"Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, házak, célok, életkorok és változások között haladsz... Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben."
(Márai Sándor)



visited 15 states (6.66%)
Create your own visited map of The World or try another Douwe Osinga project

november 30, 2007

Újra a Csendes-óceán partjain

Mielőtt továbbindultunk volna Guadalajaraból, még el kellett döntenünk, hogy mégis merre. Az egyik variáció az volt, hogy közel 1000 kilométer megtételével felutazunk északra és megnézzük magunknak a mélységes kanyonokkal szabdalt észak-nyugati országrészt. A másik lehetőséget pedig az utazásunk végére tartogatott "nyaralásunk" azonnali megkezdése jelentette. Északon hidegnek ígérkezett, nyugaton, a Csendes-óceán partján viszont fincsi melegnek. Figyelembe véve, hogy rövidesen amúgy is szembesülnünk kellett az otthoni zimankóval, az utóbbi tűnt vonzóbb alternatívának. Mielőtt meggondolhattuk volna magunkat, másnap reggel gyorsan jegyet vettünk egy "dugi buszra" - én már csak így hívom azokat a járatokat, amelyeknek nyoma sincs a busztársaságok ablakába kifüggesztett menetrendeken, de ha megkérdezed, hogy mikor indul a következő busz ide, vagy oda, akkor jó eséllyel ezekre kapsz jegyet... - és meg sem álltunk a tengerpartig, egészen pontosan Barra de Navidadig. Ez a kedves kis falucska a Navidad Öböl déli csücskében fekszik. Bal oldalon a csendes-óceáni hullámokat, jobb oldalon a Navidad Laguna békés vizeit, közepén pedig a többnyire macskaköves, szűk utcácskákat, kis boltokat és helyes éttermeket találod. Picurka és kellemes. Pont ez kellett. Itt kezdtük meg a már előbb említett "nyaralásunk" első felvonását. Nagyokat aludtunk és pihentünk egy családi vállalkozásban üzemeltetett fantasztikus kis vendégházban és gondunk volt rá, hogy mindennap bejárjuk a falucska kis számú sétálóutcáját. Csak néhány turistával kellett osztozkodnunk ezen a békés helyen. Közülük az egyik Val volt, egy cirka 75 éves kanadai bácsika, aki életfelfogásával jócskán meghazudtolta a korát. Ő is ugyanott szállt meg, mint mi, úgyhogy a folyosón történő többszöri egymásba botlás és futó csevely végül egy közös búcsúvacsorához vezetett. Pozitív életszemlélete újabb remek példa volt - így is lehet! :)

071126_104831_D80al

Mivel Barra de Navidadból nem nagyon indultak tovább távolsági buszok, a tengerpart vonalat követve felutaztunk északnak, az 50 kilométerre fekvő üdülővárosba, Puerto Vallartaba. Persze nem csak a jobb buszcsatlakozás reményében tettük ezt, kíváncsiak is voltunk erre a híres helyre. Nagyobb, gazdagabb és jóval turistásabb, ... mégis van egyfajta sármja. A tengerparti néhány luxusszállótól eltekintve, a város belső, macskaköves utcait szegélyező épületek többnyire egységesen fehérre meszeltek, ami remekül mutat a trópusian buja, zöld hegyek alkotta háttér előtt. Aztán ott van a város lelkét jelentő és vagy egy tucat muris szobornak otthont adó tengerparti korzó is, ami az este közeledtével megtelik élettel.

071129_170933_D80 071129_172522_D80al 071129_172945_D80

Szívünknek kedvesebbek a Barra de Navidad féle helyek, így itt tényleg csak egy gyors vizit erejéig kívántunk maradni. Ennek megfelelően, érkezésünk másnapjának reggelen kicsekkoltunk a szállásunkról es nyakunkba vettük a várost, hogy aznap estére megvegyük a tovább induló buszunkra a jegyet. A városban ezt elvileg három helyen lehetett volna megtenni. Az első irodában a busztársaságunk pultjánál nem volt senki. "Legközelebb csak holnap lesznek nyitva", tudtuk meg a szomszédos ablaknál. "Sebaj, még van két másik iroda is a városban!" Nos, ezek közül az egyik zárva volt, annak ellenére, hogy a kifüggesztett nyitvatartási rend szerint már nyitva kellett volna lennie, a másikat pedig meg sem találtuk, a megadott címen éppen építkezés folyt. Szuper! Bízva abban, hogy előbb-utóbb csak előkerül a második iroda alkalmazottja, sétálni indultunk a városban. Reményeink ellenére néhány órával később is zárva találtuk az iroda ajtaját. A szomszédos bolt eladója is értetlenül tárta szét a karjait, "Pedig már régen nyitva kellene lennie...". Ahogy tanácstalanul toporogtunk az utcán és zsepi után kutattam a zsebeimben, egy karikára fűzött kulcs akadt a kezeimbe. "Hoppá, elfelejtettük leadni a kulcsot!" Minden a maradás irányába tolt minket: nem tudunk buszjegyet venni, a szobakulcs nálunk maradt, ráadásul még a várost sem néztük meg rendesen... Nem ellenkeztünk a sors ellen. Visszakullogtunk a szállásra, újra bejelentkeztünk és újra beköltöztünk ugyanabba a szobába. Szinte már hazamentünk! :)

Egy újabb városnéző körutunk során egyszer csak megállított minket egy csapat idősebb amerikai nőci. Látszott, hogy kirúgni jöttek a hámból. Csini ruci, smink, ékszerek ezerrel. Az egyikőjük megszólított minket, Elizabeth Taylor és Richard Burton valamikori otthonát keresték. Nem rémlett, hogy olvastam volna erről bármit is, de azért előkaptam a könyvemet, hogy együtt átfussuk. Már jó néhány másodperce a könyv fölé görnyedten álltunk, amikor Ákos segítőkészen odahajolt és ártatlan arccal megkérdezte "Melyik nyugdíjasotthonról van szó?" Épp csak nem karolta át együttérzően es nem tette hozza, hogy "Nem talál haza, kedves?" Olyan röhögőgörcs tört rám, hogy azt hittem kiejtem a kezemből a könyvet. A nőcinek arcizma sem rándult, csak a szemüvege felett mérte végig Ákost egy jó hosszú másodpercig. Válasz nélkül hagytuk a kérdést és tovább forgattuk a könyv lapjait. De aztán feladtuk és elköszöntünk egymástól. Amikor látó- és hallótávolságon kívül értünk, nem bírtam tovább, kitört belőlem a röhögés. Ákos még akkor sem értette, hogy mi van, meg volt róla győződve, hogy valami nyugdíjasotthont kerestek az idős hölgyek. Miután könnyek között felvilágosítottam, hogy hogyan is hangzott ez az ártatlan kis kérdése, együtt vinnyogtunk végig a következő néhány száz métert.

Másnap reggel valóban kinyitott az első iroda megfelelő ablaka, így meg tudtuk venni a buszjegyeinket aznap estére. Újra kicsekkoltunk (ezúttal végleg!), majd lézengéssel és korzózással eltöltött jó néhány óra után, elindultunk a Yucatan félsziget felé.

november 24, 2007

Tequila nyomában...

Mexikó második legnagyobb városaként Guadalajara természetesen nélkülözi azt a fajta bájt, amit annyira szeretünk a kisvárosokban. Az óriási külvárosi rész jellegtelen és lepukkant, így egy magunkfajta turistának nem sok látványosságot tartogat. A történelmi központ viszont elég kellemes a szinte egymást erő hatalmas tágas terekkel, a rengeteg nyüzsgő sétálóutcával és a számomra egy picurkát középkori hangulatot árasztó elegáns épületekkel. Ez a városrendezés aztán nem csoda, hogy folyamatosan sétálgatásra, padon ücsörgésre, kirakatnézelődésre csábítja az itt előkét. De komolyan! Az utcák es terek a nap bármely szakában tele vannak látszólag céltalanul őgyelgő emberekkel. Az előző napi lovaglós kiruccanást követően nem okozott gondot az itteni életritmus felvétele. Mi is őgyelegve, ücsörögve vegyültünk el az embertömegben. Fizikai fáradtságunk egyfajta érdektelenséggel társult, úgyhogy még véletlenül sem vadásztuk a látnivalókat. Leginkább azt néztük meg, ami az utunkba akadt.

A látottak közül talán két helyszínt említenék meg. Az egyik az "Instituto Cultural de Cabanas", egy 19. században épült hatalmas neoklasszikus épület, ami a közel 200 éves pályafutása során volt már árvaház, szanatórium, katonai barakk és börtön is. Szarul hangzik, de ez ne riasszon el senkit! Manapság odabent már sokkal kellemesebb légkör uralkodik. Állandó és időszakos kiállítások, táncfesztiválok, színházi előadások és koncertek gazdagítják az intézmény által kínált programcsokrot. 23 különálló belső udvarával maga az épület is igazi különlegesség, de a fő attrakció a központi aula oldalfalait és kupoláját teljesen beborító majd 60db Orozco falfestmény. Nem meglepő, hogy az épület 10 éve már, hogy felvételt nyert a Világörökség státuszával büszkélkedő intézmények körébe. Nem mondom, hogy kihagyhatatlan, de ha az ember erre jár, azért érdemes bekukkantani!

071123_163407_D80

Egy másik igazán különleges pontja a városnak nem messze innen található a Mariachi téren. Vagyis egészen pontosan maga a tér az, ami érdekes. Nem egy szép tér, sőt nem is tér, inkább csak egy rövidke sétáló utca, de a legenda szerint itt született a híres mariachi muzsika. A hosszúkás terecske egyik oldalát és közepét teljes egészében asztalok foglaljak el, ahol a letelepedő vendégek vacsorájuk és italaik mellé mariachi szerenádot is rendelhetnek. Persze nem a pincértől, hanem az asztalok között sétálgató, széles karimájú kalapot és hozzá illő nagyon csinos charro kosztümöt viselő zenészektől. Nem állt szándékunkban ilyesmiért pénzt kiadni, de lopva, kéz a kézben az árkádok alatt sétálgatva, szívesen végighallgattunk volna egy-egy ilyen jellegzetes mexikói balladát. Nem volt szerencsénk (legalábbis akkor és ott nem...). Valószínűleg túl korán érkeztünk, így a zenészek még nem járkáltak megrendelésre vadászva az asztalok között. E helyett a halomba rendezett hangszereik mellett, békésen kártyázgattak csoportokba verődve a tér egyik szegletében. Azért helyesek voltak így is! ;)

071124_190305_D80cal

Mariachi zene, meg fali freskók ide vagy oda, kár lenne tagadni a valódi úticélunkat. Guadalajara városának igazi vonzerejét - legalábbis számunkra - egy másik város közelsége jelentette. Tequila a neve... Bizony-bizony, AZ a bizonyos Tequila! :) A kék agavé ültetvényekkel körülvett kis település kb. 50 kilométerre fekszik Guadalajara városától. A városka picurka és egészen kellemes, de igazából semmi különös. A környező szeszfőzdék, viszont annál kellemesebb időtöltést ígértek! :) Megérkezésünk után nem is teketóriáztunk sokáig, rögtön befizettünk (diákkedvezménnyel!!!!!!) egy üzemlátogatós-végigkóstolós tequila túrára! A kék agavé földek között lassan haladva, majd az üzemben, ahol a szeszfőzés egyes fázisaival ismertettek meg minket, sok érdekes háttérinformációval lettünk gazdagabbak.

071124_161247_D80al

Például megtudtuk, hogy a tequila alapanyagaként szolgáló növény, a kék agavé, 8-10 év alatt éri el azt az állapotát, amikor már le lehet szüretelni. Onnan lehet tudni, hogy eljött az "aratás" ideje, hogy a növény virágot hoz. Innen számítva még 1 évig lehet várni a növény levágásával, de ha ennél tovább halogatják a dolgot, akkor a növény egyszerűen elrohad. Miután a kék agavét megfosztják leveleitől, teljesen úgy néz ki, mint egy hatalmas ananász, ezért néha így is szokták becézni. Aratást követően a növényeket először 36 órán át fonnyasztják egy hatalmas sütőben. Ennek hatására szálkás állagú és barnás színű lesz, és mellesleg fincsi cukros lét lehet belőle kiszopkodni. Persze a cél nem a szopkodás, hanem a kisajtolás! :) Miután kinyertek belőle minden levet, a hátramaradt száraz, fás rész sem megy veszendőbe. Kalapot, papírt és még ki tudja mi mindent készítenek belőle. A kisajtolt léből meg természetesen tequila lesz. Óriási tartályokba öntik, majd élesztő hozzáadásával 3 napig érlelik. Állítólag egészségügyi okokból kifolyólag régen úszkáltak is ezekben a zavaros löttyöt tartalmazó hatalmas tartályokban, de ma már csak a messziről jött turistáknak kell így cselekedniük... Ennél a pontnál hamiskás fényt láttam megcsillanni a vezetőnk szemében, így nem dőltünk be neki és nem ugrottunk fejest. :)

071124_152330_D80cal

Ezek után a folyamat egy következő tartályban folytatódik, ahol 90 fokon 2-3 alkalommal is desztillálják az értékes nedűt. Ezt követően, attól függően, hogy milyen minőségű italt kívánnak előállítani, kétfélé procedúra közül választanak. Az egyik során felcukrozzák a desztillált levet és így egy kommerszebb minőségű likőralapanyagot kapnak, ami értékesítés után koktélok készítéséhez kerül felhasználásra. A másik verzió eredményeképpen, a desztilláláson túlesett folyadékból a három jó minőségű tequila egyike készül el. Tequila blanco, amikor a desztillálást követően rögtön palackozzák; Tequila reposado, amikor 2-11 hónapig érlelik tölgyfahordóban és Tequila añejo, amikor az érlelés folyamata 1-5 évig is eltart, ugyancsak tölgyfahordóban. A különbség demonstrálására, természetesen rögtön kóstolót is kaptunk mindhárom típusból. Megállapítást nyert, hogy a fenti sorrendben, az itóka egyre selymesebb, kellemesebb lesz. Nem meglepő módon az ára viszont egyre kellemetlenebb...

071124_154759_D80cal 071124_160101_D80

A sok kóstolgatás hatására meg is szédültünk egy kissé, így szinte fellélegeztünk, amikor a szeszfőzdéből kilépve végre újra friss levegőn lehettünk. Miközben a buszunk irányába sétáltunk, a vezetőnk eldicsekedett vele, hogy pont azon a birtokon ért véget mostanában egy nagy sikerű telenovella forgatása "desztillált szerelem" címmel, amit az imént meglátogattunk. Ez persze határozottan jót tett a környék idegenforgalmának, még akkor is, ha a sorozatnak szokás szerint sikerült jó sok badarságot a köztudatba belopnia. Például a hősnő egy agavé vágó csinos, törékeny farmerlány, ami olyasmi, amit a helyiek ugyan még sosem láttak. Ugyanis a munka nehéz volta miatt ez tipikusan férfi szakma. Aztán ott volt a "tavaszi aratás", holott az agavét egész évben aratják. Azt már szinte szégyenkezve említette meg, hogy az idelátogató mexikói turisták nagy része halál komolyan a szereplőket keresi a földeken...! Valamiért hirtelen Isaura jutott eszembe…

071124_144724_D80al

Guadalajara képtár

Tequila képtár

november 22, 2007

Lovaglós vulkánosdi

Uruapanból egy 1 napos kirándulás keretében látogattunk el a Paricutin névre keresztelt, már vagy 50 éve kihunyt aprócska vulkánhoz. Ennek a vulkánnak olyan magával ragadó a története, hogy egyszerűen nem lehetett nem megnézni. 1943 februárjában egy purepecha indián farmer éppen kint dolgozott a kukoricaföldjén, amikor a lába alatt a föld egyszer csak elkezdett remegni, majd néhány perccel később forró gőzt és hamut kezdett magából kilövellni. Szegény ember első zavarodottságában még megpróbálta letakarni, betemetni az egyre sokasodó gőzölgő lyukakat, de aztán inkább menekülőre fogta a dolgot. Jól tette, ugyanis a földecskéje közepén éppen egy új vulkán volt születőben!! Szerencsére e születés lassan és aránylag fájdalommentesen zajlott le. Igaz, a következő 1 év során - ami alatt a vulkanikus dombocska elérte a 410 méteres magasságot - a vulkánból lassan kiömlő láva két közeli falut is maga alá temetett, a folyamat olyan lassú volt, hogy senkinek sem esett baja, bőségesen volt idő a két falu evakuálására. Ezt követően e két falucska akár a feledés homályába is merülhetett volna, ha az egyiknek a templomtornya nem emelkedne ki mind a mai napig az őt körülvevő 6 méter magas és közel 20 négyzetkilométer kiterjedésű, megkövesedett fekete lávatengerből. Ez a tornyocska – ami az egyetlen látható nyoma a valaha volt két településnek - nem mindennapi látványosságnak ígérkezett. És tulajdonképpen ez volt az, ami idecsábított minket! :)

Ahogy leszálltunk a buszról a vulkánhoz legközelebb eső faluban, Angahuanban, rögtön közrefogott minket 2 lovas. A vulkán és a nevezetes templomtorony éppenséggel nem lenne messze a falutól, de az odavezető ösvény akkorát kerül a környező termőföldek miatt, hogy a gyorsabb odajutás érdekében érdemes élni a helyiek ajánlatával és lóhátra pattanva megközelíteni a látnivalókat. Már csak azért is, mert ahogy az ember maga mögött hagyja Angahuan faluját, máris a porhanyós, süppedős fekete homokban kénytelen gázolni, ami ugyancsak lassú haladást ígér. Szóval hajlottunk a lovacskázásra, annak ellenére, hogy egyikünk sem tudott lovagolni. De az itteni pacik olyan kezesek (és olyan megnyugtatóan alacsonyak... :) ), hogy hosszas alkudozás után már nyeregbe is pattantunk és meg sem álltunk a hőn áhított vulkánunkig.

A falut magunk mögött hagyva, utunk először egy fenyőerdőn át vezetett, majd később virágos mezők, avokádó ültetvények és virágzó barackfákkal teli kertek mellett haladt. Amerre csak ellátott az ember, mindenhol koromfekete volt a talaj, lovaink lépte is fekete porfelhőt kavart. Fantasztikus volt e fekete háttér, a növényzet zöldje és a virágok élénk színei közötti kontraszt! Már csak ezért a látványért is érdemes volt ide elbumlizni.

071122_115951_D80

Az én kancám tündérien kezes jószág volt, nagyon könnyű volt irányítani, Ákos csődöre viszont imádott rakoncátlankodni. Az én magyar huszárom ha akarta, ha nem, folyton a három fős csapatunk élén ügetett, de azt sem egyenesen, hanem kígyózva tette. Én mondtam neki, hogy egy jó kis vágtával hamar ki tudná fárasztani a paripáját, de nem hallgatott rám, szó nélkül tovább folytatta előttünk a kígyózó manővereket.

Körülbelül 2 óránkba telt, mire a falu határától elértünk a vulkán lábához. Pedig már jóval korábban, talán az út felétől látni lehetett a síkságból kiemelkedő, hol a jobb oldalunkon, hol pedig a bal oldalunkon feltűnő fekete, jellegzetesen csapott tetejű homokvárat.

071122_131316_D80c

Aztán minél közelebb értünk a vulkánhoz, annál vészjóslóbban kezdett dörögni az ég. Eleinte bíztunk benne, hogy megússzuk eső nélkül, hiszen végig olyan gyönyörűen sütött a nap, de mikor a vulkántól már csak 1 kilométer választott el minket, őrületes vihar kerekedett. A harmadik pacin mögöttünk poroszkáló vezetőnk utasítására villámgyorsan magunkra dobtuk a nyereg mögé behajtogatott, még a lovakat is beborító esőkabátotokat. Éppen időben. Alig hogy magunkra aplikáltuk a huzatokat a kezdeti szimpla zivatar heves jégesőbe csapott át. Hirtelen millió apró, fehér hungarocell bogyó kezdett alázúdulni az égből. A védőhuzat ellenére a lovak és mi is pillanatok alatt csurom vizesek lettünk. Talán 10-15 percet haladtunk így, az elemeknek feszülve, amikor az égiek végre megkegyelmeztek és a jégesőt, szemerkélő eső, majd újra napsütés váltotta fel.

A vulkán lábához érve a lovakat kikötöttük egy fához, majd elindultunk, hogy megnézzük magunknak a Paricutin kihunyt kúpja mellett még aktívan gőzölgő 3 másik apró vulkánocskát is. Ezek tényleg annyira picurkák, hogy jelenlétük talán fel sem tűnne, ha a felszínükön tátongó lyukakon nem szállna fel folyamatosan süvítve a forró gőz. E tulajdonságuk most pont kápóra jött nekünk. Jólesően álltunk meg egy-egy ilyen gőzölgő nyílás mellett, hogy egy kicsit átmelegedjünk.

071122_140847_D80

Miután elgémberedett tagjainkba visszatért az élet, elindultunk felfelé, hogy megnézzük amiért jöttünk, Paricutin Vulkán kráterét. Jó 20 perces bukdácsolás következett a kavicsos, omlós, meredek domboldalban. De megérte az erőfeszítést! A kráter peremén lihegve felegyenesedve nehezen tudtuk hirtelen eldönteni melyik irányba is tekintsünk le. Kifelé a környező vidékre nyíló 360 fokos panorámában gyönyörködhettünk, befelé a meredek falu, kb. 20 méter mély kráterba bámulhattunk bele. Lenyűgöző élmény volt mindkettő!

071122_144138_D80pl

Miután rituálisan körbejártuk a peremet és kellően kigyönyörködtük magunkat minden irányban, jöhetett az igazi móka: a puha, fekete és még mindig meleg vulkáni homokban térdig süppedve, öles léptekkel lerongyolni a magasból! :)

Egy gyors uzsonnát követően újra nyeregbe pattantunk és elindultunk vissza a falu irányába. Ezúttal egy olyan ösvényen haladtunk, ami elkanyarodott San Juan egykori templomának maradványai felé is. Azt hiszem ekkor kezdtük el érezni először, hogy… hogy is mondjam,… nem vagyunk a nyereghez szokva. A teljesen érthető hátsó fertályi érzékenységen kívül, meglepő módon nekem a bokám is elkezdett kegyetlenül sajogni. És ezen a többszöri kengyeligazgatás és a pacicsere sem segített. Ügetésről így a továbbiakban már szó sem lehetett, poroszkálva tettük meg a hátralevő kilométereket. Mire megérkeztünk a templomtoronyhoz, már annyira sajgott a bokám, hogy egyedül nem is voltam képes leszállni a lóról. Ákosnak szabályosan le kellett emelnie a nyeregből! :) Persze úgy időzítettük ezt a hadműveletet, hogy ne akadjon szemtanú. Elvégre egy lovas nemzet lyánya vagyok, vagy mi... Ákos is rozoga volt, de nem reklámozta annyira, mint én. Tudatában annak, hogy mégis csak ő képviseli kettőnk közül az erősebbik nemet, összeszorított fogakkal előre sietett. Lassan sántikálva követtem, egészen a templommaradványt körülvevő hatalmas, fekete sziklákig. Innen, a templomtornyot már csak ezek megmászása árán lehet megközelíteni. Hát nem volt fájdalommentes vállalkozás, a részemről legalábbis. Ugyan egyszer-kétszer szó szerint kézzel kellett magam elé rakosgatnom a lábaimat, de a lényegen ez mit sem változtat. Végre ott álltam ennek a magányos toronynak a tövében. Döbbenetes látványt nyújtott a lemenő nap sugarai által megvilágítva, ahogy a fekete, élettelen mezőből kiemelkedve ott magasodott előttünk fenyegetően a haragos égbolt alatt.

071122_174415_D80

Ahogy visszafelé sétáltunk a lovakhoz, meg is érett bennünk az elhatározás, hogy a továbbiakban inkább gyalogolunk. Nem volt már messze a falu és a járás is elég jól ment VÉGRE, úgyhogy kimondottan jó ötletnek tűnt aaaaaaaa… pacik kímélése. ;) Szóval az utolsó kilométereket már sétálva tettük meg, míg a vezetőnk a három lóval a mi tempónkhoz igazodva hátul követett minket. Korom sötét volt mire visszaértünk a faluba. Ott elbúcsúztunk a vezetőnktől és elindultunk vissza a szállásadó városunk, Uruapan felé. (A történet teljességéhez azért még az is hozzátartozik, hogy e 6 órás lovas kalandozást követően napokig alig bírtunk mozogni, járni.)

Képtár

november 21, 2007

Lepkemenedék

Az egyik legkülönlegesebb élményünk a danaiszlepkék (Danaus plexippus) téli pihenőhelyének meglátogatása volt. Ez a lepkefaj az Egyesült Államokban és Kanadában a Nagy Tavak környékén él. Nyár végén a populáció egy része felkerekedik, és Mexikóba felé indul. 2-4 hónapig vándorolnak egyre sűrűsödő rajokban, majd 3500-4500 km megtétele után megérkeznek Mexikóba, a téli menedékükbe. Mindig ugyanazokban a völgyekben telelnek, ahol óriási tömegben, fürtökben lepik el a fákat.

monarch butterly fall migration

Már a megérkezésünk napján fel szerettünk volna menni az egyik lepkemenedékhez, de a szállásunkon mondták, hogy a borús idő miatt a lepkék nem repülnek, menjünk inkább holnap. Nem akartunk késlekedni, féltünk, hogy másnap már esni is fog, nem először jártunk volna így, ezért csak nekiindultunk. Délután lévén már csak egyetlen közlekedési eszköz volt elérhető, a taxi. Viszont az aznapi helyi ünnep miatt a tarifa a duplájára (ha nem a triplájára) emelkedett, és mivel ez már minden lélektani határon túl volt, így mi sem erőltettük az „Amit ma megtehetsz” elvünk betartását.

Másnap reggel tényleg verőfényes napsütés fogadott. A házinénink segítőkészen elkalauzolt addig a buszig, amelyik felmegy a legközelebbi menedékig. A jó háromnegyed órás zötykölődést követően elsőként érkeztünk a park bejáratához. Kiderült, hogy kötelező vezetővel menni, de rajtunk áll, mennyit adunk a szolgálatáért. Először bosszankodtunk a kötelező teher miatt, aztán hamar rájöttünk, hogy ez lehet a falubeliek egyetlen bevételi forrása a mezőgazdaságon kívül, ráadásul a vezető az, aki megvédi a lepkéket a turistáktól. :) A mellénk osztott fiatal nő türelmesen válaszolgatott a kérdéseinkre a pillangókig tartó jó fél órás meredek séta alatt. Az első tisztásra kiérve már százszámra repkedtek a lepkék a napfényben, lelkesen kezdtem fotózgatni őket. Vezetőnk öt percig türelmesen várt, majd óvatosan megjegyezte: fent sokkal többen lesznek… Mentünk hát.

071121_110818_D80

Ahogy fölfelé haladtunk, egyre több lepke röpködött körülöttünk, már vigyázni kellett, nehogy a földön pihenőkre lépjünk. Óvatosan haladtunk fölfelé a fák között. Nem sokkal később egy tisztásra jutottunk. Itt már ezerszám villóztak a narancssárga kis szárnyak a fák között beszűrődő napfényben! Lenyűgözve bámultuk a kis vándorok „táncát”! Ahogy jobban körülnéztünk, megfigyelhettük, hogy amíg a lepkék ezerszám repkednek körülöttünk, addig tíz- vagy százezerszám aludtak a tisztást körbevevő fákon! Olyan sűrű fürtöket alkottak, hogy alig lehetett kivenni alattuk az ágakat! Megtudtuk, hogy az éjszakákat hibernálódva a fák ágain töltik, nappal viszont a legmelegebb időszakban az erdő nedves talajára telepszenek. Délután szinte mind a talajon pihennek, narancs-arany szőnyeget alkotva a földön. Ahogy a tél hűvösödik, a lepkék fokozatosan egyre lejjebb költöznek a domboldalon a melegebb völgyek irányába.

071121_113221_D80

Ahogy mind magasabbra hágott a nap, egyre több lepke ébredt fel, egyre nagyobb tömegben lepték el a napsütötte foltokat a tisztáson. Mindenütt pillangók röpködtek, a levegő megtelt a lepkeszárnyak neszével! Sosem hittem volna, hogy ezt hallani lehet! Egy tündérmese és egy David Attenborough természetfilm keverékében éreztük magunkat. Bármerre néztünk, narancssárga lepkéket láttunk röpködni, melegedni, aludni…

Egy jó másfél órás bámészkodás után indultunk el visszafelé. Azok a kis törékeny lények, akikkel az imént találkoztunk matuzsálemi kort érnek meg: a vándorló generáció 7-8 hónapig él, míg ennél a fajnál a szokásos élettartam alig 1-2 hónap. Az itt telelő generáció tavaszra válik ivaréretté. A szaporodás után a hímek elpusztulnak, a megtermékenyített nőstények február-március környékén visszaindulnak az északi területek felé. Texas és Florida magasságában egy kutyatej félére rakják le a petéiket, majd elpusztulnak. A kikelő hernyók a növényből táplálkoznak, bebábozódnak, majd a kikelő pillangók folytatják a vándorlást észanak. Vagy ez a generáció, vagy az ő utódaik érnek végül vissza a Nagy Tavak területére, ahonnan az őseik majd egy évvel korábban délre indultak. Az ide érkezők újra petét raknak, majd elpusztulnak. A következő generáció augusztus közepére már készen áll, hogy délnek, Mexikó felé induljon – a kör bezárult. Ez az egyik legösszetettebb állati vándorlás a világon, aminek az oka még mindig nem ismert teljesen a tudósok előtt. Hogy hogyan találnak vissza a lepkék több generáció elteltével ugyanarra a telelőhelyre, szintén nem tudjuk.

Azt viszont ismert, hogy az áttelelés csak összefüggő erdőségekben lehet sikeres, ahol a sok fa megvédi a pillangókat a hirtelen hőmérsékletingadozástól. Szerencsére a helyiek is egyre inkább tisztában vannak ezzel, így a telelőhelyek ma már védettséget élveznek.

Képtár

november 18, 2007

Xalapától Guanajuatóig

Xalapa kedves kisváros, de mégis a legnagyobb vonzereje a kitűnő antropológiai múzeuma, amely bár kimondottan a térség letűnt kulturáira koncentrál, gazdagságában a mexikóvárosival vetekszik. A hét, két méternél is magasabb, kb. 3 ezer éves tolték kőfejekből álló gyűjteményük egyedülálló. Az első itt töltött napunkon két-három órát kóboroltunk a múzeum termeiben a kiállított szobrokban gyönyörködve. A másik oka annak, hogy a városba jöttünk, a környéken levő, tökéletesen helyreállított birtok és udvarház volt. Sajnálatos módon azonban a második nap reggelén kitartóan szakadó esőre ébredtünk, így a legnagyobb bánatunkra ki kellett hagyjuk a birtok meglátogatását.

071114_124409_D80

Folytattuk hát az utunkat El Tajin felé. A klasszikus veracruz civilizáció legszebb emléke az El Tajin épületegyüttes, amely több különlegességgel büszkélkedhet. Az egyik az egyedülálló fülkés piramis, amelynek minden oldalát kőfülkék borítják. A másik az a 17 labdajátéktér, amelyek közül egy-kettőnek a díszítése szinte eredeti állapotban maradt meg.

Mexikó és közép-Amerika területén több mint 500 labdajátékteret találtak már a régészek. A különböző korokban és helyszíneken játszott játék nagy valószínűséggel mindig fontos vallási jelentőséggel bírt. A játékot egy hosszúkás pályán, tömör gumilabdával játszotta két csapat, a labdát csípővel, térddel, könyökkel továbbították. A nehéz labda miatt derék és lábvédőket használtak. A játékban szerepe lehetett a pálya hosszanti oldalain levő rézsútos emelvénynek is. A játék valószínűleg akkor ért véget, amikor a labdát átjuttatták a hosszanti oldalak közepén elhelyezett kőgyűrűk egyikén.

589px-Maya_Vase_Ballplayer

A kép forrása: Wikipedia

A játék szakrális jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a játék végén az egyik csapat kapitányát feláldozták az isteneknek. Az el tajini játéktereket díszítő domborművek egyike épp azt a jelenetet ábrázolja, amint az egyik csapat kapitánya egy obszidiánkéssel feláldozza a másik csapatkapitányt. Azt nem tudjuk pontosan, hogy a győztes vagy a vesztes csapatnak jutott-e ez a megtiszteltetés, de az biztos, hogy az aktus nagy kiváltságnak számított.

071116_141211_D80

A következő állomásunk Guanajuato volt. Itt fedezték fel 1558-ban az északi félteke leggazdagabb ezüsttelérét; a következő 250 évben a város adta a világ ezüsttermelésének egyötödét. A gazdagság meglátszik a városon, gyönyörű épületek mindenütt, amelyek szerencsére tökéletes állapotban maradtak fenn. Az 1998-ban megkapott világörökség rang kötelezővé teszi az eredeti városkép megőrzését, így nem kerülhetnek neonreklámok a házak homlokzatára, de még közlekedési lámpák sem az utcasarkokra.

A magas hegyek és mély völgyek közé épült város hihetetlen domborzattal rendelkezik: a szűk kis völgyek alján futó utak alagutakban végződnek, hogy néhány száz méterrel arrébb egy újabb kis völgyben bukkanjanak elő. Ezek az alagutak igazából föld alatti utcák: bizonyos helyeken lehet rajtuk parkolni, máskor meg kereszteződésbe vagy elágazásba fut az ember (vagyis az autós).

071119_094815_D80

A város egyetemén tanuló 20 ezer diák ad nyüzsgést és pezsgő éjszakai életet a Guanajuatónak, amely méltán népszerű kirándulócélpont a mexikóiak körében is. Ezt rögtön megtapasztaltuk a megérkezésünk pillanatában: hétvége volt, ráadásul egy egyhetes fesztivál közepébe csöppentünk. Minden szállás tele volt, csak egy dormiban (emeletes ágyas nagy terem 8-12 főnek) tudtunk elfogadható áron helyet találni.

Látnivaló is akad itt bőven. Az egyik kedvencünk a Quijote Ikonográfiai Múzeum lett. A neve nem biztos, hogy elárulja miről van szó: Don Quijote de la Mancha és Sancho Panza alakja rengeteg művészt megihletett. A meglepően érdekes múzeumban a sok-sok különböző stílusú festményen kívül szobrok, kisplasztikák, órák, bélyegek, szőttesek és egy sakk-készlet idézik Servantes hőseit. Ez utóbbi volt a kedvencem: Quijote a király, Dulcinea a vezér, a huszár Don Quijote gebéje, szélmalmok a bástyák és Sancho Panzák a gyalogok. Új értelmet nyert az évezredes játék…

071118_113752_D80

A városban született Mexikó egyik leghíresebb falfestője, Frida férje, Diego Rivera. A marxista nézetei miatt egy darabig persona-non-grata művészre ma már büszke a város, a szülőházából kialakított kis múzeumban néhány kisebb festmény és számos híres falfestmény vázlata is megtekinthető. A sötét, ódon házból átsétáltunk a város legszebb színházába a Teatro Juarezbe. Az épület nagyon szép, de mivel engem kicsit az Operaházra emlékeztetett – és ebből az összehasonlításból a bupapesti épület került ki győztesen – már nem nyűgözött le annyira. Viszont az egyik terem üvegpadója, aaaz tetszett!

A város egyik nagyon szűk kis utcácskájában olyan közel vannak egymáshoz az épületek, hogy a szemközti erkélyek szinte összeérnek. A hely A Csókok Utcája nevet kapta az alábbi Rómeó és Júlia jellegű helyi legenda alapján. Az utcában élt egy gazdag család, amelynek a lánya beleszeretett egy egyszerű bányászfiúba. A kapcsolatuk természetesen elfogadhatatlan volt a gazdag család szempontjából, ezért a szerelmeseknek titkolniuk kellett. A fiú szobát bérelt a szemközti házban, így a szerelmes pár lopott csókokat tudott az erkélyen váltani. Elkerülhetetlen módon fény derült a románcra, és a szerelmesek tragikus véget értek.

071118_145753_D80

A kilátóhoz kapaszkodtunk fel éppen, hogy fentről is megcsodálhassuk a város megannyi színes épületét, amikor a szúk sikátorban felfelé kaptatva beszélgetésbe elegyedtünk egy kanadai fickóval. Kiderült, hogy a nagymamája magyar volt, és Bartók kórusában énekelt! Ő persze már nem beszélt magyarul, de járt már Magyarországon. Éppenséggel végigutazta Európát a hetvenes években! :) Tippeket cseréltünk, merre érdemes még Mexikóban csavarogni, és mely európai országok meglátogatását javasoljuk a fiának a következő nyári szünetben, majd búcsúzóul meghívott minket a helyi siklón egy menetre.

071119_112909_D80al

Guanajuato után a Michoacan állam keleti részén elhelyezkedő lepkemenedékek felé vettük az irányt. Ehhez éjszakára meg kellett szállnunk Moreliában, az állam fővárosában. Morelia belvárosa is a világörökség része, de mivel sötétben érkeztünk, csak a katedrálist néztük meg. Szép volt. Viszont ide is éppen egy kéthetes, az Európai Uniónak dedikált nemzetközi zenei fesztivál közepére érkeztünk! Aznap egy cseh páros játszott hegedűn és zongorán délután, és egy román társulat este. A Borbély Mihály (jazz) Quartetről viszont pont lemaradtunk öt nappal… :)

Xalapa képtár

El Tajin képtár

Guanajuato képtár

Szerelőt! Levegőt!

Busztolás, miegymás.

Ma egy egész napos buszozás volt soron. Már a második buszon zötykölődtünk (ez persze túlzás, nagy kényelmes busz volt), amikor egy emelkedőn érezhetően elfogyott az ereje és megrekedtünk az út szélén. Vezetőnk és a váltótársa kipattantak, és hátrarohantak a motorhoz. Negyed órányi próbálkozás után belátták, hogy már nem fogják tudni beindítani. Viszont elég rossz helyen áltunk: egy meredekebb szakaszon, egy jobbos kanyarban az út szélére húzódva, de még így is teljesen elfoglaltuk az egyik sávot. Úgy döntöttek hát, visszagurulnak száz métert, egy alkalmas kis kiállóig. Csakhogy mivel nem járt a motor, így nem volt levegőnk a légfékekhez! Valamiért a motorféket sem lehetett használni, így utolsó utáni lehetőségként rükvercet kapcsoltak, és kuplung nélkül jó hosszan indítóztak. Ezáltal az indítómotor vitte hátra, lefelé a buszt, de meg is fogta, így az szerencsére nem kezdett fék nélkül, egyre gyorsulva gurulni a mélységbe…

Úgy nézett ki, ez a trükk működni fog, csakhogy a sokszori indítgatás addigra teljesen betett az aksinak. A váltótárs épp feltartotta a mögöttünk feltorlódott autókat és a szembejövő forgalmat is, hogy áttolathassunk a szembejövő sávba, hogy majd abban haladva visszagurulhassunk, amikorra teljesen lemerült az akkumulátor. Most már végképp mozgásképtelenül, keresztben az út közepén rekedtünk meg, mindkét sávot elfoglalva!

1 kupaktanács - ez már nem csak a mi problémánk

A mindkét irányban feltorlódott járművekből elkezdtek szállingózni az emberek, megnézni mi történik. Szerencsére ilyenkor buszosok és teherautósok is jönnek, akik értenek valamennyit a motorokhoz. Az így kialakult rögtönzött kupaktanács is arra a véleményre jutott, hogy a buszunk már beindíthatatlan, de kitalálták, hogy a szembejövők közé rekedt egyik üres nyergesvontató talán ki tud minket segíteni a légfékekhez levegővel. Mivel maradt még némi hely a sávunkban a buszunk és a mély árok között, kezdték átterelni rajta a személyautókat. Így egy jó öt perces logisztika után már a kamion is meg tudott közelíteni bennünket. Ekkor szálltam le fényképezni.

2 szerelés

3 ezt mind mi csináltuk! 4 a megmentőnk

Sajnos a sűrített levegős cső vége nem passzolt a buszunkhoz, így ezzel is el kellett szórakozni egy darabig, mire összejött. Ezalatt az autósok egyesével bepróbálkoztak a mellettünk maradt szűk kis helyen, egészen addig, amíg egy közepesebb busz már nem tudott így elslisszolni, és beragadt mellettünk az árokba. Nem baj, mert addigra viszont sikerült összekötni a kamion légvezetékét a buszunk légtartályával! Újabb bűvészkedés következett, mert meg kellett tisztítani azt a sávot, amiben tolatni akartunk, ugyanis az átjutásban reménykedő autósok azt addigra teljesen elfoglalták. Miután az összegyűlt 10-15 sofőr ezt is szépen levezényelte, nem maradt hátra más, minthogy a nyergesvontató ezen szépen leengedjen minket a 15 méteres „levegőpórázon” az egy órával korábban kinézett hevenyészett kis parkolóhelyre. Persze az Európában megszokott biztonsági megfontolásoknak itt nyoma sincs: mind a tolatgatós, mind a pórázas bűvészkedés alatt az összes utas a buszon maradt...

5 logisztika

6 utat!

7 pórázon

Ezzel véget is ért a kaland: ugyanannak a társaságnak a következő busza (ami egy órával utánunk indult) is ott volt már a sorban. Amikor mellénk ért, csak átdobáltuk rá a csomagokat, felugráltunk rá, és már robogtunk is tovább, mintha mi sem történt volna…

A társaságra aznap rájárt a rúd, mert egy órával később egy másik lerobbant buszával is találkoztunk. Itt már nem volt forgalmi helyzet, csak egy csomagot vettünk át tőlük, miközben a buszt tovább javították az út szélén… :)

november 14, 2007

Tlacotlapan

A Mexikóvárosban eltöltött néhány pihentető nap után nyugatnak indultunk, a Mexikói Öböl partjaihoz közel fekvő Tlacotalpan városkába. Ez a Papaloapan folyó partján fekvő apró, öreg település a fantasztikusan merész színekben pompázó alacsony, koloniális épületeiről nevezetes. A 8 órán át tartó éjszakai utazás után kábán kecmeregtünk le a folyóparti piactéren megálló buszról. Kora reggel volt még, az első napsugarak éppen hogy utat törtek maguknak a folyó felett kúszó ködpárában. A busz néhány utasán kívül szinte senkit sem láttunk a kihalt téren, de azokat is pillanatok alatt magába szippantotta a folyópartról a városka szívébe induló megannyi kacskaringós, poros utca. Mire magunkra applikáltuk a járdára kiszórt valamennyi batyunkat és körülnéztünk, már egy teremtett lelket sem láttunk magunk körül.

071113_070519_D80cal

Térkép híján tétován indultunk el az egyik irányba, arra, amerre a főteret sejtettük. Néhány lépés után bele is botlottunk egy az útikönyvünk által ajánlott "olcsó" szállásba. Már kívülről is elég puccosnak tűnt, így kétkedve indultunk meg a bejárat fele. Az ajtón éppen akkor kilépő, álmosan nyújtózkodó portástól megtudtuk, hogy a kételyeink nem voltak alaptalanok. Talán csak a fáradtság miatt nem nevettünk fel hangosan az árak hallatán. Tovább keresgéltünk. Nem egyszerű feladat ez egy teljesen néptelen városban, ahol senki sem jön szembe, akitől kérdezősködni lehetne. Szerencsére aránylag hamar rábukkantunk egy szerényebb külsejű vendégházra (ahogy errefelé hívjak, "hospedaje"-ra). Mint minden, még ez is zárva volt. A kapucsengő hangja velőtrázó sikoltásként hasított bele a kora reggel csendjébe. Miután helyreállt a pulzusunk, gratuláltunk magunknak e kellemes indításhoz - alkupozíciónk jelentősen romlott. Természetesen az ágyból rángattuk ki a tulajdonosnőt. Nem tűnt éppenséggel boldognak, ahogy az ajtónyíláson szemrehányóan hunyorogva kidugta a fejet. Ha vonakodva is, de azért beengedett minket. Belépve láttuk, hogy ez is egy meglehetősen igényes hely, így már meg sem lepődtünk a nem éppen alacsony ár hallatán. Persze ilyen felvezetés után, alkuról szó sem lehetett... De hullák voltunk és amúgy is csak egyetlen éjszakáról volt szó, így maradtunk. Miután előre kifizettük a szoba árát (errefelé ez így szokás), a szenyoránk is rögtön barátságosabb hangulatba került. Úgy látszik megtaláltuk a módját annak, hogy kiengeszteljük.

071113_072303_D80cl

Egy kicsit pihegtünk a szobánkban, majd elindultunk felfedezni a várost. Még mindig fáradtak voltunk, de a rózsaszínben, kékben, zöldben, narancsban, lilában, ... pompázó házikók látványára visszatért belénk kicsit az élet. Állapotunk határozott javulását megerősítendő, beültünk az egyik folyóparti büfébe egy kávéra és reggelire. A rendelésünket felvevő kedves, öreg bácsitól végre megtudtuk, hogy miért is mexikói a mexikói tojás ("huevos a la mexicana"). Mikor azt kezdtem el firtatni, hogy vajon van-e valami húsféle is a tojásrántottában, kedvesen elmagyarázta, hogy a mexikói rántottában a mexikói zászló színeit reprezentálva, csak zöldpaprika, hagyma és paradicsom van. Hat ilyen egyszerű, kérem szépen! (Vagy mégsem? Néhány nappal és néhány várossal később már pirított szalonka is gazdagította az elém szervírozott eledelt. Nem is tudom, barna színével talán a címert vagy éppen a zászlórudat képviselte...)

mexikói tojás

Mexikói tojás babszósszal és tortillával

Nem siettünk aznap. Egy újabb séta, majd egy újabb szieszta után meg is érett a helyzet egy kései ebédre. Ismét a folyóparti büfé-étteremsort vettük célba, ahol a sok egyforma helyiség közül végül találomra abba tértünk be, amelyiknek a bejáratában a legkedvesebben invitáló leányzó ácsorgott. E választásért azóta is áldom magunkat! Rajtunk kívül csak egy másik párocska ebédelt a folyóra néző hatalmas teraszon. Már mi is javában falatoztunk, amikor a mellettünk levő összetolt és megterített asztalokhoz megérkezett a vendégsereg. A tulajdonosnő lányának születésnapját jöttek ünnepelni. Minden kívánságom így váljon valóra!! Hihetetlen, de tényleg igaz: éppen aznap reggel fejtegettem Ákosnak, hogy mennyire szeretnék egy olyan mexikói ünnepségen részt venni, ahol azokat a jópofa, színes, cukorkákkal, csokoládéval, esetleg apróbb játékokkal töltött valamit (mint később megtudtam pinyátát) kell az ünnepeltnek csukott szemmel szétverni.


Reggel még esélyünk sem volt erre, most meg tessék. Ott csücsültünk egy vidám családi gyülekezet körében, egy szülinapi ünnepség közepébe csöppenve! Irtó helyesek voltak! Az ünnepelt anyukája odajött az asztalunkhoz, hogy elmondja mit is ünnepelnek, sőt még az ünnepi eledelből is odahozott nekünk egy-egy porcióval. Bár addigra már túl voltunk a saját ebédünkön, valahogy azért csak magunkba gyűrtük az ajándék elemózsiát is. Azért túlzás lenne azt állítanom, hogy ez nehezünkre esett, ugyanis a főétel és a desszert is állati fincsi volt, mindkettő valami helyi specialitás. Az ünnepi ebédet egy rövidke beszéd követte, majd előkerült a várva-várt pinyátám.

A kép forrása: Wikipedia

Ezúttal egy papírmaséból készült színes csillag formájában (a variációk tárháza egyébként végtelen, az eddigi "kedvencem" egy kövér pókember...), amit két kampó és egy vastag madzag segítségével úgy lógattak le a plafonról, hogy a madzag két végét húzogatva, a madzag közepére erősített pinyáta magassága pillanatok alatt változtatható legyen. És már kezdődött is a móka! Az ünnepelt szemét bekötötték, a tengelye körül jól megforgatták, kezébe adtak egy botot és rajta! A vendégek hangosan sikongatva, nevetgélve drukkolták végig a bekötött szemű leányzó kísérleteit arra, hogy a madzag két végét a kezükben tartó barátai manőverei ellenére valahogy mégis csak eltalálja a vadul himbálódzó pinyátát. Többszöri próbálkozás után sikerült is neki. Az ütés hatására a pinyáta fala felszakadt es a benne lévő cukorkák mind a földre szóródtak. Ez volt az a pillanat, amikor a többi vendég számára is végetért a passzív nézelődés. Visongva vetették magukat ők is a földön heverő finomságokra! Harc volt ez a javából! Mikor már nem volt több szabad préda, egymás hasa alól kipiszkálva próbáltak növelni a zsákmányukat. Az ünnepelt megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget.

Miután e közelharc után lecsillapodtak a kedélyek, eljött a szülinapi torta ideje. Ennek felszeletelése sem a számunkra hagyományos módon zajlott. A szülinapos kezét hátul összefogták és kés helyett a szájával kellett megkezdenie a tortát. Szinte már látszott előre a folytatás. Amint a lány előrehajolt, mókás kedvű barátai mögé ugrottak és a fejét jó mélyen a tortába nyomták! Tökéletes finálé. Az ünnepség végére szépen ránk esteledett az asztalunknál. Fizettünk hát, majd boldog szülinapot kívánva elköszöntünk a még mindig jóízűen falatozó vendégseregtől.

Tlacotalpan képtár

november 11, 2007

Mexikóváros

Miután elbúcsúztunk Balázstól és Szamótól, átköltöztünk a főtérre, a Zocalóra. Találtunk is egy falatnyi, de világos szobát, a legbelebb belvárosban. Volt egy konnektorunk, aminek én örültem, egy mosdónk, aminek Moncs örült és egy akkora erkélyünk, amire egyszerre csak az egyikünk fért ki, de amiről az egyik oldalon a Katedrálist, a másik oldalon a Latin-Amerika tornyot láttuk!

Az egyik nap betértünk a „nap menüjére” az egyik közeli étterembe. A zöldségleves Moncsnak kicsit húsos volt, ;) de finom. Másodiknak Moncs az egyetlen vega valamit kérte, ami az étlapon szerepelt: mint kiderült, ez egy nagy kupac fűbe göngyölt aprócska sajtdarab volt - megsütve. Az egyetlen gond az volt, hogy Moncs teljesen tanácstalan volt, hogy kell ezt enni. Nyilvánvalóan nem az ujjnyi sajt volt a főfogás! Olyan volt, mintha egy nagy marék megsütött, szaftba forgatott levendulát tálalnának eléd: azon töprengsz, hogy a szárát is megegyed, vagy csak a leveleket rágicsáld le? A kés és a villa teljesen használhatatlan ehhez a fajta étekhez, de akkor hogyan? Kézzel kell egyed, könyékig a szaftban?! Teljesen váratlan helyről érkezett a segítség, a szomszéd asztalnál ülő pár nőtagja miután nem tudta tovább nézni az étel késsel, villával történő széttrancsírozását, odasétált hozzánk és elmagyarázta, hogy az egyes ágacskákat kézzel le kell választani, és a leveleket kell leszopkodni róla! :)))))

071109_162247_D80cal

Még egy vicces sztori történt itt velünk! Épp a belvárosban sétálgattunk, amikor a szépművészeti elé érve megpillantottuk azokat a hangosan doboló tüntetőket, akiknek a zaját már jó néhány perce hallottuk.

- Nézd, ezek pucérak! - bökött oldalba Moncs. És tényleg, az a sok ember a tér szélén – a tüntetők - nem egyformán voltak öltözve, hanem a meztelen barna testüket néztem egyenruhának! A kb. száz férfi a cipőn kívül mind csak egyetlen ágyékkötőt viselt, egy férfi képmását! Meglepődni sem volt időnk, mert egy teljesen meztelen, hasonlóan barna bőrű nő lépett hozzánk, egy persellyel és néhány szórólappal a kezében! Azt sem tudtam, hova nézzek! Moncs is csak annyit bírt kinyögni, „Adj neki valamit, akkor elmegy!” Zavartan összekapartam némi aprót, míg Moncs elvett egy szórólapot. A nő szépen megköszönte és továbbsétált. Ahogy jobban körülnéztünk a téren még körül-belül tíz, hasonlóan öltözött (vagy vetkőzött) nő perselyezett a járókelők között. A szórólapról aztán minden kiderült: Veracruz állam egykori kormányzója a több mint száz felvonuló farmer földjéből 2000 hektárt elbirtokolt, sokukat börtönbe záratta. A farmerek az igazukért petíciót nyújtottak be az a szenátushoz, de azt elutasították. Demonstrációjukkal a földönfutó mivoltukra akarták felhívni a fővárosiak figyelmét és a támogatásukat kérték. Az ágyékkötőn természetesen a kormányzó képmása volt! :))

071109_170738_D80l

Megnéztünk még néhány múzeumot, köztük a gazdag és hangulatos Coyoacán negyedben a Kék Házat, ahol Frida Kahlo és Diego Rivera lakott egy jó darabig. Megnéztük az egyik minisztérium belső udvarát is, amit Frida férja, Rivera díszítette több száz falfestménnyel. A murálfestésnek, vagy falfestésnek nagyon komoly hagyományai vannak Mexikóban, a politikai töltetű képekkel sok és sokféle embert tudtak a művészek elérni.

071112_135618_D80

Az egyik kedvencem a Centro de la Imagenes volt, ahol a folyamatosan cserélődő fotókiállítások közül éppen egy-két érdekesebbet kaptunk el. Megnéztük a Szépművészeti Palotát is (Palacio de Bellas Artes): amiben az épületen kívül néhány híres falképfestő művét is megcsodálhattuk. A főtéren, a Zocalón (amíg Dél-Amerikában minden főteret Plaza de Armas-nak hívtak, itt ugyanezek mindig a Zocalo névre hallgatnak), tanúi lehettünk ahogy a Conchero táncosok tolték fejdíszeikben áldozati táncot mutattak be a. Megnéztük még a Városi Múzeumot is (Museo de la Ciudad), amiben a legnagyobb durranás annak a Spencer Tunick nevű fotóművésznek a kiállítása volt, aki mindig meztelen embereket fotóz a közterületeken. Idén májusban Tunick új rekordot állított fel, amikor a Zocalón 18 ezer ember pózolt neki meztelenül.

zocalo zocalo2

Mexikóvárosban akár egy hetet is el lehet tölteni a látnivalókat járva – nekünk csak három nap jutott. De nem bántuk, várt még ránk egy ugyanilyen izgalmas, változatos, hatalmas ország!

Mexikóváros képtár

november 09, 2007

Metró Full Contact

A húszmilliós Mexikóváros hatalmas forgalmát a milliónyi taxi, számtalan busz és metróvonal sem képes hatékonyan elszállítani. A rengeteg ember miatt a reggeli csúcsforgalom fél 8-tól 10-ig tart, a délutáni meg 3-tól este 8-ig. Ilyen feltételek mellett persze már a második itt töltött napunkon sikerült belefutnunk a metrós csúcsba. Csak az egyik közeli helyszínre akartunk eljutni, úgy tűnt a metró lesz a legalkalmasabb közlekedési eszköz erre.

A bejáratnál levő jegypénztáraknál még semmi sem utalt a benti állapotokra. Gyanútlanul kifizettük a kb. 35 forintnyi jegyet, majd az automata kapukon áthaladva, néhány kanyar után megszokott peronra érkeztünk. Csak valahogy több ember volt, mint megszoktuk. Jóval több. Ilyet a pesti metrón csak egyszer láttam, amikor csúcsidőben már húsz perce nem járt a metró. Minden talpalatnyi helyen emberek álltak, vagy éppen a peronon befelé araszoltak. Mi is megpróbáltunk hátrébb menni, abban a reményben, hogy ott talán kevesebben lesznek. A biztonsági sáv itt nem létezik, a sínekhez legközelebb levők a peron szélén egyensúlyoztak. Mindenki türelmesen várt, egyedül az ajtókhoz legközelebb állók arcán látszott némi feszültség. Akkor még nem tudtam, csatába készülnek…

Egyszer csak, az otthon megszokott huzat és bömbölés nélkül, halkan surrogva begördült a gumikerekű szerelvény. A kocsik oldala szinte súrolta a peron szélén állók ruháját. A kocsik még a peronnál is tömöttebbek voltak, úgy néztek ki, mint egy nagy üvegfalú szardíniásdoboz - olaj nélkül. Nem, ez nem jó hasonlat, abban több hely van… Aztán kinyíltak az ajtók. Az ajtóhoz legközelebb állók elszántan kapaszkodtak, hogy ki ne essenek. Azok a szerencsétlenek, akik le akartak szállni, de beljebb szorultak, ugyanilyen elszántan törtek maguknak utat kifelé. Ez elég nehezen ment, teljes erőből kellett küzdeniük a kijutásért. Utolsó utastársaik mellett átpréselődve csak azért nem estek ki a peronra, mert a kinti tömeg megtartotta őket.

Az első jelre, amiből úgy tűnt, már senki sem száll le, a peronlakók legszerencsésebbjei, az ajtókhoz legközelebb állók akcióba lendültek. Lendületet vettek, ha lett volna hely, talán még neki is futnak(!), a majd bevetették magukat az ajtóban álló sorfalba! A rutinosabbak az ajtókeretbe is kapaszkodva lendültek az ajtóban álló sorfalba... Ez már olyan szumós-birkózós volt, vagy inkább koncertes-tömeges, elhűlve bámultuk, hogy mi itt lesz. Némelyek lepattantak a sorfalról, másoknak azonban sikerült megvetniük a lábukat: "...egy kéz és egy láb már bent van, ez meglesz!" – elszántan kapaszkodtak hát! Az első sor után a következő is bepróbálkozott, egy idő után az emberek már fürtökben csüngtek az ajtókból. Nálunk a vonatvezető ilyenkor már hisztérikusan üvöltötene a mikrofonba, hogy hagyják szabadon az ajtókat, de ez itt még az otthoninál is feleslegesebb lett volna, így persze nem is stresszelte magát ezzel senki.

Már egy jó perc is eltelt, mire lassan elkezdtek csukódni az ajtók. A rutinosabbak a csukódó ajtót használták segítségnek, hogy az még beljebb nyomja a kilógó testüket. Az ajtó lett a döntőbíró. A lelkes kezdőknek, akiknek csak egy-egy végtagjuk jutott be a kocsiba, fel kellett adniuk – ők újra csak a következő menetben játszhattak. Kb. fél perc alatt nagyjából sikerült becsukni az ajtókat, már csak egy-egy kabát, hát, kar, púp lógott ki. A biztonsági őrök egy-egy erőteljes lökéssel segítették be ezeket a kint rekedt tesztrészeket - persze ők nem használtak ehhez fehér kesztyűt, mint a japán kollegáik. Elindulhatott a szerelvény a következő állomás és a következő tömeg felé.

Elhűlve néztük végig a jelenetet. Reménykedtünk, hogy majd a következő szerelvényen kevesebben lesznek, de ez sem vált be. Hiába volt a peron fele csúcsforgalomban kizárólag a nőknek és a gyerekeknek fenntartva, rá kellett jönnünk, hogy mi, ide nem tudunk felszállni. Gyalogoltunk hát.

A következő alkalommal rutinosabbak voltunk, már az első szerelvénynél levettük, hogy ez alkalommal is csak a látványért fizettünk, utazni bizony máskor fogunk! Máskor meg úgy jártunk, hogy csak a másik, kevésbé tömött irányba tudtunk elindulni, és egy hatalmas kerülővel, kétszeri átszállással érkeztünk meg a célunkhoz – de legalább utaztunk!

Mexikó - első kör

Sok minden történt az elmúlt néhány hétben! Az első, legnagyobb hír, hogy az unokaöcsémnek, Balázsnak és kedvesének, Szamónak nagy nehezen (szinte az utazásunk legvégére) sikerült úgy szervezniük a munkájukat, hogy csatlakozni tudtak hozzánk két és fél hétre Mexikóban. Kész csoda volt, hogy szinte egyszerre tudtunk az országba érkezni, de így szerencsére a szabijuk szinte minden napját együtt tölthettük. Mivel szerettek volna dzsungelt és tengerpartot is látni, ezért nem tudtak csak úgy becsatlakozni az utunkba valahol, hanem mi szerveztük át úgy az útitervünket, hogy egy kis kört menjünk velük Mexikóvárostól délre, majd miután elrepültek, ketten kezdjük meg a nagy körünket észak felé indulva.

A rokoni szálakon kívül egy kb. két és fél évnyi együttlakás is összeköt négyünket, így nem csoda, hogy egy kicsit bulisra sikeredett ez a közös kis nyaralás…

Mexikóváros

A reptéren már Balázs és Szamó várt minket, ahonnan bérelt kocsival fuvaroztak el bennünket a szállásra. Ők egy nappal korábban érkeztek mint mi, és előrelátóan már otthonról lezsíroztak a szállást és a kocsibérlést.

Két napot töltöttünk a városban. Ezalatt a város nevezetesebb terein és épületein kívül megnéztük az Antropológiai Múzeumot is, ami az egész utunk egyik leggazdagabb múzeumának bizonyult. A hatalmas területen bemutatott rengeteg Kolombusz előtti kultúra emlékeit, illetve a mai Mexikó megszámlálhatatlanul sok tájegységének viseletét, szokásait szinte lehetetlen egyszerre befogadni – a végén már csak teremről teremre szédelegtünk. Sport is volt a két nap alatt, ugyanis a metrók hihetetlen tömöttsége miatt többször kényszerültünk gyaloglásra a csúcsidőszakban. Ez az élményünk olyannyira megihletett, hogy egy külön blogbejegyzés is született róla. :)

Teotihuacán

Mexikóvárosból egy egynapos kirándulás keretében lehet meglátogatni az i.sz. 0-600-ig virágzott Teotihuacán kultúra fővárosát. Ennek a legnagyobb spanyolelőtti városnak még a maradványai is lenyűgözőek: a teljes területének talán az egytizede van csak feltárva, de még így is hatalmas területet kell bejárnia a turistának a tűző napon. A két legnagyobb látványosság itt a Nap és a Hold piramisa. A Nap piramisát kifejezetten lenyűgözőnek találtam: ez a harmadik legnagyobb piramis a világon, az oldalának hossza 222 méter, magassága 70 méter. 3 millió tonna kőből készült, egy olyan korban, amikor még nem voltak teherhordó állatok, fémeszközök, és a kereket sem ismerték…

Palenque

071027_155519_D80p

A következő állomás a festői dzsungelkörnyezetben elterülő maja romváros, Palenque volt. A romok köré gyönyörű kis parkot építettek (talán túl gyönyörűt is), a szépen manikűrözött gyepen mászkáltunk épülettől épületig. A város eredeti területéből itt is csak egy alig néhány négyzetkilométeres rész van csak feltárva. Ez rögtön be is bizonyosodott akkor, amikor a romoktól visszafelé sétálva a bőgőmajmok hangját követve bemásztunk a fák közé. A betonútról néhány méternyire letérve máris a dzsungelben találtuk magunkat: a fejünk fölött bőgőmajmok üvöltöttek és ugráltak a fákon, miközben még fel nem tárt romokon tapostunk. Megvolt az Indiana Jones fíling! :)

Másnap Szamóék egy 5 órás dzsungeltúrára mentek, hasonlóra, mint amilyenen mi voltunk Bolíviában. Ilyenkor minden fáról, növényről elmondják, milyen betegségre jó (az egész erdő egy nagy patika!), és láthatsz állatokat meg romokat is. „Amíg a gyerekek a dzsungelben játszottak”, addig mi a szuper szállásunkon lustálkodtunk. A nemzeti park szélén, a dzsungelben levő bungalónk ablakán kinézve a liánoktól, broméliáktól és mohától terhes hatalmas fákat láttuk, amik között egy bővizű patak folydogált. Néha egy-egy nagytestű gázlómadár is arrafelé csipegetett…

Délután eleredt az eső, és kitartóan esett másnap délelőttig. Mivel nem csillapodott az égi áldás, ezért úgy döntöttünk, kihagyjuk yaxchiláni romokat, mert szakadó esőben nem olyan vicces a dzsungelben hajókázni és sétálni. Buszra szálltunk hát, abban a reményben, hogy ha több száz kilométert utazunk, akkor az esőt magunk mögött hagyhatjuk.

San Cristobal de La Casa

Nem volt szerencsénk, az eső elkísért minket Chiapas államnak ebbe a gyönyörű kisvárosába is. A Chiapas-felföld volt a maják utolsó menedéke, amikor az alföldi maja birodalom összeomlott. Elszigeteltsége volt az egyik oka annak, hogy később ez a terület lett a zapatista felkelők bázisa is. San Cristobal de La Casa, ez a hegyek közé bújt kisváros szép épületeiről, macskaköves utcáiról és kézműves-termékeiről híres. Ezekből az eső miatt nem láttunk olyan sokat, de hangulat azért átjött. Vicces volt, hogy a város főterén tartott fesztivál utolsó napjára is becsöppentünk, amikor a színpadon először egy középkorú férfiakból álló, karibi zenét játszó zenekar lépett fel, aztán meg egy kínai társulat zenés-táncos produkcióját élvezhettük. Az élvezhetőség fokáról megoszlottak a vélemények, ezért már nem vártuk a meg a rendezvény fináléjaként beharangozott tűzijátékot.

Másnap a San Huan Chamula nevű környékbeli kis falut látogattuk meg. A falu arról híres, hogy ez az itt élő kb. 80 ezres, a hagyományait erősen őrző tzotzil népcsoport központja. A hideg, esős idő miatt a helyi népviseletből csak a vastag fekete subákat láttuk, de ez is elég különleges volt, lelkesen próbáltam a piacon megörökíteni néhány subás férfit és subaszoknyás(!) nőt. (Ezekben a hagyományőrző falvakban a lakosok szinte sosem szeretik, ha fotózzák őket, ezért lopva kellett eleget tennem ennek a kötelességemnek. :) ) A falu legérdekesebb látnivalója a templom: nincsenek benne padok, a gyertyafüsttől sötét falak tövében, üvegvitrinekben szentek sorjáznak, előttük gyertyák égnek. Valószínűleg a halottak napjának közeledte miatt volt a templom padlója széltében-hosszában hosszú fenyőtüskével vastagon beszórva; bent csak néhány helyi imádkozott. Ezt úgy csinálták, hogy egyesével, vagy családosan egy alkalmas helyen a fenyőtűket félresöpörték, meggyújtottak egy maréknyi gyertyát és azokat a félresöpört részen a padlóhoz ragasztgatták, majd a gyertyák elé térdelve, ülve félhangosan mondták el fohászaikat. Megnéztük még a temetőt is, amiben meglepő módon - az otthoniakkal ellentétben - az volt a szép, ha a sírhanton nem nőtt semmilyen növény vagy virág, csak a csupasz föld látszott. A helyi szokás szerint fekete fejfát kapott minden falubeli, aki öregen hunyt el, fehéret, aki fiatalon, és kéket mindenki más.

Juchitán

Ebben a városban igazából csak aludni álltunk meg. Másnap reggel 6.40 körül indult a buszunk, de már húsz perccel korábban kiértünk az állomásra. Majd megdöglöttünk egy kávéért, így a csomagokat Balázsra, az egyetlen nem kávézósra bízva átszaladtunk a szemközti, 24 órán át nyitva tartó étterembe. Mi voltunk az egyetlen vendégek a hajnali holtidőben, reméltük, hogy így legalább hamar végzünk. A szokásost kértük, kávét tejjel. A pincércsaj eltűnt hátul, mi meg az utcafrontra ültünk, hogy ha jön a busz, tudjunk sprintelni.

A rendelés leadása után negyed órával még mindig nem történt semmi. Már az összes viccet elcsattintottuk a most pörkölik a kávét vagy az épp most fejik a tehenet sorozatból, amikor a lány végre kibillegett a konyhából 3 pohár meleg tejet és egy üveg Nescafét egyensúlyozva. „Nna, itt sem a kávé lefőzésére kellett várnunk, az biztos!” - morogtunk, miközben a forró tejeskávét próbáltuk minél hamarabb legyűrni. Szamó nem teketóriázott, rögtön kikérte a számlát is. 45 peso lett, százassal fizettünk, amivel a csaj eltűnt hátul. Megint eltelt vagy öt perc minden látható jel nélkül. „A francba, már megint nincs ezer forintnyi pénz a kasszában, biztosan a szomszédban kuncsorog apróért!” – morgolódtam. Aztán elhűlve láttuk, hogy a buszunk éppen bekanyarodik az állomásra. „A francba, megnézem mi van!” – pattant fel Moncs, és elindult a konyha felé. Néhány másodperc múlva a pincércsajjal tért vissza: „Össze tudjuk dobni apróban, nem tudnak váltani.” Összekapartuk valahogy a 45-öt, és már rohantunk is vissza az állomásra. Moncs futás közben árulta el a csattanót: „Tudjátok mit csinált a csaj hátul?! El sem indult váltópénzt keresni! Helyette inkább sminkelt!” :)

Zipolite

Az útikönyvünk szerint Zipolite a tökéletes hátizsákos tengerpart: az a hely, ahol azon kapod magad, hogy újra és újra átteteted a repülőgéped indulási időpontját. És tényleg, ha a repjegyeinket nem is csúsztattuk, de a feszes útitervünket azért mi is módosítottuk, hogy minél több időt tölthessünk el ebben kedves, nyugodt kis faluban. A második naptól átköltöztünk a part legolcsóbb és legjobb szállására, a kanadai Felipe és mexikói felesége által üzemeltetett bungalókba. A pálmabungalónk közvetlenül a tengerre nézett, és alig volt húsz méterre a parttól, ráadásul a bárban állandó 1-et fizet 2-t kap koktélakció volt! Az első itt töltött estén sikerült kiinnunk a Pinacolada készletet, de szerencsére a Margaritát is remekül készítették, és sörük is volt dögivel…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
071104_103840_D80cal

A pálmakunyhónknak egyetlen szépséghibája volt, mégpedig hogy nem tudta távol tartani a hívatlan látogatónkat, egy patkányt, aki az egyik éjszaka régmúlt kaják morzsáit szagolva kirágta Moncs táskáját. Később fedeztük fel, hogy az én táskám sem úszta meg: az oldalán egy lyuk tátongott, és hiányzott belőle az a tengerparton talált apróbb páncélos állat maradványa, amin volt még némi ehető lágy rész.

Az egyik délelőtt három francia lány társaságában hajókirándulásra indultunk. Rengeteg teknőst láttunk, és egy csomó delfint. Balázs majdnem fogott egy hatalmas halat is, ugyanis Byron (a tulajdonos, kapitány és vezető egy személyben) rögtön a kifutásunk után a kezébe nyomott egy felszerelt horgászbotot, hogy használja, de a halat nem tarthatja meg! ;) A kapitányunk mesélte, hogy három nappal korábban egy kilenc egyedből álló kardszárnyú delfincsapatot is láttak, most azonban nem volt ilyen szerencsénk. Meglátogattunk néhány gyönyörű öblöt, az egyikben ugráltunk néhányat a sziklákról, egy másikban sznorkeleztünk egy kicsit.

Másnap kollektívóra pattantunk és átugrottunk a szomszédos városba, Mazuntéba. Ez a hely volt egykoron az ország legnagyobb teknősmészárszéke, százszámra fogták ki a vízből és dolgozták fel ezeket a békés jószágokat. A vadászati tilalom bevezetése után, itt nyílt Mexikó első teknőscentruma, a Centro Mexicano de la Tortuga. Itt most azzal foglalkoznak, hogy kiássák a környékbeli partokon a homokba ásott teknőstojásokat, mielőtt a ragadozók vagy az orvvadászok tennék ugyanezt, kikeltetik őket, majd egy bizonyos kor elérése után visszaengedik a piciket a vízbe. A kiállítórész nagy tartályaiban a környéken honos teknősöket csodálhattuk meg.

071103_155116_D80cal

A 4. nap estéjén éjszaki buszra szálltunk, és elindultunk a földi paradicsomból a kontraszt irányába, az egykor felkapott és híres, mára kissé megkopott fényű Acapulco felé.

Acapulco

Miután 1940-ben az akkori elnök az elsőként fejlesztendő mexikói üdülőhellyé nyilvánította, a nagy múltú kikötőváros újra gyors fejlődésnek indult. Gyors ütemben épültek a sokemeletes szállodák és nyaralók, és olyan világsztárok üdültek itt, John Wayne, Errol Flynn és Elizabeth Taylor. Bár az épületek mára egy kissé lepukkantak, ma főleg a Mexikóvárosban élők és az amerikai diákok kedvelt utazási célpontja. Nyüzsgő nagyváros, rengeteg stranddal, étteremmel, szállodával.

Próbáltunk mindent beletenni az ide szánt másfél napba. Megnéztünk két múzeumot, fürödtünk két strandon is. Megnéztük a híres sziklaugrókat, akik az útikönyvünk szerint 25-35 méter magas szikláról ugranak az alig 4 méteres vízbe. A könyv adatai nekem kicsit túlzónak tűnnek, de az ugrók teljesítményét ez semmivel sem csökkenti – tényleg bazi magasról vetik magukat a hullámzó, tajtékos vízbe!

Taxco

Az ezüstváros. Bár az egykor mesésen gazdag ezüsttelérei rég kimerültek, az ezüstművészet központjaként a város új erőre kapott. A meredek, gyönyörű épületekkel szegélyezett szűk kis utcák mellett a több száz kis ezüstbolt jelenti a város vonzerejét. Itt már bizony szétváltunk néhányszor: amíg a többiek a sokadik boltot járták végig ékszerek után kutatva (miközben Balázs kétszer is elhagyta majd meglelte a kameráját), addig én a varázslatos kis utcákat róttam fotótémákra vadászva.

071107_134348_D80l

Az első este épp vacsorázóhelyre vadásztunk, amikor az egyik emeleti ablakból egy idősebb néni leszólt nekünk, hogy nála van pizza olcsón. Az emeleten egy apró, családi vállalkozás jellegű étterem fogadott minket. Leültünk az egyszerű módon berendezett helyiségben a műanyag székekre, és rendeltünk. Csak jó néhány perc múlva, a ki-be járkáló családtagokról eszméltünk rá, hogy bizony egy család nappalijában ülünk! Erre ráerősítendő, a nagypapa kibontott egy üveg mezcált és töltött nekünk egy-egy vizespohárnyival. Azon tanakodtunk, vajon hol csinál a nagymami nekünk családi méretű pizzát, de nem kellett őt félteni, mert húsz perc múlva tényleg fenséges vacsorát varázsolt elénk az asztalra! Ezután nem sokkal a család is vacsorázni kezdett melletünk, három generáció, vagy hét-nyolc ember. Miután a papi egyszer már utánatöltött, az elfogyasztott mezcál hatására egyre gátlástalanabbul próbáltam fényképezni a meghitt családi pillanatokat, ezért inkább gyorsan fizettünk és eljöttünk.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Másnap este beültünk abba a bárba, ahol a helyi legenda szerint feltalálták a Margarita koktélt. Hát, ez biztosan nem itt történt: vizespohárban(!) kaptuk az ominózus nedűt, nem volt só a szélén, és az alkohol is jórészt hiányzott belőle… Átmentünk hát egy másik helyre, ahol már kitűnően készítették a koktélokat! A sokadik kör után már tőlünk volt hangos a hely, de ez szerencsére senkit sem zavart. :)

Amúgy a város maga tökéletes lenne, ha a közlekedés nem vonna le jó néhány pontot az értékéből. A szűk, egyirányú utcákban sajnos folyamatosan autók dübörögnek (vagy a csúcsidőben éppen hogy araszolnak). Az autók jó része kis bogárhátú Volkswagen taxi, vagy a klasszikus Volkswagen kisbusz, iránytaxiként használva. Mindkettő kb. harminc éves konstrukció, zajosak és büdösek – a levegő minősége sokszor a budapesti főutakét is alulmúlja. Nem is értem, hogy a város vezetése miért nem zárja le legalább a történelmi részt a forgalom elől?!

Cuernavaca és újra Mexikóváros

Egyedül az uccsó napunk sikerült balul, mikor az útikönyvünk félretájékoztatásának köszönhetően teljesen feleslegesen bumliztunk el egy ütött-kopott, kényelmetlen és csigalassú buszon az egyik romvárosig. Először is azt felejtette el megemlíteni a könyv írója, hogy bár a helyszín csupán 38 kilométerre van Cuernavaca városától, az mégis másfél órányi távolságot jelent a hatalmasat kerülőút és a nagy forgalom miatt. Aztán még azzal is jól betett, hogy a nyitva tartást 6-ig írta a valóságos 5 óra helyett, így aztán a pont az orrunk előtt zárták be a kapukat… Kb. 4 óránk bánta ezt a felesleges kis kitérőt! Pont az az idő, amit a búcsúvacsinkra szántunk. Így aztán a jó előre megálmodott, hangulatos étteremben megejtett, mariachi zenére elfogyasztott hagyományos mexikói vacsoránk helyett, éjjel 11 órakor a szállásunkhoz közel, a külváros egyik sötét kis utcájának kifőzdés bódéja előtt tömtük magunkba farkaséhesen a tabasco szósszal és ketchuppal rendesen megöntözött hamburgerünket és sült krumplinkat! Azért persze ez is jólesett! :)) Csak hogy egy kis izgalom is járjon e „fenséges” vacsora mellé, egy kedves helyi senora oltalmazóan mellénk szegődött a környék sötét, gyéren kivilágított utcáin folytatott hamburger-vadászat idejére, mondván, hogy éjszaka, ezen a környéken igen csak veszélyes a magunkfajta gringóknak egyedül kóricálni... De persze ezt is megúsztuk! :)

Este még egy kis pakolászás következett, fejenként kb. 6-8 kilónyi cuccot pakoltunk be Baliék táskájába. Szerencsére hallgattak ránk, amikor azt kértük tőlük, hogy nagy és üres hátizsákkal jöjjenek… :) Másnap reggel a szokásos pékségben megvásárolt sütinket a szokásos étkezdénkben fogyasztottuk el a tejeskávénk mellé. Milyen jó is az, ha nem kell minden egyes étkezésért külön megküzdenie az embernek! Mire visszaértünk a szállásra, addigra a reptéri taxi is megérkezett. Gyorsan összeszedtük magunkat, aztán a kapu előtt azzal búcsúztunk, öt-hét múlva otthon találkozunk!

Képtárak: Mexikóváros
Teotihuacán
Palenque
San Cristobal de La Casa
San Juan Chamula
Zipolite
Puerto Angel, hajókázás
Mazunte, Centro Mexicano de la Tortuga
Acapulco
Taxco