Jóban, rosszban

Gyakorlatilag már kifelé tartottunk a Kakadu Nemzeti parkból, amikor hirtelen ötlettől vezérelve, mégis csak visszafordultunk annak cooindai központja felé. A vizi madarak ezreitől és krokodiloktól hemzsegő Yellow Water nevű folyócskán megejtett kora reggeli hajókázásunk olyan mély nyomot hagyott mindkettőnkben, hogy búcsúzóul kedvünk szottyant felülről, sétarepülőről is megcsodálni e hatalmas park varázsatos tájait. Mivel az egy hónappal korábbi esőzések olyan mértékű áradást eredményeztek a nemzeti park területén, hogy a túraútvonalak jó része még mindig le volt zárva, annak lehetősége, hogy a szárazföldön jelenleg megközelíthetettlen vízeséseket és tavakat mégis csak megleshetjük, igen csábító volt.

Napjában többször is indul fél-, valamint egy órás sétarepülés Cooindaból - hirdette a kezünkben tartott prospektus. A központba érve aztán megtudtuk, hogy ez persze csak megfelelő számú jelentkező esetén igaz. A megfelelő szám pediglen a bűvös négyes. Azért bűvös, mert az utasok súlyától függően ez jelenthet minimum, de maximum létszámot is. Aznap két időpontra volt már fix járat, egy kora délutánra, egy pedig késő délutánra - mindkét esetben 4-4 utassal. Már nagyon indultunk volna tovább, ezért a két időpont közül kizárólag az előbbi jöhetett szóba. „Ha komoly az érdeklődésük, akkor foglaljanak helyet és várják meg a pilótát, aki az utasok szemrevételezését követően majd eldönti, hogy felférnek-e önök is a gépre" - mondták az információnál. Leültünk hát és vártunk. (A várakozás percei alatt ellenséges pillantásokkal illettünk minden egyes közelünkben őgyelgő túlsúlyos turistát...)

Aztán egyszer csak ott termett előttünk a pilóta, egy fiatal kölyök fehér egyenruhában. Váll-lapján csíkok, kezében fürdőszobamérleg. Ráparancsolt minket az eszközre, majd az eredmény láttán elégedetten közölte, van remény. Felkapta a mérleget és sietős léptekkel elindult a többi utas felkutatására. Néhány perc elteltével már vissza is tért a jó hírrel: a többi jelentkező - egy negyvenes nagyon szimpi házaspár és egy velünk egyidős szintén nagyon szimpi fiatal párocska - is kellően karcsú, így vidáman felférünk mind a hatan a gépre! Ezzel a pilótánk villámgyorsan átvedlett alkalmi sofőrré, bepakolta ezt a nagyon szimpi társaságot a minibuszba és irány a pár száz méterre lévő kisrepülőtér. Egy Cesna jellegű kicsi, 7 személyes repülőgép mellett fékeztünk le. A söfőrből ismét pilótává avanzsáló egyenruhás szépen elrendezett mindenkit a gépen - maga mellé előre a negyvenes pasit ültette, mögéjük Ákossal kettőnket, mögénk a fiatal párocskát és leghátul a negyvenes feleséget egyedül - és más suhantunk is fel az égbe.

Már az első néhány percben világossá vált két dolog. Az egyik, hogy ez a nemzeti park felülről is döbbenetesen szép. A másik, hogy ilyen szarul már régen bírtam a repülést. Ha a gépet föl-le dobáló légörvények nem lettek volna már önmagukban is elegendőek, hát akkor ott voltak a pilóta jobbra-balra döntögető manőverei. Itt kérem szépen senki nem maradhatott le semmiről. Éles jobb- és balkanyarokkal repültünk rá minden egyes látnivalóra, így biztosítva a tökéletes kilátást a gép mindkét oldaláról. A reggelire elfogyasztott szendvicsem lassan megindult felfelé. Egy ideg még hitegettem magam, hogy „ááá, nem lesz itt gond, a repülés sosem jelentett nekem problémát!", de kis idő elteltével mégis csak magamhoz ragadtam egyet a még indulás előtt kiporciózott fehér nylonzacsikból. Oldalra sandítva irigykedve állapítottam meg, hogy Ákosnak látszólag kutya baja: bár gyanúsan sápadt, lelkesen fotóz.

A szendvicsem egy része végül a Jim Jim vízesés fölött kéredzkedett ki. Mit tehettem hát, kiengedtem. Dolgom végeztével megkönnyebbülten dőltem hátra az ülésben. Hirtelen egészen jól éreztem magam. Hogy effelől mindenkit megnyugtassak, mosolyogva néztem szét magam körül. Nem sikerült szemkontaktust létesítenem senkivel. Ákos gyöngyöző homlokkal és falfehéren meredt maga elé, kezében egy fehér zacsit szorongatva görcsösen, a mögöttem ülő párocska kezében szintén egy-egy zacsi, egyelőre üresen tátongva. A gép belsejében minden igyekezetem ellenére erős hányásszag terjengett. Ettől kicsit rosszabb lett a kedvem. Attól viszont még inkább, hogy megint erősen émelyegni kezdtem. Néhány perc és egy újabb zacsit sikerült telepakolnom. Azt hiszem, abban az aprócska zárt légtérben, ez már mindenkinek sok volt. Szinte vezényszóra kezdtek rókázásba körülöttem a többiek. Ákos mellettem, velem együtt öklendezett (erre mondják, hogy jóban rosszban...?) a párocska mindkét tagja pedig mögöttem tette ugyanezt. A többiek akcióit nem kísértem figyelemmel, de személy szerint nekem háromszor kellett mélyen a zacsimba temetnem a fejem.

Miután újra földetértünk, az utasok teli zacsijukat himbálva, remegő lábakkal szálltak ki a gépből. Szótlanul, lassú zombi járással indultunk el egyesével a géptől kb. 20 méterre lévő szemetesig. Máig is nehezen hiszem el, de a korábban mögöttem ülő szimpi srác saját zacsija mellé begyűjtötte a többiekét is, mondván hogy majd ő elviszi azokat a szemetesig. A lovagiasság nevotábbja! A részemről, legalábbis. Irtó hálás voltam neki!

Kérdésünkre, hogy vajon mindig ilyen „eredményes"-e ez az egy órás kis sétarepülés, pilótánk szemét bűnbánóan lesütve válaszolta, hogy már régen tapasztalt errefelé ennyi légörvényt. Ha lett volna hozzá erőnk, kérdeztünk volna még mást is, mindenfélét, bármit, csak hogy húzzuk az időt a minibuszba történő beszállásig. Szemmel láthatóan senkinek sem akaródzott újra járműbe szállni. Legyen az akármilyen is... Aztán mégis erőt vettünk magunkon és szépen lassan felszállingóztunk a buszra. „Olyanok vagyunk, mint egy vert sereg" - jegyezte meg Ákos hangosan. „Ja, ezt a csatát kétségkívül a pilóta nyerte meg" - kontrázott a szimpi negyvenes.

Az átéltek valahogy nem kovácsolták össze a társaságot, így a központhoz visszaérve szűkszavúan elbúcsúztunk egymástól. Ákosba szorult azért még annyi erő, hogy verejtékező arccal odamormoljon a pilótának egy „Ez csodálatos volt!"-ot, bár erősen kétlem, hogy a címzett ezt bevette... Bizonytalan léptekkel indultunk el Ákossal a mosdók felé, hogy egy kicsit rendbeszedjük magunkat, de nem jutottunk el odáig. Erőtlenül rogytunk le félúton, az étterem teraszán álló asztalok egyikénél. Annyira kimerültek voltunk, hogy az asztalra borulva perceken belül el is bóbiskoltunk. Talán fél órát regenerálódhattunk ebben a pózban, amikor felvert minket az ebédelni érkezők népes hada. Szédelegve felültem, majd arcomon a faasztal erezetének lenyomatával lassan körbenéztem. Nem messze ült tőlünk a szimpi negyvenes párocska, egy másik asztalnál pedig az egykori pilótánk egy kollégája társaságában. Hát ennyit az „elbújunk a sebeinket nyalogatni" tervünkről. Premier plánban szenvedtünk.

Még mindig nem volt elég erőnk ahhoz, hogy felálljunk, így aztán csak tehetetlenül ücsörögtünk tovább. Annyira szánalmas látványt nyújthattunk, hogy végül meg is lettünk szánva. A negyvenes házaspár női tagja egyszer csak ott termett az asztalunknál és lepakolt elénk egy nagy kosár sültkrumplit, az ebédjük maradékát. „Nekünk már nem kell, egyétek meg srácok. Ez jót fog tenni"- mondta és már ott sem volt. Nem is tudom, talán ez volt az a pillanat, amikor kínosan kellett volna éreznünk magunkat. De az érzés elmaradt, a túlélő ösztön diadalmaskodott felette. Mohon vetettük magunkat a váratlan adományra. Falatozás közben, vihorászva idéztük vissza dicstelen utazásunk minden egyes részletét. Kezdtünk határozottan jobban lenni. Már csak fél óra kellett ahhoz, hogy végre lábra is bírjunk állni.