Copacabana, automovil-áldás

A legérdekesebb szokás, amit errefelé láttunk, az az autók megáldása volt. Ez a fél keresztény, fél pogány szokás nagyon népszerű: az emberek hisznek benne, hogy az áldás megvédi őket a balesetektől, a lerobbanástól, és minden egyéb bajtól, ami az úton érhetné őket.

Először is az autót - legyen az személykocsi, kisbusz vagy teherautó - szépen le kell mosni, majd az egész család beül, és elhajtanak a templomhoz, ahol szép sorban már egy csomó autó várakozik. Ha előre nem vettek volna meg a kellékeket, az árusoktól itt mindent beszerezhetnek. Mert az autót szépen fel kell díszíteni! (Amikor először láttunk ilyen kocsit, azt hittük esküvőről jön!)

Az autó elejére egyesek egy üveg pezsgőt kötnek, mások csak néhány üveg sört sorakoztatnak elé. A várakozás hosszú órái alatt az emberek beszélgetnek, sörözgetnek, jól érzik magukat.

Aztán egyszer csak előjön a templomból két szimpatikus fiatal pap, az egyik barna reverendában, baseball sapkában, a másik fehér reverendában, kék farmeranyagból készült cowboykalapban. Mindkettőjük kezében egy vödör, tele szenteltvízzel, és egy szál virág, amivel a vizet spriccelik. Szétválnak, és rögtön kezdik is a munkát sorban az első autónál.

A pap először köszönti a családot, mindenkivel kezet fog. Egy rövid imát mond a kocsi elejénél, amit a család köré gyűlve hallgat. Majd az autó szenteltvízzel történő meghintése következik: mindenhová kell jusson, kívül-belül, az utastérbe és a motortérbe is! Ezután a családtagok kérnek áldást, mindenki kap egy kis szenteltvizet a fejére és a kezébe. Itt is nagyon fontos, hogy senki se maradjon ki a vízszórásból, az áldásból. Nagyon érdekes, milyen tisztelettel bánnak a családtagok a pappal, akinek még egy közös fotóhoz is oda kell állnia az autó elé a családdal! Miután a munkája véget ezzel ért, minden családtag kezet fog vele, a családfő pedig egy kis aprópénzzel köszöni meg a szolgálatait. Az egyik tiszteletes a reverenda alatti farmerjébe gyömöszöli a pénzt, amíg átsétál a következő autóhoz, a másik csak a kezében gyűjti a többi apróval együtt. A következő autónál minden kezdődik elölről…

A család feladata itt még nem ért véget, az egész autót be kell szórniuk konfettivel! Az a legjobb, ha a konfettit a szenteltvíz a karosszériára és a szélvédőre ragasztja - így talán az áldás is hosszabb ideig megmarad az autón. Ezután meg kell gyújtani egy csomag petárdát, azt a típust, ami százat durran 3 másodperc alatt. Szerintem ennek az a feladata, mint a szilveszteri petárdáknak, elriasztja a rossz szellemeket. Ezután vagy el kell törni a kocsi elejére kötött pezsgőt, vagy körbe kell locsolni a kocsit egy kis felrázott sörrel. Más családok eleve több sört áldattak meg a pappal, ezeket most a kocsi mellett kényelmesen elfogyaszthatják.

Ha a petárda és a konfetti megvolt, akkor a papot hiénacsapatként követő kegyszerárusoktól tudnak a családtagok szerencsehozó függőt vagy egy köteg játékpénzt venni. A függőt a tükörre lehet akasztani, a pénzt az ablaktörlő alá teszik. A többi kegyszer közül csak a Mária szobrot ismertem fel.

Ezzel véget is ért a szertartás. A sietősebbek ilyenkor már el is hajtanak, mások kis ünnepként élik meg a dolgot, még akár órákig iszogatnak, beszélgetnek, fotózkodnak az autó mellett.

Klikk: Térkép Képtár

A Titicaca-tó, Copacabana és A Nap szigete

Teljesen véletlenül töltöttünk el jó sok időt ebben a gyönyörű fekvésű, kedves tóparti kisvárosban, Copacabanában. A megérkezésünk után épp szállást kajtattunk, amikor az egyik fényes hotelből levadásztak minket: a négycsillagos, vadiúj, gyönyörű, napos, tóra néző szoba ugyanannyiba került, mint az imént megnézett, sötét, koszos társa száz méterrel arrébb. Annyira megtetszett a város, és annyira jó volt a szállás, hogy úgy döntöttünk, kiveszünk még egy hét szabit, és utolérjük magunkat a tervezéssel, képválogatással, blogírással.

A Tititcaca-tóról az a hír járja, hogy ez Dél-Amerika legmagasabban fekvő hajózható víztömege. A 3820 méterrel a tengerszint fölött fekvő, 230 km hosszú és 79 km széles tó Dél-Amerika második legnagyobb állóvize, de a valóságban Chilének és Perunak is van ennél magasabban fekvő, hajózható tava.

Az egyetlen program, ami a szobában kuksoláson kívül még belefért az időnkbe, az az Isla del Sol (A Nap szigetének) meglátogatása volt. Ez egy szép kis sziget a tó közepén, 2400-an lakják, lehet rajta egy jót túrázni, valamint tiahuanaku és inka romokat látni. (A tiahuanaku egy, az inkák előtti fejlett kultúra, sokan inkák egyik elődjének tekintik őket. A két kultúra világszemlélete nagyban megegyezett.) Az utazási irodák egy napos program keretében kínálják a szigetlátogatást, amiről akkor még nem tudtunk, hogy elég sűrűcske. 3 óra pöfögés egy lassú, kényelmetlen hajóval oda, alig van négy órád a szigeten, ami alatt áttúrázol egyik végéről a másikra, és már vissza is kell indulnod, újabb 3 óra kínlódás. Pedig a sziget északi felén egy tündéri kis falu van, itt mintha kétszáz éve megállt volna az idő, igazán hangulatos éjszakát lehetett volna itt eltölteni!

Szóval áthajóztunk, ahol egy szimpatikus helyi vezető vette az egész hajónyi csapatot pártfogásába, mint megtudtuk, nem csak a hajójegyet vettük meg, hanem a túravezetést is. A tiahuanaku és inka emlékek megtekintése előtt a vezetőnk a helyi múzeumban rövid fejtágítást tartott a sziget történelméből. Mint megtudtuk, ez az inka civilizáció egyik legfontosabb helyszíne. A szigetet tartották több nagyra becsült entitás, (isteni) lény szülőhelyének, köztük magának a Napistenének is. A szakállas fehér istenkirály, Viracocha, és az első inkák is – a nap parancsa alapján – itt jelentek meg először. A sziget korábbi neve Titi Khar’ka (Puma-szikla) volt, innen kapta a nevét a Titicaca-tó is.

1992-ben, a mai partvonalhoz közel, 8 m-rel a vízszint alatt egy ősi várost találtak, amit ma mindenki az Elsüllyedt Városnak nevez. A helyet még Cusco kapitány is kutatta. A felhozott leletek, egy kő doboz, benne tárgyak, több közülük tiszta arany, eredetileg az északi falu múzeumában voltak kiállítva. A romokból származó bevétel elosztásában az északi és a déli falu azonban a mai napig nem tud megegyezni: eme viszály következménye lett az is, hogy valaki a déli településről egyszerűen ellopta a leleteket! :) Emiatt a múzeumban jelenleg csak néhány csont és egy-két cserépedény látható.

A múzeum után végigjártuk a romokat és a nevezetes helyeket: az Inka Palotát, ami igazából néhány kőfal által képzett kis labirintus, az Ünnepi Asztalt, egy négyszög alakú lapos követ, amin anno ember- és állatáldozatot mutattak be az isteneknek, a Puma-sziklát, amibe tényleg bele lehet látni egy pumafejet (nekünk kettőt is sikerült), a Nap- és a Hold Menedékét, amik meg igazából természetes kőfülkék egy kis sziklafalban.

Miután a vezetőnk elbocsátott minket, két és fél óra alatt átsétáltunk a déli településre. Ez a falu már fejlettebb, itt vagy 30 étterem és ugyanannyi kis magánház kínálja szolgálatait az ide érkező utazóknak, és ez a szám egyre csak nő: a legújabb épületek a falu széle felé terjeszkedve még csak most nőnek ki - gomba módjára - a földből. Itt még internet is van! Sajnos az indulásig annyi időnk sem maradt, hogy megigyam frissen vásárolt jutalomsörömet, fel kellett vigyem a maradékot a hajóra. Persze néhány perccel később, a hajó kifutása előtt nem sokkal, megjelent a bácsi, akitől a sört vettem, és visszakérte az üveget. Nem úsztam meg, végül csak le kellett húznom a fél üveget egyben! Hazáig böfögtem... :))

Mivel vészesen közeledett a hazautazásuk dátuma, ET-nek és Karine-nek a következő napon el kellett indulna Peru felé. Sajnáltuk, hogy elmennek, mert nagyon megkedveltük ezt a kedves kanadai tanárpárt, akik igazi barátainkká váltak az együtt töltött két hét során.

La Paz 3 - Chacaltaya

Kanadai barátaink találták ki a la pazi városnézést követően a Chacaltaya megmászását. Ez a La Paz közvetlen közelében levő 5390 méter magas hegy a főváros egyik kedvelt síterepe volt a közelmúltig. A globális felmelegedés miatt alig van hó, síelni már az ötödik éve nem lehet. :(

Először nem akartunk a kanadaiakkal tartani, úgy éreztük, még egy buszos, furikázós nap már sok lenne a jóból, aztán egyre inkább megtetszett az ötlet. „…A délnyugati kört ki lehetett volna egészíteni egy kis vulkánmászással, de akkor ez kimaradt…” „…nagy valószínűséggel ez lenne a [dzsí-ti] legmagasabb pontja, szóval nem kéne kihagyni…” – morfondíroztam magamban. Moncsnak is tetszett az ötlet, így aztán este, amikor jelentkezni kellett a túrára, már a mi nevünk is ott sorakozott a listán.

Nem tartottam komoly dolognak ezt az egész „hegymászást”, mégiscsak busszal visznek fel a csúcs alá, és onnan kell felsétálnod 140 méternyi szintet a csúcsig. De mivel 5300 m környékén történik mindez, a levegő itt már meglehetősen ritka, azért egy egész órát kapsz a sétára.

Bármennyire is könnyűnek tűnt ez a kis séta, nem volt az! Busszal vittek fel a síházig, majd elbocsátottak minket. A 140 méter szint leküzdése, amit otthon 10 perc alatt lenyomunk, itt jó negyven percig tartott. Az LP – és a józan ész – azt tanácsolja, hogy 10-20 lépésenként állj meg pihenni, ha fulladsz. És persze fulladsz, hiába vagy hozzászokva a la pazi négyezer méterhez! Érdemes meg-megállni, ha elfogy a levegő, mert e nélkül a harmincadik lépésnél zihálva felbukik az ember… :)

A lányok kényelmesen beszélgetve sétáltak fel a csúcsra, így volt időm nézelődni: a panoráma valami hihetetlenül szép! Balra a völgyben ásványi sók és fémek által vörösre és zöldre színezett tavak, jobbra és előre, ameddig a szem ellát a Cordiella Real hófödte csúcsai. A szél itt már nagyon erős, mindenki a fülébe húzza sapkát, az orra hegyéig kapucnit, így baktatunk. Ismerős boldogság tör rám: még ha csak egy kicsit is, de hegyet mászok megint, juhé! :)) Már nagyon hiányzott.

Mivel elég sok időt eltököltünk a feljutással, alig maradt időnk a csúcsfotóra. Pedig még ki kellett várnunk, hogy a csúcson utolért két brazil kifotózza magát: pózok minden irányba, majd előkerült egy méteres brazil zászló is, fotók ezzel is. Mintha egy országot foglaltak volna el! De nem lehet rájuk haragudni, mert nagyon aranyosak, és mindig, mindenhol ezt csinálják… :) Mikor végre végeztek, gyorsan megkértük az egyiket, hogy készítsen négyünkről fotót, majd elindultunk lefelé.

Tíz percünk volt az egy kilométeres sétára visszafelé, és én még ki akartam menni az egyik mellékcsúcsra is. „Utolérlek titeket!” – kiáltottam oda Karine-nek, majd kocogva nekivágtam a kb. százméternyi oldalösvénynek. Mivel emelkedett, ezért persze 15 lépés után kifulladtam, és a tüdőm is elkezdett fájni a metsző hideg szélben. Miután kifotóztam magam, láttam, hogy a többiek vagy jó 3-400 méter előnyre tettek szert, már egész picinek látszottak a hegyoldalban. „Ennek a fele sem tréfa, megint az egész busz rám fog várni!” – morogtam félhangosan. Kitartó ügetésbe kezdtem hát. „Vicces, futok 5300 méteren. Most őrült vagyok vagy sportember?! Lehet, hogy ez a kettő sincs olyan messze egymástól!” :)) Szerencsére innen már végig lefelé vitt az út, így csak egyszer kellet megállnom, levegő után kapkodni. A többieket a síház ajtajában értem utol. Sajnos a beígért coca-teának, a magassági betegség kitűnő népi gyógymódjának kipróbálására már nem maradt idő, a busz rögtön indult vissza.

Este a város legjobb japán éttermében sushit vacsoráztunk. Megvan az előnye annak, ha a keletiekkel lakik az ember, ők tudják, melyek a város legjobb ázsiai éttermei! Annyira jó volt itt a kaja, hogy másnap is visszamentünk az étlap másik felének felfedezésére!

Képtár itt

La Paz 2 - Buszos városnézés

Adrian az esti vacsora alkalmával újságolta, hogy másnap reggel kilenckor egy buszos városnéző túrára megy. A délelőttin kívül indul egy másik járat kora délután is – tudtuk meg, és ez már felkeltette az érdeklődésünket. Ebben a ritka levegőben nem volt sok kedvünk a város meredek utcáit róni, a délelőtti tapasztalatunk megmutatta, hogy van még hova fejlődnie a kondinknak. A városnéző buszozás alkalmával legalább mindent megmutatnak néhány óra alatt, és most az egyszer nem kell „megdolgozni” ezért. Amikor másnap kiderült, hogy a hotelünkben is lehet jegyet venni erre a túrára, nem sokat teketóriáztunk, rögtön befizettünk rá.

Jópofa volt, olyasfajta nyitott tetejű, emeletes busszal vittek minket körbe, amit Budapesten is látni, azzal a különbséggel, hogy ez nem rózsaszínű. A tetőn ülve a hányaveti elektromos vezetékezés miatt sokszor le kellett húzzuk a fejünket, hogy a kábelek akadálytalanul átsuhanhassanak az utastéren. Amíg én felállva, elmerülve fotózgattam körbe-körbe, addig Moncs kettőnk helyett figyelt; időről-időre visszarángatott a székbe, ha fennállt a veszély, hogy belegabalyodok egy-egy közeledő kábelbe. A felszállásnál kapott fülhallgatót a 8 aljzat közül mindenki abba dugta, amelyik nyelven szerette volna hallgatni az idegenvezetést. Meglepően jó volt a hangkommentár, az üres időkben, amikor épp nem volt semmi látnivaló, Bolívia vagy a város történelméről, vagy éppen a helyi szokásokról mesélt nekünk. Megtudtuk, hogy itt a férfiak várható élettartama 61, a nőké 63 év, a nyugdíjkorhatár viszont itt is 65 év…

Megtudtuk, mi a története annak az érdekes keménykalapnak, amit az itteni nők hordanak. Valamikor az 1800-as években egy élelmes kalapkereskedő nem tudott mit kezdeni egy szállítmány eladhatatlan férfi keménykalappal. Aztán elkezdett házalni a tehetősebb családoknál, és ott a kalapokat, mint az új női európai divatot mutatta be. A szélhámosság bejött, az első vásárlókhoz egyre többen csatlakoztak, végül már a szegényebbek is - akik a gazdagok viseletét követték - elkezdték hordani az új viseletet. Egy népszokás született.

Megtudtuk azt is, hogy a független Bolívia alig 182 éves történelme elég viharosra sikeredett. Ez idő alatt majd’ 200 puccs és ellenpuccs eredményeként 192 választott vagy önjelölt elnök vezette az országot; volt hogy egyszerre 3 kormány is „hatalmon” volt. A legrövidebb ideig kormányzó államfő mindössze 6 órát töltött a hivatalában. A belső politikai zűrzavar miatt az ország nemigen tudta megvédeni magát a környező országok nyersanyag-éhségétől: 1867 és 1935 között Bolívia több háborúban elvesztette az eredeti területének a felét. Chile a rézben és a fémnitrátokban gazdag Atacama-sivatagot foglalta el, elvágva ezzel az országot az egyetlen tengeri kijáratától. Brazília a gumi-boom idején a gumifákban gazdag amazóniai Acré-t, Argentína az olajban gazdag Chaco egy részét és az Atacama de Puná-t, és végül Paraguay Chaco maradék részét csatolta magához.

A belváros megtekintése után felvittek minket a város közepén fekvő egyik kilátópontra, ahonnan remek körpanorámában gyönyörködhettünk. La Paz eredetileg egy mély folyóvölgyben fekszik, de az idők folyamán túlnőtt azon, a házak felkúsztak a meredek kanyonfalra, ill. továbbterjeszkedtek lefelé a folyóvölgyben. A hegyoldalban komoly alapozást kell építeni minden egyes épületnek, nehogy a következő esőkor a ház is lecsússzon laza talajjal együtt. Az alapozás a legtöbbször többe kerül, mint maga az épület! A városon belüli szintkülönbség valami hihetetlen, 1000 méter, a kilátóból kb. 500 méternyi szintkülönbség volt egyszerre látható. A gazdagabbak a kellemesebb klímájú, alacsonyabban fekvő városközpontban élnek, kb. 3600 méteren. A leggazdagabbak még lejjebb, európai szintű környezetben, az itteni Rózsadombon (vagy Rózsavölgyben?) laknak. A kevésbé tehetősebb középosztálybeliek szorultak a külső, magasabban fekvő területekre. A legszegényebbek, főleg a megélhetésért a fővárosba költözött vidékiek már nem is völgyben, hanem a környező fennsíkon élnek. Ennek a neve: El Alto (A magas).

Az Altón kapott helyet a város repülőtere is, alig 4050 méterrel a tengerszint felett! :) A ritka levegő miatt tengerszinthez képest a repülőgépeknek dupla akkor sebességgel kell fel- és leszállniuk, ehhez megfelelően hosszú kifutópályát kellett építeni. A nagyobb gépeknek 5 km-nyi gyorsítópálya is kell, mire fel tudnak szállni. A repülőgépeket különleges gumikkal szerelik, amik bírják az extrém megterhelést. Az Alto amúgy a legfiatalabb város Bolíviában, alig 22 éves.

A városnézés legvégén elvittek minket az egyik helyi attrakcióba, a Hold-völgyébe is, ami nem más, mint egy erodált folyóvölgy, érdekes formájú, szürke homokkő-agyag oszlopokkal. Sajnos a terület már eléggé beépült, nem volt olyan látványos, mint korábban lehetett.

Buszos városnézés képtár itt

La Paz 1 - A főhadiszállás nem mozdul

Karine és E.T. a Hostal Austriában foglaltak nekünk szobát. A szállóban a falakon mindenütt Bécs, Salzburg és egyéb osztrák városok képei lógnak – régi ismerősök, akiket mellbevágó élmény újra látni, úgy hogy nem számítasz rájuk! Innen nézve Bécs az már majdnem Budapest! :)

A vicc az, hogy a helyben semmi osztrák sincs; ha leszednénk a városplakátokat, igazából bármire átkeresztelhetnénk. Ráadásul ez a szálló a keleti (főleg japán) utazók gyűjtőhelye, emiatt a társalgóban és a folyosókon folyton keleti arcokkal találkozol. Kis Ázsia, Ausztria itt Bolívia közepén. Tökéletes képzavar. :)

Az érkezésünk után nem sokkal összetalákozunk Karine-nel, kiderül, hogy most ET van soron a betegeskedésben: megy a hasa, nincs étvágya és erőtlen. Azért szerencsére érez magában annyi erőt, hogy el tudjon jönni velünk egy kis városnézésre. Mielőtt elindulnánk, Moncs a demonstrációkra gondolva megkérdezi a helyieket, biztonságos-e ilyenkor kimenni.

– Biztonságos? – néz értetlenül a portás. – Ja igen, nincs annyi autó – adja meg a számára egyetlen kézenfekvő választ.

Az utcára érve tíz perc múlva már tudjuk, miért volt furcsa a kérdésünk. A széles utcákon, ahol máskor kékes füstöt okádó buszok, minibuszok, taxik és autók hömpölyögnek, külön kalanddá téve az egyik oldalról a másikra való átkelést, most zászlókkal, vattacukorral a kezükben emberek sétálgatnak. Minden nyugodt, mindenki vidám, feldobott. Bár szinte minden üzlet zárva van, az utcai árusok teljes létszámban kínálnak ételt-italt-édességet. A sétálgató emberek néha szétnyílnak, hogy elengedjenek egy-egy transzparensekkel, zászlókkal vonuló nagyobb csoportot. Tisztára, mint a régi május 1-jei felvonulások hangulata otthon! – lelkendezünk. Ezt egy kicsit magyarázni kell a kanadaiaknak, de aztán már sejtik, mire gondolunk.

A tömeg lassan az Alto felé sétálgat, az ott felállított színpadon koncertek lesznek. Mi nem megyünk, az vagy 3 km innen és vagy 600 méter szintben! Bár már vagy egy hete 3500m fölött vagyunk, most megint ritkának érezzük a levegőt, ki-kifulladunk. Visszakanyarodunk a templomhoz, ahol korábban örömmel fedeztük fel, hogy az egyik néninél lehet facsart narancslevet kapni. Hamar kiderül, hogy ráadásul olcsóbb, mint Uyuniban, ahol valószínűleg a sok turista miatt volt drága. A nagy pohár narancslé 1,5 Boloviano=34 Ft, a mandarinlé 2 Boliviano=45 Ft. A poharakat a szokásos módon egy vödör hideg vízben öblítik el – azon tűnődöm, vajon hány embernek adom át éppen a herpeszemet. Valószínűleg nem soknak, az ittenieknek ez a normális, jutok napirendre a téma fölött. A higiénia miatt aggódó turisták kérhetik eldobható poharakban a nedűt, de nem szeretem ezt az opciót választani, amúgy is elég szemetes ez a harmadik világ!

Miközben a finom vitaminbombát isszuk, a közeli katedrális kerítésén ülve felfedezzük Adriánt, a huszonéves német srácot, amint egy másik turistával beszélget. Vele meg a sóhotelban találkoztunk. Hozzájuk csapódunk, majd egy órát beszélgetünk. Adriánról már tudjuk, hogy három hónapos úton van, amiből az utolsó hónapot az USA-ban tölti majd. A beszélgetőtársáról, egy negyvenes londoni tanárról megtudjuk, hogy már több mint tíz honapja úton van, de nemsokára, hat hét múlva hazamegy.

Az ő sztorija mutatja, hogy nem érdemes félvállról venni a blokádokat. Néhány napja, amikor Potosiból La Paz felé tartott egy éjszakai busszal, belefutottak egy blokádba, amit egy csapat bányász őrzött. A sofőr egy darabig tanakodott magában, majd úgy gondolta, ha már át nem tud menni, kikerüli az úttorlaszt. Azért biztos, ami biztos, azt tanácsolta az utasoknak, hogy húzzák be a függönyöket. Ahogy a tanárunk behúzta a hozzá legközelebb eső függönyt még látta, hogy a bányászok kiabálnak, az öklüket rázzák, és botokkal hadonásznak, aztán látta, amint egy kő nekirepül az üvegnek az arcához egész közel. Ezután a sofőr azt kérte, hogy feküdjenek inkább a földre, mert a tüntetőknek dinamitjuk is van, és előfordulhat, hogy használni fogják. A földön fekve a helyiek arcán a csendes beletörődés látszott, mint akik hozzá vannak szokva mindehhez. A sofőr tényleg tudott egy kerülő utat a sivatagon át, tök sötétben, úttalan utakon kavargott a busszal, mire a kijutott újra az útra – tényleg valahol a blokád túloldalán.

Elhűlve hallgatjuk a londoni sztoriját. Hamarosan más témára terelődik a szó, de magában mindenki hálát ad az égnek, hogy a mi buszunk minden incidens nélkül ért a városba. Amikor elbúcsúzunk, még megbeszéljük Adriannal, hogy este együtt vacsorázunk, majd lassan visszasétálunk az Austriába.

Később tudtuk meg, miért is tüntetett a főváros. Sokak szerint az ország igazi fővárosa Sucre, és szeretnék, ha az kapná meg a hivatalos fővárosi rangot. Ez ellen tüntetett La Paz, a „La sede no se mueve”, A főhadiszállás nem mozdul szlogennel.

Klikk: Térkép Képtár

A rázópad és a túltöltött centrifuga

A négy napos délnyugati körünk végén Uyuniba érkeztünk. Mivel a városban nincs semmi látnivaló, minél hamarabb tovább akartunk indulni. Vagyis csak indultunk volna, ha a potosi bányászok nem vonják blokád alá a városukat és teszik elérhetetlenné ezzel az ugyanazon az útvonalon fekvő Sucrét is.

Mi Sucréba, E.T.-ék Potosiba szerettek volna eljutni. Kanadai barátaink végül az egyetlen alternatív útvonal és célállomás, La Paz mellett döntöttek, ahova másnap estére sikerült jegyet venniük. A hírek szerint egy ilyen blokád általában néhány napig tart, másrészt rajtam épp egy naponta többször a vécére rohangálós hasmenés volt, ezek miatt mi inkább a kivárás mellett döntöttünk.

Egészen másnap délutánig vártunk, amikor a város jegyirodait végigjárva szomorúan hallottuk, hogy Potosiban minden változatlan. Sőt a megkérdezettek azt rebesgették, hogy a blocado akar egy hétig is eltarthat... Ijedtünkben (nemi tanakodás után) lecsaptunk a két utolsó jegyre La Pazba. Nem akartunk meg néhány napra feleslegesen ebben a kies városban ragadni. Azért is mertük ezt meglépni, mert már hosszabb időt el tudtam az utcán tölteni hirtelen vágták nélkül az első vécé irányába.

Naponta minimum 40-80 utazó érkezik Uyuniba, ezek nagy része Potosi, Sucre irányába menne tovább. Ezen útvonal bedugulása miatt mindenki pánikszerűen próbált jegyet venni a la pazi buszokra vagy vonatra; és azok, akik itt ragadtak éjszakára, ugyanilyen hévvel próbáltak szerezni egyet az egyre fogyatkozó szállások közül. Vicces volt ez a pánikhangulat a turisták között.

Külön dilemmára adott okot, hogy péntekre, aminek a reggelére kellett a buszunknak megérkeznie, egész napos blokádot hirdettek a fővárosra is. Bár a jegyirodában azt mondtak, hogy a blokád reggel 7-kor kezdődik, és a buszunk addigra beér, azért az itteni viszonyokat ismerve ez nem nyugtatott meg bennünket. Mi van, ha a buszunk késik, és megreked a városhatárnál? Hogy jutunk onnan be a 3 milliós La Paz központjába? Egyáltalán hogyan sétálunk át a blokádon? Sehol sem szeretik a sztrájktörőket, még a végén megdobálnak kockakővel, vagy fejbe vernek egy transzparenssel! :o Végül jobb híján, elvittük a két utolsó buszjegyet, a reméltük legjobbakat.

A buszunk másnap este 8-kor indult, a szállásunkról délben kellett eljönnünk. A kettő között fennmaradó bő hét órát hozzánk hasonlóan mindenki városban őgyelegve töltötte el: a téren, a padokon és az éttermek kinti székein napozgatva, vagy az internet kávézókban pötyögve. Amíg sütött a nap, egyértelműen az utca volt a legjobb választás, mert a helyiségekben csak elvétve volt fűtés.

Mire eljött az este fél 8, addigra mindenki a buszok környéken tömörült a csomagjaival. Mi még nem szállhattunk fel, mert a buszunk tetejére vagy 10 darab két négyzetméteres gipszkarton lapot kellet felegyensúlyozni és felkötözni. Miután a csomagtérbe bekerült még vagy 5 nagy pakk, a gipszkartonhoz tartozó konzol, jöhettek végre a mi zsákjaink is. A legnagyobb meglepetésemre, mindezen közjáték ellenére, pontosan 8-kor elindultunk!

Az LP csak "fagyos csonttörőként" jellemzi az éjszakai la pazi buszutat. Úgy létszik, ezt a fejezetet mindenki elolvasta és készült: meleg cuccokkal, hálózsákokkal felszerelve szállt fel csapat a buszra. Az enyhe lázam miatt egész nap fáztam, ezért semmit sem bíztam a véletlenre, Michelin babának öltöztem: szinte minden ruhámat felvettem egyszerre: három nadrág, három pulcsi volt rajtam... :) A buszon kellemes meglepetés fogadott, egy takaró várt mindenkit a széke háttámlájára terítve! A sofőr fűtött, ahogy csak tudott, a pokróc is melegnek bizonyult, aznap végre először nem fáztam!

Az indulás után nem sokkal ráébredtünk, mit is jelent a "csonttörően rázós" kifejezés az LP-ben. Mintha az egész buszt - kerekek és lengéscsillapító nélkül - feltették volna egy rázópadra: minden valami elképesztő amplitúdóval remegett, zörgött, rázkódott. A magam alá húzott lábam állandóan kirázódott alólam, a táskám a földön folyton elmászott, a hálózsákom a fejemre esett a csomagtartóból. Moncs szerint olyan volt, mintha egy túltömött régi centrifugát próbáltunk volna ráülve egyensúlyban tartani, ami közben kiráz az ember koponyájából minden lágy részt.

Úgy remegett minden, mintha a hipertérbe gyorsultunk volna! Mégis, amikor kinéztem az ablakon, a fénysebesség helyett csak egy rázós földúton 40-nel zötykölődő busz árnyékát láttam... ;)

Két óra elteltével eszembe jutott, hogy vajon mi lehet a kistáskámban rázkódó ketyeréimmel: a laptoppal, a fényképezőgéppel, a makroobjektívvel, a külső winchesterrel, amin a képeket őrzöm. A lelki szemeim előtt már láttam, ahogy reggel nagykanállal kell a tatyóból kilapátolnom az atomjaira szétesett kacatjaimat.

Hajnali fél 2 után aztán aszfaltútra értünk, innen már simán és gyorsan gördültünk a célunk felé. 6 óra előtt már La Paz elővárosának számító El Altóban voltunk, ahol leszállt az egyetlen helyi útitársunk. A blokád miatt a buszpályaudvar zárva volt, ezért valahol a közelében tettek ki minket az út szélén. 7 körül már a csomagjainkat applikáltuk magunkra a busz mellett, fél 8 körül már meg is találtuk a szállásunkat, amit még Karine-ék foglaltak nekünk az előző napon.

A délnyugati kör

Már az elején sejtettük, hogy a bolíviai utunk egyik fénypontja rögtön az itt tartózkodásunk elejére fog esni: a Déli-fennsíkon megejtett 4 napos túra már a barátainknak, Gambesznek és Mezőnek is nagyon tetszett, és az LP is a fő látványosságok közé sorolja.

Az Uyuni környéki sósivatagot és a környező látványosságokat évente 50 000 turista látogatja meg. Hatalmas szám ez, tekintve, hogy a vidék csak négykerék-meghajtású autókkal járható. A körtúrára két helyről lehet indulni: az északabbra fekvő Uyuniból, és a határtól alig egy órányira levő kisebb városkából, Tupizából. Uyuniból olcsóbban megszervezhető a túra, Tupizából viszont - bár drágább - de kevesebben indulnak, és így reggelente nem halad karavánban a rengeteg terepjáró.

Mivel úgyis délről jöttünk, meg szerettük volna megőrizni a független utazás illúzióját, ami egy hatalmas konvoj közepén azért nem könnyű, ezért Tupizából Uyuni fele gondoltunk megszervezni a túránkat. Az volt a tervünk, hogy majd a városban keresünk útitársakat - négy emberrel már tele van egy autó, egy teljes csapat már jobban tud alkudni az irodákkal. Mint már annyiszor, az élet most is felülírta a terveinket, de most szerencsére a lehető legpozitívabb módon. Még Villazonban, a határvárosban voltunk, Moncs épp a jegyirodákat járta végig alkalmas tupizai buszra vadászva, amíg rám nyelvtudás híján csak a csomagfelvigyázó szerep jutott. Egy padon ülve bámultam buszállomás kaotikus forgatagát, amikor egy velem nagyjából egykorú fiatal lány megszólított. Hamar kiderült, ők is ketten vannak, és hasonló cipőben járnak, mint mi: útitársakat keresnek a Tupizából induló túrájukhoz. Karen és Etienne Quebec-ből, Kanada francia nyelvű tartományából jöttek. "E.T., azt könnyebb kiejteni', segített Etienne a bemutatkozásnál, majd az ujját az ég felé emelve hozzátette, "E.T., aki hazatelefonál!" :) Hirtelen mást nem is tudtunk meg róluk, de mivel szimpatikusnak tálaltuk őket, ráálltunk a közös utazás ötletére. Akkor meg nem tudtuk, hogy annyira bejön mindenkinek ez a négyes, hogy még a terveinket is úgy alakítjuk, hogy minél több időt tölthessünk együtt.

Karen és Etienne még Argentínában találkoztak néhány francia utazóval, akik Bolíviában már megjártak a sósivatagot és melegen ajánlották az irodát, amelyikkel utaztak. Tupizába érkezve nem is vesztegettük az időnket. Már az első szállás jónak tűnt, így rögtön neki is vághattunk a városnak, hogy végighallgassuk az utazási irodák ajánlatait. Általában az ár, a kínált szolgáltatás és nem utolsósorban a szimpátia alapján döntünk valamelyik iroda mellett, de ilyenkor illik minél több ajánlatot meghallgatni. Most valamivel könnyebb helyzetben voltunk, mert már volt egy esélyesünk, és csak össze kellett hasonlítanunk az ajánlatát a többiekével. Mivel mindenki többé-kevésbé ugyanazt a programot kínálta, és pont a kinézett utazási iroda, az Alexander Adventure Travel volt a legszimpatikusabb, nem kellett nagyon sokáig keresgélnünk, náluk fizettünk be a dzsiptúrára. Sajnos az eredeti koncepciónk, a jó alkupozíció nem jött be, mert az árat nem tudtuk lejjebb tornászni, de mivel így sem volt olyan észveszejtően drága, ezért nem is nagyon bántuk a dolgot. Már csak azt kellett eldöntenünk, mikor induljunk. Moncs időt kért, még a hideg felföldi éjszakák előtt szerette volna kifeküdni az előző napokban összeszedett megfázását, ezért egy napot toltuk az indulást.

Hárman befizettünk másnapra egy három órás lovaglásra. Moncs némi élelemmel és itallal felszerelkezve a szállóban regenerálódott, míg mi a nyeregben zötykölődtünk. Szép helyre mentünk, olyasmi völgyben poroszkáltunk a lovakkal, mint amilyenek Humahuaca környékén voltak. Jópofa ez a lovaglás, az egyetlen baj vele, nehéz közben fotózni. Persze így is elcsattintottam vagy száz kockát...

Tupizai lovaglás: Térkép Képtár

Első nap

Harmadnap reggel teljes menetfelszereléssel tömörültünk az utazási irodánál. Az iroda előtt már állt egy terepjáró. "Toyota Land Cruiser - ez jó kocsi" - állapítottam meg magamban. Azt még nem tudtam, hogy ez a típus annyira bevált itt, hogy MINDEGYIK túraszervező ilyen kocsit használ. Volt olytan szállásunk a négy nap alatt, amikor vagy hatvan ugyanolyan autó sorakozott egymás mellett!

A kedves hölgy az irodából, akinél előző nap megvettük a túrát, bemutatta a sofőrünket, Alexandrót, és a szakácsnőnket, Amaliát. Később kifaggattuk Alexandrót, a csinos hölgy az irodából a felesége, az iroda pedig a családi vállalkozásuk. Még segítettünk felpakolni a felszerelést a kocsi tetejére, majd amikor már a nagy zsákjaink is rendesen lekötözve és ponyvával letakarva a tetőn voltak, indulhattunk.

Először egy szép, vörös homokkősziklákkal teleszórt völgyben kapaszkodtunk fel 4200 méterig, majd onnan kb. szintben haladtunk befelé a felföldön, az Altiplanón. A hegyeken és a völgyeken kívül aznapra nem volt más látványosság a programban, de azért így sem unatkoztunk, gyönyörű tájakon haladtunk keresztül.

Az Altiplano egy hatalmas kiterjedésű felföld az Andok középső részén, amely magába foglal részeket Chile, Argentína, Bolívia, Peru és Ecuador területéből is. A tibeti fennsíknál valamelyest kisebb és alacsonyabb, átlagos magassága 3300 méter. A nyugati felét aktív vulkánok, keletre a nedves Amazon-medence határolják, délnyugatra tőle a föld legszárazabb régiója, az Atacama-sivatag fekszik. Mi a magasabbik felén jártunk, olyan 3800 és 4800 méter között csavarogtunk.

Estefelé több jeges folyón is átkeltünk, az egyik ezek közül vagy 20 méter széles és fél méter mély volt! Itt vagy egy fél percig gondolkodtunk, merre tovább, majd nekivágtunk. Ahogy lassan döcögtünk a mederben, a kocsi alját jég karcolta, víz szivárgott be az ajtókon, csak reméltem, hogy nem akadunk el, és nem a kell fejlámpa fényénél a térdig, combig érő jeges vízben tologatnunk az autót! Szerencsére Alexandro remek sofőrnek bizonyult, minden gond nélkül értünk a szállásra este 8 körül.

Közösen döntöttünk a sötétbe nyúló autózás mellett. Az eredeti tervek szerint már 5 óra felé megérkeztünk volna a 4200 méteren fekvő szállásunkra, de mi helyette a 3 órával arrébb, és 400 méterrel lejjebb levő falut választottuk. Ez azt jelentette, hogy reggel három órával tovább alhatunk, hajnali 5 helyett elég 8-kor indulni! A másik előnye az alacsonyabban fekvő szállásnak, hogy melegebb a klímája. Minden relatív, a szobánkban reggel 3°C fokot mértem, az udvaron -15-öt. Éjszakára -18°C fokot saccoltam. Alexandro szerint a másik szálláson ennél sokkal hidegebb lett volna!

Amália este és reggel is bőséges lakomát varázsolt elénk, ami már önmagában is elismerésre méltó volt, de amikor megláttuk, hogy milyen körülmények között dolgozik a „konyhában”, erőfeszítése még nagyobbra nőtt a szemünkben!

Alexandro még útközben mondta a rossz hírt, miszerint egy nagy és erős hidegfront van most Dél-Amerika fölött, ami a szokatlanul hideg időjárást okozza. Emiatt havazott Buenos Airesben, nem kis szenzációt okozva a helyiek körében. A TV vagy fél órán át mutatta a behavazott parkokat, a csúszkáló kocsikat és az önfeledten hógolyózó portañerókat. Itt a felföldön ez azt jelenti, hogy befagynak a lagúnák, és a flamingók másutt keresnek költőhelyet és táplálékot. Alexandro egy héttel korábban a Színes-lagúnában kilenc flamingót számolt össze, ahol az évnek ebben a szakában tízezer szám szoktak lenni.

Klikk: Térkép Képtár

Második nap

A második nap reggelén elhaladtunk 3 tó (lagúna) mellett; az egyikben, a Tollpa nevűben nátrium karbonátot, szódát bányásztak. Még ebéd előtt elszaladtunk megnézni az 5960m-es, hófödte Licancabur-vulkán lábánál fekvő Zöld-tavat (Laguna Verde). A magas ólom-, kén-, arzén- és karbidtartalmú víz gyönyörű zöldeskék színű, és - az LP szerint - csak -55°C alatt fagy be. Mikor ott jártunk, a tó sekélyebb része be volt fagyva, pedig még -10 fok sem volt! ;) A víz természetesen mérgező, élővilág nincs benne.

A Zöld-tóhoz vezető út szivárványszínű hegyek és Salvador Dali kövei mellett vezetett el. A látkép tényleg olyan, mintha szépre festett hegyek tövében a domboldal el lenne gereblyézve, és arra gondos aprólékossággal hatalmas köveket helyezett volna el a mester maga. Szürreális! ;)

Az ebédet a Chalviri sósivatag szélén, a Polques nevű termálforrás mellett töltöttük el. Ebéd után ejtőztünk egy kicsit a parányi, 30°C-os vízzel teli medencében. Az öltöző valamilyen rejtélyes oknál fogva zárva volt, a jeges, metsző szélben való törölközés és öltözés több volt, mint frissítő; a legrosszabb Széchenyi-fürdős, külső medencés, téli emlékeimen is túltett! :) Moncs nem élvezhette velünk a fürdés örömeit, sajnos nem tudott kilábalni a megfázásából - amíg mi pancsikoltunk, ő lazásan feküdt a kocsiban.

A délutáni program a 4850m-en fekvő Sol de Manana nevű gejzírmező meglátogatása volt. (Sol de Manana=A holnap Napja? - mit akartak ezzel mondani? Vagy elveszett a jelentés fordítás közben? :) ) A néhány futballpályányi területen kis medencékben, lyukakban, apró kis kürtőkben változatos állagú iszap fő. Valamelyik katlan élénken fortyog, más csak fáradtan bugyborékol, megint másik egy méterre is fel-felköpi az iszapot. Kénes gőz mindenütt, mintha a pokol konyhájában járkálna az ember. Szerencsére fakanalas ördögkukták helyett csak lelkesen kattogtató turisták kerülnek elő a következő kénköves gőzpamacs mögül. Az egyik emberderék-vastagságú lyukból folyamatosan süvöltve tör elő a kénes gőz, zavarba ejtő alaphangulatot teremtve ezzel a helynek.

A nap utolsó látnivalójához a Színes-tóhoz (Laguna Colorada) alkonyatkor érkeztünk. A 4278m-en fekvő 60 km2-es tó a legmélyebb részén is csak 80 cm-es. A tó vizét a benne elő alga- és planktonfajták mélyvörös színűre festik, a partvonalat a kicsapódott magnézium, bórax, gipsz és szóda színezi hófehérre - ez adja a hátterét a milliónyi rózsaszín flamingónak. Ez lehetett volna a prospektusban, ha lett volna ilyen, és ezt láthattuk volna a valóságban is, ha nincs ez a nagy hideg. A tó egy része be volt fagyva, a meg folyékony, de hideg vízben az algák és planktonok nem tudtak annyira elszaporodni, hogy mélyvörösre fessék a vizet, és hogy elég tápanyagot kínáljanak a flamingóknak. Szerencsénkre az Alexandro által jósolt 9 flamingónál több volt (olyan 100-150-en lehettek), de persze az ilyenkor szokásos több (tíz)ezernél jóval kevesebben voltak. Azért nem panaszkodhatom, született néhány közeli flamingófotó.

Klikk: Térkép Képtár

Harmadik nap

A harmadik nap reggelén először a Kőfát (Arbol de Piedra) látogattuk meg. Ez a furcsa, fa formájú szikla a környék legjellegzetesebb képződménye, szinte minden prospektuson szerepel. Miután kifotóztuk magunkat a kőfánál és a környező „sziklakertben", indultunk is tovább. Újabb három lagúna következett egymás után. Ezek közül a legutolsó, a Büdös-tó(?) (Laguna Hedionda) volt a legérdekesebb, mert ebben nagyon közel a parthoz flamingók legelésztek. Volt köztük néhány fiatalabb is, szürke tollazattal. Olyanok ők, mint a hattyúk, a rút kiskacsából lassan válik gyönyörű felnőtt madár!

Három flamingófajta táplálkozik az Altiplano 5000m magasan fekvő jeges tavaiban. Kifinomult és bonyolult (emésztő)rendszerük segítségével szűrik ki a táplálékot az erősen lúgos és sós vízből. Algát és moszatot szűrnek ki a vízből úgy, hogy a húsos nyelvükkel, mint egy dugattyúval, másodpercenként többször vizet szürcsölnek be, és préselnek ki a csőrükből; a miniatűr táplálékdarabok a csőrben levő hajszálvékony szűrőkön akadnak fenn.

Az ebédünket egy működő vulkán közelében, egy bizarr formákat felvonultató (persze már kihűlt) lávamezőn fogyasztottuk el. Délutánra nem maradt más program, mint a sómező megközelítése. Megálltunk egy fél órára egy pici kis faluban, de úgy döntöttünk, érdemesebb továbbmenni egy másik faluig. Tényleg megérte a plusz fél órás autózás, mert egy valódi sóhotelben aludtunk a sósivatag szélén! Sótéglákból voltak a falak, sóból voltak az ágyak, a székek és az asztalok is! Vicces volt!

Klikk: Térkép Képtár

Negyedik nap

Aznapra már tényleg nem maradt más, mint a sósivatag! Reggeli után felkerekedtünk, és fél óra múlva már a sómedence teljesen sík (épp csak egy picit bordás) felületén robogtunk. Vicces volt, ahogy minden tereptárgy híján Alexandro a vezetőülésből hátrafordulva hosszú másodpercekig magyarázott nekünk, amíg az autó nyolcvannal robogott a semmibe… Igazából, amit én sivatagnak hívok, az egy tó, aminek a medrében kb. 40 méter vastagon só fekszik. A vízszint a száraz évszakban kb. 5 centivel a felszín alatt van, egy-egy lyukban ez tökéletesen látszódott. A nedves évszakban a vízszint 5-20 centivel a sóréteg fölé emelkedik. A rezzenéstelen vízfelszín ilyenkor olyan, mint egy nagy tükör, káprázatos látvány. A sós víz erősen korrózív, ilyenkor elég gyakran meghibásodnak az autók a tavon.

A szemnek nincs itt semmilyen kapaszkodó – a végtelen perspektívát felhasználva vicces képeket lehet csinálni. Kicsit elhülyéskedtünk ezzel, aztán következett az ebéd. A sót természetesen a földről csippentettük és szórtuk az ételre! :)

Meglátogattuk még a kaktusz borította Incahuasi-szigetet a sósivatag közepén. A szigeten növő trichoreus kaktusz egy centimétert nő évente. A legnagyobb példány több, mint 12 méteres, vagyis 1200 éves…

Még hátravolt egy másik sóhotel meglátogatása (a mienk, amiben aludtunk, szebb volt!), majd kora du. megérkeztünk Uyuniba. Búcsút vettünk kedves vezetőnktől és szakácsnőnktől, és elindultunk szállást kajtatni a városban.

Klikk: Térkép Képtár

Új blogkülalak meg minden

Helló nyaralók és dolgozók!

Kicsit átfabrikáltam a blogot, remélem tetszik! Nekem igen, már szavaztam is rá, mert azt is lehet! Kíváncsi vagyok, hogy a "népes" olvasótábor hány szavazatot hoz össze! :)

Más. Úgy látszik, rajtam kívül mindenki lehangolónak érezte a legutolsó argentin írásomat, pedig higgyétek el, azért nem volt olyan rossz ott lenni! ;)) Van még a tarsolyomban egy-két írás ottanról, igyekszem... De addig is:

Az Iguazú-vízesés - A gleccser után a másik kedvenc vizes kalandunk. Lehengerlő!

A cipő - a gatyás kaland után egy másik ruhadarab kálváriája. Nyugodjék békében!

Húsz perc kultúra - Ha akarsz, sem mindig tudsz művelődni. Rövid írás egy csodálatos jezsuita birtokon tett villámlátogatásunkról... :))

Mégmás. Safi és Macs már rég csak a Földvarázsra nyomja, de most el is köszöntek tőletek egy bejegyzéssel (Búcsú).

üdv
labanc

Búcsú

Sziasztok!

Mivel már több, mint három hónapja Labancéktól külön utazunk, és úgy tűnik ez így is folytatódik egy darabig, arra gondoltunk, hogy ideje elköszönnünk azoktól az olvasóktól akik csak a Salamonma-n követik kalandjainkat. Köszönjük az eddigi figyelmet!
Azok pedig, akik a mi tapasztalatainkról, élményeinkről is szívesen olvasnának, ezt megtehetik a Földvarázs blogunkon, ahonnan az egyelőre csak a rengeteg Argentin látnivalóról összeállított fényképalbumunk is elérhető.
Üdv,
Safi és Macska

Kutyu

Klikk: Térkép

Az Argentína észak-nyugati csücskénél található La Quiaca nevű határátkelő városaknak (akár csak a határ túloldalán fekvő bolíviai Villázón társának) igen rossz híre van. Pénzváltóban kapott hamis pénzek és hirtelen köddé váló hátizsákok teszik nap mint nap izgalmassá a határátkelés amúgy unalmas adminisztrációs perceit.

Ezen információk birtokában kellő körültekintéssel közelítettük meg a határátkelőt. Attól néhány méterre azonban rövid időre letáboroztunk, hogy útikönyvünk segítségével még az átkelést megelőzően megtervezhessük az elkövetkezendő néhány óra teendőit. A nagy hátizsákot a hátamról letornászva a korlátnak támasztottam, majd jómagam is elékuporodtam. Hátamat a nagy zsáknak döntve, a kis zsákomat pedig a térdemnek támasztva kezdtem hozzá az olvasáshoz. Ákos eközben elővette a már néhány napja magunkkal húrcibált sajtot és szalámit, és jóízű falatozásba kezdett.

Egy perc sem telt bele és már ott is volt a kutyuli. Ákostól egy méterre megállt, majd farkát csóválva szelíden kérlelő szemekkel nézett fel rá. Ezeknek a kutyáknak egyszerűen nem lehet ellenállni – állapítottuk meg már korábban is. Végtelenül szelídek és visszafogottak, nem követelnek, csak kérnek... és azt is méltóságteljesen. Ákos nem is kérette magát sokáig: a sajt és szalámi jelentős része hamarosan gazdát cserélt.

Igen csak finom falatok voltak ezek egy ilyen viharvert kóbor kutyusnak. Szájat nyalogatva, hálás szemekkel köszönte meg az adományt, majd fogta magát és ő is mellénk heveredett. Bár volt körülöttünk hely bőven, ő mégis a térdemnek támasztott kis zsákot szemelte ki. Teljes súlyával neki, illetve nekem dőlt, egészen hozzápasszírozva engem a korláthoz. Nem haragudtam érte.

Így kuporogtunk ott édes hármasban már jó néhány perce, amikor egyszer csak ez a szelíd kutyus, mint akit darázs csípett meg, felpattant és iszonyatosan dühös ugatás és vicsorgás kíséretében nekirontott egy, a közelünkben őgyelgő helyi srácnak. A srác rémülten szökellt hátra és közben a kezében tartott táskát lengetve próbálta távol tartani magától a megvadult állatot. Végül csak a korlát mögé ugorva tudott szabadulni a félelmetesen csattogó fogsortól.

A jelenet megtorpanásra késztette az arra elhaladókat, de mi magunk is döbbenten, értetlenül néztünk egymásra. Aztán kutyusunk, mint aki jól végezte dolgát, visszatelepedett a táskámra. És ez volt az a pillanat, amikor megértettük! Ez az édes kis  teremtmény, a kapott falatokért cserébe testőrünkké szegődött, és az imént éppen a táskánkat védte meg egy gyanúsnak ítélt alaktól.

Hát én olyan hálás voltam neki, hogy csak na!!! Legszívesebben megsimogattam volna azt az aranybarna kis buksiját, hogy "Jó kutyus, okos kutyus!", de tekintve, hogy éppen az imént tépett majdnem szét egy helyi lakost – egy rakás másik helyi szeme láttára –, ez nem tűnt valami jó ötletnek.

Aztán újdonsült testőrünk kíséretében tovább indultunk a határ felé. Míg mi a papírmunkával bíbelődtünk a határőrség irodájában, ő türelmesen megvárt minket a bejárat előtt, majd szépen átkísért Bolíviába. Nem volt könnyes búcsú. Amint biztonságosnak ítélte a helyzetet, eltűnt a szemünk elől Villazon város forgatagában.

...és legvégül a pont az i-re

Klikk: Térkép Képtár

Az utolsó esténket egy kellemes vacsorával akartuk megünnepelni Humahuacában. Éppen indultunk volna a kedvenc éttermünkbe, amikor rájöttünk, hogy a másnapi buszjegyre is alig maradt pénzünk, nemhogy egy vacsira! Pénzt akartunk váltani, de nem tudtuk hol lehet ezt még így este 7 felé megtenni. A szállásadónőnket, Garciellát az utolsó két napban egy jó kedélyű, kopaszodó, ötvenes fazon helyettesítette, most is őt kerestük tanácsért pénzváltás ügyben. Szobájának ajtaja mögül zene szűrődött ki, óvatosan kopogtattunk, majd benyitottunk. A szállásadónk épp gitárral kísért egy fiatal táncos párt. A táncból csak néhány mozdulatot sikerült elcsípnünk, de az elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünket. Miután elmagyarázták, merre tudnak váltani nekünk, elmondták, hogy a ma esti fellépésükre próbálnak, ami az egyik helyi bárban lesz - ha van kedvünk, nézzünk be!

Megköszöntük a tanácsot és az invitálást, majd elindultunk a varosba. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy a vacsora-internet-bár hármasból csak kettő fér bele az estébe. Hosszas tanácskozás után az internetet toltuk (akkor még nem tudtuk, hogy majd egy hétre). Győzött az éhség és a kíváncsiság. A vacsi után aztán elindultunk megkeresni a bárt. Hat, eléggé a külvárosi részben volt, ami a helyi viszonylatban ugyan csak 5-6 háztömbnyi távolságot jelent a központtól - de éppen eleget ahhoz, hogy majdnem feladjuk a keresést a rosszul kivilágított, néptelen utcákon. Aztán csak meglett szerencsére: egy ház mögötti udvaron bújt meg a kis szórakozóhely.

Belepve egy kitűnő ízléssel és nem kevés művészi hajlammal berendezett kedves kis helyiség fogadott minket. Az egyik végén, a színpadon épp a házigazdánk hangolt, a másik végén egy bárpult, a kettő között néhány asztal. Velünk együtt is alig voltunk tízen nézők a helyiségben, szinte családias volt a hangulat. Éppen kikértünk egy kancsó bort és egy szódát, mikor kezdődött is a műsor első része: a házigazdánk zenélt együtt két fiatal szimpatikus sráccal. Argentin és bolíviai folklór gyökerű dalokat adtak elő sajátos értelmezésben és hangszereléssel. Teljesen odáig voltunk, kitűnően játszottak! A számok közötti felkonfok egyikében - a családias hangulatot erősítendő - be is lettünk mutatva a közönség többi tagjának. Ezek szerint csak mi voltunk idegenek! :)

A műsor második részében a fiatal pár tancolt, az együttes kísérte őket. A tánc stílusában volt némi Chamame, az Argentína északi részén elterjedt helyi tánc, egy kis Salza és némi bolíviai-argentin néptánc keverák. Nekem csak egyszerűen tündértáncnak tűnt. Rendkívüli módon élveztük a show-t.

A következő szünetben megérkezett egy amerikai egyetemistákból álló nagyobb csoport, akiket a harmadik rész végén nem volt nehéz a táncosainknak bevonniuk egy kis össztáncba. Jó kis buli kerekedett!

Hajnali egyre elfogyott a második kancsó bor is, én meg már a pultnál köszöngettem a táncosoknak és az együttes tagjainak a kitűnő előadást. Akadozó nyelvvel, angolul próbáltam megtudakolni, mi volt az a különleges zene, ami a szünetekben CD-ről szólt - egy hasonlóan jó állapotban levő lány próbált nekem segíteni a spanyolra fordítással. Végül csak összeraktuk: az Humahuaca Triót hallottuk.

Ezalatt Moncs megint extázisig szeretgetett egy aranyos helyi kutyust. A derek középtermetű eb olyannyira elalélt Moncs kényeztetésétől, hogy a végén nem bírt magával, és a székeken és asztalokon keresztül az ölébe mászott. Az itteni szabados, szinte rideg kutyatartást tekintve ez nagy eseménynek számított, fényképezték is őket rendesen! :) Aztán a másnap kora reggeli buszindulás miatt nem maradhattunk tovább - elköszöntünk, és hazabotorkáltunk a hűvös éjszakában.

Argentína szépít

Kalandos volt az idejutás, menet közben kellett módosítanunk az útitervünkön. Cordoba után két nemzeti parkot is meg szerettünk volna látogatni, mielőtt Saltába érkezünk. Hát ebből nem lett semmi! Cordobában felszálltunk az éjszakai buszra, amivel másnap reggel 8-ra értünk San Juanba. Ott próbáltuk kideríteni, hogy mennyiből tudjuk kihozni ezt a két kis kirándulást – kiderült, hogy csak nagyon sokból. Vagy talán kevesebből, ha a 2 nap helyett minimum 4-et szánunk rá... Szóval osztottunk, szoroztunk és arra jutottunk, hogy nem ér ez nekünk ennyit. Úgyhogy inkább vettünk gyorsan buszjegyet még aznap estére Saltába, a következő célpontunkba, sok száz kilométerre északra. Ismét egy buszon töltött éjszaka következett. Másnap du. 2-re érkeztünk meg – csak hát már a buszon kitaláltuk, hogy tulajdonképpen Salta sem érdekel bennünket annyira… Szóval, ahogy megérkeztünk, felpattantunk egy még északabbra levő kis faluba, Humahuacába (e: umauaka) tartó buszra, ahová este 9-kor már meg is érkeztünk… Találtunk egy helyes kis szállást, megvacsiztunk egy hangulatos kis családi étteremben, majd másnap reggel 10-ig aludtunk. Rendesen ki voltunk purcanva a 3 napos ide-oda utazgatás után…

De nem csak ez a 3 nap tett be, egyfajta fásultság vett rajtunk erőt. Megfejtettük az okát: mióta megérkeztünk Argentínába, rendesen nyomtuk, hogy a tervek szerint haladjunk. Sehol sem álltunk meg 1-2 napnál hosszabb időre, és akkor is egyfolytában mászkálgattunk, kirándultunk stb. Mondjuk az elmúlt lassan 9 hónap során is végig ezt csináltuk, de olyan klassz helyeken jártunk, hogy az újabb és újabb élmények elnyomtak bennünk a fáradtságot. Viszont Argentína, akármilyen szép is, valahogy nem adott olyan sokat, mint az eddigi országok, nem annyira jellegzetes, nem annyira inspiráló. Szóval győzött a fáradtság! (A nem inspiráló helyek közé még véletlenül sem sorolnánk az ország délnyugati részén található gleccsereket, Buenos Airest és az Iguazú-vízesést! Az mindednképpen az ország mellett szól, hogy egyáltalán nem szezonban voltunk itt, emiatt sokszor volt rossz idő, és emiatt nem tudtuk meglátogatni a Tűzföldet és a chilei határnál húzódó Tóvidéket sem, amik pedig az ország legnagyobb látványosságai közé számítanak.)

Szóval elhatároztuk, hogy megállunk egy pár napra, és kivesszük az "éves szabinkat"! :)) A legjobb helyet választottuk erre! Argentína észak-keleti csücske teljesen más, mint az ország többi része, egyszerűen meseszép! Humahuaca városka utcáját róva, meg is állapítottuk, hogy négy hét után végre megérkeztünk Dél-Amerikába! Pont olyan, amilyennek akartunk: hangulatos, poros, színes, indián arcokkal teli… Szóval itt asszem végre megkaptuk, amiért jöttünk! újra feltöltődtünk, hogy ugyanazzal a lelkesedéssel tudjuk folytatni a világjárást, mint eddig! :))

Sokszor az útikönyvünk által szépnek vagy elragadónak tartott városokban semmi szépséget vagy bájt nem tudunk felfedezni. Most azonban megegyezett a véleményünk az LP írójával: a színes hegyek körbefogta hosszanti völgy és a benne megbújó falvak, köztük a szállásadó településünk, Humahuaca, tényleg elbűvölő, amik között kóborolva naponta új csodákat felfedezhetsz fel.

A kirándulások és a képek:

Az első néhány napban csak Humahuacában és a környékén barangoltunk, szoktuk a magasságot (2936m). A város középső fele szép rendezett, a külső kerületek már porosabb jellegűek. Egyik délután elnéztünk a Fehér Szikla (Pena Blanca) nevű kilátóhoz.

Klikk: Térkép Képtár

Elkirándultunk a szomszédos kis faluba, Uquiába, aminek a büszkesége egy nagyon szép kis 17. századi templom, és a falu határában levő Kisasszonyok-völgye (Quebrada Las Señoritas) nevű hely, ahol lenyűgöző vörös homokkő sziklaképződményeket csodálhattunk meg.

Klikk: Térkép Képtár

Meglátogattuk az egyik, 50km-re, egy mely völgyben fekvő festői kis falut, Iruyát (2730m) - már maga a kétszer 3 órás út megérte! Sajnos olyan képet, mint a képeslapon volt, nem sikerült csinálnunk! :)

Klikk: Térkép Képtár

Az utolsó kirándulásunk célpontja egy, az Humahuacához hasonló kicsit turistás, de rendezett Tilcara volt. A varosban egy nagyon jó régészeti kiállítást néztünk meg az indián kultúrákról, majd felmásztunk a város határában fekvő, a Colombus előtti időkből származó erődítményhez (El Pucara). Az erődöt elég jól helyreállítottak, de azért elkelt hozzá némi képzelőerő. Sokkal jobban lenyűgöztek minket a romok között a kaktuszok és a kilátás.

Az erőd tövében egy kis elkerített részen néhány szelíd lámát és egy agresszív guanakót fényképezhettünk. A lámák háziasított állatok, amíg a guanakók védettek és vadon élnek. A guanakó majd szétszedte a kerítést, ha közel mentünk, és az sem hatotta meg, hogy szedtem neki egy kis füvet - hálából ezután füves nyállal köpött le. :))

Tilcarából taxival mentünk a szomszédos Maimara faluba, amelynek temetője és a falu mögötti, festőpalettára emlékeztető sziklafal képezi a helyi látványosságot.

Klikk: Térkép Képtár

Mindennapi küzdelmeink

Kezdünk fáradni itt Argentínában. Na nem az utazásba, mert az kényelmes és gyors, hanem az életünket naponta megkeserítő apró bosszúságokba. Nem mondom, hasonló hülyeségeket láttunk már szerte a világban, de itt hatványozottan van több belőlük, látnivaló jóval kevesebb, így nincs, ami kárpótoljon.

Mintha minden jobb napokat is látott volna az országban, és mintha ezek romjain élnének a helyiek. A gazdaság az ezredforduló előtt szárnyalt, a pesót egy az egyben váltották az amerikai dollárral. Aztán 2001-ben némi pénzügyi machináció eredményeképpen összeomlott a gazdaság. A pénz értéke a negyedére csökkent, és azóta is csak 1:3-ra sikerült megerősödnie a dollárhoz képest, ami a dollár gyenge szereplését figyelembe véve nem olyan nagy szám. Rávilágít az itteni közállapotokra az a tény, hogy az előző elnök, Menem, akit az emberek a mai napig a felelősnek tartanak a gazdasági bukásért, és aki ellen évekig nemzetközi elfogatóparancs volt érvényben (amit szövetségi ügyészség csak mostanában ejtett), és akinek sikkasztás és adócsalás gyanúja miatt még bíróság elé kell állnia – nos, ez az ember indul a 2007-es elnökválasztáson!

Szóval a gazdasági helyzettel meg lehet magyarázni, hogy miért van az, hogy a legjobb helyeken levő éttermek vécéje is olyan, mintha 2001 óta nem nyúltak volna hozzá (a takarítást is beleértve), de a pénzen kívül egy csomó minden csak hozzáállás kérdése. Pl. én elfogadom, hogy a spanyol az világnyelv, és aki egy világnyelvet beszél, az minek tanuljon másikat :P, de hogy egy utazási irodában szinte felháborodva utasítsák vissza a kérdésemet az esetleges angol nyelvű kommunikációval kapcsolatban, az már megdöbbentő. A múzeumoknak is csak kis részében vannak angol feliratok, pedig a tapasztalataink szerint több külföldi jár oda, mint argentin!

Itt valahogy a jegybank sincs toppon. Nincs elég aprópénz az országban. Ez Buenos Airesben volt a legfájóbb, ahol a buszok viszont csak apróval mennek, az automata nem fogad el mást. Aprót szerezni viszont nehéz feladat. Minden újságos standon, trafikban kint van a felirat: „Pénzt nem váltunk”! A visszajárót gyűjteni nem könnyű, ugyanis a kávézókban, taxikban stb. illik otthagyni az aprót. Volt úgy, hogy inkább kilométereket gyalogoltunk, mintsem hogy megvegyük a harmadik csokit a visszajáró fillérekért.

Szállások. Reggel hatra érkeztünk az egyik jobb napokat látott (ma már inkább szocreál jellegű) hotelbe. Az éjszakai portás fiatal srácot úgy csengettük ki az ágyból, elég kómás volt szegény. Mutatta a szobát, és amikor kérdeztük mennyi, 60 felelte… vagyis nem, 50. Még háromszor rákérdeztünk, biztosan 50-e a szoba, nem per fő stb. Annyi, annyi, nyugtatott meg, majd begyógyult szemekkel beírt minket az előző napra. Ez persze csak akkor derült ki, amikor fizetni akartunk az utolsó napon, és a néni mindenáron 3 éjszakát akart nekünk elszámolni. Fel is hívta a másik portást, hogy tényleg kettő-e az a két éjszaka, de a kulcsemberrel, a sráccal nem beszélt, így nem tudtuk tisztázni magunkat. Végül morogva elfogadta a két éjszakáért járó pénzt. Azt azért még hozzátette, hogy így is, úgy is jól jártunk, mert általában 90-ért szoktak kiadni egy szobát… Most én érezzem magam szarul, mert nem beszéli meg az alkalmazottjával, hogy mennyiért is lehet kiadni egy szobát?! Meg hogy nem tudja/akarja felhívni mobilon, és tisztázni a félreértést? Rajtunk kívül amúgy még ketten laktak a 15 szobás szállodában, szívesen megkérdeztem volna őket, hogy ők 90-et fizettek-e?

Máskor az interneten foglaltunk szobát 3 napra. Távozáskor megint csak isten bizonyra kellett erősködnünk, hogy mi mind a 3 napra kifizettük az előleget, és hiába szokott mindenki csak 1 napra befoglalni, mi bizony 3 napra tettük! Miért nem lehet ezt ellenőrizni valamilyen rendszerben? Már úgy voltam vele, hogy félretolom a lányt a számítógéptől, és megmutatom neki az elektronikus számlát a saját levelesládámban!

Sok minden szinte a fejetlenségig szervezetlen. Rengeteg busztársaság bonyolítja le ezt a hatalmas forgalmat szerte az országban, de nincs egy központi menetrend, még az adott városra sem! A jegyirodák mindig egymás mellett vannak a buszpályaudvarokon, és mindegyik társaság kínálja a maga célállomásait és indulási időpontjait. Bár van egy központi felügyeleti szervük, de ennek tevékenysége kimerül a panaszkezelésben és esetenként egy-egy lepukkant információs pult fenntartásában – egy fél A/4-es oldalnyi menetrend összeállítására már nincs erejük! Ezért van az, hogy ha busszal akarsz eljutni valahova, a pályaudvaron mindegyik társaság irodáját végig kell járnod, és megtudakolnod, mikor indítanak járatot a célod felé. Szerencsére a feliratokból általában kiderül, hogy az adott iroda hova szállít, így neked már csak a mikort kell megkérdezned. Városonként általában 15-40 jegyiroda van, de Buenos Aires-ben a központi pályaudvaron ez a szám kilencvenvalahány… Na jó, ott annyit segítenek, hogy régiók szerint csoportosítva vannak. :)

Most legutóbb Cordobában megörültünk, mert a szállásunk kínált jegyárusítást a nagyobb városokba: hurrá, nem kell kizarándokolnunk a pályaudvarra, és a szokásos kanosszát végigjárni! Persze amikor foglalni szerettünk volna, kiderült, hogy a kompjuteres rendszer éppen nem működik… Amikor végül megveszed a jegyet, akkor arra az van írva, hogy a busz a 3A9 számú peronról indul – egy olyan buszállomáson, ahol egyesével növekedve 1-től 40-ig vannak számozva a peronok… Semmiben sem lehetsz biztos.

Apró hülyeségek:
· A jegyvásárlásnál szépen leírják, hogy Moncs vega kaját kér, aztán a buszon csak néznek a srácok, hogy mit is akarunk tőlük. Már tudjuk, hogy nincs vega menü, csak viccből próbálkozunk, hátha egyszer... :)
· A gyönyörűen felújított, 400 éves műemlék épület elé egy méterrel be van betonozva egy oda semmilyen módon nem illő, modern utcai lámpa – ami persze nem világít.

· A buszokon a filmeket sokszor hang nélkül adják. Minden ülésnél van viszont fejhallgató aljzat (a legmodernebb buszokra gondoljatok!), de ezek nem működnek.
· Az 50 és a 25 centávós érme szinte megszólalásig hasonlít egymásra, mindig forgatnod kell őket, hogy látsszék az írás, különben gőzöd sincs, mennyit fizetsz.

· A bevált internetes („globális”) progik nem működnek erre az országra. Az időjárás-jelentés napos időt jósol akkor is, ha kint szakad az eső, vagy 15 fokkal van hidegebb, mint az előre jelzett. A naponta frissülő valutaváltóm vagy 20-25%-kal felülértékeli a pesót a valódi értékéhez képest – szerintem ebben is a korábbi elnök keze van! ;)

Azt azért mindenképpen meg kell említsem, hogy az emberek többsége itt is nagyon kedves és segítőkész. Nem is velük van gond, hanem a rendszerrel.

Asszem nem kéne mellre szívnom ezeket az apró bosszúságokat, ez Dél-Amerika. Ezek után azért kíváncsian várom Bolíviát és Perut… :)))