Salento és a Cocora-völgy

Lustán hullámzó dombok, kellemesen meleg klíma, buja, zöld növényzet – hát igen, a Zona Cafeterában, a Kávé Zónában vagyunk Kolumbia közepén. Ez a néhány megyényi terület, az ország területének alig 1%-a adja a az ország kávétermésének a felét. A sajátos aromájú, kitűnő kolumbiai kávé nem csak belföldön népszerű; a legnagyobb külföldi rajongói az USA, Svájc, Németország, Hollandia és Japán. A kávé (a kokain után ;) ) Kolumbia második legnépszerűbb agrár-exportterméke… :))

Két okból választottuk Salentót: egyrészt mert ez az egyik legrégebbi kisváros a régióban, a főtér és a környező utcák gyönyörű állapotban maradtak meg. Tulajdonképpen ennyi is az egész kisváros a maga 3500 lakosával, akiknek a jó része a környező farmokon él. A helyiek csak a rövid utcák és a hosszú emlékek városának hívják Salentót. A másik ok, amiért idejöttünk, a néhány kilométerrel errébb fekvő Cocora­-völgy a csak itt honos, különleges viaszpálmákkal.

Miután felfedeztük és végigfényképeztük a kisvárost, egy környező kávéfarmra igyekeztünk, ahol a gazdák szívesen körbevezetik a turistákat az ültetvényeken, miközben elmagyarázzák a kávé készítésének lépéseit. „Dél- és Közép-Amerika országai nagy kávétermelő múltra tekintenek vissza. Világviszonylatban a kávé több mint felét Brazíliában és Kolumbiában termelik.” A kávét 1830 óta termesztik Kolumbiában, kizárólag a kényesebb, de annál finomabb arabica fajtát. „A frissen pörkölt kolumbiai babkávéból készült eszpresszó testes, élénk aromájú és élénk savasság jellemzi.”

„Az érett kávégyümölcsöt kizárólag kézzel szüretelik.” A kávébokrok itt egész évben érnek, „a szedők kéthetente végigjárják az ültetvényeket, és csak a piros kávébogyókat szedik le.” Azon a kis farmon, ahol mi jártunk, vagy 15 napszámos dolgozik folyamatosan abban a néhány hónapos időszakban, amikor a bokrok megindulnak. A kávészemeket itt a nedves eljárással dolgozzák fel: „a kávébogyók húsát és babszemét gépi úton választják el egymástól, majd egy speciális, erjesztő folyadékban történő áztatási és mosási eljárással jutnak a nyerskávéhoz. Csak ezt követően kerül sor a szárításra, mely így csupán 5 napot vesz igénybe.” A nyers arabica szemek krémszínűek, később a pörkölés hatására kapják az általunk is ismert sötétbarna színt. Az egész kis túra végén természetesen kaptunk egy-egy csésze frissen főzött kávét, majd visszasétáltunk az egy órányira levő hostelünkbe, ami 120 éve még egy kávéültetvény lakóépülete volt.

Másnap korán felkerekedtünk a Cocora­-völgybe. Erre a kirándulásra Johanon kívül mellénk társult a hostelben megismert dél-koreai Jung (e: csáng) is. Először a helyi mindenes járművel, egy dzsippel vitettük magunkat a völgy bejáratához, ahonnan gyalog vágtunk neki a zöld alpesi legelőre hasonlító tájnak, azzal a különbséggel, hogy itt a fenyők helyett pálmafák nőnek az égig. Nem sokkal később már az eredeti növényzetben, vagyis esőerdőben haladtunk tovább. A túra félénél – még a dzsungelben – belebotlottunk egy kis farmba, ahol forró csoki és sajt mellett gyönyörködhettünk a kitett itatókra gyűlő kolibrikben. Különleges lehetőség volt ez a kis madarak megfigyelésére, ugyanis máskor, mint a méhek, virágról virágra repülnek, pikk-pakk eltűnnek az ember szeme elől. A kis kirándulásunk vége felé érkeztünk a völgynek arra a részére, ahol a legtöbb pálma él. Ez az 50-60 méter magasra megnövő pálma a világ legmagasabb egyszikű növénye, a sima, szürke törzsét viasz borítja, innen kapta a nevét. A nap pont kisütött, gyönyörűen megvilágította a csoportokban álldogáló pálmákat, amelyek tövében tehenek legelésztek, ezalatt az esős évszak baljós felhői adták a tökéletes hátteret. Festményre kívánkozó tájkép volt, csak a rövid időre eleredő eső tudott tőle elszakítani!

Meglehetősen sokan gyűltünk össze az aznapi utolsó, Salentóba tartó dzsipnél. Miközben azt latolgattuk, hogy fog az apró platóra felférni 10-15 ember, meg egyáltalán miért nem indul már, és fordul kettőt, addig az egyik turistabusz sofőrje odasétált hozzánk, és felajánlotta az üres helyeket buszán – a dzsipnél is olcsóbban. Egy perc múlva a buszon ültünk, a következő percben pedig már indultunk is. Nem kellet sok, hogy rájöjjünk, hogy az utasok szinte mind fiatal lányok, ugyanarról az egyetemről. Nekik ez a hétvégi kirándulás csupa buli, már követelték is hangosan a zenét. Miután elénekeltek néhány számot, a figyelmük felénk fordult: három szőke és egy keleti turista egy csoportban, meg még három angol az utolsó üléssoron! Öt per múlva azon kaptuk magunkat, hogy az egyik lány kamerával a kezében interjúvolt minket, míg eközben egyszerre három fényképezőgép vakuja villogott az arcunkba. Pillanatok alatt sztárokká váltunk! Annyira megilletődtem, hogy még lefényképezni is elfelejtettem a minket fotózó tömeget! Az egyetlen helyi srác nem volt ilyen szemérmes, mint mi, kedvesen elcsacsogott a lányokkal, akik szinte már az ölébe ülve fényképezkedtek vele. :)) Fél órával később épségben leszálltunk a buszról Salentóban.

Klikk: Salento Képtár Térkép
Cocora­-völgy Képtár

Forrás: A kávé története http://www.iosephinum.hu/noheader.php?showtype=print&page=cikkek&op=print&id=321
Babkávé variánsok http://www.kavezona.hu/babkave-variansok.html

Kolumbiai érdekességek

Házszámozás

Szinte az első dolog, amivel az ember szembesül, ha Kolumbiába utazik, az az utcák elnevezése és a házszámozás. Mindkettő kicsit szokatlan az európai szemnek, de ha megérti az ember, hamar kiderül, hogy ez az egyik legpontosabb és legátláthatóbb címzési rendszer a világon.

Az egész az utcanevekkel kezdődik: az észak-déli irányú utcákat Carrerának nevezik, a kelet-nyugati irányúakat Callénak. Az átlós irányban fekvő utcák már egy kicsit bonyolítják a helyzetet: Diagonalénak hívják őket, ha inkább kelet-nyugati irányúak, és Transversalénak, ha inkább észak-déli irányúak.

A számozással áll össze az egész rendszer logikája. Minden cím egy számsorozatot tartalmaz, amely meghatározza, hogy hol helyezkedik el az épület utcák között. Pl. a Calle 23 No 5-43 azt jelenti, hogy az épület a Calle 23-on van, 43 méterre a Carrera 5-től növekvő irányba, vagyis a Carrera 6 irányába. A Carrera 17 No 31-05-tel jelölt cím a Carrera 17-en van, 5 méterre a Calle 31-től növekvő irányba, vagyis a Calle 32 irányába.

Egy ilyen címzési rendszer mellett szinte nincs is szükség térképre, a címek nagyon könnyen megtalálhatók egy idegen városban is. Így aztán itt mindenkiből lehet taxisofőr! ;)

Chiva

Kolumbia első számú áruszállítási és közlekedési eszköze jó néhány évtizeddel ezelőtt még a színesre festett indiai teherautókra hasonlító buszféle volt – a chiva. A chiva egy teherautó, aminek a karosszériája teljes egészében fából készült, benne fapadokkal, amelyek mindegyike megközelíthető kívülről. A kocsiszekrényt teljes egészét részletekbe menően kifestették, az autó hátuljára egy nagy fő kép került. Külön szakma volt a chiva-festés Kolumbiában, amely kitermelte a maga művészeit is.

A chivák szállítottak mindent, ami befért az utastérbe: utasokat, árut, állatokat. Ha az utastér már megtelt, akkor a tetőn folytatták a pakolást és az utasok ültetését. Mára a chivákat jórészt kiszorították a buszok és a kamionok, de a vidéki piacok közelében még látni belőlük néhányat, ahogy utasokra várnak, majd megpakolva elindulnak a rázós földutakon az eldugott kis települések irányába. Manapság a chivák a felkapottabb helyeken, mint pl. Cartagenában, egyfajta szórakoztató egységként működnek: este városnéző buszként szállítják a turistákat. A megfelelő hangulatról az út alatt felszolgált ingyen ital és a helyi zenét játszó zenekar gondoskodik. :)Golyóálló öltözet Bogotából

Bogotában a Calle 70-en található az a különleges ruhabolt, ahol golyóálló bőrkabátot és bőrmellényt, késszúrásnak ellenálló inget, aknabiztos bakancsot, repeszeknek ellenálló takarót lehet kapni. Miguel Caballero 13 éve nyitotta meg a boltját 10 dollárnyi tőkével és egyetlen bőrkabáttal. Mára boltjai vannak Mexikóvárosban, Caracasban, Quitóban és Madridban, az éves forgalma meghaladja a 3 millió dollárt.

Caballero termékei nem olcsók, 200 és 2000 dollár között mozognak az árak, de azok, akik úgy érzik szükségük van az efféle ruházatra, örömmel fizetnek ennyit. A Bogotában székelő amerikai diplomaták például több mint egy tucat ilyen ruhát vásároltak már. A hazai helyzet rendeződése nem tett jót az eladásoknak, de Mexikóvárostól Bagdadig a külföldi kliensek körében egyre népszerűbbek ezek az öltözetek. Caballero vevői voltak Hugo Chavez venezuelai elnök, Álvaro Uriben kolumbiai elnök vagy éppen Spanyolország hercege.

Caballero büszke arra a marketingfogására, hogy minden új alkalmazottjával felveteti az egyik termékét, és rálő egy pisztollyal.

http://www.miguelcaballero.com/

Forrás: Lonely Planet Colombia

San Augustin őrei

„Végre megérkeztünk!” - örvendeztünk magunkban, ahogy a bevándorlási hivatal irodájának hátat fordítottunk. Az útlevelünkbe frissen bepecsételt dátumot tanulmányozva, megnyugodva vettük tudomásul, hogy elegendő időre kaptunk vízumot.

Johan (a holland srác, akivel akkor már második hete, hogy együtt utazgattunk), Kevin (egy amerikai srác) és egy kolumbiai párocska társaságában léptük át a határt. A kolumbiai srác rögtön magához is ragadta az irányítást, és mint tyúkanyó a csibéit terelgetett minket úticélunk felé az elkövetkezendő néhány órában. Taxiba pakolta az egész társaságot, Ipiales városában elvitt minket egy megbízható pénzváltóba, majd segített megvenni a buszjegyünket Pastóig. Mindezt kőkemény alkudozás kíséretében tette. „Aha, szóval ez errefelé is így megy” - vettük rezignáltan tudomásul. Nem Pasto lett volna az eredeti úticélunk, Popoyánba igyekeztünk. De későre járt már az idő és oda csak valamivel éjfél előtt érkeztünk volna meg. Mivel közbiztonság szempontjából az ország déli részének a mai napig elég rossz a híre, komolyan vettük a figyelmeztetést: „Ne utazz éjszaka!” Maradt tehát a 6 órányira lévő Pasto. Ott csak éjszakára maradtunk, másnap kora reggel folytattuk is utunkat Popoyan felé.

Azt hiszem, már ez alatt a buszút alatt beleszerettem Kolumbiába. Harsány zöld hegyek és völgyek váltogatták egymást a kanyargós úton, amit banánültetvények között megbújó egyszerű, bájos kis települések tettek olykor-olykor változatosabbá. Bár még messze jártunk a tengerparttól, már itt eluralkodott rajtunk egyfajta karibi hangulat. A melegen és a trópusi növényzeten kívül, valószínűleg a lengén öltözött, jórészt fekete bőrű helyi lakosok látványa, valamint a házikók és boltocskák ablakából felénk szálló latinos dallamok is közrejátszhattak ebben.

Mielőtt teljesen feloldódhattunk volna ebben a paradicsomi hangulatban, Popoyánba érkezve rögtön ízelítőt kaptunk a karib térség másik, különösen ebben az évszakban érvényesülő jellemvonásából is. A buszpályaudvarról kilépve olyan zivatar állta utunkat, hogy kénytelenek voltunk taxiba vágódni és azzal eljutni a pár száz méterre levő szállásig. Legújabb átmeneti otthonunk szerencsés választásnak bizonyult. Tiszta volt, kedves és az első állomása az úgynevezett hostel trail-nek, ami nem más, mint egy informális csoportosulása vagy egy tucat kolumbiai szállásnak, amelyek tulajdonosai egymás ajánlgatásával adják kézről-kézre a Kolumbiába vetődött utazókat.

Csak egyetlen napot töltöttünk Popoyan hangulatos, fehér házakkal szegélyezett, macskaköves utcácskáin, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy megszeressük azt. Kellemes indítása volt ez a kolumbiai tartózkodásunknak!

A következő állomásunk San Agustin faluja volt. Sokáig filóztunk azon, hogy vajon elmerészkedjünk-e odáig, ugyanis az már egy kicsit kívül esett az elődeink által kitaposott ösvényen. Vagyis, ez így nem teljesen igaz, hiszen a San Agustin által kínált arcehologia park kimondottan nevezetes látványossága az országnak. Arról van inkább csak szó, hogy ez a kitérő egy picurkát elkanyarodik azon régiók felé, ahol már számolni kell a gerillák jelenlétével, tehát indulás előtt ajánlott alaposan utána érdeklődni az aktuális állapotoknak. Mi is így tettünk, majd a hallottak alapján úgy értékeltük a helyzetet, hogy érdemes megkockáztatni.

Aznap reggel öten léptünk ki a szállásunk kapuján és indultunk el együtt San Agustin rejtélyes szobrai felé. Az ekkorra már állandó útitársunkká vált Johanon kívül még a határátkeléskor megismert amerikai Kevin és egy a szálláson megismert angol Kevin is velünk tartott. Amit feltétlenül érdemes tudni Kolumbiáról, az az, hogy nincsen fix ára a buszjegyeknek. Így aztán ahogy megérkeztünk a buszpályaudvarra, azzal a nyilvánvaló szándékkal szóródtunk szét a busztársaságok fülkéi között, hogy az ajánlataikat megversenyeztetve, a legjobb árat sajtoljuk ki belőlük. Remek pozícióban voltunk az alkudozáshoz, elvégre 5 fő, az egyenlő 5 buszjegy!

Nem sokkal később, zsebünkben a piszkosul lealkudott buszjegyekkel már fent is csücsültünk a San Agustin felé zötyögő, ütött-kopott buszon. Az út minősége nem volt olyan borzalmasan rázós, mint ahogy azzal az útikönyvünk írója rémisztgetett minket, de azért szó ami szó, meglehetősen girbe-gurba ösvényt sikerült ezeknek a kolumbiai gyerekeknek vájniuk a dzsungelben. A közel 6 órás út szinte álmosítóan eseménytelenül telt el, eltekintve annak a szénné égett autóbuszroncsnak az ijesztő látványától, ami mellett valamikor félúton haladtunk el... Cseppet sem volt vicces, mégis nevetnem kellett, ahogy a hátsó üléseinkből figyelemmel kísérhettem a helyiek és a magunkfajta turisták reakciója közötti kontrasztot. Míg a jóval előrébb helyett foglaló barátaink izgatott forgolódásba kezdtek, sőt felemelkedtek az üléseikből a jobb kilátás kedvéért, addig a helyiek csak egy futó pillantással illetek a szánalmas roncsokat, majd helyette a srácok beható tanulmányozásába kezdtek. Számukra sokkal különlegesebb látványt nyújtott ez a három fehér bőrű, szőke hajú fiú, mint egy újabb szerencsétlenül járt autóbusz.

A busz végül a falu határában tett le minket. Ahogyan hangosan fecserészve lassan baktattunk San Agustin központja felé, újra tudatosult bennem az, amit már Popayan utcáit róva is megfigyeltem. Állati nagy látványosság vagyunk errefelé! Szerintem ennyi szőke embert egy kupacban csak filmekben láttak eddig. Az utcán megfordulnak utánunk és a lányok (sőt még meglett férjes asszonyok is!) szégyenlősen kuncogva dugják össze a fejüket ennyi széles vállú, szőke Adonisz láttán. A csapat egyetlen nőtagjaként, büszkén néztem végig a "fiaim" sikerét! :) Az aprócska központba érve nem kellett sokáig bajlódnunk a szálláskereséssel, egy cicanadrágos, hosszú hajú nőci (ugye, ugye!) azonnal lecsapott ránk és elkalauzolt minket a vendégházáig. Az volt a szerencséje, hogy a háza egy baromi meredek emelkedő legtetején volt és mire felkapaszkodtunk odáig a 20 kilós zsákokkal, addigra úgy voltunk vele, hogy bármi jó lesz, csak végre lerakhassuk azokat. Pedig ha közelebb lett volna a központhoz, lehet, hogy visszafordultunk volna… A kétszintes házikó meglehetősen rozoga volt, sőt a szobákba belépve a "putri" szó jutott legelőször eszembe. De a háziak tüneményesek voltak, a kert sejtelmesen buja, és egy jó fej kutya, két kimért felnőtt cica és két tündi-bündi, játékos kiscica is a maradás irányába billentette a mérleget.

Mivel a szobákba még a villany sem volt bevezetve, inkább a konyhában, egy a kert végében megbújó különálló épületben gyűltünk ismét egybe. Ott a házigazdánk felajánlotta, hogy segít nekünk elkészíteni egy helyi specialitást vacsorára, ha megvesszük a hozzávalókat. Mindannyiunknak tetszett az ötlet, így aztán rövidesen egy hosszú bevásárló-listával a kezünkben sétáltunk ismét le a faluba. Hagymát, répát, .... tudom is én már mi mindent vásárló turista aztán végképp nem sok fordult meg errefelé, úgyhogy a boltosok maguk között jókat kuncogva segítettek összeállítani a pakkot. Sötét volt már, mire visszaértünk a szállásra. A házigazdánk azonnal szemügyre vette az asztalra kiszórt hozzávalókat, majd kiosztotta a késeket és a feladatokat. Mint a házi feladatot készítő szófogadó gyerekek, úgy ültük körbe a konyha közepén helyet foglaló nagy asztalt és kezdtünk hozzá bőszen az aprításhoz. Egy órával később, már se híre, se hamva nem volt annak a mennyei tortillának, amit a házigazdánk instrukcióit pontosan követve magunk varázsoltunk az asztalra. Hosszú nap állt mögöttünk, így hamarosan el is köszöntünk egymástól és a tele bendőinket magunk előtt tolva, a gyertyák imbolygó fénye mellett ki-ki elvonult a maga kis kuckójába.

Másnap korán keltünk, hogy elegendő időnk legyen a régészeti park bejárásához. Egy nap alatt valamennyi helyszínt bejárni képtelenség, de a legfontosabbak azért beleférhetnek. A múzeum melletti legnagyobb szoborparkkal kezdtük. Talán itt láthatok a legszebb példányai ezeknek a különleges, ember nagyságú szobroknak, amelyeknek alkotóikról csak igen keveset tudni, sőt szinte semmit. Egy olyan letűnt civilizáció bizonyítékai ezek, amely több száz évvel a spanyolok színre lépését előtt már a feledés homályába veszett. ("Végre" egy olyan kultúra, aminek hanyatlása nem az európai terjeszkedésnek köszönhető... Üdítő változatosság!) E rejtélyes népnek nem volt írott nyelve, az egyetlen emlék, amit maguk mögött hagytak, azok ezek a jobbára embert formázó, de gyakran szent állatokat (sólymot, jaguárt, békát...) megtestesítő kőszobrok, amelyek funkciója nem más, mint az alattuk megbújó sírok őrzése. A fennmaradt, több mint 500 szobor meglehetősen nagy területen szóródik szét. Közülük sok már régen nem az eredeti helyén áll, hanem helyes kis kupacokba rendezve, az esőtől védve, bádog tető alatt mered a látogatókra. Bár ez némiképpen rontja a hely eredetiségét, érthető a védelmükben tett óvintézkedés.

A kedvenc helyszínemig meglehetősen hosszú túra vezetett. De abszolút megérte a fáradtságot! A La Chaquira nevű kőszikla, a korábbiaktól eltérőén nem egy kifaragott kőszobor, hanem egy hatalmas szikla, amelynek 3 oldalába egy-egy istenség képét vájták. Tették ezt méghozzá olyan szögben, hogy azok a Magdalena folyó által vájt mély kanyon tetején csücsülve, az alattuk hömpölygő folyó felett tekinthessenek el a végtelenbe. A San Agustint körülölelő hihetetlenül zölden hullámzó dombok és drámai kanyonok megkapó szépsége olyannyira elbűvölt minket, hogy La Chaquira-tól hazafelé még jó darabig elbarangolgattunk a környéken.

Klikk: Popyan képtár

San Augustin képtár

San Augustin régészeti park képtár

Miért éppen Kolumbia?

Kolumbia Kuba helyett került bele a kalapba. Rettentően kíváncsiak voltunk Kubára is, úgy terveztük, hogy utolsó országként ez lesz a körutazásunk megkoronázása. De a helyzet az, hogy Kuba drága. Talán karibi mércével merve nem annyira, de Dél-Amerika után mindenképpen. És talán akkor sem annyira, ha az ember fizetett szabadság keretében látogat el ide 2-3 hétre. De egy 1 éve tartó, láblógatós, „csak költekezek, nem keresek” időszak végén bizony gyilkos támadás lett volna ez az amúgy is rohamosan karcsúsodó pénztárcánk ellen. Szóval Kubát fájó szívvel offoltuk. Mar csak azt kellett eldönteni, hogy mi legyen helyette.

Akar haza is mehettünk volna előbb, vagy akár bele is tolhattuk volna az így felszabadult több, mint két hetet a többi országba – de végül mást gondoltunk. Ha Argentína déli csücskétől egyszer már felcsorogunk egészen Peru északi pereméig, miért ne csoroghatnánk tovább? És itt jött a képbe Kolumbia. Ez a titokzatos, a nemzetközi turizmus elől az utóbbi időkig rejtett Karib térségi szeglet, amiről - igen csak rossz híre ellenére - csodálatos módon minden ott járt utazó csak szuperlatívuszokban bír nyilatkozni. Hamar (már ausztráliai tartózkodásunk alatt) szöget ütött a fejünkbe a gondolat, hogy minden rossz érzésünk ellenére, engedünk az egyre növekvő kíváncsiságunknak es felutazunk Dél-Amerika északi csücskéig. Alapos utána olvasás, még alaposabb körbekérdezés és már semmi sem állhatott Kolumbia es közénk. Talán csak Ecuador. De édes akadály volt ez. Amikor eljött az ideje, örömmel láttunk hozzá annak leküzdéséhez is! :)

Ecuador

Ecuadoron valójában csak átsuhantunk. De nem volt sürgős, így aztán kb. másfél hétbe is beletelt, mire a Perut Eucadortól elválasztó határtól feljutottunk Kolumbiáig. Nem az ország hibája, hogy csak ilyen kevés időt szakítottunk rá. Igazság szerint van itt minden, ami maradásra bírhatná az utazót: sűrű dzsungel, hegymászásra csábító magas csúcsok, vulkánok, homokos tengerpart, szépen karbantartott koloniális városkák... És a fő attrakció: a varázslatosan gazdag állatvilágáról híres Galapagos-szigetcsoport. De még élénken élt bennünk a bolíviai esőerdő illata, a perui vulkánok látványa, az argentin bálnák és az ausztrál fókák emléke, a fürdőzéshez pedig (egyenlítő ide vagy oda!) valahogy hűvös volt... Úgyhogy kíváncsiságunkat és pénzecskénket inkább kevésbé felfedezett, ismeretlenebb területekre tartalékoltuk...

Amit viszont már az első perctől fogva igen nagyra értékeltünk Ecuadorban, az a határozottan kellemesebb klíma (még akkor is ha éppen most vette kezdetet az esős évszak), az utóbbi hónapok inkább kopár tájai után a rengeteg ZÖLD és a perui borzalmas kávé után az igazi gőzölgő tejeskávé íze! :)

Amolyan városlátogatósra sikeredett ez a rövidke ecuadori tartózkodás. Először Cuenca városában töltöttünk el néhány napot. Órákat kóboroltunk a macskakővel kirakott, alacsony, hófehér koloniális épületekkel szegélyezett utcácskákon és az óváros körül csordogáló kacskaringós folyó partján. Bár Cuenca kimondottan nagyvárosnak számit, azért ha az ember kora reggel lesétál a folyópartra még mindig szemtanúja lehet annak, ahogy az asszonyok a kétes tisztaságú sekély vízben térdig gazolva sikáljak a szennyest, majd nemes egyszerűseggel, a fűre kiterítve hagyjak megszáradni a nedves ruhákat.

Cuenca után Riobamba, egy kis hegyi városka következett. A hely egyetlen vonzerejét egy igencsak látványosnak mondott vonatút jelenti, aminek lélegzetelállító voltat sajnos nem sikerült lecsekkolnunk, lévén, hogy még az érkezésünk előtt elfogytak rá a jegyek.

E rövid, feleslegesnek bizonyult kitérő után felbuszoztunk Quitóba, a fővárosba. Az óvárosban, egy remek kis hostel legfelső emeletén sikerült megszállnunk, bagóért. A szobánk két fala padlótól a plafonig ablak volt, mintha csak egy műterem lenne! Nappal feltartóztathatatlanul ömlött be a napfény, este pedig, ha úgy akartuk, a város megannyi alattunk pislákoló fénye adott csak világosságot. Quito rendkívül hangulatos város. A régi városrész pedig különösen az. Egzotikus növényekkel és fákkal teli gyönyörű főtérrel, keskeny utcákkal, az elmaradhatatlan koloniális épületekkel, szépséges templomokkal es katedrálissal büszkélkedhet. Az óváros mellett természetesen itt is van egy új városrész, ami sokkal modernebb és nyüzsgőbb, mint elődje. Itt egymást érik a jobbnál jobb éttermek és kávézok, míg az óvárosban tényleg csak hosszas keresgélés utam bukkantunk a kedvenc fekete nedűnkre specializálódott vendéglátó-ipari egységekre.

És ami a legfontosabb, itt újra találkozhattunk Jeffel, azzal az édes amerikai sráccal, akivel még Peruban ismerkedtünk meg, és akivel annak idején együtt másztunk fel Machu Picchura. Az ő nyaralása már néhány hete véget ért, jelenleg az egyik quitói egyetem padjait koptatja spanyolt, mezőgazdaságot, sziklamászást(!!) és jogát(!!!) tanulva. Elvileg csak a spanyolját kívánta tökéletesíteni, de az ösztöndíjához kapcsolódó előírásoknak megfelelően kénytelen volt még három másik tantárgyat is felvenni. Hat ezen a kis az életművészen aztán nem fog ki senki! :))

Aztán eljött az újabb határátkelés napja. Mivel éppen szombat volt és mivel éppen útba esett, úgy döntöttünk, hogy néhány órácskára megállunk még a határ előtt, hogy körülnézzünk egy kicsit Ottavalo városban is, ami a szombati piacáról nevezetes. Miután lekaszálódtunk a buszról, első dolgunk a nagy hátizsákoktól való megszabadulás volt. A buszpályaudvar egyik csendesebb sarkában ücsörgő büfés néni vállalta magara a zsákok megőrzésének a feladatát. Nem a mienk volt az egyetlen rábízott csomag. Az ablaktalan, aprócska raktárban már jó néhány doboz, szatyor, zsák, és tyúkketrec sorakozott. Az egyik doboz lépteink zajara élénk mocorgásba kezdett, majd baljósan elhallgatott. Mivel máshol már nem volt hely, óvatosan leraktuk melle a zsákokat és villámgyorsan eliszkoltunk.

A város maga kedves, jól karbantartott (kimondottan turistás!), de a piac igazából nem volt valami érdekes. Leginkább souvenirekkel megpakolt standok foglaljak el a városka szinte valamennyi utcáját szeltében-hosszában. Van még egy aprócska állatpiac és egy valamivel nagyobb ételpiac is, de a kis számú népviseletbe öltözött helyi lakoson kívül, valójában semmi izgi látnivaló nem akadt.

Hamar vissza is mentünk a zsákokért, majd elindultunk annak a kereszteződésnek az irányába, ahol tudtunkkal a határ felé tartó buszokat lehet lestoppolni. Komótosan ballagtunk a poros úton, amikor hangos kurjongatásra lettunk figyelmesek: "Quito! Quito!" A hang irányába fordultam és láttam, hogy az út túloldalán a szembejövő sávban, tőlünk vagy húsz méterre, egy lassan araszoló busz ablakán derekig kihajoló sofőr kiabál torka szakadtából – NEKÜNK! Igaz, szemmel láthatóan a másik irányba battyogtunk, mégis megért neki egy próbát. Itt is, mint a legtöbb dél-amerikai országban, kemény harc folyik az utasokért. Visszaintettünk, hogy "kösz, nem!", ő is barátságosan visszaintegetett, majd padlógáz és már ott sem volt.

Néhány méterrel később sikerült leintenünk egy másik, már a megfelelő irányba haladó buszt és már száguldottunk is a határvároska, Tulcan felé. Egy-két órával később, legnagyobb meglepetésünkre, Johan is csatlakozott hozzánk. Szervezni sem lehetett volna jobban! Mikor a buszunk begördült az ibarrai pályaudvarra, ő is ott állt a felszállásra varok sorában. (Johannal már Peru óta, egészen pontosan Trujillo óta együtt utazgatunk, bár hébe-hóba rövid időre elválnak útjaink. Legutóbb Quitóban intettünk búcsút egymásnak azzal, hogy "Viszlát Kolumbiában!".)

Innen már csak néhány óra választott minket el a határátlépéstől. Mindig furcsa érzés magunk mögött hagyni egy már ismerős országot, hogy helyette egy még ismeretlenbe lépjünk be. E furcsa érzés csak tovább erősödött bennünk, amikor a buszon elkezdődött a szokásos filmvetítés. Egy ecuadori buszon csücsülve, útban Kolumbia felé, egy Budapesten forgatott kínai akciófilmet bámulhattunk végig. Ugyan mi jöhet még?! :)

Klikk: Ecuador Képtár

Cuenca Képtár
Quito Képtár
Ottavalo Képtár

Peru útvonal

A Sipán úr múzeuma, Lambayaque

Kedden eljutottunk végre Lambayaquéba, idelátogatásunk egyik célpontjába. 1987-ben egy perui régész fedezett fel itt egy, a Moche kultúrából származó temetkezési piramist. Ez az egykor hatalmas vályogpiramis ma úgy néz ki, mint egy nagy sárdomb, ezért maradt rejtve a sírrablók elől. A piramisban 13 érintetlen sírt találtak, köztük egy nemesét, a Sipán úrét. A lelet valami hihetetlenül gazdagnak bizonyult, ma ez számít Dél-Amerika legnagyobb régészeti felfedezésének a Machu Picchu után.

A Sipánt magát nagyon sok réteg finom szövettel, ékszerrel (hatalmas fej-, nyak-, orrdíszek, fülbevalók, királyi bot stb.) együtt egy vasalt faládában temették el. Mellé nőket, őröket, fiatal fiúkat, lámákat, megszámlálhatatlan agyagkorsóban ételt, italt temettek – mindent, ami a túlvilágon az úr segítségét vagy kényelmét szolgálhatja.

A múzeum maga is annyira gazdag, hogy már a közepére elfáradtunk a sok gyönyörű lelet csodálatában. Mivel semmilyen elektronikus eszközt nem lehetett bevinni (fémdetektorral néztek át minket), így nem képek sem készültek.

El akartunk még menni egy másik régészeti helyszínre, Ferrenaféba is, de amikor a már a buszpályaudvar felé sétáltunk, a mikrósok mutogattak, hogy figyeljünk, meg hogy ne menjünk oda. Nem sokkal később egy kedves srác is mellénk szegődött, úgy döntött, elkísér minket, miután elmondtuk neki, hogy a buszállomásra megyünk. Tört angolsággal elmondta, hogy nagyon vigyázzunk, nagyon veszélyes a buszállomás és környéke, már sok turistát kiraboltak arrafelé. Az állomáson valahogy nem találtunk buszt, vagy senki sem tudta, honnan indul (ami hülyeség), meg a taxisok olcsóbban kínálták az odautat, mint amennyibe a busz került volna. Ez az egész így együtt már túlságosan kétesen hangzott, fogtunk inkább egy riksát és visszamentünk a városközpontba. Ez volt az egyetlen konkrét hely, ahol nem éreztük magunkat biztonságban Peruban.

Klikk: Térkép

A gasztronómiai felfedezések napja - Pimentel

Vasárnap délután, a buszon Chiclayo felé robogva döbbentünk rá, hogy bizony elszúrtuk az érkezésünk időpontját: mindkét múzeum, amit meg szerettünk volna látogatni, zárva tart hétfőn. A szállásunkon a lepakolás után azzal váltunk el Johanntól, hogy a vacsoráig terjedő másfél órában mindenki megnézi a saját útikönyvében, van-e a múzeumokon kívül valami érdekes ebben a nyüzsgő nagyvárosban. A vacsinál szinte egyszerre böktük ki a megoldást: le kell menni a tengerpartra! A városközponttól alig félórányira levő tengerparti kis falucska az egyik utolsó hely, ahol megnézhetjük az itt honos egyszemélyes kis nádcsónakokat, és azt, hogyan használják őket kétezer éve szinte változatlan módon.

Másnap a piacon reggeliztünk egy talponállóban: lángos, tintahalsaláta morzsolt kukoricával – egy tipikus helyi reggeli. Finom volt, csak egy kicsit szokatlan. Láttunk boszorkányboltot is, kicsit egy gyógynövényboltra emlékeztetett. Aztán elsétáltunk arra a sarokra, ahonnan a mikrók indulnak a tengerpartra. A mikrók, kollektívók, kombik – éppen hol hogy nevezik őket – nem mások, mint az otthoni 7-9 személyes kisbuszok. Ezek a fő városi közlekedési formának számító iránytaxik azonban két dologban különböznek az otthon megszokottaktól. Egyrészt ezek bárhol megállnak, ha fel vagy le akarsz szállni – nagy a verseny, a kalauz-rikkancs, ha éppen nem a pénzt szedi be az utasoktól, az ajtóból vagy az ablakból lóg ki teljesen és fennhangon (számunkra szinte érthetetlen gyorsasággal) kiabálja az utcán álldogálóknak az útvonal főbb megállóit. Elég egy kis fejbiccentés a járókelők valamelyikétől, és a mikró már meg is állt, a kalauz szélesre tárja a tolóajtót: tessék beszállni! A másik nagy különbség az enteriőr: az otthon megszokott kényelmesnek mondható üléseket el kell felejteni! Itt minimum egy sorral több ülés van a padlóra csavarozva, és a sofőr mögé még betesznek egy kis priccset is, ezen a menetiránynak háttal még 3-4-en utazhatnak. Ez egy kicsit kényelmetlen, mert a háttámla a legjobb esetben is csak függőleges, sokszor inkább előre dőlve kell rajta utazni – ez ugyanis a sofőr széksorának a háttámlája is. Ha hátra ülsz, az csak egy kicsivel kényelmesebb, mert sokszor nem fér be a lábunk a két széksor közé. Így jár az ember, ha a 172 centijével már kimagaslik a helyiek közül… Szóval ilyenkor oldalazva, de kényelmesen ülünk addig, amíg meg nem telik a busz: ilyenkor viszont már négyen kell ülni a leghátsó széksoron… Hogyan kerüljünk közel a helyiekhez! :)) Szóval így lesz a 7-9 személyes kisbuszból 15-20 személyes jármű. Cserébe viszont gyors és olcsó.

A tengerpartra leérve, meglepve tapasztaltuk, hogy már megint mi vagyunk itt az egyetlen turisták. Aztán összeraktuk, hogy hétfő van, a helyiek mind dolgoznak, és mivel a nemzetközi turizmus még nem fedezte fel magának ezt kis helyet, az is lehet, hogy az egész városban mi vagyunk az egyetlen utazók... Mit lehet csinálni szeles, borús időben egy néptelen tengerparton? Először megnéztük a hihetetlenül szétkorhadt, jobb napokat is látott famólót, aztán elsétáltunk az egyetlen helyre, ahol volt egy kis mozgás: itt volt egy étteremsor és ide érkeztek vissza a halászok a zsákmányukkal, amit rögtön ki is raktak szépen a csónakokra árulni. Halat és rákot lehetett venni. A kis nádcsónakokat úgy ülik meg a helyiek, mint a lovat, a lábuk kétoldalt a vízbe lóg, egy bambuszdarabbal eveznek. A spanyolok a használati módjuk miatt kis lovaknak nevezték el a csónakokat. Úgy láttuk, hogy azért ide is betört a huszadik század: a nádcsónakok végébe hungarocell tömböt tesznek a halászok, amitől valószínűleg könnyebb lesz a csónak, és nem kell olyan hamar cserélni, ha a nád rohadni kezd.

Az éttermek egyikében az egyik helyi specialitást, a rájatortillát rája híján sajnos nem tudtuk megkóstolni, így kipróbáltuk helyette a helyi chichát. A chicha, az erjesztett kukoricasör igazából mindenhol más: Nazcában bordó volt, édes, mint egy üdítő. Itt világosbarna, zavaros és nagyon erjedt – és még mindig nem hasonlít a sörre! :)) Éppen leküzdöttük a „finomságot”, amikor még egy turista érkezett a partra, a svéd Mangus. Nem tartott sokáig, amíg megtalált minket. Ezután, immáron négyesben, beültünk egy másik helyre, ahol – Mangus tanácsára – egy másik perui specialitást próbáltunk ki, a sevichét. Ez nem más, mint citromlébe marinált friss nyers hal, ami picit emlékeztetett a reggeli salátánkra. Nagyon finom volt, Moncs új kedvencre lelt benne.

Hogy ne törjük meg a nap lendületét, este kipróbáltuk a perui nemzeti italt, a piscót. Ezt a vodkára emlékeztető rövidet ritkán isszák tisztán, az egyik leghíresebb formája a Pisco Sour, amikor tojásfehérjével, lájmmal és cukorral keverik – szerintem ez a legfinomabb. Moncs Pisco Librét ivott, ami pisco és kóla, ez is fincsi. Ideje is volt mindezeket kipróbálni, mert két nappal később elhagytuk az országot. Eddig mindig megelégedtünk a helyiek eledelével, a nap menüjének nevezett szetmenüvel: zöldségleves; hal, csirke vagy marha rizzsel, lencsével, sült banánnal; házi gyümölcslé (néha chiicha). Olcsó és laktató. Ennyit a mi gasztronómiai kíváncsiságunkról… :)))

Klikk: Chiclayo Képtár Térkép
Pimentel Képtár Térkép

Trujillo és Chan Chan

A sport után újra a kultúra következett, a Cordiellák után tovább utaztunk északnak Trujillóba. Ez a szép kisváros gyönyörű színes házakkal büszkélkedhet, és itt is meglátogattunk néhány szép állapotban lévő udvarházat. Ám megállónk igazi célja az egykori Chimor birodalom központjának, Chan Channak a meglátogatása volt.

Az itt élő chimuk a 13. és a 15. sz között gazdag birodalmat hoztak létre. Az istenkirálynak tartott alapító uralkodó és leszámozottai tíz generáción át mind egy-egy külön város méretű palotát és kincstárat építettek maguknak, amely haláluk után azután a mauzóleumukként szolgált. A város-paloták mind ugyanazt a formát követik: a 8 méter magas, vályogtéglákból épített négyszög alakú falak labirintusszerű folyosókat fognak körbe. Legbelül az uralkodó élettere, raktárak és vallási helyszínek kaptak helyet. A köznép a falakon kívül apró nádkunyhókban lakott.

Az alapítót követő kilenc uralkodó kilenc közel azonos várost építetett. Mindegyik kb. 400x600m-es területen feküdt. A teljes város fénykorában kb. 50 000 lakosnak adott otthont, ami a kontinens legnagyobb településének számított. A falakat vízi szimbólumok (pelikánok, halak, rákok, halmotívumok) díszítik, amelyek az egyik fő táplálékforrás, a tenger tiszteletét mutatják.

A gazdag Chimort az inkák a 1470 környékén igázták le, annak vagyonát és a szakemberei nagy részét Cuscóba vitték. Amikor 65 évvel később a spanyolok Chan Chanba érkeztek, egy részben elhagyott, kihalt várost találtak itt. Mivel a város meg mindig gazdagnak számított, a spanyolok külön bányásztársaságokat hoztak létre, hogy a sírokba temetett kincseket megszerezzék. Nem olyan messze innen pl. az akkori kor legnagyobbjának számító vályogpiramist, a Nap piramisát a az elterelt Moche folyó vizével próbálták elmosni, hogy a benne levő kincseket megszerezzék. Az így „kitermelt” arany és ezüst műtárgyakat rudakba olvasztva Spanyolországba szállították.

Amit a spanyolok és a kincsvadászok meghagytak, azt a természet rombolta le. Az El Niño, ez Csendes-óceán északkeleti felén 3-8 évente kialakuló légköri jelenség kiadós esőzéseket és áradást hoz Peru - amúgy sivatagos - északi partjaira. Az El Niño elmosta a vályogfalak nagy részét, emiatt kell képzelőerő a város egykori fényének megidézéséhez. A paloták közül a egyet, a Tschudi épületegyüttest állították vissza az eredetihez hasonló állapotba, a többinek csak a romjait veheted alapul az egykori hatalmas város lenyűgöző méreteinek felbecsüléséhez.

A Chan Chan múzeum kertjében láttunk néhányat az itt honos kopasz kutyák közül. Enne a fajtának magasabb a testhőmérséklete, mint a fajtársainak, ezért régen ágymelegítőnek vagy ízületi gyulladásban szenvedő betegek gyógyítására használták őket. :)

Klikk: Trujillo Képtár Térkép
Chan Chan Képtár

Peru és a kávé

Na, ennek a kettőnek aztán semmi köze egymáshoz!

Azt gondoltam, hogy a magunk mögött hagyott immáron 11 ország kávézási szokásainak ismeretében mar nem fogok úgy isten igazából meglepődni az elém szervírozott fekete nedű láttán. Elbizakodott elmélet volt ez…

A 4 napos Santa Cruz Trek megkezdése előtt meg gyorsan betértünk egy aprócska falucska, még aprócskább családi éttermébe egy amolyan kiadós reggelire. Az étekhez tejeskávét is kertünk. Nem az első tejeskávénknak néztünk itt Peruban elébe, így tudtuk - csak ésszel! Mivel tejeskávé álnév alatt leginkább a "kávés tej" az, ami elterjedt errefele, rendeléskor igen csak megfontoltan kell bánni a szavakkal. Nem tejeskávét kell kérni, hanem "kávét egy picurka tejjel"! Elmés módszerünk ez idáig be is vált.

Most is magabiztosan adtuk le a rendelésünket, amit a hajlott hátú, ráncos anyóka egy mindent tudó bólintás kíséretében vett fel. Jól ment, gondoltuk, ezúttal nem kellett hosszas magyarázkodásba bonyolódni. Megnyugodva dőltünk hátra.

Aztán jött a feketeleves. De abból is csak egy minimális, éppen hogy egy gyűszűnyi. Nem egyedül érkezett, fejenként vagy 3 deci gőzölgő tej kíséretében. Döbbenten néztünk hol egymásra, hol pedig az asztal tartalmára. Aztán kitört belőlünk a nevetés! Most ezt mégis hogyan kellene meginnunk?! Mind a tejjel teli pohár, mind pedig a kávét tartalmazó miniatűr kupicás pohárka csurig volt töltve, képtelenség volt egyiket a másikhoz önteni. Úgy okoskodtunk, hogy vagy megisszuk előbb a 3 deci tejet es egy cseppnyit a pohár alján hagyva hozzáöntjük a kávét (így pont nyerünk egy teljes kortynyi tejeskávét!), vagy fordítva, a felszolgált kávéból hörpintünk fel előbb egy negyed kortynyit, majd a maradékhoz ügyeskedünk hozzá 2-3 csepp tejet.

Rövid tanakodás után az utóbbi megoldást választottuk. Mikor fizettünk, a töpörödött anyóka rosszallóan nézte az asztalon hagyott több, mint fél liternyi frissen fejt kecsketejet. Felesleges lett volna részletekbe bocsátkozni arra vonatkozóan, hogy mire is lenne képes ekkora mennyiségű pasztőrözetlen tejecske a mi gyenge belünkben… ezért az egyszerűség kedvéért inkább azt lódítottuk, hogy nem szeretjük a tejet.

Nem az utolsó balul sikeredett kávézásunk volt ez, de talán a legemlékezetesebb.

Huarazi élmények

Érdekes volt ez a város. Egyrészt nagyon modern a rengeteg turista és a sok csillogó üzlet miatt. Másrészt hagyományos is, abban az értelemben, hogy az itt lakó nők egy része és a környékbeli falvakból vásárolni ide járó asszonyok még mindig népviseletben járnak. La Paz jutott eszünkbe, amikor először megláttuk a nők kalapos viseletét, azzal a különbséggel, hogy itt a csúcsos cowboykalap a divat!

Elkeveredtünk a helyi piacra is, ahol a pomázi hentesbolton és újabban a kalászi Corán edződött lelkemre új élmények vártak. Kibelezett tengerimalacok, mint otthon a csirkék sorakoztak, a másik standon nyúzott marhafejet (a nyelve kilóg, a szeme téged néz) meg mindenféle belsőséget lehetett kapni. Az egyik kanadai útitársunk mesélte, hogy imád a piacokon nézelődni. El tudom képzelni, hogy ez neki még nagyobb élmény lehet, ugyanis ők a csirkének csak a combját és a mellét eszik meg, a többit kidobják. Marhából is csak combot és egy-két nevezetesebb részt lehet kapni náluk.

Huarazba datálódik az első hamis pénzes élményünk is. A hamis pénzek hazája Bolívia, ahol még az aprót is hamisítják, de igazából Peru sem sokkal jobb nála! Azt látni kellene, ahogy a kofák a piacon milyen elmélyülten vizsgálgatják az átadott 10 Solos bankjegyet – ez az itteni legkisebb papírpénz, és kb. az otthoni 500-asnak felel meg…

Minket a hotelportás vágott át (jó, mi?!), aki a fizetés után fél perccel visszahívott, hogy nem jó a pénz, amit átadtam. Ártatlan feje volt, azt hittem túlreagálja a dolgot, mivel automatából kivett pénzzel fizettem, tehát biztosan jó volt. Jóhiszeműen kicseréltem, persze hamis pénzt adott vissza…

(Amúgy sem volt szimpatikus a hely, csak a fáradtság miatt választottuk, de erre azért nem számítottunk. Az már csak hab volt a tortán, hogy másfél órával később nem találták a portára leadott hátizsákomat, benne minden értékünkkel. Laptop, fényképezőgép, miegymás… A hozzáállásról meg csak annyit, hogy még nekik állt feljebb: kinek adtuk oda, hogy nézett ki a táska, hogy nézett ki a portás… Két évet öregedtem az alatt a negyed óra alatt, amikor végre előkerült a becses batyu. Másnap természetesen első dolgunk volt másik szállást keresni.)

Azóta még komolyabban vesszük a pénzzel kapcsolatos szabályokat, amik amúgy nem sokban különböznek az otthoniaktól. Minden létező biztonsági jelet jól meg kell nézni, mielőtt elfogadod a papírpénzt:

1. A nyomatnak tisztának, pontosnak kell lennie, a két oldal ellenőrzőjegyeinek pontosan kell fedniük egymást.

2. Legyen rajta vízjel (bár ez mindegyiken van…). Ha ez portré, akkor általában megegyezik a tintával rányomtatott személy képmásával.

3. A tinta mindig „vastag” az igazi pénzen, érezni a recét, amikor végighúzod rajta az ujjad/körmöd. A pénzváltókban is szinte mindig ezt nézik leginkább.

4. A lila hologramos szám színjátszó az igazi perui pénzen, a hamison csak lila.

5. A fémszál (csak az újabbakon van!), ami egyszer az egyik, egyszer a másik oldalon bújik elő, bele van öntve a papírba. Ahogy a csík átjön a másik oldalról, a papír és a fém határa általában nem egyenes, a csík szinte „kiúszik” a papír felszínére. A mi hamis pénzünkön megfelelő távolságokban ki volt vágva a papír (a vágás jól látszódott), és a fémszál bele volt fűzve. Az eredeti fémszálon a Peru felirat tisztán olvasható, a hamisokon kicsit elmosódottabb.

Ha egy kicsit is gyanús a pénz, másikat kell kérni. Papírpénzzel való fizetésnél mindig figyelni kell, mit csinál az eladó a bankjeggyel. Nem tűnhet el a pénz a szemed elől, mert ilyenkor egy pillanat alatt kicserélheti egy másikra, aztán visszaadja, hogy mégsem jó. A legjobb módszer, ha felírod a nagyobb papírpénzeid számát, vagy legalább megjegyzed az utolsó 3 számjegyet, amikor átadod a bankjegyet.

A mi hamis bankónk nem melegedett sokáig nálunk: első étteremben fel órán belül elsóztuk. Pechünkre abban a kitűnő étteremben remekül főztek, hihetetlen kedvesek voltak, még az ajtót is kinyitották előttünk távozáskor! Jó sz..rul éreztük magunkat! Vezeklésképpen még kétszer visszajöttünk ide vacsorázni. :)

Huaraz és Santa Cruz Trek

A tengerparton (tengerszinten) fekvő Limából ismét északnak indultunk tovább és meg sem álltunk az Andok hegyvonulatáig. A bázisunk egy Huaraz nevű városka lett, amit méltán Peru trekking fővárosaként is emlegetnek. Nem is csoda. Itt minden erről szól! Megmászásra váró gyönyörű havas hegycsúcsok magasodnak az ember fölé, amerre csak elnéz. Az itt elterülő Huascaran Nemzeti Park vagy ötven 5000 méternél is magasabb hegycsúccsal, közel kétszázötven türkizkék tavacskával, ki tudja hány gleccserrel és a havas hegycsúcsok alatt zöldellő völgyekkel büszkélkedhet. Fantasztikus hely, nehéz is egyszerre befogadni ennyi szépséget! A helyi utazási irodák által kínált rengeteg túralehetőség között vannak 1 naposak, de akár 1-2 hetesek is. Az útikönyvünk segítségével még mielőtt ideértünk volna, kinéztem jó néhány opciót. Mivel itt még mindig tél van, leginkább csak 1 napos kirándulásokban gondolkodtam, valahogy nem éreztem magamban elég bátorságot a sátorban átdidergett fagyos éjszakákhoz...

De azért volt egy 4 napos túra, ami rettentően felkeltette az érdeklődésemet, szóval zárójelesen azért odabiggyesztettem az útitervbe... ;) „Santa Cruz Trek” a neve és ez az egyik legnépszerűbb trek Peruban. Sőt, egyesek szerint a világ egyik legszebb trek útvonalán vezet keresztül... Valójában két gyönyörű völgyön és az őket összekötő 4750 méter magas hágón sétál keresztül az arra vállalkozó, miközben felhőbe burkolózó havas sziklacsúcsok alatt, és jó néhány képeslapra illő, türkizkék vizű lagúna mellett is elhalad. Mondanom sem kell, végül elcsábultunk! :)) Pedig tényleg más szándékkal kerestük fel Huaraz város utazási irodáit! De végül annyit áradoztak nekünk a Santa Cruz Trekről, hogy nem bírtunk ellenállni a kísértésnek. Vagy akár úgy is mondhatnám, hogy lépre mentünk… :) Érkezésünk másnapján neki is vágtunk!

Fantasztikus élmény volt, cseppet sem bántuk meg a döntésünket! Az éjszakák valóban hidegek voltak, de két hálózsákba bugyolálva (a sajátba és a béreltbe) azért el lehetett viselni. A nappalok viszont ragyogó napsütésben teltek, így volt lehetőség átmelegedni bőven. Nem tudom pontosan, hogy összesen hány kilométert is tehettünk meg a 4 nap alatt, mert mást mondott a túravezetőnk és mást írt az útikönyvünk, de 40-50 kilométer között lehetett a táv. Ez pedig igazán nem sok, ha 4 napra osztjuk el. Azért ennél sokkal többnek tűnt! Ugyanis például a második napon vagy 1000 méter szintet is meg kellett mászni, mire felértünk a két völgyet (Huaripampa és Santa Cruz) összekötő hágó tetejére. Ilyen magasságban már meglehetősen ritka a levegő, úgyhogy tyúklépesben haladva is úgy ziháltunk olykor-olykor, mintha tiszta erőből futottunk volna. Én személy szerint teljesen kész voltam, azt hittem sosem érek fel a csúcsra. Ez leginkább a gyomromnak köszönhető, úgy látszik nekem az nem bírja a magasságot... De a minket körülvevő táj szépsége minden elszenvedett percért kárpótolt!

A csapatunk 5 főből állt: mi ketten, egy kanadai pár (Jason és Kim), a túravezetőnk (Daniel) és a csacsisember. Ez utóbbit angolul viccesen szamár sofőrnek (donkey driver) nevezik! :) Valójában ő vezeti a felszereléseket cipelő szamarakat. Jó dolgunk volt, nem nekünk kellett cipelni a 4 napi élelmet, a sátrakat, hálózsákokat, hanem 2 édes, bánatos szemű kis csacsi tette ezt helyettünk. Mindhárom éjszaka egy-egy folyóparti tisztáson táboroztunk le. Az estéket a konyha-étkező-társalgó szerepet betöltő nagy tágas sátorban töltöttük. Egyrészt itt mindannyian kényelmesen elfértünk, másrészt a gázfőzőnek köszönhetően kellemes meleg is volt! A hamar ránktörő sötétségnek és a másnapi korai kelésnek köszönhetően, mindhárom este korán takarodót fújunk. Volt, hogy este 7-kor már a kétszemélyes aprócska sátrunkban hevertünk.

Aztán, ahogy az lenni szokott, eljött a túránk utolsó napja is. Huarazba visszaérve szomorúan vettünk búcsút Danieltől. Nagyon megkedveltük ezt a végtelenségig szerény hegymászót, aki miután már Peru valamennyi magas hegycsúcsát meghódította, éjszakánként órákat tölt az internet előtt a világ legmagasabb hegycsúcsainak képeit nézegetve és arról álmodozva, hogy egyszer majd azokat is megmássza. Remélem sikerül neki!

Jasonnal és Kimmel viszont egyetértettünk abban, hogy e felejthetetlen 4 nap után nem válhatnak szét az útjaink csak úgy, egy búcsú vacsi nélkül. A lakoma helyszíne egy hangulatos kis indiai étterem lett. Kacskaringós vörös betűk hirdették, ez a „Chili mennyország”…(!!) Így utólag már elgondolkodtatónak találom ezt az elnevezést, de akkor igazából nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Gyanútlanul sétáltunk hát be e pikáns fűszerecske perui kis barlangjába. Talán nem lett volna baj, ha nem vagyunk olyan farkaséhesek, és nem kell évszázadoknak tűnő ideig várnunk a megrendelt étkekre. De már kopogott a szemünk, így a várakozás óráknak tűnő percei alatt, kínunkban az asztalra kikészített chilis bogyókból, fűszerekből csipegettünk. E pikáns kis előétel hatására a hazafelé vezető út nem kimondottan romantikus hangulatban telt. A csillagos ég alatt kéz a kézben történő andalgás helyett őrült versenyfutást következett… (Új értelmet nyert a „futva búcsúzni”…)

A kimerítő 4 nap (és a még kimerítőbb búcsúvacsora) után még 2 napot pihegtünk Huarazban. Kedves kis városka ez, így aztán egyáltalán nem siettünk a távozással. Igaz, nem a szépségével bírt maradásra minket... A várost valamikor a 70-és évek elején egy óriási földrengés a föld felszínével tette egyenlővé és az azóta véghezvitt újjáépítés nem igazán járt sikerrel a település egykori szépségének felélesztésében. Mégis, talán a várost körülölelő hófödte hegycsúcsok látványának, a szobánk ablakából nyíló pazar panorámának, a szállásadó családunk kedvességének, vagy egyszerűen csak a magunk mögött tudott trek friss emlékének köszönhetően e városka mégis csak belopta magát a szívünkbe.

Klikk: Huaraz Képtár

Santa Cruz trek Képtár Térkép