...és legvégül

Hát, ennek is el kellett jönnie egyszer. Mikor elindultunk, egyáltalán nem voltunk biztosak benne, végig tudjuk csinálni ezt az utat. Jó fél évvel később, mikor Dél-Amerikába, a harmadik kontinensünkre érkeztünk, már nem voltak kétségeink, de előttünk volt még öt hónap és hat ország, ami akkor még beláthatatlanul soknak tűnt. Aztán szép lassan leperegtek a hetek és a hónapok, fogytak előttünk az országok, gyűltek a fenekünkben a kilométerek. Mexikóban, az utolsó országunkban már minden olyan gyors és egyszerű volt: a rövid időre útitársunkká szegődött otthoni barátaink már a reptéren vártak minket, a velük töltött két pergő, vidám hét gyorsan eltelt. Mikor elrepültek, mi is megkezdtük a visszaszámlálást, hiszen alig maradt egy hónapunk hátra… Aztán mire észbe kaptunk, már be is kellett csekkolnunk a Cancunból hazainduló gépre.

Nagy utat jártunk be, és ha az emlékeink összemosódnak is, a számok segítenek felidézni, mivel is töltöttük az elmúlt egy évet:

1 éven, 2 hónapon és 3 napon át, összesen 429 napon keresztül voltunk úton. Ezalatt 3 kontinens, 15 országában jártunk. 50 ezer kilométert repültünk át, és 70 ezer kilométert zötykölődtünk végig buszon, vonaton és hajón. Ha az egyenlítő mentén tesszük meg ezt a távolságot, pont háromszor kerültük volna meg a földet… :) Az úton 42500 képkockát csattintottunk el, ebből 8630-at meg is osztottunk veletek a neten, amelyek jól aláfestették azt a 225 blogbejegyzést, amikben az élményeinket írtuk meg.

Elképesztően hosszúnak tűnt az út, de csak azért, mert hihetetlenül eseménydús és változatos volt. Feszített tempóban, szinte soha meg nem állva szívtuk magunkba a világ számtalan csodáját. Pihenés nem nagyon szerepelt abban az életformában, amit erre a 14 hónapra a magunkévá tettünk. De nem tudtunk elfáradni, mert napról-napra újabb élmények adtak energiát az út folytatásához .

Sokan kérdeztétek, milyen érzés újra hazajönni, nem maradnánk-e, és folytatnánk inkább az utat, ha lenne rá módunk. A hazajövetel sosem volt kérdéses számunkra, már nagyon hiányoztak a szeretteink, és nem akartunk még egy karácsonyt nélkülük eltölteni. Egy huzamban ennyi idő elég volt, de ha lenne rá alkalmunk, természetesen tovább utaznánk, hiszen ennél tartalmasabb és kielégítőbb életet nehezen tudnánk elképzelni.

Unatkozni nem fogunk itthon sem, új kihívások várnak minket: legfőképpen ki kell találnunk, mihez kezdjünk az életünkkel, mivel akarjuk a továbbiakban megkeresni a betevőt. Szeretnénk remélni, hogy az út maradandó változást okozott bennünk, és azt kívánjuk, hogy meg tudjunk őrizni ebből valamennyit a mindennapi élet zűrzavarában is. Ezt tekintjük a legfontosabb feladatunknak a közeljövőre…

Hazaértünk

Másfél órás késéssel érkeztünk Budapestre. A munkanap és a karácsonyi hajtás ellenére néhány barátunk ki tudott jönni elénk a reptérre. Aranyosak voltak, készültek:

Miután átszakítottuk a célszalagot, elrabolódtunk, és Óbudán némi fütyülős barack és sör mellett örültünk tovább egymás társaságának. Aztán persze siettünk haza, hogy a családunk is kapjon belőlünk valamit. Egészen este tízig bírtuk szuflával, ekkor elájultunk - kimerítő volt a hazaút, és az időeltolódás is bekavart.

A csomagjainkat még annyi honvágy sem gyötörte, mint minket, így ők ráhúztak még két napot. Vasárnap éjfélre azért őket is meghozták.

Hazaértünk.

Mexikó útvonal

Kék vonal - kiskör Balival és Szamóval (kb. 3000 km)
Lila vonal - nagykör ketten (kb. 7300 km)

A Yucatan-félsziget

A képtárak a nevekre kattintva érhetők el.

A Yucatán felé vezető két éjszaki buszutunkat csak néhány órára szakítottuk meg Pueblában. Puebla a szép festett csempével borított épületeiről és a kellemes atmoszférájáról híres. Mi is ezekre lettünk volna kíváncsiak, de valahogy egyikből sem tapasztaltunk túl sokat. A legtöbb csempét a turistaboltokban láttuk, úgy kellett vadásznunk a szebb épületekre a város utcáit róva. A kellemes atmoszféra valahogy nem tudott megérinteni minket, ahogy a zsúfolásig tömött járdákon és sétálóutcákban a vasárnapi korzózókat kerülgettük. Újra buszra pattantunk inkább, hogy meg sem álljunk a maya paradicsomig.

Merida kellemes városában csak azért álltunk meg, mert onnan jól meg lehet közelíteni a könyék két híres romját, Uxmált és Kabah-t. Az egyik top régészeti helyszínnek tartott Uxmálban, van néhány nagyon szépen helyreállított épület, és néhány szépen megmaradt dombormű. Kabah igazából egy pici helyszín, a Maszkok Palotája nevű épület falán sorakozó közel 300 hatalmas Chac-Mool (az esőisten) maszk miatt érdemes ide eljönni.

A következő állomásunk az ugyancsak a kitűnő atmoszférájáról híres Valladolid volt. Legnagyobb sajnálatunkra a város egyetlen (egyébként olcsó és kitűnő) hátizsákos szállását éppen tatarozták. (A főszezon elején, a teljes hostelt lezárva. Ez Dél-Amerika. :) ) A következő elfogadható árú szállás, amibe végül beköltöztünk, a következőkből állt, sorolom: előszoba-hall, egy szék, egy íróasztal, ebben tévézett a kedves portásbácsi. Két szoba, amikben az egyetlen berendezési tárgy egy ágy, egy éjjeliszekrényke volt. Volt még egy hatalmas, hosszúkás helyiség, amiben ha lejátszunk néhány kispályás focimeccset, pihenhettünk volna a berendezési tárgyon, a kanapén. A végében volt még két lepukkant kis fürdő. A szálló - szerintem - még építés alatt állt. Gondolom még minimum öt-hat év kell, hogy európai szemmel is befejezett érzetet keltsen… :) Ilyen körülmények között úgy éreztük, a város hangulata nem fog tudni megérinteni minket, ezért másnap reggel innen is továbbálltunk.

Következett Chichen Itza, ami szintén a leghíresebb mexikói régészeti helyszínek közé tartozik. Nos, valóban szép volt, de úgy éreztük, nem tudta magát nekünk teljesen megmutatni. Gyakorlatilag mindegyik épület körbe volt kerítve, se bemenni, se felmenni rájuk nem lehetett. Így nem tudtunk felmászni az egyébként impresszív és gyönyörűen helyreállított piramisra, pedig az összes képeslapon emberek mászkálnak rajta. Két híres épületről, A Szakállas Ember Templomáról és a Jaguárok és Pajzsok Templomáról el kellett higgyük, hogy látványosak, meg a benti szobrok és domborművek szépek, mert bizony bemenni nem lehetett. Érthető, ha a turistabuszokból kitartóan kiözönlő tömeg ellen ilyen drákói intézkedéseket hoznak, mi mindenesetre kissé kielégítetlenül távoztunk.

Következett Tulum, a kedves tengerparti kisváros, és az utazásunk utolsó régészeti helyszíne. Amire nem számítottunk, hogy ez a maya település duplán is meglep bennünket! Az egyik kellemes meglepetés a romterület volt. Az tudtuk, hogy a szétszórt kis épületeket elsősorban a tengerparti elhelyezkedésük dobja fel, de azt nem, hogy ennyire! Képzelj el néhány szépen helyreállított szakrális maya épületet, rendezd őket el harmonikusan, és az egészet dobd le a Karib-tenger hihetetlenül kék vizének sziklás partjára! Már ettől csodálatos kis hely lehetne, egy gyöngyszem, és akkor még nem is említettem, hogy a sziklák közé szorított homokos öblökben fürdeni is lehetett! Kultúra és szórakozás egyszerre – mi más kívánhat egy megfáradt utazó!? :)

Itt akadt egy kis kalandom is. Kicsit beljebb úsztam a tengerben, hogy a vízről is tudjak néhány fotót csinálni a romokról és a strandról. Bár a kiskamera vízálló, kicsit esetlennek éreztem vele magam a vízben. Már elkészült néhány kép, éppen helyet változtattam, amikor éreztem, hogy valami nekiütközik az oldalamnak. Valami hordalék gondoltam, kicsit arrébb úsztam. Néhány másodperccel később újra éreztem, hogy valami hozzámér. „Mi ez, valami állat?” Most már egy kicsit idegesebben úsztam arrébb. Ami a tengerben mozog, és nem menekül el előled, az általában csíp, szúr, harap, ha hozzád ér. Ráadásul a regényben, amit éppen olvastam, nagy szerepe volt valami mérgező medúzának vagy minek, ez sem javított a kedélyemen. Aztán amikor harmadszorra a hasamra tapadt az a valami, már rendesen megijedtem, menekülőre fogtam a dolgot. Már remegő lábakkal gázoltam ki vízből, amikor újra éreztem a tapadós érzést a lábamon. Gyorsan odakaptam, és egy pillanatra sikerült meglátnom a tettest: egy alig 15 centis hosszúkás kis halat, aminek a nagyobb testvérei a bálnákra és a cápákra tapadva utaznak a tengerben. Jól megijesztett a kis dög! (Később már csak a felszopóhalként emlegettük…) :))

A másik kellemes meglepetés maga Tulum falu volt, kellemes hangulatával, lassú, nyugodt ritmusával, jó éttermeivel - és több kilométer hosszú, kitűnő strandjával! És akkor nem is említettem a Yucatan-félsziget és a környék másik hatalmas attrakcióját a szenotékat! Sokezer évvel ezelőtt a félsziget mészkőalapjában rengeteg cseppkőbarlang képződött, amiket a megemelkedő talajvíz később elöntött. A világ egyik legnagyobb víz alatti barlangrendszere húzódik itt, és ezekben lehet búvárkodni. Mivel megoldható, hogy sose távolodj el 50-60 méternél messzebb a legközelebbi kijárattól, sima nyíltvízi búvárvizsgával is lehet merülni. Itt volt az alkalom, hogy komoly vizsgák és para nélkül kipróbálhassuk a „barlangi búvárkodást”. Nem késlekedtünk, rövid helyzetfelmérés után be is fizettünk a merülésre.

Kasztni nélküli vicces kis teherautókkal vittek ki minket a barlangunkhoz. Miután a búvárvezetőnk elmondta az alapokat, már csobbantunk is a vízbe, és kezdődött a móka! A szenoték vize itt olyan tiszta, mint a levegő, egyáltalán nem érzékeled, hogy vízben vagy. Súlytalanul lebegsz teremről teremre egy barlangban. Csodálatos élmény! Csak akkor kapsz észbe, hogy vízben vagy, amikor az előtted lebegőre pillantva meglátod, hogy búvárruhában van. Amikor a felszínhez, a bejáratokhoz közel értünk, a beszűrődő azúrkék színű fény nyűgözött le minket. Gyönyörű látvány egy ilyen szakasz, hát még ha egy búvár is belebeg a képbe!

Ezeket a komoly vízalatti képeket természetesen nem én csináltam

Olyannyira megtetszett a hely, hogy kitaláltuk, visszajövünk ide sznorkelezni (pipával merülni) is! Számítottunk rá, hogy ez is egy másfajta élmény lesz, de sokkal másabb és sokkal jobb volt, mint vártuk. Bár a felszínhez voltunk kötve, és a látószög így korlátozottabb volt, ez mégsem volt zavaró. Mivel nem volt rajtunk felszerelés, olyan helyekre is befértünk, ahová palackkal nem tudtunk volna bemenni. Függő és álló cseppkövek erdeje közötti fél méteres, vagy még szűkebb réseken úsztunk keresztül, sziklákon másztunk át, köveket kerülgettünk. Rettentően élveztük!

Két helyszín volt már csak hátra. A Playa de Carmen nevű tengerparti kisvárosban szerettünk volna néhány kellemes pihenős napot eltölteni, de a hely évről évre felkapottabb (állítólag a világ leggyorsabban növekvő városa). Amikor meglátogattuk, már tömve volt turistákkal, szinte Siófok fílingje támadt az embernek. Megszavaztuk, Tulumban fogunk tovább pihenni. Bár az idő nem volt tökéletes, megint eltöltöttünk itt néhány kellemes napot.

A hazarepülésünk előtti utolsó napon értünk fel Cancunba. A 70-es évek elején még semmi sem volt a város helyén, csak néhány elszórt halászfalu, út is alig vezetett a félszigetre. Aztán néhány befektető kitalálta, hogy építenek itt egy olyan fényűző üdülőhelyet, ami még Acapulco fényét is elhomályosítja. Óriási összegeket öltek tájrendezésbe, új utak építésébe, ivóvíz biztosítására. És elkezdtek ömleni a nyaralók, a földből sorra kinövő puccos hotelek alig bírták kielégíteni a hatalmas igényt. A kockázatos befektetés busásan megtérült.

Bár Cancun belvárosában szálltunk meg, nem hagyhattuk ki a Hotel Zóna megtekintését sem. A tizenvalahány kilométer hosszú keskeny földnyelven tényleg nincs más, mint rengeteg szálloda, bevásárlócentrum, gyorséttermek. A buszról valahol a zóna közepén szálltunk le találomra. A legközelebbi hotelhez golfpályák között vezetett az út. Mivel a szállók közvetlenül a partra épültek, jó szorosan egymáshoz, a strandok csak ezeken keresztülgyalogolva érhetők el. Az, amelyiken keresztülsétáltunk, a legjobbak közül való volt, a hallja valami elképesztően igényes volt! Ez az, amikor a sok pénz ízléssel is párosul! (Csodálkoztunk is, hogy beengedtek minket! :) ) Miután kibámészkodtuk magunkat, sétáltunk egyet a strandokon, majd egy másik szállodán keresztül tértünk vissza az útra. Ennek a hotelnek az udvarán szembesültünk azzal, hogy sokan az egész nyaralásuk alatt ki sem mozdulnak innen! Szólt a zene, mindenki a medencékben hűsölt, vagy a nyugágyakban napozgatott, esetleg a vízibárokban iszogatott. Hát így is lehet…! ;)

Délután még átugrottunk egy közeli szigetre, Isla Mujeresre. Már az első tíz percben tudtuk, hogy ez még Tulumnál is jobb! Lassú ritmus, hangulatos utcácskák, finom strandok, jó éttermek. Sötétedésig maradtunk, kiélveztük az ittlétünk minden percét. Az indulás előtt még beültünk egy Margaritára, az utunk, a dzsí-tí elbúcsúztatására. Estére már csak az utolsó blogbejegyzések megírása maradt, meg a pakolás. Kidobtunk néhány elrongyolódott ruhadarabot, és elővettük a meleg cuccokat otthonra. Vegyes érzések töltöttek el, amikor arra gondoltunk, hogy utoljára pakolunk így össze, hogy 24 óra múlva hazaérkezünk. Éreztük, végérvényesen véget ért a dzsí-tí. De nem szomorkodtunk, rendesen kijutott nekünk a jóból. Ideje már hazamennünk.

Újra a Csendes-óceán partjain

Mielőtt továbbindultunk volna Guadalajaraból, még el kellett döntenünk, hogy mégis merre. Az egyik variáció az volt, hogy közel 1000 kilométer megtételével felutazunk északra és megnézzük magunknak a mélységes kanyonokkal szabdalt észak-nyugati országrészt. A másik lehetőséget pedig az utazásunk végére tartogatott "nyaralásunk" azonnali megkezdése jelentette. Északon hidegnek ígérkezett, nyugaton, a Csendes-óceán partján viszont fincsi melegnek. Figyelembe véve, hogy rövidesen amúgy is szembesülnünk kellett az otthoni zimankóval, az utóbbi tűnt vonzóbb alternatívának. Mielőtt meggondolhattuk volna magunkat, másnap reggel gyorsan jegyet vettünk egy "dugi buszra" - én már csak így hívom azokat a járatokat, amelyeknek nyoma sincs a busztársaságok ablakába kifüggesztett menetrendeken, de ha megkérdezed, hogy mikor indul a következő busz ide, vagy oda, akkor jó eséllyel ezekre kapsz jegyet... - és meg sem álltunk a tengerpartig, egészen pontosan Barra de Navidadig. Ez a kedves kis falucska a Navidad Öböl déli csücskében fekszik. Bal oldalon a csendes-óceáni hullámokat, jobb oldalon a Navidad Laguna békés vizeit, közepén pedig a többnyire macskaköves, szűk utcácskákat, kis boltokat és helyes éttermeket találod. Picurka és kellemes. Pont ez kellett. Itt kezdtük meg a már előbb említett "nyaralásunk" első felvonását. Nagyokat aludtunk és pihentünk egy családi vállalkozásban üzemeltetett fantasztikus kis vendégházban és gondunk volt rá, hogy mindennap bejárjuk a falucska kis számú sétálóutcáját. Csak néhány turistával kellett osztozkodnunk ezen a békés helyen. Közülük az egyik Val volt, egy cirka 75 éves kanadai bácsika, aki életfelfogásával jócskán meghazudtolta a korát. Ő is ugyanott szállt meg, mint mi, úgyhogy a folyosón történő többszöri egymásba botlás és futó csevely végül egy közös búcsúvacsorához vezetett. Pozitív életszemlélete újabb remek példa volt - így is lehet! :)

Mivel Barra de Navidadból nem nagyon indultak tovább távolsági buszok, a tengerpart vonalat követve felutaztunk északnak, az 50 kilométerre fekvő üdülővárosba, Puerto Vallartaba. Persze nem csak a jobb buszcsatlakozás reményében tettük ezt, kíváncsiak is voltunk erre a híres helyre. Nagyobb, gazdagabb és jóval turistásabb, ... mégis van egyfajta sármja. A tengerparti néhány luxusszállótól eltekintve, a város belső, macskaköves utcait szegélyező épületek többnyire egységesen fehérre meszeltek, ami remekül mutat a trópusian buja, zöld hegyek alkotta háttér előtt. Aztán ott van a város lelkét jelentő és vagy egy tucat muris szobornak otthont adó tengerparti korzó is, ami az este közeledtével megtelik élettel.

Szívünknek kedvesebbek a Barra de Navidad féle helyek, így itt tényleg csak egy gyors vizit erejéig kívántunk maradni. Ennek megfelelően, érkezésünk másnapjának reggelen kicsekkoltunk a szállásunkról es nyakunkba vettük a várost, hogy aznap estére megvegyük a tovább induló buszunkra a jegyet. A városban ezt elvileg három helyen lehetett volna megtenni. Az első irodában a busztársaságunk pultjánál nem volt senki. "Legközelebb csak holnap lesznek nyitva", tudtuk meg a szomszédos ablaknál. "Sebaj, még van két másik iroda is a városban!" Nos, ezek közül az egyik zárva volt, annak ellenére, hogy a kifüggesztett nyitvatartási rend szerint már nyitva kellett volna lennie, a másikat pedig meg sem találtuk, a megadott címen éppen építkezés folyt. Szuper! Bízva abban, hogy előbb-utóbb csak előkerül a második iroda alkalmazottja, sétálni indultunk a városban. Reményeink ellenére néhány órával később is zárva találtuk az iroda ajtaját. A szomszédos bolt eladója is értetlenül tárta szét a karjait, "Pedig már régen nyitva kellene lennie...". Ahogy tanácstalanul toporogtunk az utcán és zsepi után kutattam a zsebeimben, egy karikára fűzött kulcs akadt a kezeimbe. "Hoppá, elfelejtettük leadni a kulcsot!" Minden a maradás irányába tolt minket: nem tudunk buszjegyet venni, a szobakulcs nálunk maradt, ráadásul még a várost sem néztük meg rendesen... Nem ellenkeztünk a sors ellen. Visszakullogtunk a szállásra, újra bejelentkeztünk és újra beköltöztünk ugyanabba a szobába. Szinte már hazamentünk! :)

Egy újabb városnéző körutunk során egyszer csak megállított minket egy csapat idősebb amerikai nőci. Látszott, hogy kirúgni jöttek a hámból. Csini ruci, smink, ékszerek ezerrel. Az egyikőjük megszólított minket, Elizabeth Taylor és Richard Burton valamikori otthonát keresték. Nem rémlett, hogy olvastam volna erről bármit is, de azért előkaptam a könyvemet, hogy együtt átfussuk. Már jó néhány másodperce a könyv fölé görnyedten álltunk, amikor Ákos segítőkészen odahajolt és ártatlan arccal megkérdezte "Melyik nyugdíjasotthonról van szó?" Épp csak nem karolta át együttérzően es nem tette hozza, hogy "Nem talál haza, kedves?" Olyan röhögőgörcs tört rám, hogy azt hittem kiejtem a kezemből a könyvet. A nőcinek arcizma sem rándult, csak a szemüvege felett mérte végig Ákost egy jó hosszú másodpercig. Válasz nélkül hagytuk a kérdést és tovább forgattuk a könyv lapjait. De aztán feladtuk és elköszöntünk egymástól. Amikor látó- és hallótávolságon kívül értünk, nem bírtam tovább, kitört belőlem a röhögés. Ákos még akkor sem értette, hogy mi van, meg volt róla győződve, hogy valami nyugdíjasotthont kerestek az idős hölgyek. Miután könnyek között felvilágosítottam, hogy hogyan is hangzott ez az ártatlan kis kérdése, együtt vinnyogtunk végig a következő néhány száz métert.

Másnap reggel valóban kinyitott az első iroda megfelelő ablaka, így meg tudtuk venni a buszjegyeinket aznap estére. Újra kicsekkoltunk (ezúttal végleg!), majd lézengéssel és korzózással eltöltött jó néhány óra után, elindultunk a Yucatan félsziget felé.

Tequila nyomában...

Mexikó második legnagyobb városaként Guadalajara természetesen nélkülözi azt a fajta bájt, amit annyira szeretünk a kisvárosokban. Az óriási külvárosi rész jellegtelen és lepukkant, így egy magunkfajta turistának nem sok látványosságot tartogat. A történelmi központ viszont elég kellemes a szinte egymást erő hatalmas tágas terekkel, a rengeteg nyüzsgő sétálóutcával és a számomra egy picurkát középkori hangulatot árasztó elegáns épületekkel. Ez a városrendezés aztán nem csoda, hogy folyamatosan sétálgatásra, padon ücsörgésre, kirakatnézelődésre csábítja az itt előkét. De komolyan! Az utcák es terek a nap bármely szakában tele vannak látszólag céltalanul őgyelgő emberekkel. Az előző napi lovaglós kiruccanást követően nem okozott gondot az itteni életritmus felvétele. Mi is őgyelegve, ücsörögve vegyültünk el az embertömegben. Fizikai fáradtságunk egyfajta érdektelenséggel társult, úgyhogy még véletlenül sem vadásztuk a látnivalókat. Leginkább azt néztük meg, ami az utunkba akadt.

A látottak közül talán két helyszínt említenék meg. Az egyik az "Instituto Cultural de Cabanas", egy 19. században épült hatalmas neoklasszikus épület, ami a közel 200 éves pályafutása során volt már árvaház, szanatórium, katonai barakk és börtön is. Szarul hangzik, de ez ne riasszon el senkit! Manapság odabent már sokkal kellemesebb légkör uralkodik. Állandó és időszakos kiállítások, táncfesztiválok, színházi előadások és koncertek gazdagítják az intézmény által kínált programcsokrot. 23 különálló belső udvarával maga az épület is igazi különlegesség, de a fő attrakció a központi aula oldalfalait és kupoláját teljesen beborító majd 60db Orozco falfestmény. Nem meglepő, hogy az épület 10 éve már, hogy felvételt nyert a Világörökség státuszával büszkélkedő intézmények körébe. Nem mondom, hogy kihagyhatatlan, de ha az ember erre jár, azért érdemes bekukkantani!

Egy másik igazán különleges pontja a városnak nem messze innen található a Mariachi téren. Vagyis egészen pontosan maga a tér az, ami érdekes. Nem egy szép tér, sőt nem is tér, inkább csak egy rövidke sétáló utca, de a legenda szerint itt született a híres mariachi muzsika. A hosszúkás terecske egyik oldalát és közepét teljes egészében asztalok foglaljak el, ahol a letelepedő vendégek vacsorájuk és italaik mellé mariachi szerenádot is rendelhetnek. Persze nem a pincértől, hanem az asztalok között sétálgató, széles karimájú kalapot és hozzá illő nagyon csinos charro kosztümöt viselő zenészektől. Nem állt szándékunkban ilyesmiért pénzt kiadni, de lopva, kéz a kézben az árkádok alatt sétálgatva, szívesen végighallgattunk volna egy-egy ilyen jellegzetes mexikói balladát. Nem volt szerencsénk (legalábbis akkor és ott nem...). Valószínűleg túl korán érkeztünk, így a zenészek még nem járkáltak megrendelésre vadászva az asztalok között. E helyett a halomba rendezett hangszereik mellett, békésen kártyázgattak csoportokba verődve a tér egyik szegletében. Azért helyesek voltak így is! ;)

Mariachi zene, meg fali freskók ide vagy oda, kár lenne tagadni a valódi úticélunkat. Guadalajara városának igazi vonzerejét - legalábbis számunkra - egy másik város közelsége jelentette. Tequila a neve... Bizony-bizony, AZ a bizonyos Tequila! :) A kék agavé ültetvényekkel körülvett kis település kb. 50 kilométerre fekszik Guadalajara városától. A városka picurka és egészen kellemes, de igazából semmi különös. A környező szeszfőzdék, viszont annál kellemesebb időtöltést ígértek! :) Megérkezésünk után nem is teketóriáztunk sokáig, rögtön befizettünk (diákkedvezménnyel!!!!!!) egy üzemlátogatós-végigkóstolós tequila túrára! A kék agavé földek között lassan haladva, majd az üzemben, ahol a szeszfőzés egyes fázisaival ismertettek meg minket, sok érdekes háttérinformációval lettünk gazdagabbak.

Például megtudtuk, hogy a tequila alapanyagaként szolgáló növény, a kék agavé, 8-10 év alatt éri el azt az állapotát, amikor már le lehet szüretelni. Onnan lehet tudni, hogy eljött az "aratás" ideje, hogy a növény virágot hoz. Innen számítva még 1 évig lehet várni a növény levágásával, de ha ennél tovább halogatják a dolgot, akkor a növény egyszerűen elrohad. Miután a kék agavét megfosztják leveleitől, teljesen úgy néz ki, mint egy hatalmas ananász, ezért néha így is szokták becézni. Aratást követően a növényeket először 36 órán át fonnyasztják egy hatalmas sütőben. Ennek hatására szálkás állagú és barnás színű lesz, és mellesleg fincsi cukros lét lehet belőle kiszopkodni. Persze a cél nem a szopkodás, hanem a kisajtolás! :) Miután kinyertek belőle minden levet, a hátramaradt száraz, fás rész sem megy veszendőbe. Kalapot, papírt és még ki tudja mi mindent készítenek belőle. A kisajtolt léből meg természetesen tequila lesz. Óriási tartályokba öntik, majd élesztő hozzáadásával 3 napig érlelik. Állítólag egészségügyi okokból kifolyólag régen úszkáltak is ezekben a zavaros löttyöt tartalmazó hatalmas tartályokban, de ma már csak a messziről jött turistáknak kell így cselekedniük... Ennél a pontnál hamiskás fényt láttam megcsillanni a vezetőnk szemében, így nem dőltünk be neki és nem ugrottunk fejest. :)

Ezek után a folyamat egy következő tartályban folytatódik, ahol 90 fokon 2-3 alkalommal is desztillálják az értékes nedűt. Ezt követően, attól függően, hogy milyen minőségű italt kívánnak előállítani, kétfélé procedúra közül választanak. Az egyik során felcukrozzák a desztillált levet és így egy kommerszebb minőségű likőralapanyagot kapnak, ami értékesítés után koktélok készítéséhez kerül felhasználásra. A másik verzió eredményeképpen, a desztilláláson túlesett folyadékból a három jó minőségű tequila egyike készül el. Tequila blanco, amikor a desztillálást követően rögtön palackozzák; Tequila reposado, amikor 2-11 hónapig érlelik tölgyfahordóban és Tequila añejo, amikor az érlelés folyamata 1-5 évig is eltart, ugyancsak tölgyfahordóban. A különbség demonstrálására, természetesen rögtön kóstolót is kaptunk mindhárom típusból. Megállapítást nyert, hogy a fenti sorrendben, az itóka egyre selymesebb, kellemesebb lesz. Nem meglepő módon az ára viszont egyre kellemetlenebb...

A sok kóstolgatás hatására meg is szédültünk egy kissé, így szinte fellélegeztünk, amikor a szeszfőzdéből kilépve végre újra friss levegőn lehettünk. Miközben a buszunk irányába sétáltunk, a vezetőnk eldicsekedett vele, hogy pont azon a birtokon ért véget mostanában egy nagy sikerű telenovella forgatása "desztillált szerelem" címmel, amit az imént meglátogattunk. Ez persze határozottan jót tett a környék idegenforgalmának, még akkor is, ha a sorozatnak szokás szerint sikerült jó sok badarságot a köztudatba belopnia. Például a hősnő egy agavé vágó csinos, törékeny farmerlány, ami olyasmi, amit a helyiek ugyan még sosem láttak. Ugyanis a munka nehéz volta miatt ez tipikusan férfi szakma. Aztán ott volt a "tavaszi aratás", holott az agavét egész évben aratják. Azt már szinte szégyenkezve említette meg, hogy az idelátogató mexikói turisták nagy része halál komolyan a szereplőket keresi a földeken...! Valamiért hirtelen Isaura jutott eszembe…

Guadalajara képtár

Tequila képtár

Lovaglós vulkánosdi

Uruapanból egy 1 napos kirándulás keretében látogattunk el a Paricutin névre keresztelt, már vagy 50 éve kihunyt aprócska vulkánhoz. Ennek a vulkánnak olyan magával ragadó a története, hogy egyszerűen nem lehetett nem megnézni. 1943 februárjában egy purepecha indián farmer éppen kint dolgozott a kukoricaföldjén, amikor a lába alatt a föld egyszer csak elkezdett remegni, majd néhány perccel később forró gőzt és hamut kezdett magából kilövellni. Szegény ember első zavarodottságában még megpróbálta letakarni, betemetni az egyre sokasodó gőzölgő lyukakat, de aztán inkább menekülőre fogta a dolgot. Jól tette, ugyanis a földecskéje közepén éppen egy új vulkán volt születőben!! Szerencsére e születés lassan és aránylag fájdalommentesen zajlott le. Igaz, a következő 1 év során - ami alatt a vulkanikus dombocska elérte a 410 méteres magasságot - a vulkánból lassan kiömlő láva két közeli falut is maga alá temetett, a folyamat olyan lassú volt, hogy senkinek sem esett baja, bőségesen volt idő a két falu evakuálására. Ezt követően e két falucska akár a feledés homályába is merülhetett volna, ha az egyiknek a templomtornya nem emelkedne ki mind a mai napig az őt körülvevő 6 méter magas és közel 20 négyzetkilométer kiterjedésű, megkövesedett fekete lávatengerből. Ez a tornyocska – ami az egyetlen látható nyoma a valaha volt két településnek - nem mindennapi látványosságnak ígérkezett. És tulajdonképpen ez volt az, ami idecsábított minket! :)

Ahogy leszálltunk a buszról a vulkánhoz legközelebb eső faluban, Angahuanban, rögtön közrefogott minket 2 lovas. A vulkán és a nevezetes templomtorony éppenséggel nem lenne messze a falutól, de az odavezető ösvény akkorát kerül a környező termőföldek miatt, hogy a gyorsabb odajutás érdekében érdemes élni a helyiek ajánlatával és lóhátra pattanva megközelíteni a látnivalókat. Már csak azért is, mert ahogy az ember maga mögött hagyja Angahuan faluját, máris a porhanyós, süppedős fekete homokban kénytelen gázolni, ami ugyancsak lassú haladást ígér. Szóval hajlottunk a lovacskázásra, annak ellenére, hogy egyikünk sem tudott lovagolni. De az itteni pacik olyan kezesek (és olyan megnyugtatóan alacsonyak... :) ), hogy hosszas alkudozás után már nyeregbe is pattantunk és meg sem álltunk a hőn áhított vulkánunkig.

A falut magunk mögött hagyva, utunk először egy fenyőerdőn át vezetett, majd később virágos mezők, avokádó ültetvények és virágzó barackfákkal teli kertek mellett haladt. Amerre csak ellátott az ember, mindenhol koromfekete volt a talaj, lovaink lépte is fekete porfelhőt kavart. Fantasztikus volt e fekete háttér, a növényzet zöldje és a virágok élénk színei közötti kontraszt! Már csak ezért a látványért is érdemes volt ide elbumlizni.

Az én kancám tündérien kezes jószág volt, nagyon könnyű volt irányítani, Ákos csődöre viszont imádott rakoncátlankodni. Az én magyar huszárom ha akarta, ha nem, folyton a három fős csapatunk élén ügetett, de azt sem egyenesen, hanem kígyózva tette. Én mondtam neki, hogy egy jó kis vágtával hamar ki tudná fárasztani a paripáját, de nem hallgatott rám, szó nélkül tovább folytatta előttünk a kígyózó manővereket.

Körülbelül 2 óránkba telt, mire a falu határától elértünk a vulkán lábához. Pedig már jóval korábban, talán az út felétől látni lehetett a síkságból kiemelkedő, hol a jobb oldalunkon, hol pedig a bal oldalunkon feltűnő fekete, jellegzetesen csapott tetejű homokvárat.

Aztán minél közelebb értünk a vulkánhoz, annál vészjóslóbban kezdett dörögni az ég. Eleinte bíztunk benne, hogy megússzuk eső nélkül, hiszen végig olyan gyönyörűen sütött a nap, de mikor a vulkántól már csak 1 kilométer választott el minket, őrületes vihar kerekedett. A harmadik pacin mögöttünk poroszkáló vezetőnk utasítására villámgyorsan magunkra dobtuk a nyereg mögé behajtogatott, még a lovakat is beborító esőkabátotokat. Éppen időben. Alig hogy magunkra aplikáltuk a huzatokat a kezdeti szimpla zivatar heves jégesőbe csapott át. Hirtelen millió apró, fehér hungarocell bogyó kezdett alázúdulni az égből. A védőhuzat ellenére a lovak és mi is pillanatok alatt csurom vizesek lettünk. Talán 10-15 percet haladtunk így, az elemeknek feszülve, amikor az égiek végre megkegyelmeztek és a jégesőt, szemerkélő eső, majd újra napsütés váltotta fel.

A vulkán lábához érve a lovakat kikötöttük egy fához, majd elindultunk, hogy megnézzük magunknak a Paricutin kihunyt kúpja mellett még aktívan gőzölgő 3 másik apró vulkánocskát is. Ezek tényleg annyira picurkák, hogy jelenlétük talán fel sem tűnne, ha a felszínükön tátongó lyukakon nem szállna fel folyamatosan süvítve a forró gőz. E tulajdonságuk most pont kápóra jött nekünk. Jólesően álltunk meg egy-egy ilyen gőzölgő nyílás mellett, hogy egy kicsit átmelegedjünk.

Miután elgémberedett tagjainkba visszatért az élet, elindultunk felfelé, hogy megnézzük amiért jöttünk, Paricutin Vulkán kráterét. Jó 20 perces bukdácsolás következett a kavicsos, omlós, meredek domboldalban. De megérte az erőfeszítést! A kráter peremén lihegve felegyenesedve nehezen tudtuk hirtelen eldönteni melyik irányba is tekintsünk le. Kifelé a környező vidékre nyíló 360 fokos panorámában gyönyörködhettünk, befelé a meredek falu, kb. 20 méter mély kráterba bámulhattunk bele. Lenyűgöző élmény volt mindkettő!

Miután rituálisan körbejártuk a peremet és kellően kigyönyörködtük magunkat minden irányban, jöhetett az igazi móka: a puha, fekete és még mindig meleg vulkáni homokban térdig süppedve, öles léptekkel lerongyolni a magasból! :)

Egy gyors uzsonnát követően újra nyeregbe pattantunk és elindultunk vissza a falu irányába. Ezúttal egy olyan ösvényen haladtunk, ami elkanyarodott San Juan egykori templomának maradványai felé is. Azt hiszem ekkor kezdtük el érezni először, hogy… hogy is mondjam,… nem vagyunk a nyereghez szokva. A teljesen érthető hátsó fertályi érzékenységen kívül, meglepő módon nekem a bokám is elkezdett kegyetlenül sajogni. És ezen a többszöri kengyeligazgatás és a pacicsere sem segített. Ügetésről így a továbbiakban már szó sem lehetett, poroszkálva tettük meg a hátralevő kilométereket. Mire megérkeztünk a templomtoronyhoz, már annyira sajgott a bokám, hogy egyedül nem is voltam képes leszállni a lóról. Ákosnak szabályosan le kellett emelnie a nyeregből! :) Persze úgy időzítettük ezt a hadműveletet, hogy ne akadjon szemtanú. Elvégre egy lovas nemzet lyánya vagyok, vagy mi... Ákos is rozoga volt, de nem reklámozta annyira, mint én. Tudatában annak, hogy mégis csak ő képviseli kettőnk közül az erősebbik nemet, összeszorított fogakkal előre sietett. Lassan sántikálva követtem, egészen a templommaradványt körülvevő hatalmas, fekete sziklákig. Innen, a templomtornyot már csak ezek megmászása árán lehet megközelíteni. Hát nem volt fájdalommentes vállalkozás, a részemről legalábbis. Ugyan egyszer-kétszer szó szerint kézzel kellett magam elé rakosgatnom a lábaimat, de a lényegen ez mit sem változtat. Végre ott álltam ennek a magányos toronynak a tövében. Döbbenetes látványt nyújtott a lemenő nap sugarai által megvilágítva, ahogy a fekete, élettelen mezőből kiemelkedve ott magasodott előttünk fenyegetően a haragos égbolt alatt.

Ahogy visszafelé sétáltunk a lovakhoz, meg is érett bennünk az elhatározás, hogy a továbbiakban inkább gyalogolunk. Nem volt már messze a falu és a járás is elég jól ment VÉGRE, úgyhogy kimondottan jó ötletnek tűnt aaaaaaaa… pacik kímélése. ;) Szóval az utolsó kilométereket már sétálva tettük meg, míg a vezetőnk a három lóval a mi tempónkhoz igazodva hátul követett minket. Korom sötét volt mire visszaértünk a faluba. Ott elbúcsúztunk a vezetőnktől és elindultunk vissza a szállásadó városunk, Uruapan felé. (A történet teljességéhez azért még az is hozzátartozik, hogy e 6 órás lovas kalandozást követően napokig alig bírtunk mozogni, járni.)

Képtár

Lepkemenedék

Az egyik legkülönlegesebb élményünk a danaiszlepkék (Danaus plexippus) téli pihenőhelyének meglátogatása volt. Ez a lepkefaj az Egyesült Államokban és Kanadában a Nagy Tavak környékén él. Nyár végén a populáció egy része felkerekedik, és Mexikóba felé indul. 2-4 hónapig vándorolnak egyre sűrűsödő rajokban, majd 3500-4500 km megtétele után megérkeznek Mexikóba, a téli menedékükbe. Mindig ugyanazokban a völgyekben telelnek, ahol óriási tömegben, fürtökben lepik el a fákat.

Már a megérkezésünk napján fel szerettünk volna menni az egyik lepkemenedékhez, de a szállásunkon mondták, hogy a borús idő miatt a lepkék nem repülnek, menjünk inkább holnap. Nem akartunk késlekedni, féltünk, hogy másnap már esni is fog, nem először jártunk volna így, ezért csak nekiindultunk. Délután lévén már csak egyetlen közlekedési eszköz volt elérhető, a taxi. Viszont az aznapi helyi ünnep miatt a tarifa a duplájára (ha nem a triplájára) emelkedett, és mivel ez már minden lélektani határon túl volt, így mi sem erőltettük az „Amit ma megtehetsz” elvünk betartását.

Másnap reggel tényleg verőfényes napsütés fogadott. A házinénink segítőkészen elkalauzolt addig a buszig, amelyik felmegy a legközelebbi menedékig. A jó háromnegyed órás zötykölődést követően elsőként érkeztünk a park bejáratához. Kiderült, hogy kötelező vezetővel menni, de rajtunk áll, mennyit adunk a szolgálatáért. Először bosszankodtunk a kötelező teher miatt, aztán hamar rájöttünk, hogy ez lehet a falubeliek egyetlen bevételi forrása a mezőgazdaságon kívül, ráadásul a vezető az, aki megvédi a lepkéket a turistáktól. :) A mellénk osztott fiatal nő türelmesen válaszolgatott a kérdéseinkre a pillangókig tartó jó fél órás meredek séta alatt. Az első tisztásra kiérve már százszámra repkedtek a lepkék a napfényben, lelkesen kezdtem fotózgatni őket. Vezetőnk öt percig türelmesen várt, majd óvatosan megjegyezte: fent sokkal többen lesznek… Mentünk hát.

Ahogy fölfelé haladtunk, egyre több lepke röpködött körülöttünk, már vigyázni kellett, nehogy a földön pihenőkre lépjünk. Óvatosan haladtunk fölfelé a fák között. Nem sokkal később egy tisztásra jutottunk. Itt már ezerszám villóztak a narancssárga kis szárnyak a fák között beszűrődő napfényben! Lenyűgözve bámultuk a kis vándorok „táncát”! Ahogy jobban körülnéztünk, megfigyelhettük, hogy amíg a lepkék ezerszám repkednek körülöttünk, addig tíz- vagy százezerszám aludtak a tisztást körbevevő fákon! Olyan sűrű fürtöket alkottak, hogy alig lehetett kivenni alattuk az ágakat! Megtudtuk, hogy az éjszakákat hibernálódva a fák ágain töltik, nappal viszont a legmelegebb időszakban az erdő nedves talajára telepszenek. Délután szinte mind a talajon pihennek, narancs-arany szőnyeget alkotva a földön. Ahogy a tél hűvösödik, a lepkék fokozatosan egyre lejjebb költöznek a domboldalon a melegebb völgyek irányába.

Ahogy mind magasabbra hágott a nap, egyre több lepke ébredt fel, egyre nagyobb tömegben lepték el a napsütötte foltokat a tisztáson. Mindenütt pillangók röpködtek, a levegő megtelt a lepkeszárnyak neszével! Sosem hittem volna, hogy ezt hallani lehet! Egy tündérmese és egy David Attenborough természetfilm keverékében éreztük magunkat. Bármerre néztünk, narancssárga lepkéket láttunk röpködni, melegedni, aludni…

Egy jó másfél órás bámészkodás után indultunk el visszafelé. Azok a kis törékeny lények, akikkel az imént találkoztunk matuzsálemi kort érnek meg: a vándorló generáció 7-8 hónapig él, míg ennél a fajnál a szokásos élettartam alig 1-2 hónap. Az itt telelő generáció tavaszra válik ivaréretté. A szaporodás után a hímek elpusztulnak, a megtermékenyített nőstények február-március környékén visszaindulnak az északi területek felé. Texas és Florida magasságában egy kutyatej félére rakják le a petéiket, majd elpusztulnak. A kikelő hernyók a növényből táplálkoznak, bebábozódnak, majd a kikelő pillangók folytatják a vándorlást észanak. Vagy ez a generáció, vagy az ő utódaik érnek végül vissza a Nagy Tavak területére, ahonnan az őseik majd egy évvel korábban délre indultak. Az ide érkezők újra petét raknak, majd elpusztulnak. A következő generáció augusztus közepére már készen áll, hogy délnek, Mexikó felé induljon – a kör bezárult. Ez az egyik legösszetettebb állati vándorlás a világon, aminek az oka még mindig nem ismert teljesen a tudósok előtt. Hogy hogyan találnak vissza a lepkék több generáció elteltével ugyanarra a telelőhelyre, szintén nem tudjuk.

Azt viszont ismert, hogy az áttelelés csak összefüggő erdőségekben lehet sikeres, ahol a sok fa megvédi a pillangókat a hirtelen hőmérsékletingadozástól. Szerencsére a helyiek is egyre inkább tisztában vannak ezzel, így a telelőhelyek ma már védettséget élveznek.

Képtár

Xalapától Guanajuatóig

Xalapa kedves kisváros, de mégis a legnagyobb vonzereje a kitűnő antropológiai múzeuma, amely bár kimondottan a térség letűnt kulturáira koncentrál, gazdagságában a mexikóvárosival vetekszik. A hét, két méternél is magasabb, kb. 3 ezer éves tolték kőfejekből álló gyűjteményük egyedülálló. Az első itt töltött napunkon két-három órát kóboroltunk a múzeum termeiben a kiállított szobrokban gyönyörködve. A másik oka annak, hogy a városba jöttünk, a környéken levő, tökéletesen helyreállított birtok és udvarház volt. Sajnálatos módon azonban a második nap reggelén kitartóan szakadó esőre ébredtünk, így a legnagyobb bánatunkra ki kellett hagyjuk a birtok meglátogatását.

Folytattuk hát az utunkat El Tajin felé. A klasszikus veracruz civilizáció legszebb emléke az El Tajin épületegyüttes, amely több különlegességgel büszkélkedhet. Az egyik az egyedülálló fülkés piramis, amelynek minden oldalát kőfülkék borítják. A másik az a 17 labdajátéktér, amelyek közül egy-kettőnek a díszítése szinte eredeti állapotban maradt meg.

Mexikó és közép-Amerika területén több mint 500 labdajátékteret találtak már a régészek. A különböző korokban és helyszíneken játszott játék nagy valószínűséggel mindig fontos vallási jelentőséggel bírt. A játékot egy hosszúkás pályán, tömör gumilabdával játszotta két csapat, a labdát csípővel, térddel, könyökkel továbbították. A nehéz labda miatt derék és lábvédőket használtak. A játékban szerepe lehetett a pálya hosszanti oldalain levő rézsútos emelvénynek is. A játék valószínűleg akkor ért véget, amikor a labdát átjuttatták a hosszanti oldalak közepén elhelyezett kőgyűrűk egyikén.

A kép forrása: Wikipedia

A játék szakrális jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a játék végén az egyik csapat kapitányát feláldozták az isteneknek. Az el tajini játéktereket díszítő domborművek egyike épp azt a jelenetet ábrázolja, amint az egyik csapat kapitánya egy obszidiánkéssel feláldozza a másik csapatkapitányt. Azt nem tudjuk pontosan, hogy a győztes vagy a vesztes csapatnak jutott-e ez a megtiszteltetés, de az biztos, hogy az aktus nagy kiváltságnak számított.

A következő állomásunk Guanajuato volt. Itt fedezték fel 1558-ban az északi félteke leggazdagabb ezüsttelérét; a következő 250 évben a város adta a világ ezüsttermelésének egyötödét. A gazdagság meglátszik a városon, gyönyörű épületek mindenütt, amelyek szerencsére tökéletes állapotban maradtak fenn. Az 1998-ban megkapott világörökség rang kötelezővé teszi az eredeti városkép megőrzését, így nem kerülhetnek neonreklámok a házak homlokzatára, de még közlekedési lámpák sem az utcasarkokra.

A magas hegyek és mély völgyek közé épült város hihetetlen domborzattal rendelkezik: a szűk kis völgyek alján futó utak alagutakban végződnek, hogy néhány száz méterrel arrébb egy újabb kis völgyben bukkanjanak elő. Ezek az alagutak igazából föld alatti utcák: bizonyos helyeken lehet rajtuk parkolni, máskor meg kereszteződésbe vagy elágazásba fut az ember (vagyis az autós).

A város egyetemén tanuló 20 ezer diák ad nyüzsgést és pezsgő éjszakai életet a Guanajuatónak, amely méltán népszerű kirándulócélpont a mexikóiak körében is. Ezt rögtön megtapasztaltuk a megérkezésünk pillanatában: hétvége volt, ráadásul egy egyhetes fesztivál közepébe csöppentünk. Minden szállás tele volt, csak egy dormiban (emeletes ágyas nagy terem 8-12 főnek) tudtunk elfogadható áron helyet találni.

Látnivaló is akad itt bőven. Az egyik kedvencünk a Quijote Ikonográfiai Múzeum lett. A neve nem biztos, hogy elárulja miről van szó: Don Quijote de la Mancha és Sancho Panza alakja rengeteg művészt megihletett. A meglepően érdekes múzeumban a sok-sok különböző stílusú festményen kívül szobrok, kisplasztikák, órák, bélyegek, szőttesek és egy sakk-készlet idézik Servantes hőseit. Ez utóbbi volt a kedvencem: Quijote a király, Dulcinea a vezér, a huszár Don Quijote gebéje, szélmalmok a bástyák és Sancho Panzák a gyalogok. Új értelmet nyert az évezredes játék…

A városban született Mexikó egyik leghíresebb falfestője, Frida férje, Diego Rivera. A marxista nézetei miatt egy darabig persona-non-grata művészre ma már büszke a város, a szülőházából kialakított kis múzeumban néhány kisebb festmény és számos híres falfestmény vázlata is megtekinthető. A sötét, ódon házból átsétáltunk a város legszebb színházába a Teatro Juarezbe. Az épület nagyon szép, de mivel engem kicsit az Operaházra emlékeztetett – és ebből az összehasonlításból a bupapesti épület került ki győztesen – már nem nyűgözött le annyira. Viszont az egyik terem üvegpadója, aaaz tetszett!

A város egyik nagyon szűk kis utcácskájában olyan közel vannak egymáshoz az épületek, hogy a szemközti erkélyek szinte összeérnek. A hely A Csókok Utcája nevet kapta az alábbi Rómeó és Júlia jellegű helyi legenda alapján. Az utcában élt egy gazdag család, amelynek a lánya beleszeretett egy egyszerű bányászfiúba. A kapcsolatuk természetesen elfogadhatatlan volt a gazdag család szempontjából, ezért a szerelmeseknek titkolniuk kellett. A fiú szobát bérelt a szemközti házban, így a szerelmes pár lopott csókokat tudott az erkélyen váltani. Elkerülhetetlen módon fény derült a románcra, és a szerelmesek tragikus véget értek.

A kilátóhoz kapaszkodtunk fel éppen, hogy fentről is megcsodálhassuk a város megannyi színes épületét, amikor a szúk sikátorban felfelé kaptatva beszélgetésbe elegyedtünk egy kanadai fickóval. Kiderült, hogy a nagymamája magyar volt, és Bartók kórusában énekelt! Ő persze már nem beszélt magyarul, de járt már Magyarországon. Éppenséggel végigutazta Európát a hetvenes években! :) Tippeket cseréltünk, merre érdemes még Mexikóban csavarogni, és mely európai országok meglátogatását javasoljuk a fiának a következő nyári szünetben, majd búcsúzóul meghívott minket a helyi siklón egy menetre.

Guanajuato után a Michoacan állam keleti részén elhelyezkedő lepkemenedékek felé vettük az irányt. Ehhez éjszakára meg kellett szállnunk Moreliában, az állam fővárosában. Morelia belvárosa is a világörökség része, de mivel sötétben érkeztünk, csak a katedrálist néztük meg. Szép volt. Viszont ide is éppen egy kéthetes, az Európai Uniónak dedikált nemzetközi zenei fesztivál közepére érkeztünk! Aznap egy cseh páros játszott hegedűn és zongorán délután, és egy román társulat este. A Borbély Mihály (jazz) Quartetről viszont pont lemaradtunk öt nappal… :)

Xalapa képtár

El Tajin képtár

Guanajuato képtár

Szerelőt! Levegőt!

Busztolás, miegymás.

Ma egy egész napos buszozás volt soron. Már a második buszon zötykölődtünk (ez persze túlzás, nagy kényelmes busz volt), amikor egy emelkedőn érezhetően elfogyott az ereje és megrekedtünk az út szélén. Vezetőnk és a váltótársa kipattantak, és hátrarohantak a motorhoz. Negyed órányi próbálkozás után belátták, hogy már nem fogják tudni beindítani. Viszont elég rossz helyen áltunk: egy meredekebb szakaszon, egy jobbos kanyarban az út szélére húzódva, de még így is teljesen elfoglaltuk az egyik sávot. Úgy döntöttek hát, visszagurulnak száz métert, egy alkalmas kis kiállóig. Csakhogy mivel nem járt a motor, így nem volt levegőnk a légfékekhez! Valamiért a motorféket sem lehetett használni, így utolsó utáni lehetőségként rükvercet kapcsoltak, és kuplung nélkül jó hosszan indítóztak. Ezáltal az indítómotor vitte hátra, lefelé a buszt, de meg is fogta, így az szerencsére nem kezdett fék nélkül, egyre gyorsulva gurulni a mélységbe…

Úgy nézett ki, ez a trükk működni fog, csakhogy a sokszori indítgatás addigra teljesen betett az aksinak. A váltótárs épp feltartotta a mögöttünk feltorlódott autókat és a szembejövő forgalmat is, hogy áttolathassunk a szembejövő sávba, hogy majd abban haladva visszagurulhassunk, amikorra teljesen lemerült az akkumulátor. Most már végképp mozgásképtelenül, keresztben az út közepén rekedtünk meg, mindkét sávot elfoglalva!

A mindkét irányban feltorlódott járművekből elkezdtek szállingózni az emberek, megnézni mi történik. Szerencsére ilyenkor buszosok és teherautósok is jönnek, akik értenek valamennyit a motorokhoz. Az így kialakult rögtönzött kupaktanács is arra a véleményre jutott, hogy a buszunk már beindíthatatlan, de kitalálták, hogy a szembejövők közé rekedt egyik üres nyergesvontató talán ki tud minket segíteni a légfékekhez levegővel. Mivel maradt még némi hely a sávunkban a buszunk és a mély árok között, kezdték átterelni rajta a személyautókat. Így egy jó öt perces logisztika után már a kamion is meg tudott közelíteni bennünket. Ekkor szálltam le fényképezni.

Sajnos a sűrített levegős cső vége nem passzolt a buszunkhoz, így ezzel is el kellett szórakozni egy darabig, mire összejött. Ezalatt az autósok egyesével bepróbálkoztak a mellettünk maradt szűk kis helyen, egészen addig, amíg egy közepesebb busz már nem tudott így elslisszolni, és beragadt mellettünk az árokba. Nem baj, mert addigra viszont sikerült összekötni a kamion légvezetékét a buszunk légtartályával! Újabb bűvészkedés következett, mert meg kellett tisztítani azt a sávot, amiben tolatni akartunk, ugyanis az átjutásban reménykedő autósok azt addigra teljesen elfoglalták. Miután az összegyűlt 10-15 sofőr ezt is szépen levezényelte, nem maradt hátra más, minthogy a nyergesvontató ezen szépen leengedjen minket a 15 méteres „levegőpórázon” az egy órával korábban kinézett hevenyészett kis parkolóhelyre. Persze az Európában megszokott biztonsági megfontolásoknak itt nyoma sincs: mind a tolatgatós, mind a pórázas bűvészkedés alatt az összes utas a buszon maradt...

Ezzel véget is ért a kaland: ugyanannak a társaságnak a következő busza (ami egy órával utánunk indult) is ott volt már a sorban. Amikor mellénk ért, csak átdobáltuk rá a csomagokat, felugráltunk rá, és már robogtunk is tovább, mintha mi sem történt volna…

A társaságra aznap rájárt a rúd, mert egy órával később egy másik lerobbant buszával is találkoztunk. Itt már nem volt forgalmi helyzet, csak egy csomagot vettünk át tőlük, miközben a buszt tovább javították az út szélén… :)

Tlacotlapan

A Mexikóvárosban eltöltött néhány pihentető nap után nyugatnak indultunk, a Mexikói Öböl partjaihoz közel fekvő Tlacotalpan városkába. Ez a Papaloapan folyó partján fekvő apró, öreg település a fantasztikusan merész színekben pompázó alacsony, koloniális épületeiről nevezetes. A 8 órán át tartó éjszakai utazás után kábán kecmeregtünk le a folyóparti piactéren megálló buszról. Kora reggel volt még, az első napsugarak éppen hogy utat törtek maguknak a folyó felett kúszó ködpárában. A busz néhány utasán kívül szinte senkit sem láttunk a kihalt téren, de azokat is pillanatok alatt magába szippantotta a folyópartról a városka szívébe induló megannyi kacskaringós, poros utca. Mire magunkra applikáltuk a járdára kiszórt valamennyi batyunkat és körülnéztünk, már egy teremtett lelket sem láttunk magunk körül.

Térkép híján tétován indultunk el az egyik irányba, arra, amerre a főteret sejtettük. Néhány lépés után bele is botlottunk egy az útikönyvünk által ajánlott "olcsó" szállásba. Már kívülről is elég puccosnak tűnt, így kétkedve indultunk meg a bejárat fele. Az ajtón éppen akkor kilépő, álmosan nyújtózkodó portástól megtudtuk, hogy a kételyeink nem voltak alaptalanok. Talán csak a fáradtság miatt nem nevettünk fel hangosan az árak hallatán. Tovább keresgéltünk. Nem egyszerű feladat ez egy teljesen néptelen városban, ahol senki sem jön szembe, akitől kérdezősködni lehetne. Szerencsére aránylag hamar rábukkantunk egy szerényebb külsejű vendégházra (ahogy errefelé hívjak, "hospedaje"-ra). Mint minden, még ez is zárva volt. A kapucsengő hangja velőtrázó sikoltásként hasított bele a kora reggel csendjébe. Miután helyreállt a pulzusunk, gratuláltunk magunknak e kellemes indításhoz - alkupozíciónk jelentősen romlott. Természetesen az ágyból rángattuk ki a tulajdonosnőt. Nem tűnt éppenséggel boldognak, ahogy az ajtónyíláson szemrehányóan hunyorogva kidugta a fejet. Ha vonakodva is, de azért beengedett minket. Belépve láttuk, hogy ez is egy meglehetősen igényes hely, így már meg sem lepődtünk a nem éppen alacsony ár hallatán. Persze ilyen felvezetés után, alkuról szó sem lehetett... De hullák voltunk és amúgy is csak egyetlen éjszakáról volt szó, így maradtunk. Miután előre kifizettük a szoba árát (errefelé ez így szokás), a szenyoránk is rögtön barátságosabb hangulatba került. Úgy látszik megtaláltuk a módját annak, hogy kiengeszteljük.

Egy kicsit pihegtünk a szobánkban, majd elindultunk felfedezni a várost. Még mindig fáradtak voltunk, de a rózsaszínben, kékben, zöldben, narancsban, lilában, ... pompázó házikók látványára visszatért belénk kicsit az élet. Állapotunk határozott javulását megerősítendő, beültünk az egyik folyóparti büfébe egy kávéra és reggelire. A rendelésünket felvevő kedves, öreg bácsitól végre megtudtuk, hogy miért is mexikói a mexikói tojás ("huevos a la mexicana"). Mikor azt kezdtem el firtatni, hogy vajon van-e valami húsféle is a tojásrántottában, kedvesen elmagyarázta, hogy a mexikói rántottában a mexikói zászló színeit reprezentálva, csak zöldpaprika, hagyma és paradicsom van. Hat ilyen egyszerű, kérem szépen! (Vagy mégsem? Néhány nappal és néhány várossal később már pirított szalonka is gazdagította az elém szervírozott eledelt. Nem is tudom, barna színével talán a címert vagy éppen a zászlórudat képviselte...)

Mexikói tojás babszósszal és tortillával

Nem siettünk aznap. Egy újabb séta, majd egy újabb szieszta után meg is érett a helyzet egy kései ebédre. Ismét a folyóparti büfé-étteremsort vettük célba, ahol a sok egyforma helyiség közül végül találomra abba tértünk be, amelyiknek a bejáratában a legkedvesebben invitáló leányzó ácsorgott. E választásért azóta is áldom magunkat! Rajtunk kívül csak egy másik párocska ebédelt a folyóra néző hatalmas teraszon. Már mi is javában falatoztunk, amikor a mellettünk levő összetolt és megterített asztalokhoz megérkezett a vendégsereg. A tulajdonosnő lányának születésnapját jöttek ünnepelni. Minden kívánságom így váljon valóra!! Hihetetlen, de tényleg igaz: éppen aznap reggel fejtegettem Ákosnak, hogy mennyire szeretnék egy olyan mexikói ünnepségen részt venni, ahol azokat a jópofa, színes, cukorkákkal, csokoládéval, esetleg apróbb játékokkal töltött valamit (mint később megtudtam pinyátát) kell az ünnepeltnek csukott szemmel szétverni.


Reggel még esélyünk sem volt erre, most meg tessék. Ott csücsültünk egy vidám családi gyülekezet körében, egy szülinapi ünnepség közepébe csöppenve! Irtó helyesek voltak! Az ünnepelt anyukája odajött az asztalunkhoz, hogy elmondja mit is ünnepelnek, sőt még az ünnepi eledelből is odahozott nekünk egy-egy porcióval. Bár addigra már túl voltunk a saját ebédünkön, valahogy azért csak magunkba gyűrtük az ajándék elemózsiát is. Azért túlzás lenne azt állítanom, hogy ez nehezünkre esett, ugyanis a főétel és a desszert is állati fincsi volt, mindkettő valami helyi specialitás. Az ünnepi ebédet egy rövidke beszéd követte, majd előkerült a várva-várt pinyátám.

A kép forrása: Wikipedia

Ezúttal egy papírmaséból készült színes csillag formájában (a variációk tárháza egyébként végtelen, az eddigi "kedvencem" egy kövér pókember...), amit két kampó és egy vastag madzag segítségével úgy lógattak le a plafonról, hogy a madzag két végét húzogatva, a madzag közepére erősített pinyáta magassága pillanatok alatt változtatható legyen. És már kezdődött is a móka! Az ünnepelt szemét bekötötték, a tengelye körül jól megforgatták, kezébe adtak egy botot és rajta! A vendégek hangosan sikongatva, nevetgélve drukkolták végig a bekötött szemű leányzó kísérleteit arra, hogy a madzag két végét a kezükben tartó barátai manőverei ellenére valahogy mégis csak eltalálja a vadul himbálódzó pinyátát. Többszöri próbálkozás után sikerült is neki. Az ütés hatására a pinyáta fala felszakadt es a benne lévő cukorkák mind a földre szóródtak. Ez volt az a pillanat, amikor a többi vendég számára is végetért a passzív nézelődés. Visongva vetették magukat ők is a földön heverő finomságokra! Harc volt ez a javából! Mikor már nem volt több szabad préda, egymás hasa alól kipiszkálva próbáltak növelni a zsákmányukat. Az ünnepelt megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget.

Miután e közelharc után lecsillapodtak a kedélyek, eljött a szülinapi torta ideje. Ennek felszeletelése sem a számunkra hagyományos módon zajlott. A szülinapos kezét hátul összefogták és kés helyett a szájával kellett megkezdenie a tortát. Szinte már látszott előre a folytatás. Amint a lány előrehajolt, mókás kedvű barátai mögé ugrottak és a fejét jó mélyen a tortába nyomták! Tökéletes finálé. Az ünnepség végére szépen ránk esteledett az asztalunknál. Fizettünk hát, majd boldog szülinapot kívánva elköszöntünk a még mindig jóízűen falatozó vendégseregtől.

Tlacotalpan képtár