nagy kiterjedésű esőerdő vagy mocsaras, szavannás növényzet borítja. Az itt található gazdag és kivételesen változatos növény-, valamint állatvilágnak köszönhetően kötelező állomása ez a Bolíviába látogató turistának. Így természetesen nekünk is!

Időhiány miatt úgy döntöttünk, hogy repülővel közelítjük meg Rurrenabaquét, a dzsungel és pampa túrák fellegvárának számító városkát. Jó ötlet volt. Ezzel egy 18-2o órás kimerítő buszutat spóroltunk meg magunknak La Pazból, a fővárosból. Szintén időhiány miatt már La Pazban befizettük egy utazási irodában a 3 napos pampa- és 2 napos dzsungeltúránkra. A kínált programok, valamint az árak között nem sok az eltérés, ezért szinte mindegy, hogy melyik irodánál fizet be az ember ezekre a túrákra. A különbség leginkább olyan részletekben rejlik, hogy milyen a szállás, milyen a csónak, vagy jeep, és legfőképpen, hogy milyen a túravezető. Míg az előzőkről talán tudnak fotót mutatni, addig ez utóbbi teljes egészében lutri. Úgyhogy leginkább a szerencsén múlik, hogy hogyan sikerül ez a kis kiruccanás. A szerencse pedig ezúttal is mellénk szegődött!

A három napos pampa-túránk a Rurrenabaquébe történő megérkezésünk másnapján vette kezdetét. Kilenc útitársunk, valamint a túravezetőnk társaságában szálltunk be kora reggel a minibuszba. Három órás irgalmatlanul poros zötykölődés után megérkeztünk a kikötőbe, ahol azonnal csónakba pattantunk és kezdetét vette az, amiért jöttünk: a természet csodálata! Nem tudom, hogyan lehetne pontosan lefordítani azt, hogy „pampa” vagy „wetland”, de talán a mocsárvidék találó kifejezés. Egy óriási kiterjedésű, tavakkal, kanyargó folyókkal, lápos, mocsaras területekkel borított lapos vidék ez, ahol a túlnyomó részt szavannás, füves részek mellett a folyópartok mentén meghúzódó buja erdők is megférnek. Az itt honos hihetetlenül gazdag állatvilág megfigyelésének legkitűnőbb módja pedig a folyón történő csónakázás.

Emlékszem, Ausztráliában a Kakadu Nemzeti Parkban úgy kellett vadászni a krokodilokra és mázlisták voltunk, hogy egy 2 órás hajókázás során láthattunk vagy hármat. Itt? Szinte nem tudtunk a folyópartra nézni anélkül, hogy ne egy ott napfürdőző kajmán foltos, rücskös hátán, vagy félelmetes fogsorán akadjon meg a tekintetünk. De nem csak a kajmánok élvezték ki a nap melegét. Teknősök tucatjai másztak ki a folyó vizéből kiemelkedő kövekre vagy a partról belógó vastag faágakra, hogy egy kicsit átmelegedjenek. A legizgalmasabb pillanatokat mégis az itt honos úgynevezett rózsaszínű folyami delfinekkel történő találkozás jelentette! A csónaktól néhány méterre fel-felbukkanva, játékosan úszkáltak többed magukkal a folyó vizében. Aztán természetesen megszámlálhatatlanul sokféle vízimadarat is megfigyelhettünk miközben azok a part menti fák ágain pihentek, szárítkoztak vagy éppen a vízben gázolva vadásztak. De a madarakon kívül hangos majomcsapatoknak is otthont nyújt a part menti fák lombkoronája. Nem félős darabok. Egy alkalommal, amikor vezetőnk a csónakot az egyik fához jó közel kormányozta, az édes kis sárgás-barnás pofájú majmocskák közül a legkíváncsibbak be is ugráltak közénk a csónakba! Aztán ott voltak még a part menti fűcsomókban lustán heverésző, Argentínából már jók ismert capibarák (más néven vízidisznók, amelyek a világ legnagyobb termetű rágcsálói), valamint az időről-időre fejünk felett elrepülő papagájseregek, amelyek hangos rikácsolásukkal hosszú percekre megtörték a pampa csendjét. Kihagytam valamit? Könnyen meglehet. Az mindenesetre biztos, hogy ennyire gazdag állatvilággal eddig még soha, sehol nem találkoztunk.

A szállásunk egy folyóparti tábor volt, ahol magas cölöpökön álló faházakban voltak a hálótermek, az étkező, a konyha, valamint a fürdőszobák. Innen indultunk csónakkal kirándulni napjában többször is. A programok között szerepelt éjszakai kajmánles, amikor csónakunkkal a folyó vizén nesztelenül suhanva, zseblámpák fénye mellett kerestük a víz fölé belógó faágak alá behúzódó kajmánok világító szemeit; anakonda vadászat fényes nappal, amikor a csónakból kiszállva a füves, mocsaras pusztán órákig bolyongva kutattunk (eredményesen!) e félelmetes hírű kígyó után; fürci a kajmánoktól és piránjáktól hemzsegő folyóvízben (na jó, kizárólag a folyami delfinek jelenlétében, ami garancia az előbb említett fenevadak távolmaradására…); piránja pecázás nyers húsgalacsinok bevetésével (én csak kettőt, de Ákos vagy hetet is fogott!! Isteni ebéd lett belőlük!;) és természetesen a kötelező naplemente- és napfelkelte megtekintés.

Az itt tartózkodásunk egyetlen megkeserítője a minket mindenhova elkísérő szúnyogfelhő volt, ami ellen a vízen sajnos alig lehetett védekezni. De ekkora áldozat azt hiszem bőven belefért! A pampa túránk harmadik napján szomorúan intettünk búcsút e páratlan vidéknek.

Az éjszakát Rurrenabaquéban töltöttük, majd másnap a megbeszélt időben ismét megjelentünk az utazási iroda előtt. Legnagyobb örömünkre kiderült, hogy az aznap induló 2 napos dzsungel-túrára csak mi ketten jelentkeztünk. Nem is teketóriáztunk sokáig: a szakácsnőnkből (Marianna), túravezetőnkből (Carlos) és a kettőnkből álló 4 fős kis csapat máris elindult a folyópart fele. Villámgyorsan bepakoltunk az ott várakozó hosszú, keskeny kis csónakba és már szeltük is a Beni folyó sötéten kavargó vizet fölfelé, dél-nyugati irányba. Rurrenabaque városka a Madidi névre keresztelt hatalmas nemzeti park kapujának számít, így gyakorlatilag, ahogy magunk mögött hagytuk a város utolsó házikóit, már be is hatoltunk az Amazon-medencének e szigorúan védett területére. Vagy 3 órán keresztül követtük a magas hegyekkel körülzárt folyómeder vonalát, mire megérkeztünk a táborunkba. Bár a pálmatetős kis kunyhók alig néhány méterre állnak a parttól, a folyó vizén úszkáló csónakok utasai számára teljesen láthatatlanok maradnak. A part mentén húzódó sűrű, szinte áthatolhatatlan dzsungel tökéletes inkognitót biztosít a tábor lakói számára. Vagyis ebben az esetben nekünk, ugyanis rajtunk kívül csak a tábor állandó személyzete, 3-4 fő tartózkodott a kb. 20 fő befogadására alkalmas területen. Élveztük is a helyzetet rendesen! A bőséges választék láttán, azt sem tudtuk melyik hívogatóan himbálódzó függőágyba huppanjunk bele hirtelen, de még a 10 ágyas kunyhó közepén is tétován forgolódtunk, nem tudván eldönteni, hogy vajon melyik két ágy lenne a legmegfelelőbb fekvőhely megfáradt testünknek…

Felesleges volt időt pazarolni az efféle gondolatokra. A pihenés volt az, amire a legkevesebb idő maradt ez alatt a két nap alatt. Vezetőnk, Carlos, aki a térség eredeti lakóinak számító Tacano népcsoport tagja volt, fejébe vette, hogy a rendelkezésünkre álló rövid idő ellenére, amennyit csak lehet, megmutat nekünk az otthonának számító esőerdőből. Szinte csak enni jártunk vissza a táborba, az idő nagy részét az erőben töltöttük. Kitaposott és kevésbé járt ösvényeken róttuk a kilométereket, sűrűn meg-megállva, hogy hosszas fülelések után megfejtsük a dzsungel mélyéről felénk szálló neszek, zajok eredetét. Hát igen, ezúttal a fülünknek több szerep jutott az állatlesben, mint a szemünknek. A növényzet annyira sűrű volt, hogy legtöbbször még a tőlünk 1-2 méterre megugró állatokból sem láttunk semmit. De azért volt szerencsénk meglesni több tucat majmocskát, ahogy a fejünk fölött összeboruló lombkoronák tetején ugrabugráltak, hangosan perlekedő nagytestű, színes papagájokat, a sűrű aljnövényzetben neszező erdei fácánokat, rágcsálókat, vaddisznókat. A legkülönfélébb színekben pompázó pillangókat és különleges bogarakat már meg sem említem. Ákost annyira lenyűgözték a dzsungel eme apró lakói, hogy alig lehetett őt elrángatni mellőlük. Ez a rendkívüli érdeklődés még Carlos-t is meglepte. Amikor Ákos már vagy az ötödik hangyaboly előtt vetette magát hasra arcára tapasztott fényképezőgéppel, csodálkozó arccal meg is kérdezte: „Magyarországon hangyák sincsenek?”

Jópofa volt az éjszakai állatles is. Ezúttal is elemlámpákkal felszerelkezve vetettük magunkat sűrűbe. Kellemesen hátborzongató érzés volt, ahogy az éjszakai életét élő, hangosan „őrjöngő” dzsungelban körülölelt minket a sötétség és szigorúan csak az elemlámpánk fénycsóvája által megvilágított keskeny sávban láttunk valamit a minket körülvevő idegen világból. Az állatles ebben az esetben is a világító szempárokra való vadászatot jelentette. Akadt belőlük bőven! A fejünk felett megroppant pálmalevelekre irányított fénycsóvák végén riadt majmocskák foszforeszkáló szemeibe nézhettünk bele. Kevésbé kellemes élmény volt viszont, amikor a lefelé irányított fénycsóvákban, az aljnövényzet levelein ücsörgő számtalan méretes pók közel ülő, világító, apró szemein akadt meg a tekintetünk…

Az állatok megfigyelésén kívül a növényvilág tanulmányozása is feladatunk volt. Carlos óriási lelkesedéssel mesélt az egyes fafajták termésének, gyökerének, kérgének gyógyító erejéről. Szinte mindegyik fa, amelyik mellett elhaladtunk gyógyírt jelentett valamilyen nyavalyára. Akárcsak egy óriási patika! Volt ott elixír reumára, sérvre, vakbélgyulladásra, emésztési problémára, szúnyogcsípésre, kígyómarásra… sőt, még a Viagra természetes megfelelőjére is ráleltünk. (Valamilyen oknál fogva e fa kérgéről Carlos a késével vagy egy maroknyit lekapirgált, majd szó nélkül a kezembe nyomta. Remélem ezt csak rutinszerűen tette, a korábbi turistáknál tapasztalt általános lelkesedésnek köszönhetően… Igen, csak ez lehet! De ha már így adódott, azért a cuccot jól eltettem… :) )

Utolsó erdei sétánk alkalmával, Carlos egyszer csak szembefordult velem, majd egy vékony liánból fabrikált koszorút nyomott a fejembe. Aztán a zsebébe nyúlt és az útközben a fák ágairól lopkodott színes virágokkal tűzdelte tele. „A dzsungel királynője” – jelentette ki, ahogy elégedetten szemlélte a munkája eredményét. Úgy álltam ott, mint valami bennszülött indián lányka. Igaz szőkén, fehéren és még véletlenül sem pucéran… A gyakorlott mozdulatok láttán egyértelmű volt, hogy ez amolyan hagyomány nála. Így próbál az általa vezetett csoport nőtagjainak még inkább a kedvébe járni. Jó módszer, nálam bejött! ;)

Úgy tűnt, hogy ezen az utolsó sétán végleg félretettük a komoly állat- és növénymegfigyelést. A „megkoronázásom” után Carlos egy olyan ösvényre vezetett minket, amely váratlanul a meredek folyópartban ért véget. A „szakadék” szélén egy lián-hinta csüngött. „Tarzan” - mondta Carlos vigyorogva, majd magához ragadva a liánt egy hangos üvöltéssel kilendült a folyó fölé. A lián kellően hosszú volt egy elegáns, kényelmesen elnyújtott hintázáshoz. Visszaérvén közénk, Carlos átnyújtotta a liánt Ákosnak. „Tarzan”- ismételte újra, majd rám nézve közölte, hogy „Jane”. Majd a saját viccén jót mulatva hátralépett, átadta nekünk a terepet. Az én Tarzanom nem is habozott sokáig. A liánt két marokra fogva lassan hátrálni kezdett. „Biztos, hogy elbír ez téged?” – kérdezte Jane aggodalmasan. „Remélem” – jött a nem túl biztató válasz. Azzal Tarzan már neki is rugaszkodott. Talán a súlykülönbségből adódóan nem sikerült olyan messzire kilendülnie, mint az elődjének. De jobb is volt ez így! Ugyanis amikor már félúton járt visszafelé, valahonnan a magasból egy hangos roppanás hallatszott. A lendület íve hirtelen megtört, majd Tarzan nagy sebességgel nekicsapódott az erdőt a folyómedertől elválasztó meredek falnak. A folyómeder nagy része szárazon tátongott alattunk. A benne elburjánzott növényzet, fák és bokrok egy részének teteje levágva, éles csonkokban végződve meredt felfelé a kb. 3 méteres mélységből. Szerencsére Tarzanunknak az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a fal peremében, így elkerülte a zord véget. Nem tudom, ebben a helyzetben mi lett volna „Jane” szerepe a forgatókönyv szerint, mindenesetre engem hirtelen úgy levert a víz, mint ahogy egyszer sem az elmúlt öt forró, párás, izzasztó nap alatt…

A táborba visszatérve elfogyasztottuk az utolsó bőséges ebédünket, majd a folyó túlpartjára áthajózva megnéztük a nemzeti park egyik legnevezetesebb madarának a macaw nevű nagy testű kék-piros papagájnak a lakóhelyét. A sűrű esőerdőből függőlegesen kiemelkedő magas, csupasz homokkőfal felületén megannyi fészkelésre alkalmas üreg található. Egészen különleges látvány, ahogy ezt az egyszínű, sápadt, homogén felületet megtörik az üregekből kikandikáló nagycsőrű, piros-kék fejecskék.

Aztán ezek után tényleg nem maradt más hátra, mint bemászni a csónakba és visszahajózni Rurrenabaquéba.

Klikk: Rurrenabaque Térkép Képtár
Pampa Képtár
Dzsungel Képtár