Az Iguazú-vízesés

Klikk: Képtár Térkép

Már napok óta fáztunk, mire az Iguazú vízeséshez értünk. Itt esőerdei klíma lesz, majd itt át tudunk melegedni – reménykedtünk. Részben be is jött a számításunk, az első nap 17 fokot mutatott a hőmérő, és a nap is kisütött vagy egy órácskára! A második napon sajnos a napsugarak alulmaradtak a vastag felhőtakaróval sz emben, így a 10 fokos párás hidegben megint csak végigdiderektük a napot.

Valljuk be, nem ez a legjobb időjárás a világ legnagyobb zuhatagának fotózásához! És ha a fotókon ez nem is látszik, a vízesés egy másik, kevésbé ismert oldalát láthattuk így, egy sejtelmesebb, a megszokottnál is baljóslatúbbat arcot, amikor a víznek még a szaga is más – vígasztalt minket később az egyik szállásadónk.

Nem vagyunk nagy vízesésrajongók, nem választjuk feltétlenül azokat a túraútvonalakat, amelyek a zúgók mellett vezetnek el, de vitán felül ez a hely lenyűgöző, a világ egyik természeti csodája. A bővizű Rio Paraná egy hatalmas bazalttáblán folyik keresztül, mire az argentin határhoz ér. A szomszédos puhább kőzet, ami egykoron egy szintben feküdt a bazalttal, az évezredek folyamán elkopott, és most átlagosan 70 méterrel a bazaltréteg alatt folytatódik. Ez az a mélység, amibe a folyó vize egy vagy két lépcsőben aláhullik. Ez eddig nem túl izgalmas, ugye? Azért, mert most tényleg a méret a lényeg! :) A folyó a bazalttábla szélén szétterül, és a mi Dunánknak megfelelő mennyiségű vize 2,5 km-es szélességben zúdul alá, valami elképesztő természeti jelenséget produkálva!

A zuhatag nagy része az argentinok oldalon fekszik, itt vagy 8 kilométernyi útvonalon, majd egy tucat kilátópontról csodálható a víz számtalan arca. Ebből az egyik legjobb Az ördög torka nevű rész, amikor a folyóra épített járda majd’ az ördög „garatáig” visz, a víz szinte az ember lába alatt hullik alá bömbölve az U alakú mélységbe. A rengeteg vízpára miatt a másik, a brazil oldal alig látszik, a zúgó alja pedig teljesen ködbe vész.

Kötelező átmenni a brazil oldalra is, mert csak ott tudja felfogni az ember a zuhatag valódi méretét. Bár itt csak alig egy kilométernyi ösvényen sétálgatva csodálhatod a vizet, de végig a vízeséssel szemben, a zúgóktól alig néhányszor tíz méternyire haladsz: bármerre nézel, körülötted 180 fokban az üvöltve aláhulló víz, alattad a száguldó, örvénylő, tajtékos folyó. Szinte maga alá gyűr a látvány, az élmény hátborzongató, percekig csak a korlátba kapaszkodva bámulsz, képtelenül arra, hogy továbbindulj.

Számomra a legnagyobb élmény ezek mellett az argentin San Martin sziget kilátója, és az a brazil a járda volt, ami szinte bevezetett Az ördög torka alá. Az érzés mindkettőnél leírhatatlan. Körülötted a bömbölő, őrjöngve kavargó víz, az egyetlen szilárd pont a korlát, esetleg a távolban egy-két szikla. A vízpára elvakít, és másodpercek alatt csuromvizessé áztat. Mintha egy forrongó üstben állna az ember – a varázst alig töri meg a tény, hogy hideg van. A látvány itt sem ereszt, csak az egyre nedvesedő ruhád tud végül elszakítani a csodálatod tárgyától.

A vízesés körüli őserdő állat- és növényvilága a brazil esőerdőkhöz hasonlóan kiemelkedően gazdag: nagytestű emlősök, jaguár, tapír, majmok; számtalan madárfajta, tukánok, papagájok; valamint megszámlálhatatlan rovarféle él itt. A legérdekesebb az fecskefajta, amelyik a lezúduló víz mögötti sziklákon fészkel. Fene sem érti az ízlésüket! Szomorú, hogy a zuhatagot körbevevő eredetileg 1.000.000 km2-nyi esőerdőből mára már csak 60.000 km2 maradt. Csipetnyi öröm az ürömben, hogy ez a terület kiemelt turusztikai fontossága és védettsége miatt már valószínűleg megmarad az utókornak.

Bár két lenyűgöző és kimerítő napot töltöttünk itt, maradt két kötelességünk: napsütésben és teliholdnál is meg kell néznünk még egyszer ezt a csodát. Az itt töltött rövid idő alatt most egyik sem volt adott; így egy nagy VISZLÁTtal búcsúztunk a környéktől.

Csillogó víz - Esteros Del Ibera tájvédelmi körzet

Klikk: Képtár Térkép

Az előző nap éjszaka elfoglalt szállásunkon kilenckor csörgött az óra. A szokásos vajas, dzsemes reggeliért fizetnünk kellett valamennyit, de legalább friss (talán házi sütésű) bagettet és az íze alapján házi készítésű vajat, dzsemet kaptunk, amihez egy egész kancsó kávé járt. Nagyon jól esett a Buenos Aires-ben megszokott bagett-kétszersült után, ami az első harapáskor porrá omlik a szádban, és fulladásos tüneteket okozó lenyelhetetlen száraz gombóc lesz belőle, amit aztán percekig forgatsz, mire elég nyálat gyűjtesz a feloldásához… mint a 17 ropi egy perc alatt – emlékeztek?

Már előző nap is elkényeztetett minket a falu, amikor megvacsoráztunk egy frissen nyitott kis családi étteremben. Étlap nem volt, szóban kellett választanunk. Moncs biztosra ment, hús nélküli tortilla-t és salátát kért, én meg valamit, aminek a legszimpatikusabb volt a neve, bár egyáltalán nem értettük, mi az. Végül egy remek „bife” steak-et kaptam, Moncs meg élete legjobb tortilla-ját – ami egy spanyol barát után azért nem kis eredmény! Ja és mindezt a fővárosi ár kevesebb, mint feléért…

A falu melletti elterülő 13 ezer km2-es Del Ibera mocsárvilágot a nehéz
megközelíthetősége miatt a 70-es évekig nem tudták kiaknázni, aztán néhány
sikertelen próbálkozás után 1983-ban – még idejében – védelem alá helyezték. Nem véletlenül, a területén elhelyezkedő 703 tó növény és állatvilága egyedülállóan
gazdag. Argentína legnagyobb védett területe 350 madár-, 40 emlős-, kétféle
aligátor-, számtalan rovarfaj otthona, sokuk a kihalás szélén áll, ez a hely az
utolsó menedékük.

A rengeteg víz láttán nehéz elhinni, hogy a területet
csak az esővíz táplálja – a lápvidéket két oldalról határoló Parana és Uruguay
folyók a vizet csak elvezetik. A felszínen látható homokréteg alatt agyag van,
ez akadályozza meg, hogy a víz a talajba szivárogjon. Érdekesek még, hogy az
úszó szigetek alkotta csatornarendszert egy erősebb szél átrendezi, a látkép
folyamatosan változik.

A reggeli után a csónakázás következett az úszó szigetek között. Egy fiatal srác jött elénk és lekísért minket a kikötőbe, ő vezette később a csónakot. Még öt utas csatlakoztak hozzánk (Barry és Betty, meg három argentin), aztán kihajóztunk. Még csak a hídhoz vezető töltés mellett jártunk, amikor már láttunk kétféle jégmadarat és egy vidrát. Ez utóbbinak nagyon

megörültem, mert a Fekete István féle Lutra óta nem nagyon hallottam felőlük – azt tudom, hogy az otthoniak szigorúan védettnek számítanak, de nem tudom, hogy ennek ellenére maradt-e még életterük. Egy kicsivel később éppen elértük az első úszó növényszigetet, amikor vezetőnk egy fiatal mocsári szarvast mutatott

nekünk közvetlenül előttünk. Aztán kicsivel arrébb egy napozó vízidisznót. Mindkét állatot néhány méterről tudtuk fotózni. Később már tudtuk, hogy a vízidisznó nem akkora szám, mert a látogatóközpont szépen gondozott parkjában szeretnek a legjobban legelni, és hogy annyira megszokták az embereket, hogy szinte átestünk rajtuk, de jó volt legalább a természetes élőhelyén látni egyet. Fiatal vezetőnk végig egy hosszú rúddal hajtotta a csónakot, hogy ne csapjon zajt. Rengeteg féle madarat láttunk, meg három kajmánt, meg még egy vízidisznót. Mindennek tudta a nevét, a legtöbbnek angolul is. Mindenütt türelmesen várt, amíg kifényképeztük magunkat. Örültünk, hogy őt kaptuk, mert amíg más csónakok csak végigberregték a kiszabott két órát, addig mi igazi vadlesen éreztük magunkat! Ezek után már nem sokalltuk a két éjszaka árát ezért a két óráért (ami majdnem három lett a végén).

A fejedelmi halkonzerv-vajkrém-paradicsom ebédünet néhány korty bort zártuk. Már nem kellett sokat várnunk 2-ig, amikor a túravezetőnk, egy másik fiatal srác megérkezett. Nem vagyunk nagy híve a vezetett túráknak, de erre a parkra nem találtunk térképet, ráadásul annyira kevésbe került, hogy elfogadtuk inkább szállásadónk által kínált vezetőt. A srác jó arc volt, egy helyi fiú, a szüleinek földje van itt, és azt szerették volna, ha ő azt műveli majd. De ő e helyett inkább turizmust tanul. Szerintem jól döntött. Szerinte is, azt mondta, ez az első alkalom, hogy szeret tanulni. Kérdeztük, milyen itt az élet. Azt mondta, az emberek itt olyanok, mint a kajmánok, kényelmesen üldögélnek, hosszú sziesztákat tartanak – nincs sok stressz errefelé. :)

Elvitt a látogatóközpontba, ahol megnéztünk egy rövid filmet a mocsárvilágról, majd egy rövid kis sétát tettünk a parkban. Láttunk majmokat, vízidisznókat tömegével, és az egyik parkőr hegyi macskáját (amolyan vadmacskaféle), úgy nézett ki, mint egy kis jaguár. Vezetőnk jól felkészült volt, az egyik érdekesség, amit mondott, hogy mind a kajmánoknak, mind a vízidisznóknak egy vonalban van a fülük, a szemük és az orruk. Csak a fejük tetejét kell kidugniuk a vízből, és máris minden érzékszerükkel „látnak”.

A kis „túránk” után az utolsó világos órákban még sétáltunk egyet a faluban. Jó kicsi hely ez, ha már öt embert láttunk egyszerre a poros (vagyis inkább homokos) utcákon, az tömegnek számított! Sikerült az egyik utcában egy sast lefotóznom olyan nyolc méter távolságból, ahogy a(z egérnek tűnő) zsákmányát éppen elfogyasztotta a homokon. Megvettük a buszjegyet is másnapra – egy család kis kopottas nappali-konyhájába üzemelt ezúttal jegyirodaként. Amíg a bácsi kézzel kiállította a jegyeket, mi megilletődve vártunk. A szekrényen egy Mária szobor, előtte égő gyertya, az asztalnál ült szomszéd is, aki épp csak beugrott beszélgetni, a néni mate teát ivott – közben az unokák is megjöttek. Bájos volt és romlatlan. Este visszamentünk a „kedvenc” éttermünkbe, ahová sikerült elcsábítanunk az ausztrál párt is. Remek vacsorával, jó argentin vörösborral és vidám beszélgetéssel töltött este kerekedett. Jól éreztük magunkat! :)

Argentin gumiidő?

Valahogy nehezen jött össze a Mercedes-ből Carlos Pellegrini Kolóniába való eljutás. Az Esteros Del Ibera Tájvédelmi Körzet kapujának számító falu egy mocsárvilág szélére épült, lakói eredetileg mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Manapság már a turizmusnak is egyre jelentősebb szerep jut. 1987-ig a települést a legközelebbi város, Mercedes felől csak csónakkal lehetett elérni, amikor is a falu kapott egy kis hidat. A közlekedési helyzet azóta sem sokat változott: a poros, bordásra kopott szórt úton csak lassan araszol a naponta egyszer járó kisbusz – az alig több, mint száz kilométer megtételéhez ma is három és fél órára van szükség. A másik irányba, Posadas felé olyan rossz az út, hogy az csak négykerék-meghajtású járművekkel járható.

Az éjszakai buszút után másnap reggel fél 8 felé érkeztünk meg Mercedesbe. Az útikönyvünk elég bizonytalan volt a tekintetben, hogy mikor és hogyan lehet továbbjutni innen Pellegrini felé: jár ugyan egy kisbusz, tán naponta kétszer is, de csak akkor indul, ha megtelt – legjobb, ha körbekérdezünk. Ezt tettük, vagyis tette Moncs, nyelvtudás híján nekem csak a csomagmegőrző szerep maradt. Többszöri körbefutás és –kérdezés után is csak annyit tudtunk, hogy nagyjából honnan indul a busz, de arról semmit, hogy mikor.

Találkoztunk viszont egy fiatal párral, akik épp Pellegriniből érkezetek vissza, az ő tanácsukra elzarándokoltunk a nagy zsákokkal egy kb. egy kilométernyire levő hostelig, ahonnan szerveznek utakat Pellegrini felé. Tudnak segíteni, mondták, miután odaértünk, de a hölgy, aki ezzel foglalkozik, csak fél 10 után tud átjönni. Vártunk hát. Ezalatt beszélgetésbe elegyedtünk a szálló egyetlen vendégeivel, egy ötvenes izraeli nővel (3 fülbevaló az egyik, 7 a másik fülben, ehhez Sinead O’Connor-os egy centis haj), és egy excentrikus ausztrál párral, Barry-vel (hosszú, dús őszes-feketés szakáll, tisztára, mint a … a szentendrei kocsmáros) és Betty-vel (normális külső, viccesen affektáló beszéd). Mindhárman jó hosszú úton voltak, élénk tapasztalatcsere és élménybeszámoló kerekedett a találkozásból.

Aztán megjött az utazásszervező hölgy, Garciela, aki inkább egy erősen kifestett transzvesztitára emlékeztetett; csak a hangja miatt hittem el neki, hogy igazán nő. Kínált egy drága csomagot, amit aztán nem tudtunk úgy gyúrni, az árból annyit lefaragni, hogy az elfogadható legyen számunkra. De legalább képbe kerültünk tőle a buszok indulásáról, és a legnagyobb megelégedésünkre megtudtuk, hogy innen, a szálló elől is indul egy, délután egykor. Vagy egy kicsit később – ez itt Argentína, világosítottak fel, vegyük könnyedén, ha várni kell egy kicsit!

Vártunk hát. Eljött az 1 óra, és nem történt semmi. 2 felé kaptuk a hírt, hogy a buszunk elromlott, javítják, 3-ra lesz kész. Vártunk hát. A hírhozó fiatal srácról először azt hittem, hogy az egyik szállóvendég, csak azért küldték őt a hírrel, mert beszél angolul. Aztán amikor beszélgetésbe elegyedtünk vele, elmondta, hogy itt dolgozik, a gyakorlatát tölti itt. Ez már érdekesen hangzott, kikérdeztük. Paolo svájci, idegenforgalmat tanul, és az utolsó évét, a gyakorlatát tölti itt Argentínában. A svájci származása miatt beszél németül, olaszul és franciául, valamint az iskolában megtanult angolul. Csak olyan országba mehetett gyakorlatra, aminek nem beszéli a nyelvét, így választotta Argentínát. Nevetve mesélte, hogy a spanyol úgy ragadt rá, mint a kosz, nem kellett tanulnia. Ötödik nyelvként, amiből már kettő latin – nem is csodálkoztunk ezen. A szerencsés gazfickó! :)

3 felé a busz még sehol, Paolo egy 20 perces telefonbeszélgetés után megígérte, hogy 4-re tényleg kész lesz. Vártunk hát. Mivel 4-kor még semmi sem történt, Moncs már úgy volt vele, hogy aznap már nem jutunk tovább, itt rekedünk ebben a „kies” városban. Én, kettőnk közül az optimistább, még reménykedtem. Csodák csodájára fél 6-kor begördült egy Land Rover a szállás elé. Hitetlenkedve néztük, majd bepakoltuk a csomagjainkat. Barry-ékkel, akik ugyanúgy Pellegrini felé tartottak, mint mi, előzékenyen egymásnak kínálgattuk az első ülésen való utazás lehetőségét. Kényelmesen elhelyezkedtünk és már indultunk is. Örömünk 2 percig tartott, amikor hét háztömbbel arrébb megálltunk egy placc előtt, ahol egy csomó ember várakozott csomagokkal. „Uh, ugye ezek nem ide akarnak felszállni?!” – reménykedtünk. Nem. Ehelyett lepakolták a csomagjainkat, majd minket is leszállítottak. A Land Rover helyére egy öreg kisbusz gördült, ahová a helyiekkel együtt felszállhattunk. Amíg elhelyezkedtünk a jobb napokat látott, szanaszét szakadt piros műbőr üléseken, és a csomagjainkat a tetőre kötözték, összeraktuk kirakót: nem egy buszra, hanem a buszra vettünk jegyet, a terepjáró csak felszedett minket a szállónál, ez benne volt a jegy árában.

Ezután a Délkelet-Ázsiában szinte már kötelezőnek számító tankolás következett (miért nem lehet ezt megejteni a busz indulása előtt?!) majd 6-kor végre kigurultunk a városból, hogy megkezdjük a 3 és fél órás zötykölődésünket az úticélunk felé.

Buenos Aires

Buenos Aires-t néha Dél-Amerika Párizsaként emlegetik. A 3 milliós (az elővárosokkal együtt 13 milliós!) nyüzsgő város, a rengeteg bevándorló által megteremtett pezsgő atmoszférájával, kifinomult európai stílusú épületeivel, gazdag kulturális kínálatával valóban rászolgál a hírnevére.

Hat napot töltöttünk itt a város negyedeit járva: sétáltunk a forgalmas Microcentró-ban, az üzleti negyedben; az egyetlen látványos utcácskát keresve kóboroltunk a lepukkant Boca munkásnegyedben; megcsodáltuk a leggazdagabb kerület, a Recoleta fényes apartmanjait, palotáit és exkluzív üzleteit és a divatos Puerto Madero kerületet a kikötőben. Órákat kóboroltunk Recoleta temetőjében, a holtak városában, ahová a város elitje temetkezik, és ahol – mint egy kimondatlan versenyben – mintha minden kripta kidolgozottsága és díszessége a másikat próbálná túlszárnyalni. Kavarogtunk a hétvégi régiségvásár forgatagában San Telmo művésznegyedében; este ugyanitt, pedig megcsodáltuk a város élő hagyományát, a „köztéri tangót”. Szinte két napot csak múzeumokban töltöttünk - az utazás alatt azt hiszem, bepótolom az utóbbi tizenvalahány évnyi távolmaradásomat otthon az ilyen jellegű intézményekből! ;)

A san telmói műkedvelő amatőrök tánca is annyira jó volt, hogy ezután kedvet kaptunk egy profi táncshow megtekintéséhez is. A helyiek és a turisták kedvenc helyét, a Tortoni kávézót szemeltük ki erre a célra. A patinás hely a pincéjében kialakított színpadon kínál esténként tangóshow-t. Megleptek minket, mert egy puszta táncshow helyett egy komplett varieté előadást láthattunk kis színházi betétekkel, tangó énekkel, tradicionális dobos táncelőadással és persze profi táncosokkal. Csak kapkodtuk a fejünket, ahogy a különböző jelenetek sorjáztak!

A leghíreseb tangó énekes, Carlos Gardel

Nem sikerült ezt a videót beillesztenem az előző bejegyzésbe. Nem baj, itt is jó lesz! :))

Bringás bálnales

Klikk: Képtár Térkép

Ebben az időszakban a bálnalesen kívül nem kínál túl sokat a Valdez-félsziget. A pingvinek, az elefánt- és oroszlánfókák tavasszal gyűlnek össze ezerszámra szaporodni a környező sziklapadokra, és ez az az időszak, amikor a gyilkos bálnák – jóval kisebb számban persze – ugyanezt teszik a környező vizekben. Igaz fókák az évnek ebben a szakában is vannak, de jóval kisebb számban, amit az előző napi fókalesünk alkalmával (0 db) láthattunk is. Vagyis nem láthattunk… ;)

Mi maradt mégis? Egy nagyobb fókatelep 17 km-rel a szállásunkat adó várostól, Puerto Madryntól délre, és parti bálnales ugyanekkora távolságra északra. El Doradillo az a partszakasz, amelyik arról híres, hogy bálnák a parthoz nagyon közel hancúroznak. Magas vízálláskor a szerencsések a parttól alig 20 méterre láthatják a szokásos „vizishow”-t: farok és uszonylengetést, vízből kikémlelést, esetleg egy ugrást. Mivel a bringás megközelítés mellett döntöttünk, csak egy helyszín fért bele a maradék egy napunkba. Egyöntetűen a bálnákra szavaztunk.

Bár déli bálnákat Ausztráliában is lehet látni, a hosszúszárnyú bálnák ott jóval
gyakoribbak, mi is egy ilyet láttunk Nelson Bay-ben. A déli bálnákból mára kevés
maradt, bár a bálnavadászati tilalom miatt újra növekszik a számuk. Az angol
nevüket – Southern Right Whale = déli jó bálna – onnan kapták, hogy lassan
úsztak, így könnyű volt utolérni és megszigonyozni őket, és a megölésük után a
vízfelszínen lebegtek, így könnyű volt a partra vontatásuk, valamint zsírjuk és
a húsuk kitűnő… Ide, az argentin Valdez-félszigethez a déli bálnák járnak,
tegnap a hajóról egy is ilyet láttunk.

Kikölcsönöztünk hát a szálláson két bringát, és nekivágtunk a távnak! (Meglepően jó állapotú váltós darabokra sikerült szert tennünk.) A szállásunkon még az előző nap felkészített az egyik srác, mire is kell számítanunk: laza murvaút, szembeszél, emelkedők. Persze nem folyamatosan, de úgy fogjuk érezni, hogy mindezt egyszerre kapjuk. Nem tévedett. Az első néhány kilométeren az alumíniumgyár mellett vezetett az utunk, ocsmány, szemetes ipari környezetben. Megváltásnak éreztük, amikor elértük a murvát – végre nincs forgalom! Aztán az első kilométer után vissza akartuk kapni az aszfaltunkat, bármit, csak ne ezt a laza valamit! A kietlen tájon iszonyú lassan fogyott el a maradék 13 kilcsi.

Aztán nagy nehezen megérkeztünk. A dagályt 6 körülre ígérték, addig még vagy 4 óra volt hátra, emiatt a víz még egészen lent volt. Voltak viszont bálnák - csak jó messze a parttól. Három ugrást is láttunk egyhuzamban, kezdtem bizakodni, hogy itt teremhet még nekem babér a végén! De ezek a dögök csak nem jöttek közelebb! :) Moncs háromnegyed óra után elkezdett fázni, meg jó lassú haladást saccolt magának visszafelé, emiatt visszaindult. Én még bóklásztam egy kicsit. Éppen feladni készültem, amikor megjelent a partszakaszon két bálna. Ellenkező irányban úszkáltak a parttal párhuzamosan hol az egyikhez rohantam (tekertem), hol a másikhoz! A bringás bálnaüldözés! Vicces volt, de nem jöttek olyan közel a cethalaim, hogy igazán izgalmas legyen!

Ezután kikerekeztem még egy magaslatra, a Puncha-pontra, onnan is nyomtam egy-két képet. Aztán már sietnem kellett, mert a buszunk két óra múlva indult. Tiszta erőből tekertem visszafelé, de a szórt út még lazábbnak tűnt, mint idefelé… Moncs már meg is fürdött, mire a szállóhoz értem. Kiderült, hogy nem képzelődtem, tényleg puhább volt a murva, ugyanis egy kotrógép végigtolta az egészet, amíg én fotóztam. Moncs már csak tudta, hiszen kilométereket tekert a munkagép mögött. Nem sokat késlekedtünk, ittunk egy literest sörrel enyhítettük a sportteljesítmény utáni szomjunkat, aztán egy gyors zuhany után, kicuccoltunk az állomásra, és nekiindultunk a főváros felé.

Bálnalesen II.

Reggel viszonylag későn kelünk, mert a napi egyetlen menetrendszerinti busz csak 9.30-kor indul a Valdés-félszigetre. Elméletileg másfél órás az út, de vidéken vagyunk, sok minden belefér: negyed óra után a busz visszafordul, mert a sofőr ottfelejtett valamit a pályaudvaron. Majd két órás zötykölődés után leszállunk a téli álmát alvó kisvárosban, Puerto Pyramides-ben. Itt kell hajót találnunk, ami kivisz az öbölbe a bálnákhoz.

A többi turistát követve a kikötő felé indulunk, ami ha jobban megnézem, egy sima homokstrand. Az odavezető úton minden második épület bezárva a télre, vagy éppen tatarozzák, de azért 2-3 utazási iroda nyitva van. Az egyik előtt különösen nagy a mozgás, kb. tíz ember készülődik a kihajózásra, épp a mentőmellényt kötözgetik magukra. A szomszédos hajó később indul, ez meg azonnal, derül ki a gyors körbekérdezésből, az ár meg a minimumnak tudott 75 peso. Befizetünk hát, és már ránk is adják a mellényt. Az enyémet a hátizsák fölé sikerül felkötni, úgy érzem magam, mint egy túlfújt Michelin baba, de nem gond, úgyis elő kell vegyem a fotómasinát, néhány méterrel arrébb átrendezem magam.

Mire észbe kapok, már szállunk fel hajóra. A kis hajó kb. húsz személyes, puritánul egyszerű, külön erre a célra építve: ragasztott üvegszál padok és egy emelvény a kapitány-kormányosnak. Ennyi. A célnak pont megfelel. Még a parton beszállunk, ahogy a hajó egy utánfutón áll, majd egy traktor betolat velünk a vízbe. Lecsúszunk az utánfutóról, és elindulunk. Az egyik idegenvezető a bálnákról beszél spanyolul, a másik tőmondatokban fordítja nekünk angolra. Moncs néha kiegészíti a fordítást. Az utasok látják meg az első bálnát, olyan közel, hogy szinte elütjük. Itt készülnek a legközelebbi képek. Utána sem akarunk nagyon eltávolodni, a hivatalosan kötelező 100 méter tizede, ha átlagosan megvan.

Az ülések befelé néznek, de feltérdelhetünk a fotózáshoz. Tilos a hajó másik oldalára rohanni, ha oda kerül a bálna, nehogy felbillentsük a kis ladikot, viszont a padokra felállhatunk. („A másik oldal? Oda születni kell, fiam!” ;)) Folyamatosan próbálok helyezkedni, és a kormányos is igyekszik, hogy mindenki egyformán lásson, de a mi oldalunkra valahogy mindig ellenfényben kerül az állat. Csendben káromkodok. A másik oldal legalább jól világított, csak nehéz az emberektől fotózni. „Végül is olyan képeket is akartam, amikor a fejek látszanak, hát tessék!” Elszántan kattogtatok.

Tilos a bálnát üldözni, mi mégis egy kicsit már ezt tesszük. Monccsal már sajnáljuk szegényt, de arra gondolok, ez még mindig elfogadható alternatíva számukra a száz évvel ezelőtti állapothoz képest – akkoriban csak a bálnavadász-csónakok kerültek ilyen közel hozzájuk. Aggódásunk ellenére állatunk nem tűnik idegesnek, elkezd forgolódni, emelgeti az uszonyait. Csodálatos, lelkesen fotózom. Amikor aztán a farkát is elkezdi emelgetni, a mosolyról vigyorra görbül a szám. Fejemben közben cikáznak a gondolatok. „A polárszűrő jó szögben van?” Gyorsan utána állítok. „A francba, erről a mozdulatról lecsúsztam! Hopp, ez viszont szép volt, asszem meglett!” Tízesével csúsznak a képek a gépbe.

Húsz perc után elindulunk másik „áldozatot” keresni. Kiérünk a part takarásából, feltámad a szél, és vele együtt a hullámok is megjönnek. Mindenki kapaszkodik, nevetgélés, néhányan a vizet kémlelik, mások az ajándék hullámvasútnak örülnek. Hideg van, kell a kapucni is. Aztán kiszúrjuk a másik bálnánkat, egy nagyobb szürkét. Ő már jóval szemérmesebb, nagy levegőkkel jó nagy hosszakat úszik a víz alatt. Őt már tisztességes távolságból követjük. A hajó rendesen himbálózik, nehéz a keresőben tartani az állatot. Érzem, hogy kezd felkavarodni a gyomrom. „Ajjaj, Kakadu fölött is így kezdődött!” Elszántan kattogtatok. A szél hangosan zúg a fülemben, lökdösi a kamerát. A kapucni a szemembe csúszik, idegesen tolom feljebb. A szél befúj a kereső és a szemem közötti résbe, könnyezek, alig látok. „Taknyom, könnyem összefolyik.” – humorizálok magamban. A szél néha bevág egy kis vízpermetet, beterítve a polárszűrőt. Idegesen törölgetem le a sós vizet, a makacs foltok lassan tűnnek el. Közben imádkozom, nehogy elszalasszak egy jobb pillanatot.

A levegővételeknél fotózok, köztük pihenek, akkor végre nem a lencsén keresztül nézem a világot. Fáj a térdem a kemény padom, de nem nagyon tudok helyezkedni. Remeg a kezem, de nem tudom, hogy a reggeli két kávétól, az izgalomtól vagy a hidegtől. „Megint nagy lélegzetet vehetett… hol lehet?” – kezdek nézelődni, ahogy elnyúlik egy víz alatti szakasz. Aztán egyszer csak száz méterrel előttünk a hatalmas test kirepül a vízből! Persze csak a becsapódást követő hatalmas vízfüggöny lesz meg, túl hirtelen jött. „Repetira! Repetira!” – figyelmeztetnek a vezetőink. „Ismételni fog!’ – fordít gyorsan Moncs, de ezt értettem, már készenlétben állok. Néhány másodperccel később újabb ugrás, majd fél perc múlva még egy! Semmi sincs már körülöttem, csak a fényképezőgép és a bálna. Feszülten figyelek, mindkét ugrást elkapom. Moncs boldogan nevet, ennyit szeretett volna a bálnalestől. Én magamban morfondírozom: „Nem álltam jó helyen, de csak ki tudom vágni a korlátot és a fejeket!”.

Még néhány forgás és uszonylengetés, aztán lejár a kiszabott időnk. Hamar visszanavigálják a hajónkat a mozgó dokkba – egy döccenés és az úszásból gurulás lesz. Néhány másodperc múlva már szállhatunk is le.

Alig emlékszem az elmúlt másfél órára, olyan gyorsan történt minden. „Azt hiszem, inkább a tájképfotózást választom, az nem ilyen stresszes” – vigyorgok magamban. Elsétálunk az öt kilométerre levő homokpadhoz, ahol oroszlánfókákat lehetne látni, de mind kimenőn van éppen, csak az üres placcot találjuk. Pedig a hajóról még láttunk két jól megtermett példányt! Téma híján a mellénk szegődött kutyát, és a tájat fotózóm. Visszasétálunk a kikötőbe, ahol vacsorázva, borozgatva, beszélgetve töltjük el a maradék két órát a busz indulásáig.

Itt a tél

A kitűnő időben megejtett gleccsersétánkon, és a javuló időt jósló időjárás-előrejelzésen felbátorodva megvettük a buszjegyünket a nemzeti park északi részébe, El Chaltenba, hogy a következő két napban bejárjuk a környék leglátványosabb túraútvonalait.

Hát nem így lett. Már hóesésben indultunk el, ami azután nem enyhült egész úton. A 10 centi hóban a busz lassan csúszkált, sőt a cél előtt nem sokkal, egy meredek emelkedő aljára visszacsúszva még a hóláncokat is fel kellett ügyeskednie a sofőrünknek!

Kb. másfél órás késéssel, öt óra alatt értünk El Chaltenba. Itt mar vagy 20 centi hó fogadott, és bár már nem esett, az idő itt sem nézett ki jónak. Nem örültünk ennek, szakadó hóesésben, húsz-ötven méteres látótávolságban nem sok értelme van túrázni. Tanácstalanul kérdezősködtünk, de senki sem tudott biztatót mondani az idővel kapcsolatban. A kegyelemdöfést végül a nemzeti park látogató-központjában adták meg. Itt megtudtuk ugyanis, hogy a hóesés miatt előrehozták a téli időszakot, és pont aznap reggel zárták le a park minden ösvényét. Nem volt miért maradni ezután, így visszaszálltunk a délutáni buszra, és visszazötyögtünk El Calafateba.

Jégséta

Az első esténk El Calafate-ban elég nehézre sikeredett. Addigra már harmadik napja utaztunk. Az időeltolódás miatt éjszakánként felébredtünk, nappal meg szédelegtünk az álmosságtól. Szerencsére még kora délután ért be a városba busz, és még világosban indultunk szállást keresni. Az első két hostel zárva volt, és mire a nagy zsákokkal a harmadikhoz értünk, annyira kifáradtunk, hogy semmi mást nem szerettünk volna, mint eldőlni és aludni. De nem lehetett. A jetleg (időeltolódás miatti fáradtság) leküzdésének alapja, hogy mielőbb vedd fel a helyi ritmust: nappal élj, és éjjel aludj! Meg hát ki kellett találnunk, mit akarunk csinálni a következő néhány napban – a feszes útitervünkbe nem fért bele egy elvesztegetett nap sem! :)

Az egyik recept szerint az idő-eltolódásos fáradtság elleni küzdelemben segít,
ha minél többet a napon vagy, mert a napsütés megfelelően átállítja a biológiai
órádat. Azt is olvastam, hogy a Viagra is segít az átállásban, gondolom a
vérnyomásemelő és még ki tudja milyen hatása miatt, de ez épp nem volt kéznél.
Meg amúgy sem akartunk itt sátorozni! ;))) )

A hegyek mellett a környék igazi nevezetessége az a tízegynéhány gleccser, ami a Chilével határos hegyekből tart az Atlanti-óceán felé. Az utazási irodák kínáltak hajókázást a jégtáblák között, trekkinget (túrát) a környező hegyekben, gleccsernéző buszozást. Az egyik ajánlat rögtön megtetszett, amint megláttam: minitrekking a gleccseren. Nem számítottam semmi komolyra, mivel kb. másfél órányi sétát ígért a jégen, meg tíztől hatvan éves korig lehetett jelentkezni rá, de úgy sejtettem, ennek ellenére is szép túra lesz. Meg volt benne egy kis hajókázás a gleccser végénél, ahol a kb. 30 méteres jégfal lassacskán a tóba olvad, meg egy órányi nézelődés a kilátókról. Nézelődni amúgy is szerettünk volna, meg hajókázni is, ezekhez képest már alig került többe a jégséta. Amikor rákérdeztünk a részletekre, a lány az utazási irodában mondott valamit, hogy ez az utolsó, de nem vettük, mire érti: az utolsó túra a héten, mert vasárnap van? Vagy arra gondolhatott, hogy fél óra múlva zár és utána már nem tudunk befizetni? Mindegy, átsiklottunk ezen, tettünk még egy kört a városban, megtanácskoztuk a dolgot az időjárás és a többi program függvényében, majd zárás előtt alig valamivel, este 7-kor befizettünk a túrára. A következő két napra felhős, csapadékos időt mondtak, de úgy voltam vele, hogy a jó időt a leglátványosabb trekkre tartogassuk inkább, a gleccseren való botorkálást rossz időben is lehet fotózni.

Másnap reggel fél 9-kor még kukk sötétben szedett fel minket a busz. Akkor kelt a nap, mire a gleccsertóhoz értünk, rózsaszínre színezve a környező havas hegycsúcsokat. A busz csak rendületlenül robogott tovább, saját kocsival már vagy háromszor megálltam volna fényképezni… grrrrrr… Amint kifutott a hajó, mindenki lelkesen tömörült a fedélzeten, hogy lefényképezhesse a gleccsert. Csak néztem, micsoda lelkes fotós társaság gyűlt itt össze, egy új autót lehetett volna venni a fényképezőgépek árából! Persze a prímet megint a japánok vitték a portrémarkolatos félprofi vázakkal, meg a félmilliós fehér (profi) Canon objektívekkel – az ottani fizetésekkel ilyenekre futja a lelkes amatőröknek. Otthon meg egy belépőszintű tükörreflexes gépre is sokat kell spórolnia az embernek, és a váz megvásárlása után már csak egy régi használt obira futja.

Kikötés után spanyol és angol nyelvű csoportra osztottak minket, a mi vezetőnk az angolul kitűnően beszélő Bernard lett. Egy rövid gleccsergyorstalpaló következett, ahol megtudtuk, hogy ez a világ harmadik legnagyobb (szárazföldi) jégmezője az Antarktisz és Grönland után, meg azt, hogy az alacsony tengerszint feletti magasságuk miatt ezek a legkönnyebben megközelíthető gleccserek a világon.

Úgy keletkeznek, hogy a Csendes-óceán felől érkező nedves légtömegek átbuknak az Andok déli nyúlványain, ahol hó formájában kicsapódik belőlük a nedvesség. A szárazföld belsejébe, a pampákra már csak a száraz szél érkezik; fent a hegyekben 5000 mm az éves csapadékmennyiség, míg a belföldön 200 mm. A rengeteg
hó a hegyekben összetömörödik, újrakristályosodik, jég lesz belőle, ami
gleccserként jut vissza a tengerbe. Az alacsony fekvés az egyik oka annak, hogy
ez a jégtömeg igen gyorsan, napi 1,5 méteres sebességgel csúszik lefelé.
Összehasonlításképpen az Alpokban az egyik gleccser, amibe még barlangot is
vájtak, (emlékeim szerint) évi 1 métert halad csak lefelé.

Egy rövid séta után a gleccser széléhez értünk, ahol ránk rakták a hágóvasakat, megmutatták, hogyan menjünk benne, majd szép libasorban masírozni kezdtünk a jégen. Volt velünk egy hétéves forma kissrác is, csodálkoztam, hogy kerül ide, ha tíz év a korhatár, de aztán kiderült, hogy ő Bernard fia. Három éves kora óta járja a gleccsert, mesélte büszkén az apja. Az érdekes helyek megtekintése után visszatrappoltunk a kiindulási pontra. Itt jött a meglepetés, alig hittem a szememnek: üvegpoharak kerültek elő, jeget csákányoztak a gleccserből, majd a jeget whiskey-vel öntötték fel a srácok! A gleccserjeges whiskey mellé csokit kaptunk. „Jön a tél, ez az utolsó nap az idényben, erre iszunk” – magyarázták a vezetőink. „Ja, és a piáról, ne tegyetek említést otthon, mert nem ez a lényeg!” – tették hozzá. ;) „Aha, ez volt az utolsó, amit a csaj említett az irodában!” – csaptunk a homlokunkra két korty között – „még jó, hogy nem holnap akartunk erre a túrára jönni!”

Az ünneplés után a kikötő melletti épületben elfogyasztottuk a magunkkal hozott ebédet. Egy nagyon érdeklődő, apró bagolyforma madár is leült a közvetlen közelünkbe, nem nagyon zavarta, hogy egy méterről fényképeztem. Mire befejeztük az ebédet, a nap eltűnt a felhők között, a jégnek hihetetlen kék színe lett, volt mit fotózni a hajóúton visszafelé! A gleccser fantasztikus színe végig megmaradt, akkor is, amikor a túra utolsó szakaszában három kilátóteraszról a másik két oldalát is megcsodálhattuk. Néhány perccel azután, hogy kiléptünk az első teraszra, leomlott az egyik jégtorony! Sikerült is lekapnom. Szerencsém volt, mert belefért az ide kiszabott 40 percünkbe ez a kis incidens, és mert nem két terasz közötti sétálgatásunk alatt pottyant le a jégdarab! :)))

Repülünk vagy sem?

Az előző napi 16 órás repülőutat (Sydney -> Buenos Aires) cseppet sem kipihenve, a fáradtságtól kótyagosan vánszorogtunk le buenos airesi szállásunk lépcsőjén. Tegnap este azért annyira meg futotta az erőnkből, hogy megnéztük, honnan is indul az a busz, ami kivisz minket újra a reptérre (ezúttal Buenos Ariesből délre, Comodoro Rivadaviaba tartottunk), így zsákjaink súlya alatt roskadozva, rögtön abba az irányba indultunk el e ködös reggelen.

A busz hamar befutott, de legnagyobb értetlenségünkre a sofőr váltig állította, hogy ő ugyan nem megy a reptérre. Hiányos spanyol nyelvtudásom nem igazan volt segítségünkre e rejtély megoldásában, így inkább visszasiettünk a szállásunkra és a recepciós fiú közreműködesevel taxit hívtunk magunknak. Az első taxis zsákjaink láttán azonnal megfutamodott. (Na, ez sem látott minket Indiában, amint egy normál esetben 2 személyes riksába 4en, 4 hatalmas és 4 kisebb zsákkal is begyűrtük magunkat, ha úgy akartuk...) Az újabb taxira történő várakozás hosszú percei alatt, egyre idegesebben pillantgattunk az óránkra... "A végén meg lekéssük a gépünket!"

A második taxis szerencsére nem volt ennyire finnyás és nem emelt kifogást a batyunk ellen, így vagy háromnegyed órás késéssel végre elindulhattunk a reptérre. Útközben a sofőrünk kézzel-lábbal mutogatva próbált tudtunkra hozni valamit, amiből annyi jött át, hogy valami zárva van. "Ám legyen..." - gondoltuk és elnezően bólogattunk.

Mindenre számítottunk, csak arra nem, ami ezután következett. A reptéren kaotikus állapotok uralkodtak! Az előcsarnok zsúfolásig tömve volt hangosan kiabáló emberekkel, akik hol egymással, hol pedig az idegesen rohangászó reptéri alkalmazottakkal perlekedtek. A becsekkolós pultok előtt rendezetlen, ordibáló tömeg, a mennyezetről lógó, menetrendet mutató monitorok alatt ideges, tétova emberek. Közelebb vergődve a monitorokhoz, legnagyobb megrökönyödésünkre azt láttuk, hogy a legtöbb járat mellett a "TÖRÖLVE", a maradék mellett pedig a "KÉSIK" felirat szerepel. "Mi a fene folyik itt?!" - néztünk egymásra döbbenten. Elanyátlanodva toporogtunk a felbőszült embertömeg közepén.

Aztán egyszer csak kiszúrtuk, hogy az egyik, eddig üresen tátongó becsekkolós pult mögé éppen beül egy fiatal alkalmazott. Gyorsan utat törtünk magunknak felé. Sikerült megtudnunk tőle, hogy a felfordulás oka nem más, mint a sűrű köd, ami miatt jelenleg egyáltalán nem szállhatnak le és fel a gépek. A mi gépünk egyelőre csak "KÉSIK" státuszban van, úgyhogy elképzelhető, hogy ugyan néhány órás késéssel, de azért fel tudunk ma szállni. Ez utóbbi kijelentése hallatán igen csak megkönnyebbültünk.

Az előcsarnok kávézói természetesen dugig voltak, sehol egy szabad szék. Így hát az egyik pultnál elvitelre kértünk két kávét és néhány croissant-t, majd el is vittük kb. 3 méterre, ahol aztán a hatalmas zsákjainkon kucorogva befaltuk azokat. (Közben azon szitkozódtunk magunkban, hogy a szobánk árában benne volt a reggeli is, amit a korai indulás miatt kénytelenek voltunk otthagyni...)

Kb. fel óra elteltével hirtelen életre kelt a hangosbemondó és női hangon közölt valamit spanyolul, amiből ugyan semmit sem értettünk, de a tömeg reakciója alapján egyértelműen rossz hír volt. Óriási mozgolódás támadt, az emberek egy része a légitársaságok irodájához rohant, a többiek a becsekkolós pultokat rohamozták meg.

A reptéri alkalmazottak megközelitése ebben a helyzetbe lehetetlen feladatnak tűnt, mindegyikre több tucat ordibáló utas jutott. A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy mi is beállunk az egyik becsekkolós pult előtt kígyózó sorba, aztán amikor sorrakerülünk, ugyis kiderül mi a teendő. Várakozás közben, a mögöttünk álló argentin, de már évek óta az USA-ban elő fazon segítségével helyére kerültek a törtenet hiányzó részletei. A köd miatt már lassan 24 órája nem szállhattak fel és le gépek, és az ily módon reptéren ragadt több száz ember, az előcsarnok vagy a tranzit várok hideg kőpadlójan heverve volt kénytelen eltölteni az előző éjszakát. Ez a kimerült, ideges embereken túl, a bejáratnál látott TV-s stábok jelenlétére is azonnal magyarázatot adott.

Miközben a sorban álldogáltunk, a hangosbemondóból többször is elhangzott, hogy a Commodoro Rivadavia-ba tartó gépre fel lehet szállni, az utasok fáradjanak a 2-es kapuhoz. „De hiszen ez a mi gépünk!” - örvendeztünk. A sor iszonyat lassan haladt. Az előbb még azon keseregtünk, hogy nem megyünk sehova, most meg már megint azon izgultunk (ma már másodszor!!), hogy lekéssük a gépünket!

Végre sorrakerültünk! Feladtuk a csomagokat, megkaptuk a beszallókártyánkat és már száguldottunk is a 2-es kapu felé. Az utolsó métereket már loholva tettük meg. A gép indulásra készen vesztegelt a hatalmas üvegtáblák mögött, a kapu előtt már csak a hiányzó utasokra váró reptéri alkalmazottak ácsorogtak. Futó alakunk láttán felderült az arcuk. Sajnos az örömük nem tartott sokáig. Beszállókártyánkra pillantva megállapították, hogy ez nem is a mi gépünk. Ugyan ez is Commodoro-ba megy, de ez meg az a járat, aminek reggel 6-kor kellett volna indulnia. (A mi gépünk eredetileg valamikor 10 óra körül indult volna.)

A nagy rohanástól kifulladva huppantunk le a közeli műanyag széksorok egyikére. Aztán az ekkor kezdődő közel 6 órás várakozás során, hűek is maradtunk ezekhez. Az első 2 órában semmi biztató nem történt, aztán végre megjelent a monitorokon a gépünk járatszáma mellett az indulás időpontja is: du. fél 3! Bár már kezdtünk meglehetősen éhesek lenni, gondoltuk kihúzzuk addig, a gépen majd úgyis kapunk valamit.

Persze, hogy cseppet se könnyítsék meg a dolgunkat, egy klassz kis étterem gazdag választékában gyönyörködhettünk egész idő alatt a tőlünk néhány méterre levő asztalok sokaságán. Csakhogy azon a néhány méteren kívül egy üvegfal és a becsekkolós pult is elválasztott minket az étteremtől, úgyhogy esélyünk sem volt elcsábulni. A mi oldalunkon csak egy kávézó volt sütikkel, amire a reggeli adag után már igazán nem vágytunk...

Vártunk és éheztünk. Fél 3-kor kötelességtudóan megjelentünk a kiírt kapu előtt. Már helyes kis sor kígyózott a pult előtt. Alkalmazott sehol. Eltelt 20 perc, fel óra... A negyvenedik perc után a sor elkezdett felbomlani, a leendő utasok frusztráltan ültek vissza a székekre. Ekkora már kínzó éhség mardosta a gyomrunkat, eddig kitartó türelmünk a végét járta. Elsétáltam az egyik monitorig, hátha újabb időpont került fel rá, de hitetlenkedve kellett megállapítanom, hogy nemhogy új időpont nem volt, de még a régi is eltűnt! Na, ez betett! Fogtuk magunkat és elsétáltunk a pár méterre lévő kávézóig azzal a feltett szándékkal, hogy most aztán croissant-ba fojtjuk a mérgünket!

Csak hogy ez se legyen olyan egyszerű, a pultos kislány értetlenül nézett ram, mikor a croissant-t kértem. Az egyik vendég sietett a segítségemre: „medialuna" - mondta spanyolul. A leányzó idegesen horkantott, majd a kért sütiért nyúlt. Ezzel egy pettyet azért felb… ööö felbosszantott. Különösképpen azért, mert a feje fölött kivilágított táblán „croissant" felirat virított, nem pedig annak spanyol „medialuna" megfelelője. Legszívesebben mondtam volna neki, hogy legalább azzal legyen tisztában, hogy mi szerepel az étlapjukon, de az angol egyértelműen nem volt az erőssége, ugyanúgy, ahogy a spanyol sem az enyém. Úgyhogy mérgemet lenyelve, inkább szó nélkül távoztam.

Komótosan sétáltunk vissza a kapunkhoz, ahol... NEM VOLT SENKI!! Távollétünk alatt úgy tűnik, mégis csak előkerültek az alkalmazottak és kinyitottak a kaput! Idegesen kotorásztunk a beszállókártyánk után, majd azt a türelmetlen, lestrapált jegykezelőnek átadva, végre felszállhattunk a gépre. Persze utolsóként! Árulkodó croissant (csak azért is croissant!!) morzsákkal a szánk sarkában, szemrehányó tekintetek kereszttüzében siettünk a helyünkre. De kit érdekelt?! Ugyan 7 órás késésben voltunk, de végre minden újra a tervek szerint haladt!

Ausztrália legvégén

Mit jelent nekem Ausztrália? Elsősorban az első nagy utazást, amikor hat évvel ezelőtt az akkori munkámba belefáradva, 26 evesen a tinédzserkoromból kimaradt kalandot indultam megkeresni. Az ország már a fejemben is valami egzotikus helyként élt, a sarkukra állított sárga táblák, a különleges állatok, a hatalmas távolságok földjeként. Valóban ezeket tálaltam meg itt, meg sok minden mást is.

Másrészről Ausztrália volt az első ország, ahol Magyarországon kívül hosszabb időt töltöttem el. Az itt töltött hónapok alatt egyre nyilvánvalóbba vált, hogy a látnivalókon túl engem az itteni életforma is lenyűgöz. Megtapasztaltam, hogy lehet nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban, - megkockáztatom - szebben élni. Amikor az általánosan magas életszínvonal ad egyfajta nyugalmat és biztonságot, ami mellett jobban van időd, energiád, lehetőséged az életet élvezni. De ezt nem csak a pénz teszi, elvitathatatlan az ausztrálok életvidámsága, kiegyensúlyozottsága is - e kettő elegye adja meg az ország alaphangulatát.

Miután megtapasztaltam egy másfajta életet, már semmi sem volt ugyanolyan otthon. Nem tudtam feltétel nélkül elfogadni a nem tetsző dolgokat, hiszen már láttam, hogy lehet ezeket másként is csinálni. Nehéz volt visszaszokni a nagy magyar valóságba.

De már akkor eldöntöttem, hogy nem a nagy utazásomként fogom számon tartani ezt az utat, hanem az első utazásomként. Annyira kevés kellett hozza, és annyira jó volt, hogy mindenkeppen meg akartam ismételni - valahol, valamikor. Rövidebb kis kalandozásokra gondoltam, de végül nem így lett. A hazaérkezésem után öt és fel évet húztam le egyfolytában egy cégnél, mire Monccsal kitaláltuk és belevágtunk ebbe a monstre utazásba, Safiékat is belerángatva.

Bar újra csak látogatóként jöttem Ausztráliába, mégis mintha kicsit hazajöttem volna. Négyünk közül természetesen én voltam az, aki a leginkább tudta, hogy mi var ránk itt a két és fel hónap alatt. Bejött, amire számítottam, és az utazás alatt az ország iránti "rajongásom" csak fokozódott. Ha nem a lázadást keresed itt, ha elfogadod a rendezettséget, azt, hogy mindent magasabb szinten és magasabb áron kapsz meg, mint máshol, akkor jól tudod itt érezni magad. Nagyon örülök, hogy sikerült Moncsnak is átadnom ezt az érzést, így most két boldog utazó távozunk innen.

Elégedetten dőlök hatra a repülőn: jól sikerült a kalandozásunk második felvonása, és bar anyagilag jóval nagyobb terhet rótt ránk, mint számítottuk, bizakodva vágunk neki a harmadik, újra csak hátizsákos, cipekedős felvonásnak Dél-Amerikában.

Új képek, régi képek

Feltettem az Ausztrál körutat térkép formában is a Google Maps-re. A kék pöttyös jelek a célállomások, a sárgák csak közbenső megállók voltak. A jelekre rákattintva feljön egy kis buborék, a hely nevével és egy fényképpel. A fényképre kattintva az adott helyhez tartozó képtárra kerültök.

Az útvonalat csak útvonaltervként tudtam felvinni, így az Maps által javasolt megállók sárgával látszanak, mögötte a kék pöttyök a mieink, azokra kattintva jön fel a buborék a hely fényképével, amibe bele lehet kattintani... Ha csak a pöttyök látszanak, az útvonal nem, de a térkép fölötti keresőmezőben a from:wollstonecraft to:eden, new south wales... stb. szöveg olvasható, csak kattintsatok a Search Maps gombra! :)

Az utóbbi egy hétben alvás helyett még a képtárakat ráztam gatyába. Laoszig bezárólag minden a helyén van, és Vietnámból is csak a Mekong-delta hiányzik. A vége, Ausztrália is rendben van már, lásd fent. Az alábbi albumok változtak.

Kibővült:
Bombay (Mumbai) (India)
Elefant-sziget (India)
Pushkar (India)
Udaipur (India)
Sanchi (India)
Mahabalipuram (India)
Mingun (Myanmar)
Chiang Mai (Thaifold)
Penang Georgtown (Malajzia)
Sydney (Ausztralia) a végére került fel néhány kép
Kakadu NP (Ausztralia) szétdobtam a három napra, mert áttekinthetetlenül sok kép lett
Kakadu NP Bardedjilidji, Ubirr
Kakadu NP Anbangbang
Kakadu NP Yellow Water es repules

Új:
Jaipur Királyi Palota es a Szelek Palotája (India)
Amasapusa, Sagaing Hill, Nanmyin kilato (Myanmar)
Mandalay (Myanmar)
Yangon (Myanmar)
Yangon - Arany Pagoda (Myanmar)
Sam Neua (Laosz)
Ayuthaya (Thaifold)
Mimosa Rocks NP (Ausztralia)
Eden, Killer Whale Museum (Ausztralia)
Ben Boyd NP (Ausztralia)
Phillip Island (Ausztralia)
Healesville Sanctuary (Ausztralia)
Townsville Conservation Park (Ausztralia)
Hervey Bay (Ausztralia)
Noosa NP (Ausztralia)
Brisbane (Ausztralia) koala parkos képekkel egészült ki
Springbrooke NP (Ausztralia)
Byron Bay (Ausztralia)
Nelson Bay (Ausztralia) bálnales
Port Macquarie (Ausztralia)

Nézze, aki bírja! ;)

Autós kalandok IV. - befejező rész

A pink slip megszerzése és a hibák kijavítása után gyorsan visszagurultunk Sydney-be, hogy eladjuk a kocsit. Erre két lehetőség kínálkozott: vagy kereskedőnek adjuk el bagóért, vagy pedig beadjuk a King Cross-on, Sydney hátizsákos negyedében az erre a célra fenntartott autópiacra. Hat éve Perth-ben Zsófival egy hétvégi autópiacra tettük be a kocsit, ahol hamar el is adták, nekünk mar csak a papírok aláírása miatt kellett visszamenni.

Itt is ilyesmire számítottunk. Egy mosóban szépen kiglancoltuk a kocsit kívül-belül, még illatosítóval is befújtuk a kárpitot, hogy finom szaga legyen! Sajnos, amit a szerelő nem tudott előhozni, az 500 km alatt újra előjött, megint olajos volt a motorblokk alja. Nekem úgy tűnt, hogy csak valamelyik szimering ereszt, de persze nem tudtam biztosan, és megcsináltatni már nem maradt időnk, meg nem is lett volna érdemes. Másnap elgurultunk a King Cross-ra, ahol a várakozásommal ellentétben nem egy telken vagy egy elkerített betonplaccon sorakoztak a kocsik, hanem egy mélygarázs -3. emeleten! Megrökönyödésünkre azt láttuk, hogy a piac szervezői csak a helyet biztosítják, de magát az autót nem ők adják el, hanem azt a tulajdonosoknak kell, mint otthon a hétvégi autópiacokon. Vagyis ezek a fiatal huszonéves gyerekek ebben a sötét betonbunkerben vártak naphosszat a kocsijuk mellett a leendő kuncsaftokat - ha lettek volna. De alig jött néhány egy nap alatt. Egyrészt ide tényleg csak az jön, aki az ausztrál kóborlásához akar autót venni, másrészt most ősz van, véget ért a szezon, így nem tülekednek a turisták, a vevők. Bár elfoglalták magukat a gyerekek, az autókhoz felszerelésként kínált kempingszékeken ücsörögtek, focizgattak, sörözgettek - de igazából csak az időt ütötték el, ahogy egyre kopó reménnyel a vevőjükre vártak...

Az autópiac az egyik este eladók nélkül

Végignéztem az eladásra kínált kb. húsz autót, hogy belőjem az árat, amennyiért mi is kitehetjük a mienket. Ebből kb. 10 volt olyan kombi, amilyen a mienk. A legtöbbnek az ára a valóban reális 3000 dollár környékéről indult, de már többször át volt húzva, minden alkalommal kb. 300 dollárt engedtek (biztosan közeledett a repülőgép indulása). Több kocsi ára már 2000 dollár környékén járt, és az autó ennek ellenére még mindig a piacon árválkodott... :(
- Rossz előjel, félek, hogy itt nem tudjuk árban eladni a járgányt - mondtam Moncsnak. Ő körbenézett és megborzongott.
- Menjünk innen, hihetetlen nyomasztó ez a hely!
Nem terveztük, hogy a kocsi mellett fogunk állni 5 napot, ezért kiragasztottuk a megfelelő papírokat a szélvédőre, majd elindultunk hirdetéseket nyomtatni, és a környező hostelekben kiragasztgatni. Minden ilyen backpackeres szállóban van hirdetőtábla, ezekre gondoltam kitenni a papírunkat. Bementünk az első hostelbe, ahol megkérdeztem a recepcióst, kitehetem-e a hirdetésünket. Persze mondja, itt a dosszié, és rámutat egy gyűrűs irattartóra, CAR ADS (Autó hirdetések) felirattal, majd átnyújt egy lyukasztót. Ó, a jól szervezett Ausztrália! Én meg azt hittem, úgy kell bekuncsorogunk magunkat mindenhova, erre nem, örülnek, hogy jössz, hiszen a vendégeiknek nyújtasz szolgáltatást! Ezt szeretem ebben az országban, hogy minden olyan olajozottan működik! :) Kiszórtuk 7-8 helyre a hirdetésünket, köztük két internetkávézóba és egy vegyesboltba is.
Napok teltek el ideges várakozással. Moncs a Dél-Amerika útitervet csiszolgatta, én a képtárat és a blogot foltozgattam. Minden nap elmentünk lecsekkolni a kocsit, és kb. naponta 300 dollárt engedtünk az árból. Mások is ezt tették - láttuk ezt a hirdetésekből a dossziékban - és azok, akik már régebb óta hirdettek, az árban is előttünk tartottak. :( Három nap telt el egyetlen telefonhívás nélkül - a feszültség egyre csak nőtt bennünk.

- Csütörtök hajnalban már a reptéren kell legyünk. Nem szeretném, ha szerdán még meglenne a kocsi! - jelentette ki Moncs vasárnap éjjel. Egyetértettem. Megállapodtunk, hogy kivisszük Marcus-hoz a kocsit, amikor vettük tőle, azt mondta, ebben az állapotban 2000-ert visszaveszi. Persze a kocsi is 15 ezer kilométerrel öregebb, meg Marcus is csak egy simlis díler, de ismeri az autót, ha 2000-et nem is, hátha többet ad, mint a többiek!

Hétfőn délben kiautóztunk a Paramatta útra, ahol egymás mellet sorjáznak a használtautó kereskedések. Marcus-t nem tálaltuk meg. A szomszédos piac tulajdonosa mondta, hogy Marcus már nem létezik. :/ Akkor ezért nem válaszolt a hívásainkra! - bosszankodtunk. Csődbe ment, bezárt, vagy ilyesmi. Megmutattuk a kocsit 5 kereskedőnek. Ebből kettőt egyáltalán nem érdekelte, a kocsi itt túl öregnek számit, a másik három meg olyan alacsony árat mondott, amire azért még nem voltunk lelkileg felkészülve. A harmadiknál már tudtuk persze, hogy az 1300-1500 dolláros ár itt reálisnak számit. Ez az enyhe arabos beütésű faszi is végignézte a kocsit, és rutinosan nem egy árat kínált, hanem megkérdezte, mennyire gondolunk.
- Kétezer? – kérdeztem bizonytalanul. - Hát, ez nem volt egy erős indítás! – bosszankodtam magamban.
- Ezer – volt rá a válasz. Ez még az eddigieknél is kevesebb volt.
- Nem, ez túl kevés - mondtuk, majd Moncs, aki még hitt benne, hogy egy ilyen kereskedőt is meg tud győzni, lelkesen ecsetelte, milyen jó is ez a kocsi, milyen megbízhatóan szolgált minket az úton, mennyire megszerettük, el sem adnánk, ha nem kéne elmennünk.

1200-nál tartott a díler, mikor végzett az átvizsgálással, és elvitte egy körre. Jó jelnek tartottuk, hogy már a telep végére állt vissza, nem a bejárathoz, ahol eddig álltunk, ott folytathattuk az alkut. Jól megy a kocsi, ismerte el, de nem tud többet adni, mint 1300. Innen még negyed órás alku következett. Ragaszkodtunk az 1500-hoz, már többször elindultunk volna, de a díler nem engedett. Lassan kúszott fel az ár, közben a részemről a következő, kisebb derültséget kiváltó érv is elhangzott: „Believe me, this fifteen hundred is our emotional limit, cannot go lower” (Higgye el, az 1500 az az érzelmi határ, ami alá nem mehetünk!). Mindent bevetettünk. :)) Végül a fazon beadta derekát: - Ok, menjünk fel az irodába, töltsük ki a papírokat 1500-ról. Ha igazán rutinos alkudozók lettünk volna, akkor 1600-at is adott volna érte, de ehhez szerintem arab területre kellett volna születnünk! :) Meg azt sem akartam, hogy még jobban átnézze a kocsit: a lógó tetőkárpitról itt nem is esett szó, és szerencsére nem feküdt alá, így nem fedezte fel az olajfolyást sem.

Megkönnyebbülve zötyögtünk vissza a busszal a belvárosba. A békát mar lenyeltük, így keserűség nem volt bennünk, csak egy kis aggodalom, hogy ezek után kitart-e a pénzünk az út végéig. Mindegy, legalább véget ért ez a 3 napos lidércnyomás! Sőt, ha jobban belegondolunk, még mindig olcsóbban jöttunk ki az egészből, mintha autót béreltünk volna.

Már kezdett sötétedni mire beszedtük a hirdetéseket. Éppen indultunk vissza a szállásra, amikor Ila telefonált, hogy volna-e kedvünk vele találkozni. Erőt vettünk a fáradtságunkon, és igent mondtunk. Jól döntöttünk. A belvárosban sétálgattunk, beültünk egy forró csokira egy hihetetlenül puccos áruház alagsorában, majd amikor Viktor is csatlakozott hozzánk, kerestünk egy bárt, hogy leöblítsük az átélt izgalmakat. Az autó eladásán kívül még azt ünnepeltük, hogy nekik sikerült új lakást tálalniuk. Spontán buli kerekedett, remekül éreztük magunkat. Éjfél körül értünk haza, hulla fáradtan dőltünk az ágyba. (Vagy a megkönnyebbülésnek vagy a sörnek köszönhetően hihetetlen módon másnap délig aludtunk… :) )

Az ausztrál sofőrök 10 pontja

1. Az ausztrál autó = nagy autó. A nagy távolságok és a hosszú utazások miatt kell a nagy, kényelmes kasztni. Ha meg az autó után akarsz kötni egy lakókocsit, kell bele egy nagy motor is. *


2. A normális motor minimum 3 literes. A taxik 4 literesek. 1,6-os motor?! Elindul az egyáltalán? :) *


3. Ha fiatal vagy, mindenképpen ültesd le a kocsit, tegyél fel peres gumikat, csillogó könnyűfém felnit, nagy hangolt kipufogót! Ha vidéken laksz, akkor ne szedánt, hanem ute-ot vegyél, és azt spécizd! (UTE [ejtsd: jút] = Universal Transport Equipment [általános szállító jármű])


4. A vadságod a kocsi csinosításával érjen véget! Nincs “ablakot le, könyököt ki, kettesbe be”. Vagizni Ausztráliában nem szokás.


5. A kocsid mindig legyen tiszta és jól ápolt, ahogy te is! ** Munka után, öltönyben is lehet kocsit mosni a benzinkútnál.


6. A komoly büntetések miatt annyival menj, amennyivel megengedett: városban 50,0 vagy 60,0 km/h-val, városon kívül 100,0 km/h-val. A pénzsesebbek, és azok, akiknek nem fontos a jogsija, a megengedett sebesség+2-vel is közlekedhetnek! (Na ezért tarthat egy road train előzése 2 percig is… :))


7. Az előző pont Queenslandben nem igaz. (Ennek okára még nem jöttünk rá.)


8. Mindig minden jó előre ki van táblázva az utakon, még a fix kamerák is, baj nem érhet! A GPS navigációs programok a fixen telepített piros lámpás és sebességmérő kamerákat is tartalmazzák.


9. Mindig elég a 2-3 méteres követési távolság. Ez a fajta közelség amúgy csak a turistákat idegesíti, egy ausztrált nem. No worries Mate! :)


10. Az még belefér, ha minden reggel két órát kell vezetned a munkahelyedig, este meg ugyanezt vissza. Nagy ország, nagy távolságok.

+1. Külföldiként ha nincs klausztrofóbiád, és autóversenyzős játékokon nőttél fel, akkor neked való Sydney-beli vezetés. A hihetetlenül keskeny sávok, a nagy autók, a hatvanas tempó, a baloldali közlekedés elég adrenalinhoz juttat, hogy ne kelljen a kávé, mire a célodhoz érsz.

* A városokban már kezdi érvényét veszíteni
** Vidéken nem kötelező

Az autó legfontosabb alkatrésze, a tizedesig pontos sebességmérő,
ami sípol, ha túlléped a beállított értéket