Kolumbia útvonal

Amit ma megtehetsz…

Úgy néz ki, ennek az útnak a legnagyobb tanulságát az „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!” közmondás foglalja tömören össze a számunkra. Az otthoni, normális életben is igaz ez a mondás, de a különleges, folyamatosan változó körülmények a mi esetünkben a sokszorosára növelik e megfigyelés igazságát. Arra már az út elején rájöttünk, hogy semmit sem érdemes halogatnunk, mert mire a következő alkalom eljön (ha eljön egyáltalán), mi már nagy valószínűséggel több száz kilométerrel arrébb leszünk… Azt hiszem, jelen esetben „Az amit most megtehetsz, ne halaszd későbbre!” mondás illene ránk a legjobban.

Azt már elég korán megtanultuk, hogy bizony a vásárlással nem szabad várnunk. Az „úgyis mindenhol kapni”, „ez most egy drága hely, a következő városban olcsóbb lesz”, „majd holnap, akkor több időnk lesz” indoklással megejtett halogatások aztán mindig csúfos kudarccal végződnek. Mert másnap úgy alakulnak a körülmények, hogy egyáltalán nem jutunk a piac közelébe, vagy nemhogy olcsóbban nem kapjuk meg, amit kerestünk, de a kinézett árucikk, amit addig tényleg minden sarkon kapható volt, hirtelen eltűnik, és sosem látjuk többé!

A majd később a mi esetünkben általában egyenlő a semmikorral: bezár a bolt, mire visszaérünk, vagy egyáltalán nem nyit ki a kinézett napon. A következő nap meg persze elhagyjuk a várost… Ha még nem vagy éhes, ahogy a jobbnál jobb éttermek mellett elhaladsz, húsz perc múlva, mikor végül rád tör az éhség, éppen a kormányzati negyedben, vagy az autómosó-soron sétálsz, és közel-távol nemhogy étterem, de még egy utcai árus sincs, ami némi ételt kínálna. Az egyik legszebb ilyen eset Peruban történt velünk. Az utazást megelőző este Moncs indítványozta, hogy vegyünk valami kaját az útra, de leszavaztam, mondván, ne ilyen száraz kekszeken rágódjunk, vegyünk inkább azokból a finomságokból, amiket a pályaudvaron vagy a buszon árulnak! Másnap aztán a korai időpont miatt (reggel 8 óra…) vagy valami rejtélyes oknál fogva a buszállomás tizenöt trafikja közül egy sem volt nyitva – mindegy, majd a buszon. Nos, azok az árusok, akik máskor olyan sokan vannak, hogy egymástól nem férnek fel a buszra, aznap valahogy mind köddé váltak: hihetetlen módon a hét órás buszút alatt senki sem próbált nekünk szendvicset, édes rágcsát, sült bizbaszt vagy egyáltalán bármi ehetőt eladni. (Egyszer 16(!) árust számoltunk meg két perc alatt, ahogy az apró buszon egymást taposták…) Délután négy felé az éhségtől szédelegve szálltunk le a buszról…

Mindezek miatt Dél-Amerikában már aktívan A TANULSÁG jegyében próbálunk cselekedni – több-kevesebb sikerrel. Az események azonban így az út vége felé felgyorsultak: sokszor valószínűtlen, néha groteszk helyzetekkel figyelmeztet minket az élet, mit is kellett volna megtanulunk az elmúlt egy év alatt. Ha halogatod, és másnap akarod felhívni anyukádat, akkor az alatt a három óra alatt, amíg netközelben vagy, pont nem lesz áram az egész városban… A „majd holnap netezek” gondolat ott csúszott el az egyik hostelben, hogy másnap éppen kifestették - az amúgy makulátlanul tisztának tűnő - helyiséget, ahol a komputerek voltak. Máskor meg: „Majd a szálláson elmegyek wécére, addig kibírom!” ötletünk ubkott meg. Mert annak vajon mennyi az esélye, hogy a szállásotok épp technikai problémával küzdjön, és ne legyen víz, amikorra visszaérkezel? Csak nevetni tudtunk kínunkban.

Ilyen előzmények után egy percet sem vártam, hogy leírjam ezeket a gondolatokat, amint megfogalmazódtak bennem. Hiszen sosem tudhatod, mit hoz a holnap! :))

Bogota

Két és fél napot szántunk a fővárosra, nem sokat, de hát már nagyon siettünk volna Mexikóba, találkozni Szamóval és Balázzsal, akik az utunk végére végre be tudtak csatlakozni hozzánk két rövid hét erejére. Ehhez azonban még volt egy fontos feladatunk, méghozzá a Mexikóvárosba szóló repjegy megszerzése. Azt már korábban kiderítettük, hogy a bogotai utazási irodák sokkal jobb árat tudnak adni, mint amit mi tálaltunk a neten, vagy amit otthonról lehetne intézni. A legolcsóbb emailben kapott ajánlatnak csak egyetlen szépséghibája volt, mégpedig hogy nem lehetett a jegyet a neten lefoglalni és kifizetni, személyesen kell ezeket intézni, ahogy a kedvezményre jogosító diákigazolványt(!) :)) is csak így tudod bemutatni. Nem maradt más hát, csak a remény, hogy maradnak még jegyek, és nem mennek fel az árak a csillagos égig, mire Bogotába érünk.

Az érkezésünk utáni első napon az utunk rögtön az utazási irodába vezetett. Korábban levélben rákérdeztem, hogy a kinézett belvárosi iroda nyitva lesz-e szombaton, megerősítették, hogy egész nap nyitva tartanak, jöjjünk nyugodtan. A megadott címen azonban semmit sem találtunk, csak néhány kopott kisboltot egy amúgy lepukkant környéken. Aztán jobban körülnézve megtaláltuk azt a bizonyos kaput: a csengő felett egy apró kis tábla hirdette a keresett utazási iroda nevét. Ez ám a reklám! A csöngetésre egy idős portás bácsi csoszogott elő, és felvilágosított minket, hogy csak az északi városrészen levő iroda van nyitva szombaton, ez nem. Még jó, hogy pontosan a címmel együtt kérdeztem rá az iroda nyitva tartására a levélben! A híres dél-amerikai pontatlanság újabb példája…

Taxiba vágtuk magunkat és elkocsikáztunk a több mint 80(!) blokknyira levő másik irodába. Izzadt a homlokom, ahogy a taxi órájának pörgését néztem, de mit tehet az ember, hatalmas távolságok vannak ebben a 7 és fél milliós városban, az idő pedig szorított! Mikor megérkeztünk, immáron másodszor döbbentem rá, hogy itt Bogotában ezek a taxiórák tréfásan pörögnek ugyan, de a végén valahogy mindig jóval kevesebbet kellett fizetnünk, mint amennyit mutattak. Végre egy kellemes meglepetés, ránk fért már! Az összegről annyit, hogy Pesten ennyiért talán három saroknyit vittek volna…

Az utazási irodában gyorsak voltak és profik, és még jegy is volt a kinézett gépre. Megkönnyebbültünk. Vissza már a TransMilenióval mentünk, ami az itteni zártpályás városi buszhálózat neve. Azt tudtam, hogy a metró alternatívájaként emlegetik ezt a fajta közlekedést, mert gyors és hatékony, de még sosem próbáltam. Hát, mit mondjak, minimum kétszer olyan gyors, mint az otthoni metró, és elképesztően pontos, ami itt még inkább meglepő.

Miután visszaértünk, sétáltunk egyet a belvárosban, és megnéztünk két múzeumot. A bogotai Aranymúzeum a világ legjelentősebb ilyen múzeuma. Csodálatos tárgyaik vannak, de a legjobban nekem az utolsó terem tetszett. Íme a recept: végy több száz, közel hasonló műtárgyat, amiből a legszebbeket már kiállítottad néhány teremmel korábban. Rendezd el őket egy kör alapú teremben, vigyázz, most a számosság a lényeg!, adj hozzá némi trükkösen változó világítást, enyhén monumentális zenét, és máris kész a háromperces aranyshow! Látványos volt és vicces egyszerre! :))

A másik kiállítás, amit megnéztünk a városban, a Donación Botero volt. A nevéből már sejteni lehet, ez is egy Boteró kiállítás: a mester egy gyűjteményt (a saját és más európai mesterek, pl. Picasso, Dali, Monet, Chagall műveit) adományozta a nemzeti banknak, ezt lehet itt megnézni. Kövér Mona Lisa, gömbölyded Krisztus a kereszten, ismert emberek kövér portréi, duci gyümölcsök és villák a csendéleteken – Botero számára nincsenek tabuk, mindent témát mer a maga sajátos módján értelmezni! :)

A következő napon ellátogattunk az egyik közeli kisvárosba, Zipaquirába, ami a föld alatti sóbányájáról és a bányában kialakított sókatedrálisáról híres. Érdekes volt megtudni, hogyan keletkezett a földtörténeti korokon keresztül az a sóhegy, amit az itt élő kultúrák már évezredek óta bányásznak; miként lehet a kibányászott sós-köves anyagból a tiszta sót kinyerni. Ahogy a bánya magas, hosszúkás tárnáit jártuk, szinte adta magát a gondolat: olyanok ezek a termek, mint a templombelsők. És tényleg, mi másra is lehetne használni egy ilyen helyet a bánya kimerülése után, mint templomként? A templom tényleg lenyűgöző, ahol a hatalmas méretek és a sejtelmes világítás sajátos hangulatot generálnak.

Hát ennyi volt nekünk Bogota – és ennyi volt nekünk Kolumbia. A legbarátságosabb dél-amerikai ország, ahol eddig jártunk, buja, zöld hegyekkel, karibi tengerparttal, gyönyörű városokkal. Ez lett a kedvencünk a kontinensen.

Klikk: Bogota képtár

Donacion Botero képtár

Museo de Oro képtár

Zipaquira képtár

Bogota felé

A Karib-tenger partjáról lassan csorogtunk vissza Bogota irányába, hogy közben útba tudjunk ejteni néhány tündéri kisvárost is. Az első megálló ezen az úton San Gil volt. A város a meredek, kővel kirakott utcáin és a kedves főterén kívül nem lenne különösebben érdekes az utazó számára, ha nem lenne a közepén egy különleges botanikus kert. A Parque El Gallineral arról nevezetes, hogy a benne levő 1867 fa szinte mindegyikén megtelepedett az ősszakáll (barbas de viejo) nevű páfrányfajta. Ez a szürkés színű, fűszerű növény a fák ágairól csüng alá mindenütt, misztikus hangulatot kölcsönözve ezzel a parknak. Majd két órát sétáltunk ezen a tized Margit-szigetnyi területen. Moncs kedvenc helye az a pad lett, amelyről a kert egyik legnagyobb és legszebb fájára nyújtott tökéletes kilátást: mintha egy tündérmese egyik helyszínén ücsörögne az ember.

San Gilből egy fél napos kirándulás keretében lehet meglátogatni a Barichara nevű kisvárost. Barichara arról híres, hogy az épületei majdnem ugyanolyan tökéletes állapotban vannak, mint 300 éve, az építésük idején. Órákat tölthet el ezen rendkívül hangulatos helyen az ember csak azzal, hogy az utcákat róva a zöld-fehér színű házakat csodálja, és közben hagyja, hogy a város időtlen atmoszférája átmossa.

A harmadik kisvárosunk a sorban Villa de Leyva volt. Ez a 450 éves nagyon szép állapotban levő kisvárost majd ötven éve a nemzet emlékművének választották. Ennek eredménye a tökéletes koloniális város lett: itt gyakorlatilag nincsenek modern épületek. A házakat még meszelik, az utak pedig kövezettek. Csak a parkoló autók és a sok souvenirbolt emlékeztetik az ide tévedt látogatót, melyik században is van valójában. A város egyik látványossága a hatalmas (kb. 120x120 méteres) négyzet alakú főtér, ami az impresszív méretei miatt az ország legnagyobb főtere címet is magáénak tudhatja. A kedvencünk volt még a város három tökéletesen helyreállított udvarháza, amelyek meglepetésemre nem múzeumoknak, hanem boltoknak és éttermeknek adnak otthont.

A múltban tett eme néhány napos kitérő után újra elindultunk Bogota, és a XXI. század felé.

Klikk: San Gil képtár

San Gil, Parque El Gallineral képtár

Barichara képtár

Villa de Leyva képtár

Esős évszak vagy mi…

Az utolsó jegyeket sikerült megcsípnünk a Santa Martabol Bucaramangába tartó éjszakai buszra. Szerencse is volt, meg nem is. A busz 5 perc múlva már gördült is ki velünk a pályaudvarról, ami szuper, viszont már csak leghátul volt hely, ami rázós utazást ígért.

Hátsó ülés ide vagy oda, azzal a határozott szándékkal fészkeltük be magunkat a mélyen hátradöntött ülésekbe, hogy az előttünk álló mintegy 9 - 10 órás buszút végén, kipihenten szállunk majd le. Én ültem az ablaknál, úgyhogy fejemet az ablaknak támasztva hamar el is szenderedtem. Kis idő elteltével Ákos csendes szitkozódása ébresztett. "Mi az?" kérdeztem kábán. "Csöpög rám a víz" mondta, majd ezt bizonyítandó ingerülten a pólóján "éktelenkedő" néhány csepp nedves foltra bökött. Bután bámultam fel a plafonra, a karosszérián tátongó lyukak után kutatva. "A légkondiból jön a víz" sietett Akos készségesen a segítségemre. És valóban, ahogy ezt kimondta, a fejünk felett rögzített szerkezetből újabb vízcseppek indultak meg. Aztán az előőrsöt rögvest egy nagyobb csapat is követte, de ezúttal már egyenesen a feje tetejére. "A jó k... ...!" - kiáltott fel Ákos mérgesen, majd a további támadások elől kitérve, villámgyorsan felpattant a helyéről.

Éjfél felé járhatott az idő. A buszon tök sötét volt, körülöttünk mindenki édesdeden aludt. Feleslegesnek tűnt patáliát csapni egy kissé átnedvesedett póló és egy csapzott frizura okán, így inkább "a dolgok majd maguktól rendbe jönnek" elméletben bízva, a hátizsákomban kotorászva felajánlottam Ákosnak, hogy cseréljünk helyet. Csodálkozó arcát látva, gyorsan megnyugtattam, nem a mazohizmusom után kutatok ilyen bőszen, hanem a zsákvédő esőhuzatomat keresem. Rögvest átlátta a tervemet. Átcsusszantam a helyére, ő az enyémbe, majd az esővédő huzatot amennyire csak lehetett magamra terítettem. "Zseni vagyok, nem vitás!" vigyorogtam magamban. "Kipp-kopp, kipp-kopp, ..." helyeseltek hangosan a vízálló anyagon landoló vízcseppek.

A busz egyenletesen ringató mozgása, a motor folyamatos búgása és a rejtekem tetején szinte ütemesen doboló vízcseppek hangja csakhamar újra alomba segített. Talán 10 perc sem telt el, mikor ismét Ákos mocorgása ébresztett. "Nem tudsz aludni?" motyogtam. "CSOROG RÁM A VÍZ!" nem is próbálta palástolni az egyre növekvő ingerültséget. Lehúztam a fejemről a biztonságot jelentő huzatot és felnéztem a fejünk felett húzódó szörnyetegre. Már nem csak felettem, Akos felett is eresztette magából a vizet. De a java még hátra volt! A buszunk egy éles balkanyarba érve, erőteljesen a mi oldalunk irányába dőlt és ezzel a manőverrel nem kevesebb, mint egy vödörnyi vizet segített ahhoz, hogy a rácsok mögül kiszabadulva a nyakunkba zúdulhasson. Riadtan rántottuk magunkra a huzatot. "Eső után köpönyeg" jegyeztem meg epésen. Tehetetlen vihogás vett rajtunk erőt, ahogy csurom vizesen, egymásba és a huzatba kapaszkodva kuporogtunk a most már megállíthatatlan zápor alatt. Kettőnknek viszont már nem nyújtott kellő védelmet a kis méretű vízálló szövet. Az anyag oldalán lepergő víz a lábunkon, karunkon, vállunkon folytatta tovább megállíthatatlanul az útját. Hamar odalett a jókedvem. Most rajtam volt a sor, "A jó... ...!" fakadt ki belőlem. Mérgesen felpattantam és előre siettem a sofőrhöz. "Azt hiszem elromlott a légkondi hátul és emiatt folyamatosan omlik ránk a víz. Mit lehetne tenni?" kérdeztem a legjobb modoromat elővéve. "Semmit." jött az egykedvű válasz. Ezen a közönyösségen aztán úgy meglepődtem, hogy még válaszolni sem tudtam. Tétován egyensúlyoztam vissza lassan a helyünkre.

Aztán a látvány, ami ott fogadott rögtön visszaadta a harci kedvemet. A már vízesésszerűen ömlő víz alatt, Ákos pánikszerűén próbálta éppen összeszedegetni a cuccainkat. Ráadásul már nem mi voltunk az egyetlen áldozatok. A mellettünk levő két ülés békésen alvó bérlője is jócskán kapott az égi áldásból. Az élénk mozgolódásra és hangos szitkozódásra többen is felébredtek. A kezdeti döbbent szemlélődést hamar aktív részvétel váltotta fel. Néhány perc és már innen is, onnan is szálltak felénk a jó tanácsok. Pillanatok alatt elemükbe kerültek a helyiek: Ingyen cirkusz ígérkezett!

Átadtam Ákosnak a sofőr üzenetét és mielőtt még elszabadulhatott volna a pokol (ismerem őt jól...), gyorsan felkaptam a huzatot és ismét előre siettem. Ott aztán mint véres rongyot meglengettem a csurom vizes anyagot, szanaszét spriccelve róla a vizet és minden udvariasságot nélkülözve elismételtem a tényeket. Úgy látszik bizonyíték kellett. A vizes ponyva láttán a sofőrünk is megenyhült. "Mindjárt megállunk valahol és megnézem mit tehetek" ígérte.

Nem volt értelme visszamenni a helyünkre, így aztán az egyik pórul járt utastársunk társaságában letelepedtünk a busz elejében, a széksorokat elválasztó keskeny folyosón a földre.

Lassan telt az idő. A sofőr időről-időre hátrafordult és fásult ábrázatunk láttán biztató szavakat mormolt, közelgő megállót ígért. Egy idő után már nem hittünk neki és a kényelmetlen ücsörgés helyett a még kényelmetlenebb elheveredést választottuk a földön. Újra elszenderedtem. De megint csak 10 percre. Hajnali kettőt ütött az óra és végre tényleg lehúzódtunk az útról egy benzinkútnál. A kimerítő egy órás várakozás során (ami alatt amíg mellesleg a sofőrök megtöltötték a tankot, csilli-villire sikáltatták a szélvédőt, majd jóízűen befalatoztak a benzinkút éttermében), megállapítást nyert, hogy valóban elromlott a légkondi, így hál'isten ki lehetett kapcsolni. Egy törülközővel úgy-ahogy feltakarítottak hátul a vizet és már indulhattunk is tovább. Az üléseink természetesen meglehetősen nyirkosak maradtak, de a kimerültség hamar átsegített minket ezen a kellemetlenségen, ájulásszerű alvás következett. Meg kb. 3 óránk volt az úti célunkig, ezalatt kellett az elmaradt pihenést behozni.

Karibi vidékeken

Egy csütörtök reggel gördült be velünk a busz Cartagena gyönyörű városába. Már régóta vágytam erre a találkozásra, ha jól emlékszem talán 10 éves korom óta. Gyermekkorom egyik kedvenc filmje, "A Smaragd Románcának" végkifejlete játszódik ebben a vastag kőfallal körülvett tengerparti városkában. Itt bűnhődnek meg a gonoszok, és itt nyerik el jutalmukat a jók. Ez utóbbiak egymás szerelmét és persze a címben is szereplő zöld drágakövet. Ákos előtt sem volt ismeretlen a sztori, de azért korántsem hagyott benne akkora nyomot ez a filmes élmény. Ezért sajnos nem nagyon tudott osztozni velem a lelkesedésemben, amikor a város meseszép koloniális épületei között bolyongva, hirtelen egy-egy újabb terecskére kilyukadva, vagy éppen a tengerparti erődök valamelyik bástyája előtt megtorpanva izgatottan kezdtem bizonygatni, hogy szerintem itt játszódott a filmnek ez vagy az a jelenete. De jó fej volt, türelmesen elviselte a kitöréseimet.

Szerencsére itt is hamar rábukkantunk néhány igazán klassz menüs helyre, így nem kényszerültünk be egyik puccos étterembe sem (Pedig volt belőlük bőven!). Már csak azért is jobb volt ez így, mert ezeknek a kis kifőzdéknek a sajátos hangulata egy másik kedves filmes emléket is felidézett bennünk. A "Buena Vista Social Club" című dokumentumfilm képkockái elevenedtek meg előttünk, ahogyan a fullasztó hőségben, a fejünk felett hörgő ventilátor alig forgó lapátjai alatt, a körülöttünk ücsörgő helyieket figyeltük. "Mégis csak kaptunk egy keveset Kubából!" - kacsintottunk egymásra cinkosan.

Néhány nappal később Johan is befutott. Bogotából érkezett, ahová mi azért nem tartottunk vele, mert nekünk az csak egy későbbi állomásként szerepelt az útitervünkben. Jó volt újra együtt lenni ezzel az energikus fiúval. Főleg most, hogy a szokatlan hőség minden erőnket kivette, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy ránk cseppet sem jellemző módon, folyton csak halogatjuk a teendőket. Johan mellett erről szó sem lehetett! Ő folyton csinálni akart valamit, menni, nézni ezerrel. Így vezekelt azért a kétszer 3 hónapért, amit Brazíliában, majd Argentínában "elfecsérelt". A rendelkezésére álló összesen 1 évből, így már csak fél éve maradt Dél-Amerika többi részére, valamint az Egyesült Államok déli területeire. Találkozásunk tökéletes időzítése volt az égieknek! Nekünk szükségünk volt az ő lendületére, neki meg a mi átgondolt útitervünkre. Az, hogy mindezeken túl még egymás társaságát is rendkívül élveztük, szinte mesébe illő szerencse.

Cartagena környező nevezetességei közé tartozik a Playa Blanca nevű partszakasz, ami fehér homokjáról és türkizkék, meleg vizéről híres. Mivel a Cartagena közvetlen közelében lévő strandok cseppet sem lenyűgözőek, mindhárman hajlottunk arra, hogy némi hajókázás árán, ezen a kb. 1 órányira fekvő híres tengerparti szakaszon csobbanjunk egyet. Amit eddig sikerült elkerülnünk, azt az odaúton bepótolhattuk. Egy eszeveszetten száguldó "fast boat"-tal lovagoltuk meg Playa Blanca-ig a hullámokat. Bár a vakmerő manőverek révén nekem már az utazás során is sikerült egy rakás vizet a nyakamba zúdítani, a hajóskapitányunk nem érte be ennyivel. Célba érve nem kötöttünk ki a parton, hanem attól 3-4 méterre horgonyoztunk le. Nem volt mit tenni, amennyire csak lehetett feltekertük a nadrágszárakat, a helyieket majmolva fejünkre pakoltuk a csomagjainkat, majd beleereszkedtünk a combközépig erő átlátszó vízbe. Aztán a partra kiérve, már csak pár métert kellett küzdenünk a süppedős forró homokban, és máris a pálmafák árnyékában meghúzódó Wittenberg birtok területén találtuk magunkat. A francia tulajdonos, Gilbert, éppen a reggeli elkészítésével ügyködött a kerti konyhában. Gyorsan mi is kértünk belőle. Szimpatikus volt a hely, Gilbert és kolumbiai felesége pedig különösen, úgyhogy nem is volt kérdés, a maradás mellett döntöttünk.

Az évnek ebben a szakában meglehetősen kihalt ez a partszakasz. Talán csak a kora délutáni órákban népesedik be egy kicsit a strand, amikor a Cartagenából egy napos kirándulás keretében idelátogató turistákat kipakolják a hajók a partra. Ettől a 2-3 órától eltekintve azonban alig van ember, akivel osztozkodni kellene a több kilométer hosszan elnyúló homokos tengerparton. Csinálni sincs mit igazán. Fürdőzéssel, napozással, sétálgatással és olvasással múlattuk az időt ezen a pihenésre, kikapcsolódásra teremetett helyen. Rajtunk kívül csak egyetlen vendég élvezte még Gilbert vendégszeretetét. Suzan volt az, egy excentrikus 50-es amerikai hippi (ahogyan az anyja szokta őt epésen jellemezni), aki a Laoszban megismert japán Norikóhoz hasonlóan, jó pár éve már, hogy kizárólag az utazgatásnak szenteli az életét. Fantasztikusan szórakoztató jelenség volt, éjszakába nyúlóan hallgattuk a korábbi életéről szóló történeteket, amikor még a túlhajszolt PR menedzserek stresszes életét élte a hollywoodi rengetegben.

Érdekes epizódja volt az itt tartózkodásunknak, amikor kora reggel a kert egyik szegletében pillantottuk meg házigazdáinkat. Nem egyedül voltak. Egy idősebb fekete bőrű férfi társaságában ültek a pálmafák árnyékába kör alakban felállított székeken és éppen a Bibliából olvastak fel. Gilbert, a maga aszkéta alkatával, fekete szakállával és kezében a Bibliával, pont úgy nézett ki a körülötte ülő sötét bőrű helyiek gyűrűjében, mint egy valódi, 16. századi hittérítő. „Hogy nem tűnt ez eddig fel?!” - viccelődtünk egymás között. Utóbb kiderült, hogy nem jártunk messze a valóságtól. A búcsúzáskor átadott „névjegykártyája” egy aprócska, keresztény tanokat hirdető képregény-füzet volt.

Bár jólesett a pihenés, ez a nagy nyugalom hamar terhessé vált, így másnap reggel Gilbert motorcsónakján visszatértünk Cartagenába. Ott is csak éppen annyi ideig maradtunk, amíg újra magunkhoz vettük a nagy hátizsákokat és már tovább is indultunk északnak a tengerpart vonalát követve. A következő állomásunk egy bájos kis halászfalu, Taganga volt, ami egy picurka öbölben fekszik, közel a nyüzsgő es hatalmas Santa Marta kikötővároshoz. Nem terveztünk különösen hosszú maradást itt, mégis ez lett a vége. Szó se róla, maga a falucska is édesen vendégmarasztaló egy hely, de ami leginkább maradásra bírt bennünket, az a fantasztikus szállásunk nyújtotta kényelem. A "La Casa de Felipe" vendégház domboldalra épült, kékre és sárgára mázolt bungalói egy meseszerű kis terasz magas fái között bújnak meg. E terasz a ház lelke. Gyönyörű kilátás nyílik innen a környező dombokra, valamint az öböl vizére, és itt szolgálják fel minden reggel azt a bőséges és kiváló reggelit, aminek elfogyasztása után valahogy nem akaródzik senkinek sem felállni. Egy-két hosszabb sétától eltekintve - amikor a part menti dombokon keresztül vezető ösvényeket követve, végigcsekkoltuk valamennyi környező, fürdőzésre alkalmas öblöt -, volt, hogy mi is szinte egész napra ott ragadtunk. Maximum csak egyik-másik függőágyig vonszoltuk el magunkat a könyvünkkel, vagy egy gyors ebéd erejéig sétáltunk le a faluba.

Jó pár napot áthenyéltünk így, mire végül erőt vettünk magunkon és a nagy zsákjainkat ismét hátrahagyva újabb kirándulásra indultunk. Ezúttal a Tayrona Nemzeti Park volt az úticél. Kb. másfél órás buszozást követően értünk a nemzeti park bejáratához. A belépőjegy tetemes árának kiköhögése után, még hátra volt a zsákjaink alapos átkutatása (fegyvert, drogot, alkoholt kerestek). Miután megállapítást nyert, hogy semmi illegális dolgot nem csempészünk be magunkkal, bebocsátást nyertünk a paradicsomba.

Tayrona dzsungellel borított területét délen a Sierra Nevada de Santa Marta hegyvonulatai, északon pedig a Karib-tenger vizei határolják. A sűrű rengeteg valaha a Tayrona indiánoknak nyújtott otthont. Ha valaki el bír szakadni néhány órácskára a nemzeti park csodálatos tengerpartjától, és kedvet érez magában egy őserdei bolyongáshoz, akkor könnyen ellátogathat az egykori települések romjaihoz. Kedvünk az nekünk is volt - eredetileg -, de aztán annyit kellet így is, úgy is kószálni az erdőben, hogy végül a tengerparti heverészésben leltük legnagyobb örömünket. Csak míg a park bejáratától eljutottunk az első tengerparti kempingig, vagy egy órát kellett gyalogolni izzasztó hőségben a dzsungelben. Már az első partszakasz is képeslapra illően gyönyörű volt, de az úszkálást lehetetlenné tevő erős áramlatok miatt, inkább tovább mentünk a békésebb vizeket ígérő, távolabbi öblök felé. Fárasztó, de ugyanakkor gyönyörű séta volt ez. Ennyi magas pálmafát talán csak a Salento környéki Cocora völgyben láttunk egy rakáson. A legtávolabbi partszakasz, az "El Cabo de San Juan" lett a favorit, a pálmafákkal szegélyezett két kis patkó alakú öblével. Aludni viszont visszatértünk inkább az első bícsre, mert ott egyrészt kevesebben voltak, másrészt ott bukkantunk a legolcsóbb függőágyakra. Még szerencse, hogy a tagangai szállásunk többi vendégének kifaggatása révén, már indulás előtt tisztában voltunk azzal, hogy nem ez lesz a legolcsóbb kiruccanásunk. Mégis sokkolóan hatottak ránk az árak. A bungalók egyszerűen megfizethetetlenek voltak, de a szabadban kilógatott függőágyakért is annyit fizettünk, mint máshol egy rendes szobáért...! Annak a néhány part menti büfének az árlistájáról inkább már említést sem teszek.

Pedig muszáj volt valahova beülnünk egy italra, ugyanis ezen a szépséges helyen ért minket az utazásunk első évének vége. És erre bizony inni kellett! Amolyan "leges"-re sikeredett ez az évforduló. Az egyik legkedvesebb országunkban, az eddigi legszebb tengerparton, a legdrágább és ugyanakkor legegyszerűbb szálláson (szabad ég alatt, egy függőágyban himbálódzva), az eddigi leglepukkantabb fürdőszobában villámgyorsan letudott zuhanyzás után (közös volt, mocskos és gyakorlatilag hiányzott az egyik fala...!) és a legnagyobb rovarokkal körülvéve ünnepeltünk. (Ez utóbbi nem vicc! Éppen a bárban üldögéltünk az italaink felett, amikor első ránézésre egy madár repült be a nyitott helyiségbe. Csak miután leszállt a mellettünk levő üres székre, láttuk, hogy az bizony egy szöcskének látszó óriási... valami. Csodáltuk es fotóztuk, egészen addig, míg újra repülésbe nem kezdett. Akkor aztán rémülten rohantunk fedezékbe, a helyiek legnagyobb derültségére.)

Bármilyen gyönyörű is volt ez a hely, itt sem volt maradásunk sokáig. Persze az árak is jelentősen közrejátszottak ebben... Újabb kimerítő séta az esőerdőn át (ezúttal egy kajmánt is sikerült megpillantanunk az ösvénytől néhány méterre elterülő pocsolyában!), majd egy annál is kimerítőbb másfél órás buszozás, és már vissza is értünk a kedvenc tagangai menedékünkbe. Még két napig maradhattunk, aztán tényleg ideje volt tovább indulni. Szomorú szívvel tettük ezt. És nem csak azért mert ezzel búcsút kellett vennünk a fantasztikusan hangulatos karibi vidéktől, hanem azért is mert a Johannal eltöltött majd másfél hónapnyi közös utazás után ezennel végleg különváltak útjaink…

Klikk: Cartagena képtár

Playa Blanca képtár

Taganga képtár

Tayrona NP képtár

MA EGY ÉVE...

...hogy utazunk!!! Juhéééé!!! ;DDD

Csóti

Jó pár thrillerben, horror filmben elsütötték már azt a poént, hogy miközben az egyik szereplő (főhős vagy leendő áldozat) egy kellően lepukkant helyen, éppen a forró zuhany alatt álldogálva próbálja lemosni magáról az átélt borzalmakat, - a kedélyeket tovább borzolandó - egy méretes csótány pottyan a szerencsétlen delikvens hajára a zuhanyrózsáról.

Mivel az elmúlt 1 év során elő-előfordult, hogy mi is ilyen kellően lepukkant helyeken szálltunk meg, a fent említett filmes élményeimből okulva, egy ideig szokásommá vált alaposan szemügyre venni a zuhanyrózsa tetejét, mielőtt alámerészkedtem volna. De mivel soha nem sikerült egyetlen egy éppen ott illegő-billegő csótányt sem rajtakapnom, egy idő után valahogy leszoktam erről a túlzottnak tűnő óvatoskodásról. Így aztán tegnap este kissé váratlanul ért, amikor este Ákos csurom vizesen kitipegett a fürdőszobából az ágyon felejtett törülközőért, majd mikor megfordult és elindult visszafelé, egy méretes csótányt pillantottam meg a bal lapockáján pihenve. „Drágám, azt hiszem egy bazi nagy csótány van a hátadon” – rebegtem. „Tényleg?” – kérdezett vissza hitetlenkedve, azzal újdonsült kis barátjával újra eltűnt a vizes helyiségben. Aztán csak egy hangos kacajt (irigylem a hidegvéréért…), majd egy diszkrét reccsenést hallottam. Lapos thriller a miénk, több gyilkosság ezek után szerencsére már nem történt…

Medellin

Medellin, a nyolcvanas években a Pablo Escobar vezette nemzetközi drogkartell székhelye. A rivális bandák harca miatt a világ egyik legveszélyesebb városa volt, ahol még az USA is bezárta a konzulátusát. 1991-ben a városban 6349 gyilkosságot követtek el, tizenegyszer többet, mint Chicagóban. A helyzet Escobar 1993-ban bekövetkezett halálával kezdett javulni, a város azóta aktívan dolgozik a rossz hírneve eltörlésén. A közbiztonság, a gazdasági és a szociális helyzet rengeteget javult az országban és még többet itt Medellinben.

Medellinnek két arca van: az egyik a szinte minden charmot nélkülöző nyüzsgő kereskedelmi központ, a másik pedig a hihetetlenül pezsgő éjszakai élet. Ez utóbbi lehet az, ami miatt szinte mindegyik utazó imádja a várost. Mi is meglátogattuk a város szórakoztató központjának számító El Poblado nevű szép új városrést. Hát itt tényleg el lehet lenni egy darabig, csak pénztárcával bírja az ember! Egy szép park körül szétszórt több tucat bár, étterem és kávézó kínál minden földi jót a szórakozásra vágyóknak.

Megnéztük a városközpont egyetlen szép részét, a Botero teret és környékét. A téren a modelljeit mindig furcsán kövérnek ábrázoló szobrász-festő, Botero húsznál is több szobra látható. A szemben levő múzeumban pedig egy szép kortárs gyűjtemény láttunk, köztük 92 Botero festményt. Viccesek voltak, néha majdnem hangosan felnevettünk. Új kedvencre leltünk!

Elmentünk megnézni a városi temetőt is, ami ugyan a buenos airesi Recoleta Cementerio egy jóval kisebb változata, szép kriptákkal és kifejező szobrokkal, de a magas falak miatt ez jóval zártabb, meghittebb benyomást kelt a látogatóban.

Az egyik nap elbuszoztunk megnézni az El Penol nevű hatalmas gránittömböt, ami egy festő szépségű mesterséges tó közepén fekszik. A szikla egyik repedésében kúszik fel az a 650 betonlépcső, amelyik felvisz a csúcsra épített kilátóhoz, ahonnan csodálatos körpanorámában gyönyörködhettünk.

Ahogy kicsit távolabb mentünk a sziklától, nem tudtuk nem észrevenni, hogy az oldalán - dél-amerikai módi szerint - egy hatalmas „GI” felirat virít. A helyi graffity. Ez amúgy itt rajtunk kívül szemmel láthatóan senkit sem zavar… :) (Peru volt ebből a szempontból a legrosszabb, ott szinte minden domb a város vagy valamelyik klub vagy párt nevét viselte.). A szikla tövében a bazársoron találtunk egy konyhát, ahol elfogyasztottunk egy isteni finom napi menüt: a szokásos finom leves krumplival, főzőbanánnal és yuccával; sült pisztráng, rizs és hasábburi, csalamádé(!!!), az elmaradhatatlan sült banánnal, és valami egzotikus gyümölcslé (talán guanabana?) - természetesen frissen készítve. Testileg, lelkileg jóllakva buszoztunk vissza a városba.

Klikk: Medellin Képtár Térkép
Cementerio de San Pedro Képtár
El Penol Képtár

1 éve...

Tegnapelőtt volt egy éve, hogy az utolsó munkanapunkat töltöttük el a melóhelyen. Ennek örömére este egy-egy üveg sörrel felszerelkezve megnéztünk egy filmet. Nem írtunk blogot, nem válogattunk képeket - nem dolgoztunk... :))

Ma viszont feltöltöttem néhány újabb írást a cuscói és a machu picchui élményeinkről. Kettő közülük elég hosszúra sikeredett, remélem lesz türelmetek hozzájuk...