Lima

Limában a Hotel Españában laktunk, ami olyan, mint egy múzeum. Tágas helységek, magas mennyezet, festmények és szobrok mindenütt! Az épület olyan régi, hogy az áramot csak a csillárig vezették el a plafonon, a falakat nem bántották, így a szobákban egyáltalán nincs konnektor.

A hotelünk az óvárosban volt, a főtér és a közvetlen környéke elég szép, gyönyörűek a régi koloniális épületek zárt faerkélyei. Ez amúgy tényleg elég kicsi szelete ennek a nagy és csúnya városnak. Kaptunk egy térképet, amin a folyópartot kisatírozták, hogy oda ne menjünk. Valaki mesélte, hogy amikor egy rendőr meglátott egy turistát kóborolni a folyó másik oldalán, átment érte hogy visszakísérje. Amikor a srác mondta neki, hogy csak kaját venni ment át, inkább megvárta őt a bolt előtt, nehogy ez idő alatt is baja essék. :)

A várost nem találtuk olyan borzasztónak, mint a híre, nekem a Plaza de Armas kifejezetten tetszett! A Miraflores nevű gazdag, trendi városrészben megnéztük életem legcsúnyább strandját, amit a kifejezetten pocsék időjárás csak tovább rontott. Moncs szerint volt neki hangulata, még ha egy kicsit bizarr is! A felhők és az eső ebben az évszakban itt normálisnak számítanak, a helyiek szemmel láthatóan jól érezték magukat. :)

Elmentünk a Nemzeti Múzeumba is (Museo de la Nación), ami kívülről az egyik legcsúnyább épület, amit valaha láttunk. De ami belül van, azért igazán megéri odamenni: a valaha az ország területén élt megszámlálhatatlan kultúra mindegyikét bemutatják, a háromemeletnyi labirintusban ezernyi műtárgyat csodálhatsz a vitrinek mögött. Ha valaki úgy gondolja, a köcsögök unalmasak, érdemes ezeket megnézni! :))

Klikk: Lima Képtár Térkép
Hotel España Képtár
Museo de la Nación Képtár

A földrengés sújtotta Pisco

Ma átutaztunk azon a régión, amit telibe kapott a majd két héttel korábbi a földrengés. Két városról, Paracasról és Piscóról hallottuk, hogy komolyan megsérült, ezekben tudtunkkal az épületek 80%-a leomlott vagy megsérült. Mi ez utóbbin utaztunk keresztül, csúnyán nézett ki. Sokan nem mernek a még álló házukban aludni, és a kertben vagy a ház előtt felállított sátrakban alszanak. Dél körül értünk oda, nagy sorok voltak a szükségkonyhák előtt. A főút, a Panamericana is több helyen megsérült, de ezek nagy részét mostanra kijavították, már csak egy helyen volt egy megsérült híd miatt elterelés.

Klikk: Képtár Térkép

Nazca rajzai

Erre a kietlen vidékre egy dologért érdemes jönni, a Nazca rajzokért. A több száz vonal, egyszerű geometriai alakzat és stilizált növény és állatfigura egy alig 500 négyzetkilométeres kis területen helyezkedik el, méretük a néhány tíz métertől a kilométeresig terjed, teljes terjedelmükben csak a levegőből láthatók. A Nazca-sivatag bár alig fekszik 50 kilométerre a Csendes-óceántól, mégis világ egyik legszárazabb vidéke. A száraz, szélmentes időjárás és az állandóan magas hőmérséklet biztosítja, hogy az ábrák a mai napig fennmaradhattak.

A tudósok abban megegyeznek, hogy kik és hogyan készítették a rajzokat. A néhány vonal végénél talált fa cövekek és a vonalak mentén talált cserépedények kormeghatározása ugyanazt matatják: az ábrákat a Nazca kultúra tagjai rajzolták a felföld száraz felszínébe i.e. 200 és i.sz. 800 között. A Kentucky egyetem néhány kutatójának sikerült egyszerű eszközök segítségével (és természetesen légi irányítás nélkül) néhány nap alatt reprodukálniuk az itt található legbonyolultabb ábrákat is. Ábrát rajzolni a sivatagba meglepően egyszerű errefelé: csak el kell távolítanod a felszínt borító, vasoxidtól sötét köveket, az alattuk levő világosabb réteg egy kicsit messzebbről nézve máris „kiadja” az általad kívánt formát.

A miért sokkal kevésbé egyértelmű. Az biztos, hogy egy ennyire száraz területen a víz nagyon fontos szerepet játszott a helyiek hitvilágában. A teóriák egy része megegyezik abban, hogy a vonalak jó része a hegyek felé, az éltető víz forrása felé mutat, és az ábrák is az isteni lényeket ábrázolják. Az egyik teória szerint az ábrák, mint ösvények, rituális menetek helyszínéül szolgáltak. Ezt akár alátámaszthatja az a tény is, hogy az állatok és növények mind egyetlen vonallal vannak megrajzolva. (A vonalak 5-30 centiméter szélesek, az ábrák közül a legkisebb, a pók, csak 18 méter hosszú.) Maria Reiche, a német matematikus szerint (aki a rajzok nagy részét feltérképezte, és akinek nagyban köszönhető, hogy a terület ma védett) a vonalak és a rajzok asztronómiai naptárként funkcionálnak. Erich von Däniken szerint az ábrák nem mások, mint idegen űrhajók leszállópályái - annyira nagyok és komplexek, hogy azokat csak repülő szerkezetek segítségével lehetett megalkotni.

Egy biztos, ha már eljössz ide, akkor már a levegőből is meg kell nézzed a rajzokat. Egész kis légiflotta várja a rejtélyre éhes turistákat, az utcán is mindenki repülőjegyet akar neked eladni. A kiépült infrastruktúra ellenére alig láttunk turistát, talán ha tízet saccoltunk magunkban az első napra. A kedvencünkké vált étterem tulajdonosnője panaszolta, hogy tavaly a focivébé miatt voltak kevesen, most meg az egy héttel korábbi földrengés miatt üres a város, az irodák sorra mondták vissza az utakat. (Ez volt az az étterem, természetesen családi bizniszt kell elképzelni, ahol első este Moncsnak ki kellet javítania a kislány angolháziját… :)) ) A hirtelen jött holtszezon viszont nekünk kedvezett, sikerült olcsón repjegyet kapnunk.

A repülés a szokásosan kemény volt, ahogy a látványosságokat bemutató kisgépeken már lassan megszoktuk. Rengeteg látványosság a földön, amiket két irányból is többször körbe kell repülni, hogy az utasok mindkét oldalról remekül láthassák. Jelentem, most nem hánytunk! Igaz, Moncs az utolsó ábra helyett már az előtte levő szék háttámláját nézte mereven, enyhén zöldesbe hajló arcszínnel, kezében egy alkohollal átitatott vattacsomót szorongatva, amit a sápadt, gyöngyöző homlokát látva a pilóta adott hátra neki… A pilóta székének háttámlájára és a műszerfalra hat nyelven volt kiírva: „A borravalót örömmel vesszük!” Mivel tényleg kedves és figyelmes sofőrünk volt, és mindent megtett, hogy a lehető legsimább legyen az utunk, ezért adtunk is neki valamennyit.

Igyekeztünk korán repülni, hogy a fényviszonyok optimálisak legyenek, meg ilyenkor még a termikek is gyengébbek. A reggeli ködös idő és a kevés turista miatt azonban nem igyekeztek a légtér megnyitásával, így fél 11 felé tudtunk csak felszállni. Az ábrák látszottak ugyan, de az út rázós volt, meg hát az a sok kanyar… A repülés után még megnéztünk egy dokumentumfilmet a vonalakról, ami alatt legalább megnyugodhatott a háborgó gyomrunk.

Másnap befizetett túrával néztük meg a hely másik látványosságát, a múmiákat egy közeli temetőben. Meglepetésünkre egy angolul kitűnően beszélő gájdot kaptunk, ami nagy kincs errefelé! Mesélt az egykori falu életéről, a temetkezési szokásokról, sok mindenről. A testeket ülő vagy embriő pozícióban sok réteg szépen szövött textilbe csavarva temették el. Használati tárgyakat tettek melléjük. A kiásott sírgödröket addig nem temették vissza, amíg tele nem lettek. A sírrablók rendszeresen feltúrták a temetőt, emiatt szinte mindenütt csontok, cserép- és szövetdarabok hevernek a homokban. Csak azok a részek vannak feltárva, amerre a kiépített ösvény vezet.

A gájdunk azt is elmondta, mire valók azok az ültetvények, amiket már sokszor láttunk az út mentén, ahol a nagylevelű kaktuszokat termesztik. A várakozásunkkal ellentétben nem a növényért vagy a gyümölcsért termesztik őket, hanem a rajtuk elő(sködő) bogárért, amiből kitűnő festékanyagot nyernek. Állítólag a Camparit is ezzel színezik pirosra! :)) A túra keretében még elvittek minket egy hagyományos (ezer éves) technikával dolgozó kerámiaműhelybe is. Az adta az apropót, hogy Peru számtalan ősi kultúrája közül a nazca kultúra készítette a legszebb, legkifinomultabb, legbonyolultabb cserépedényeket. A legfontosabb iparág errefelé a bányászat (a turizmus a mezőgazdaság után csak a harmadik) ezért, egy kis műhelyben modellek és makettek segítségével még azt is megmutatták, hogyan bányásznak errefelé, és hogyan nyerik ki a felhozott az ércből az aranyat.

Kicsi a világ II: egy souvenirboltban megint összefutottunk egy magyar párral! A változatosság kedvéért ők is Excelsiorosok, és ismerték Vicát és Bishopot, akikkel a Colca-kanyonban találkoztunk. Lassan már nem merjük használni a jó kis titkos nyelvünket, amit az angolul beszélő útitársaink annyira irigyelnek tőlünk! Hogyan mondhatom ezután, hogy pukiznom kell?! :)))

Klikk: Képtár Térkép

Colca Canyon

A Colca-kanyon a világ egyik legmélyebb folyóvölgye. Az Andok lábánál kb. 3400 méter mély, vagyis ekkora a szintkülönbség a folyóvölgy alja és teteje között. (A Grand-kanyon csak fele ilyen mély, de annak a fala teljesen függőleges.) A kanyon alján fut a 10-30 széles méter Colca-folyó. A kanyon legmélyebb része járhatatlan, ezért a turizmus azt a részt fedezte fel magának, ahol a kanyon völggyé szelídül. Itt a kanyon még is járható, valamint a völgybeli kis falvak, a teraszos földművelés festői látképet biztosítanak. A teraszok még az inka időkből származnak, ezek közül a legfelsőbbeket már nem is használják.

Még Arequipában befizettünk egy kétnapos túrára, aminek a keretében mindent megmutatnak az embernek a Colca-völgyből. Ezekről a túrákról az a hír járja, hogy egy nagy rohanás az egész, jobban jár az ember, ha maga fedezi fel a vidéket. Sajnos nem volt 4-5 napunk a völgyben trekkingelni, így meg kellet elégednünk a túrák által kínált programmal. Igazából nem éreztük olyan veszélyesnek a tempót, kicsit feszített volt ugyan, de nem volt okunk panaszra. Az eredeti programot még feldobtuk annyival, hogy az első délutánra beiktatott termálfürdőzés helyett eltaxiztunk inkább a szomszéd faluba és ott sétáltunk egyet a teraszok között. Jó döntés volt, így így egy kicsivel többet láttunk a völgyből és a falvakból.

Erről a kirándulásról visszafelé jövet találkoztunk egy bébi alpakkával és két haverjával, egy felnőtt- és egy kölyökkutyával. Ezek hárman együtt bandáztak! A kis alpakka nagyon kíváncsi volt, jött, szaglászott, érdekesek voltunk. Viszont amikor a kutyák nagyon belemelegedtek a rohangálásba, ő sem maradhatott ki a mókából, futott velük egy-egy kört! Nem hittünk a szemünknek… Az alpakka kicsinek annyira bájos, hogy egy az egyben lehetne róla plüssállatot mintázni, nem kéne a szemét meg a fejét megnagyobbítani, ahogy szokás, hogyha még aranyosabb állatot akarnak összehozni! :))

Ennek a kétnapos programnak az egyik különlegessége az volt, hogy még a buszon összetalálkoztunk egy magyar párral, Vicával és Bishoppal. Ők is úgy rakták össze a programot, így nem busszal jöttek velünk végig, hanem bringával robogtak le a szállásig. Csak este a vacsoránál találkoztunk újra. Kiderült, hogy ők is Excelsiorosok (az a klub, ahol a sziklamászó tanfolyamot végeztem), rengeteg közös ismerősünk van, az a csoda, hogy még nem találkoztunk. Ráadásul a távközlésben dolgoznak, így a szakmán belül is találtunk kapcsolati pontokat. A vacsora alatt előadott folklórestből szinte semmit sem láttunk, annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe! Alig bírtuk abbahagyni, az éttermet is velünk zárták...

A másnapi program arról szólt, hogy felbuszoztunk a völgyben a kanyon elejéig, közben megálltunk néhány kilátónál, ahonnan szép fotókat tudtunk készíteni a teraszokról. Megnéztünk az út fölötti sziklafalban elhelyezkedő több száz éves temetkezési fülkéket is. Az eredetileg pirosra festett fülkék közül néhány még a mai napig őrzi a beletemetett völgylakó maradványait. Láttunk még egy kisebb sziklát, amibe a völgy túloldalán elterülő teraszok vannak befaragva. Valaki azt mondja, a tervezéshez használták, mint egy makettet, mások szerint egyfajta szoborként a végeredményt ábrázolja.

A legnagyobb szám persze a végállomás, a kondoros kilátó volt. A völgyben élő hatalmas, majd’ 3 méter szárnyfesztávú Andoki kondorkeselyűk szinte minden reggel errefelé köröznek: szemlátomást erőlködés és szárnycsapás nélkül lovagolják meg a felfelé szálló völgyszelet, és sokszor csak alig néhány méterre suhannak el a feléjük irányított objektívek erdejétől.

Valahogy a mi buszunk volt az egyik legutolsó, a kondorok már régen a szikla körül köröztek, aggódtam, hogy már le is késtünk a sóról. De nem, az óriásmadarak néha eltűntek, aztán mindig visszajöttek. Lenyűgöző látványt nyújtottak, nem tudtunk betelni velük! A gájdunk szerint aznap különlegesen sokan voltak, 12-15-öt számoltunk meg. Egyszer az egyik óriásmadár vagy másfél méterrel repült el egy a fejünk felett, ahogy gyanútlanul sétáltunk az egyik kilátóponttól a másikig. Csak a hangot hallottuk (…ffffffFFFFFFFffffffff…), aztán meg a hatalmas árnyékot láttuk, ahogy elsuhan mellettünk a földön… A serdülő madarak barnák, a kifejlett öregek feketék, kopasz a nyakuk, van egy kis fehér tollpamacs a nyakuk tövénél, és valami bőrkinövés a fejük tetején.

Sajnos Bishop és Vica itt is csak egy negyed órát tölthettek el, már várta őket a következő program – csak egy villámtalálkozás volt a mienk. Mi vagy egy órát tölthettünk itt, és ezzel már majdnem véget is ért a két napos programunk. Visszafelé még megálltunk egy kis faluban megcsodálni a templomot, meg kipróbáltunk kétféle kaktuszgyümölcsöt is. Az egyik olyan kiwi jellegű és színű, a másik nagyon finom édes, piros. Még megálltunk a szállásadó kisvárosunknál egy ebédre. Dél-amerikai tartózkodásunk vitathatatlanul legjobb büféebédjét fogyaszthattuk el immár másodszor. Az előző napi alpakkás élményemet magamban elnyomva megkóstoltam az alpakka pörköltet… meg egy lámahúsból készült ételt, a sült tengerimalacot (szerencsére nem egészben tálalták, ahogy szokás, hanem kis darabokra aprítva…), és még vagy négyféle helyi finomságot. Moncs is elégedetten válogatott a rengeteg, jobbnál-jobb vega fogás közül. Az ebéd után, mivel már járni nem tudtunk, elgurítottak minket a buszig, majd egy kölcsöntargonca segítségével bepréseltek minket az ülésünkbe. :)) (Na jó, a targonca nem igaz…)

Klikk: Képtár Térkép

Arequipa

Kellemes emlékek kötnek ehhez a szép épületeiről híres városhoz. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat valahol, és a kedvenceink közé kerüljön egy hely, általában nem kell más, mint egy kellemes hangulatú város, egy jó szállás, egy-két gyöngyszem a látványosságok között. Arequipában valahogy ez mind összejött! A Peru déli részén levő népes, pezsgő egyetemváros hangulata a forgalmas utcaival és fiatalos lendületével már az első percekben megtetszett. Ehhez jött még egy világörökségnek számító belváros, egy kellemes szállás - ahol a második napra sikerült vezeték nélküli internet is szerezni (juhéé, maga a mennyország!), gyöngyszemnek meg ott volt a konvent, a több száz éves, város-a-városban apácazárda, ami minden fotós álma lehetne.

A város megtekintését a gyönyörű állapotú koloniális udvarházakkal kezdtük. Ezekből van olyan, ami ma bankként üzemel, az emberek szinte múzeumba illő épületbe mennek kölcsönért; meg van olyan is, amit szinte az eredeti állapotába visszaállítottak, ez nekem kifejezetten tetszett. A város épületei egységes piszkosfehér, vagyis izé... törtfehér színben pompáznak, ugyanis szinte az összes épület a sillar nevű vulkáni tufából készült. A környező vulkánok egyikéből bányászott porózus, fehér anyag kitűnően formálható, könnyű, de erős, vagyis ideális építőanyag. És még szép is! Ennek köszönhetően kapta a város a La Ciudad Balnca (A fehér város) becenevet.

A Plaza de Armas-t (így hívják szinte minden dél-amerikai városban a főteret) gyönyörűen felújított árkádos házak övezik. Ezen a téren is tanúi lehettünk a szinte menetrendszerű felvonulások egyikének, ezúttal valamilyen idősek klubja kampányolt - vagy csak simán felvonultak, nem tudjuk. Ez is egy hagyomány a kontinensen.

Amit én konventként emlegetek, nem más, mint egy különleges apácazárda, ami a bentlakók világias életéről vált híressé (vagy hírhedté). A gazdagabb és nem olyan gazdag, de tehetős családok hagyományosan második gyermeküket szánták vallási pályára, amivel egyszerre feleltek meg a vallási és a társadalmi elvárásoknak is. A leánygyermekek számára a vallási hivatás egyedül csak az apácaságot jelenthette, akik a beavatás után egész életüket szűzies szegénységben kellett leéljék. Ez a zárda viszont más volt. Egy gazdag özvegyasszony alapította 1580-ban, és különös gonddal választotta ki azokat a családokat, akiknek a gyermekei itt tölthették le életük végéig tartó szent szolgálatukat. Ebben a zárdában lakni pénzbe került, nem is kevésbe! Az apácák a család anyagi lehetőségének megfelelő nagyságú is berendezésű házban laktak, rendszerint volt egy-négy cselédjük és rabszolgájuk; zenészeket hívtak ha unatkoztak, „partikat” adtak egymásnak, a lehetőségekhez képest azt a fényűző életet élték, ami otthon megszoktak. Az itt élő 450 fő kb. egyharmada volt apáca, a többi szolga. Az apácák pénzt kerestek, hogy ezzel is tehermentesítsék a családot: ruhát varrtak, gyümölcsöt termesztettek, ételt főztek, ezeket a szolgálók vittek ki és adták el a városban.

A fényűző életforma majd 300 évig zavartalanul folytatódhatott, aztán XI. Pius pápa megelégelte az itt folyó dolgokat, és 1871-ben egy szigorú domokosrendi apácát, Josefa Cadena nővért küldte rendet tenni. A nővér hazaküldte a fényűző lakberendezési tárgyakat, felszabadította és szélnek eresztette a szolgálókat, akikből néhány apácaként a zárdában maradt. Innentől kezdve a hely "normális" zárdaként működött, szigorú szabályokkal, amikről szinte semmit nem tudtak a kívülállók. 1970-ben aztán a város polgármesterének nyomására a konvent megnyitotta a kapuit a turizmusnak. Ma kb. 30 nővér a zárda egy, a turisták elöl elzárt részében él.

Kora délutántól estig vagy hat órát töltöttünk el itt, háromszor jártuk körbe a 20 ezer négyzetméternyi területet. Az élénk színekre festett épületek, a szűk kis utcácskák mindig máshogy festettek az est közeledtével. Az utolsó körre vezetőt fogadtunk, aki megmagyarázta pl. hogy miért van itt annyi konyha: merthogy minden apácára külön főzött a saját szolgálója. Felhívta a figyelmünket az egyik apáca matracára, egy szögeságyra. Ezt az idős hölgyet nem olyan régen II. János Pál pápa boldoggá avatta. A festményeket felsorakoztató teremben mutatott nekünk hatujjú Krisztust, aminek a története az, hogy a festőiskola sok diákja egy olyan törzsből származott, ahol szinte általános volt a hat ujj. Ez kb. olyasmi, mint cuscói festményeken a fekete krisztus, vagy a sült tengerimalac az utolsó vacsorán.

Érdekes volt még múmiakislány múzeuma, akit a nyolcvanas években találtak az egyik vulkán kráterében. A kb. 12 éves kislányt, akit egész életében erre a sorsa szántak, az isteneknek áldozták fel az inka papok. A száraz, jeges klímában a test rendkívül jó állapotban maradt fenn. A múzeumban a kislány múmiáját egy üvegfalú mélyhűtőben csodálhattuk meg, a sírból előkerült, kitűnő állapotú, nagyon szép szőttesekkel és tárgyakkal együtt.

A városból indultunk megnézni a Colca Canyont is, de már egy másik történet.

Klikk: Képtár Térkép

Cusco

Négy, többé-kevésbé aktív napot töltöttünk el az Inka Birodalom egykori fővárosában. A hegyek által körülvett, 3310 méteres magasságban fekvő város a megmaradt inka emlékek és a koloniális épületek sokasága miatt megér egy hosszabb vizitet.

Gazdag történelme ellenére viszonylag keveset láttunk a városból. Aznap délelőtt, amikor a városba érkeztünk, a sors összehozott minket egy fiatal amerikai párral. Úgy esett, hogy egy hospedaje-ban szálltunk meg, majd együtt bóklásztunk estig a városban. Újdonsült barátainkról kiderült, hogy egyetemisták, 3 hetes utazásuk végén Jeff Ecuador fővárosában, a quitói egyetemen fog egy fel evet tanulni, míg Courtney az amazon dzsungel béli Iquitos-ba megy angolt tanítani. Ez a 22 éves pár minden tekintetben meglepett minket: mindketten nagyon jól beszeltek spanyolul, nyitottak voltak, érdeklődőek, érettek; és semmi sem volt bennük az amerikaiakra oly gyakran jellemző harsányságból és arroganciából.

Annyira megtetszettünk egymásnak, hogy el is határoztuk, együtt indulunk el a Machu Picchura. Persze ehhez ki kellett találni az alternatív útvonalak közül melyiken és miként jutunk a hegyek közé rejtett inka városhoz. A klasszikus útvonal, a négy napos Inka Ösvényen való trekking alapból kiesett, amióta az állagának megóvása érdekében napi 500 főnél többet nem engednek az útra, és a szezonra már hónapokkal előre betelnek a helyek. Az alternatív útvonalakat csak nagy vonalakban vázolta az útikönyvünk, így következő másfél napot arra kellett szánjuk, hogy az utazási irodákban kiderítsük, miként tudunk feljutni az inka uralkodók eme rendkívül látványos nyári menedékébe.

Az utazási irodákat járva azért apránként felfedeztük a várost is. A spanyolok szinte az összes inka épületet elpusztítottak, de szerencsére gyakran a masszív inka alapokra építettek a házaikat. Ezeket a ma is tökéletes állapotban levő falakat lehet még sok helyen megcsodálni a városban. Az egyik falban megtaláltuk a híres 12 oldalú követ, ami az inka kőművesek elképesztő tudását dicséri, hogy - elképesztő precizitással - szinte bármilyen formát képesek voltak kifaragni. Az inka épületek falai a mai napig kitűnően ellenállnak a földrengéseknek. A malter nélkül épített falak illesztései még ma is annyira pontosak, hogy egy késpengét sem lehet a kövek közé dugni! A 12 oldalú kőtől nem messze, lelkes önjelölt gájdok mutatták meg egy másik épület falán az inkák szimbólumok iránti szerelmének egyik kitűnő példáját, a fal kövei által kirajzolt pumaformát. Sokan hiszik, hogy a város utcai is úgy lettek kialakítva, hogy azok egy puma testét alkossák, míg a fejet, a fogakat, a város szélén levő erőd fala adják. A város térképére pillantva ez elég hihetőnek tűnik.

A várost járva az egyik udvaron egy kis hangszerboltba botlottunk. Hamar kiderült, Jeff is és Courtney is zenészek, és egy közös zenekarban játszanak. A kiállított gitárok és a charrangók megcsodálása és kipróbálása után hátramentünk a műhelybe, ahol a kedves, fiatal hangszerkesztő srác örömmel magyarázta el a pengetős hangszerek készítésének fázisait. A számomra legérdekesebb - bár valószínűleg nem a legszebb hangú – charrango az, amit a tatuk páncéljából készítenek.

A másfél nap hamar eltelt új útitársaink körében. Az étkezéseket lelkes beszélgetésekkel nyújtottuk el: a rendszerváltás előtti élet leírásával mindig lenyűgözzük a kommunizmust csak hírből ismerő népek gyermekeit, míg ők meglepő éleslátással és kritikával meséltek az amerikaiak életviteléről, világlátásáról, szokásairól.

Harmadnap reggel immáron elegendő tudás birtokában nekivágtunk a Machu Picchunak: két napig tartott az odaút, egy napot csodáltuk az inka építészet e remeket, majd újabb fél nap alatt értünk vissza Cuscóba. Már csak ez a délutánunk maradt együtt, az amerikaiak busza este indult Lima felé. Jeff még nem épült fel teljesen, vagy három órát kókadozott a szobában, ami alatt mi hárman beültünk egy puccos cukiba, egy helyi különlegességre, valami tojásos, sós töltött csodára. Jeff később elég erőt érzett magában ahhoz, hogy csatlakozzon hozzánk egy kis sétára meg egy ebédre, ahol szokás szerint jól elszórakoztattuk egymást. A vacsora végeztével abban a reményben búcsúztunk el egymástól, hogy egyszer még látjuk egymást az életben. Újabb igazi barátokra leltünk, még ha csak rövid időre is.

A terveink szerint még egy napot töltöttünk volna a városban, de a változatosság kedvéért másnap hajnalban én keltem akut hasmenéssel. A tojásos csodára gyanakodtunk, de igazából bármi lehetett. Most én voltam az, aki kora délutánig az ágyat nyomta. Mivel aznap már semmire sem voltam képes egy kis sétán kívül, így rá kellett húzzunk még egy napot a cuscói terveinkre. Másnap megnéztük az inka vallás egyik legfontosabb épületet, a Nap Templomát, vagyis ami maradt belőle, mert a spanyolok fölé építették a Santo Domingo templomot. Más helyre nem nagyon mentünk be, inkább csak az utcáról csodáltuk az épületeket. Egyrészt sajnáltuk a 10 múzeumba szóló drága turistabérletre a pénzt, másrészt minket ezek közül csak két hely érdekelt. Ugye-ugye, amikor a kapzsi szolgáltató által kínált csomag ennyire nem találkozik a vásárló igényeivel! Mi elégedetlenek maradtunk, ők meg nem jutottak bevételhez. (Az meg külön vicc, hogy vannak helyek, mint például a Nap Temploma, amire nem érvényes a turistabérlet, külön jegyet kell rá venni.)

Minden turistássága ellenére a szívünkbe zártuk Cuscót: a gyönyörűen felújított épületeivel, a puccos főterével és a dombokra felkúszó hangulatos kis utcácskáival - és persze az izgalmas inka emlékeivel maradandó emlékünkké vált.

Klikk: Térkép Képtár

Az Inka birodalom fővárosától az „Öreg Hegyig”

0. nap

Ahogy begördült a buszunk a cuscoi pályaudvarra, megjelentek a hiénák. Szinte minden buszpályaudvaron ez megy. Még arra sincs időnk, hogy összeszedjük a csomagjainkat, máris megrohannak minket a szállásokat igencsak rámenősen kínáló felhajtók. Most is meghallgattunk pár ajánlatot, majd az egyik aránylag jól hangzóra rábólintottunk. Mint kiderült, nem csak mi, de két útitársunk szintén ugyanígy tett. Már a buszon is kiszúrtuk ezt a szimpatikus párocskát, de a minket egymástól elválasztó vagy 10 széksor akkor megakadályozta az ismerkedést. Az aprócska taxiban egymásnak préselődve, ezt, ha akartuk sem tudtuk volna már elkerülni. Jeff és Courtney Amerikaból, Oregon államból jöttek. Dél-amerikai tartózkodásuknak csupán az első három hete nyaralás, a fennmaradó cirka öt hónapot tanulással és munkával fogják tölteni ezen a kontinensen. A látatlanban kiválasztott szállásról hamar kiderült, hogy a „szó sem lehet róla!” kategóriába esik. Sok lepukkant szállással volt már dolgunk, úgyhogy finnyásnak éppenséggel már nem mondanánk magunkat, de azért még mindig van egy bizonyos határ. És ez a szállás bőven túllépte azt… Ebben mind a négyen egyetértettünk, úgyhogy gyorsan tovább is álltunk. Nem kellett sokáig gyalogolnunk, hamar találtunk is egy remek kis szállást. Lepakoltunk, majd a kölcsönös szimpátiának engedve együtt indultunk ebédelni. Ott jöttünk rá Ákossal, hogy aznap volt éppen 10 hónapja, hogy elindultunk otthonról. Erre bizony koccintani kellett! Ismét közösen indultunk tovább, hogy ennek a kötelességünknek eleget tegyünk. Egy hangulatos kis bárban kötöttünk ki, ahol aztán italaink felett tovább folytattuk az ismerkedést. Olyannyira bejöttünk egymásnak, hogy el is határoztuk, együtt indulunk az Öreg Hegy, ismertebb nevén a Machu Picchu meghódítására.

Cuzcóból Machu Picchuig számtalan úton lehet feljutni. Ezek közül a legkívánatosabb a klasszikus 4 napos inka trail megtétele. Ezt a valamivel több, mint 30 kilométeres útvonalat – ami megannyi inka rom mellett, ködbe vesző hegyeken és völgyeken vezet át – még az inkák építették ki és rakták ki kövekkel teljesen. Igen ám, de ez a trek olyannyira népszerű, hogy már hónapokkal korábban helyet kell rá foglalni! Magának az ösvénynek a védelme érdekében a naponta indulók számát is szigorúan korlátozzák az utóbbi időben, sőt hivatalos vezető nélkül el sem lehet rajta indulni. A borsos árról már nem is beszélek… Szóval számunkra ez a lehetőség teljesen kiesett. A másik klasszikus megközelítési mód a Cuzcoból induló vonat, ami 4 óra alatt jut el Aguas Calientesbe, a közvetlenül a Machu Picchu alatt elterülő kisvárosba. Bár a sínek által átszelt táj varázslatosan szép, a szolgáltatásért elkért díj tetemes. Sőt, egyenesen felháborító! Szóba sem jöhetett.

Szerencsére e két véglet között akad még alternatíva bőven. Vannak egyéb trek útvonalak is, amelyek egy kis mountain bike-os lecsorgással, vonatozással, illetve az emberből a lelket is kirázó buszozással is egybeköthetők. Útitársainkat az idő-, minket az anyagi korlátok kötöttek, így a lehető leggyorsabb és ugyanakkor lehető legolcsóbb kombináció kiválasztása mellett döntöttünk. :)


1. nap

Kora reggel indultunk az ütött-kopott buszunkkal Santa Maria falu felé. Az út a híres „El Valle Sagrado”, azaz a Szent Völgyön keresztül vezet, így a majd 8 órás buszút során fantasztikus kilátásban volt részünk. E páratlan kilátásnak azonban ára is volt! Olyan keskeny hegyi szerpentineken kanyarogtunk felfelé, meg lefelé, hogy a víz levert, ha csak a busz és a feneketlen szakadék között húzódó pár centis földnyelvre esett a tekintetem. Pedig ha jól belegondolok, ilyenkor inkább a megnyugvásnak kellett volna rám törnie, hiszen ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor legalább valami látszott belőle… :/

Santa Maria egy picurka, poros falucska, ami csupán egy főtérből és néhány utcából áll. Ennek ellenére nem nehéz itt szállást találni, a Machu Pichu felé igyekvő karcsú pénztárcájú turisták egyre nagyobb számban választják ezt az útvonalat, így a kereslet lassan kiépítette a maga kis kínálatát. Mi is hamar megtaláltuk az éjszakai nyugvóhelyünket, 5 sol per főért (1,5 dollár)! Ennyiért azóta sem sikerült megszállnunk Peruban. Nem sok látni- és tennivaló akad errefelé, így aztán egy családi étterem teraszán múlattuk az időt egészen késő estig.


2. nap

Másnap reggel korán keltünk, mert igencsak ellentmondásos információkat sikerült előző nap begyűjtenünk a Santa Teresába induló buszok menetrendjét illetően. Volt, aki szerint az egyetlen busz hajnali 3 vagy hajnali 4 órakor indul, más tudni vélte, hogy indul busz reggel 8-9-10 óra körül is. (Félreértések elkerülése végett, ez utóbbi egyetlen busz hozzávetőleges indulási időpontjára vonatkozott…!!) A reggel 8 órás indulást lőttük be. Persze sehol egy busz. A járdán néhány helyi lakos bóbiskolt, ők is a buszt várták. Kérdésünkre, hogy mikor jön a busz, a válasz az volt, hogy nem tudják. Hát igen, errefelé így mennek a dolgok. Mi is lekuporodtunk hát és vártunk. Ahogy telt az idő, egyre éhesebbek lettünk. Fogtuk magunkat és beültünk egy étterembe reggelizni. Ott aztán olyan jól elcsacsogtunk ismét, hogy sikerült elszalasztanunk a buszunkat. (Ami mellesleg valamikor fél 10 körül ért a faluba.) Azzal a feltett szándékkal, hogy a következő busz (ha egyáltalán lesz…) nem megy el nélkülünk, ismét kiültünk a főtéren a járdára. Engem az előző esti vacsora egy kicsit meggyötört (…), úgyhogy a magam részéről a járdára ledobott zsákokra heveredve jótékony szunyókálással múlattam az időt. A buszunk végül dél körül gördült be a főtérre. Ülőhely már csak kettőnknek akadt, így Ákos és Courtney a földön ülve kezdték meg a kb. 2 órás zötykölődést. Az út minősége és keskenysége talán még az előző napit is túlszárnyalta, úgyhogy homlok nem maradt szárazon a hajmeresztő utazás végére… De megérte, ismét lélegzetelállító látványban volt részünk!

Amikor a buszon menet közben megvettük a jegyet, kiderült, hogy a végállomás nem Santa Teresa, hanem a néhány kilométerrel távolabbra lévő vízi erőmű. Ennek igazán megörültünk, ugyanis az még közelebb volt Aguas Calienteshez, a célpontunkhoz, ahová a buszról történő leszállást követően már csak gyalog lehetett továbbmenni. Mivel Jeff és jómagam is kissé gyengélkedtünk aznap, cseppet sem bántuk, hogy a ránk váró gyalogtúra hosszát majdnem a felére sikerül ezzel csökkentenünk. (Igaz, így sajnos kimaradt a Santa Teresa és a vízi erőmű közötti „cable car” (drótkötél-pályán közlekedő kis kocsi) segítségével történő folyóátkelés, amivel azért biztosan igen jól elszórakoztunk volna…)

Aztán a Santa Teresaba történő megérkezésünkkor kiderült, hogy mégsem megy a busz tovább. Mivel a buszjegyet a vízi erőműig váltottuk meg, ezt nem egészen értettük. Mivel se a sofőr, se a konduktor nem volt hajlandó megindokolni a döntését, a pénzünk visszaadásáról pedig hallani sem akartak, mi sem voltunk hajlandóak leszállni a buszról. Az idegek harca volt ez… és a mienk erősebbnek bizonyult! (Hiába, a 10 hónap, az mégis csak 10 hónap… ;) ) Miután látták, hogy nem szabadulnak tőlünk, rövid tanakodás után a konduktor hangos kurjongatással kezdte hirdetni a téren a busz következő úti célját: a vízi erőművet! :) A busz 1-2 perc alatt megtelt és már indultunk is tovább. (Persze hogy az utolsó szó mégiscsak az övé legyen, indulás után a konduktor odajött hozzánk és elkérte a jegyeket ellenőrzésre. Szerintem ő lett volna legjobban meglepve, ha azok mégsem a vízi erőműig szóltak volna…)

Fél óra sem kellett hozzá és már meg is érkeztünk. A busz közvetlenül az Aguas Calientesbe tartó vonat végállomásánál tett le minket. Vonattal szerintem 15-20 perc alatt fel lehet érni a kisvárosba, de sokalltuk a közel 10 dolcsit ezért a rövid útszakaszért, így aztán gyalog vágtunk neki az útnak. A terep igazán nem nehéz, egy rövid emelkedő megmászása után szinte végig szintben halad az ösvény, akarom mondani a vonatsín, amit követni kell. Az útikönyvünk 2 órás sétának írja le ezt a távolságot - talán igaza van -, nekünk mindenesetre 4 órába telt elvergődni Aguas Calientesbe. Nincs mit szépíteni, ez teljes egészében az én saram. Sajnos a reggeli rosszullétem estig kitartott, egész nap olyan gyengének éreztem magam, mint talán még soha.

Ettől függetlenül hangulatos kis séta volt ez. A vonatsín buja növényzettel borított, őrületesen magas, meredek hegyoldalak között halad a folyómeder mentén. Mint utóbb összeraktuk, a sínek teljes egészében megkerülik az Öreg Hegyet, így aztán, ha az ember olykor-olykor felpillant a fölé magasodó falak tetejére, a szédítő magasságban megpillanthatja a Machu Picchu diszkréten megbújó romjait.

Ultracsiga-tempómnak köszönhetően szépen ránk is esteledett a síneken, úgyhogy az utolsó néhány kilométert kénytelenek voltunk a fejlámpák gyenguszka fénye mellett botorkálva megtenni. Talán attól való félelmemben, hogy az éjszakát a síneken kell töltenünk, Ákos állítása szerint az utolsó szakaszon az 1 km/óra sebességről sikerült kb. 2km/órára felkapcsolnom… ;)

Aguas Calientesbe ezen az útvonalon megérkezni, szerintem elég bizarr élmény. A kanyargós út miatt az ember nem is megérkezik, hanem egyszer csak ott van. És rögtön a városközpontban. A vonat az utolsó métereket már egy keskeny utcán, puccos szállodák és éttermek között teszi meg. Tulajdonképpen az egész város erről szól. Puccos és kevésbé puccos szállodákról, éttermekről, üzletekről. Azt hiszem ez a legturistásabb városka, ahol eddig jártunk. De egy fárasztó utazás után a kényelmes és kézenfekvő megoldások azok, amik ellen a legkevésbé lehet kifogásunk. Nem is volt.


3. nap

Másnap igen korán keltünk. Dolgunk volt. Randink volt a napfelkeltével. Ismét csak a smucigság győzedelmeskedett a józan ész felett, így a 6 dolláros buszjegy helyett a zéródolláros hegymászást választottuk. A buszút kanyargós szerpentinen vezet fel az Öreg Hegy tetejére, míg a megszámlálhatatlanul sok lépcsőfokból álló gyalogösvény szinte nyílegyenesen mászik fel a magasba, többször keresztezve a hegyoldalba vájt buszutat. Izzasztó 2 órás vállalkozás volt ez. De legalább nem volt gond a hajnali zimankóval...

Valamiért a napfelkelte és a napnyugta mindig mágnesként vonzza a turistákat. Így volt ez most is. Mire felértünk, kész kis tömeg várt bebocsátásra a bejárat előtt. Szerencsére e korai időpontban az érdeklődők száma meg sem közelíti a valamivel később érkező turistahordák létszámát, így aztán azt is megkockáztatom, hogy tulajdonképpen nem is voltunk olyan sokan, amikor a hegycsúcsok mögül előbukkanó nap első, bágyadt fénysugarai rávetődtek a híres inka romokra.


A Machu Picchu város ősi romjai aránylag kis területen szóródnak szét a szintén Machu Picchu névre hallgató hegy tetején. Mialatt a napfelkeltében gyönyörködtünk, meg is állapítottuk, hogy tulajdonképpen a romok nélkül is teljesen megérné felmászni ide. Csupán a kilátásért! A Machu Picchut körbevevő, csúcsúkkal mélyen a ködfelhőbe fúródó hegyvonulatok mesés látványt nyújtanak a nap bármely szakában.

Az egyik legjellegzetesebb hegycsúcs Huayna Picchu (azaz Fiatal Hegycsúcs) névre hallgat és közvetlenül a romok mögött tör a magasba. Meg is lehet mászni, ha a meredek sziklafal láttán, az embernek ugyan nem száll azon nyomban inába a bátorsága. Nekünk nem szállt, így a napfelkelte végignézése és a romok közötti rövid bolyongás után beálltunk a Huayna Picchu megmászására vállalkozók igen csak hosszú sorába. Hát igen, nem lehet csak ÚGY megmászni a híres ormot. Az inka ösvény állapotának védelmében, manapság már csak 400-an koptathatják naponta a magasba vezető lépcsőfokokat. Nekünk erről sejtelmünk sem volt, így aztán nem is értettük mi történik, amikor egy egyenruhás hölgyemény apró papírfecniket kezdett osztogatni a sorban állók között. Jó dodóhoz híven, mohón nyúltunk az adomány felé – jó lesz, bármi légyen is az! Az utolsó 6 fecniből kaparintottunk meg hármat. Egy sorszám volt felfirkantva a papírra. Igazából csak a mögöttünk állók felháborodott tiltakozásából értettük meg, hogy mit is tartunk a kezünkben. Az utolsó 100 szerencsés vállalkozónak osztották így ki a belépőjegyét!

Zsákmányolt sorszámaink birtokában boldogan heveredtünk le a romok közötti kis füves területre. Csak egy óra múlva indulhattunk a csúcs meghódítására, úgyhogy volt még idő egy kis szunyókálásra is. Nem messze tőlünk, valahonnan a romok közül bánatos perui dallamokat csalt ki valaki a furulyájából. Csak hogy meglegyen a környezethez illő tökéletes zenei aláfestés is… :)

Aztán a megadott időpontban elindultunk a magasba. Hát nem semmi 40 perc volt ez! A szinte függőleges hegyoldalba vájt meredek, keskeny lépcsőfokok kanyargós szerpentinként vezettek fel a csúcsra. A hajnali hegymászást követően, ez már igazán embert próbáló megmérettetésnek bizonyult! Teljesen kifulladva, remegő lábakkal kapaszkodtunk fel az utolsó sziklatömbökre. Mielőtt még hangosan előtörhetett volna belőlünk a kimerültség diktálta szitokáradat, az elénk táruló látvány belénk fojtotta azt. Körös-körül őrületesen magas hegycsúcsok vettek minket körül, ha pedig lenéztünk a mélybe, Machu Picchu egykori városának apró makettje tekintett vissza ránk. Nehézen tudtunk betelni a látvánnyal! De nem is siettünk vele. Vagy egy óra bámészkodás után indultunk csak le.

Ezek után már igazán kijárt egy kis gondtalan heverészés, úgyhogy miután leértünk, azon nyomban le is heveredtünk a romok közötti füves térre. A békés hangulatot megerősítendő, egy csapat láma kezdett legelészni körülöttünk. Már-már esély látszott arra, hogy most aztán végre tényleg kipihenjük magunkat, amikor egy fiatal hím láma megjelenése egy csapásra véget vetett az idillnek. Olyan gyorsan történt az egész, hogy szinte reagálni sem maradt időnk! A körülöttünk legelésző csapat vezérhímje egy másodperc alatt kivált a csapatból és dühösen nekitámadt a jövevénynek. A két állat dulakodó alakja forgószélként söpört végig a kis füves területen, az ott heverésző turisták legnagyobb rémületére. Ijedten ugráltunk fel a fűről és próbáltunk kitérni a menekülő nőstények csapata és a két harcos hím elől. Jeff, aki még mindig nem heverte ki az előző napi rosszullétét, mozdulatlanul ücsörgött tovább a füvön és „Gyerekek, ne csináljátok már ezt!” arckifejezéssel, bágyadtan nézte a felé közeledő hatalmas testeket. Az egymással harcoló két állatnak szerintem fel sem tűnt, hogy átgázoltak a fiún. Bezzeg nekünk! Szörnyülködő kiáltások hangzottak fel mindenfelől. Miután a két megvadult állat kissé eltávolodott, rémülten futottunk oda Jeffhez, aki még mindig egy helyben ücsörgött. Inkább csodálkozás, mintsem ijedtség tükröződött a szemeiben. Hát tényleg le volt lassulva a lelkem! Szerencsére nem esett komolyabb baja, csak a lábán látszott egy-két pata nyoma. Nem is értem hogyan úszhatta meg ennyivel…

Bár a fiatalabb hím végül menekülőre fogta a dolgot és így visszaállt a béke a lámafamília berkeiben, e közjátékot követően, már nem sok kedvünk maradt a heverészéshez. Inkább a romok tetején ücsörögve, biztonságos fedezékből néztük végig a show fináléját. Vagyis azt, ahogy a romváros két alkalmazottja lasszó segítségével és a bámészkodó turisták elismerő tapsvihara kíséretében befogta a bajkeverő hímet, majd azt egy félreeső parcellára vezette, ott a hátsó lábait megkötözte, és ily módon a rendbontót büntiből néhány órára mozdulatlanságra ítélte.

Csakis kizárólag az összehasonlítás kedvéért, a naplementét is meg kellett csodálnunk. Nagy különbséget ugyan nem bírtunk felfedezni, de azért nagyon szép volt ez is. Elégedetten fordítottunk hátat a romoknak és indultunk le Aguas Calientes felé ugyanazon a hegyi ösvényen, amelyen hajnalban felkapaszkodtunk.


4. nap

Már szinte rutinosan keltünk kora hajnalban. Ezúttal az 5:45-kor induló vonatunkat kellett elcsípnünk. E korai járatot viccesen „backpacker” vonatnak nevezik. Ezt a szót általában gyanúval kell kezelni, ugyanis rendszerint alacsonyabb szintű (és ennek megfelelően alacsonyabb árú) szolgáltatást takar. Tehát pont a nekünk leginkább megfelelőt! :)) Az alacsonyabb szintű szolgáltatás ezúttal a bosszantóan korai időpontban történő indulásban és az útvonal hosszában rejlett. Ugyanis a Cuscoba tartó, később induló, drágább járatokkal szemben a mi vonatunk csak Ollantaytambóig ment.

Tulajdonképpen ugyanazon az útvonalon keresztül is visszabumlizhattunk volna Cuscoba, amelyiken jöttünk, de egyrészt időt is szerettünk volna spórolni, másrészt kíváncsiak voltunk erre a híresen látványos vonatútra.

A vonatról leszállva, eredetileg elidőztünk volna egy kicsit Ollantaytambóban, hogy megmásszuk és megcsodáljuk az ott található híres inka erőd romjait is, de közvetlenül Machu Picchu után, valahogy már kisebb tűzzel lángolt bennünk az ősi romok iránt érzett vad szenvedély. Úgyhogy beértük azzal, hogy a városkából lustán felbámultunk a hegyoldalba vájt hatalmas, meredek inka teraszokra és erős falakra.

Az így igen csak röpkére sikeredett ollantaytambói tartózkodásunk után felpattantunk egy Cuzcóba tartó kisbuszra és ezzel véget is ért az utazásunk egyik fénypontjaként számon tartott 4 napos kirándulás.

Klikk: Térkép Képtár

Még inkább...

Az inkák 12. században még csak egy kis törzs voltak, amiből később egy kis városállam nőtt ki Cusco környékén (a térképen a kis piros pötty). A kis királyságot az 1438-tól uralkodó Sapa Inka alakította át jól szervezett birodalommá. A következő majd száz év alatt az inka államszövetség vált a kontinens legnagyobb és legfejlettebb birodalmává, amit végül a spanyolok döntöttek meg 1533-ban.

Sapa Inka által kialakított birodalmat Tawantinsuyu-nak nevezte, vagyis A Négy Terület Egységének. A nevének megfelelően a birodalmat 4 régóra, közigazgatási egységre osztották, amelyek központja Cusco volt.

A környező népeket és azok területét a következő módszerrel olvasztották a birodalomba. Az inka uralkodó kémeket küldött a kinézett királyságba, akik tájékoztattak őt a terület politikai szerveződéséről, katonai és gazdasági erejéről. Ezután drága ajándékokat, luxuscikkeket küldött a királynak azzal az üzenettel, hogy még gazdagabbá válhat, ha behódol a birodalomnak. A királyok, helyi uralkodók általában isteni elrendeltetésnek, visszafordíthatatlan dolognak tekintettek az inkák megjelenését és ajánlatát, és a legtöbbjük békével elfogadta a felajánlást. A király gyermekeit ezután Cuscóba vittek, az inka államigazgatásra tanítsák őket. Amikor ezek a gyerekek visszatértek szülőföldjükre, már inka szellemben irányították apáik királyságát. Némi szerencsével az inka uralkodok be is házasodtak a helyi uralkodócsaládokba, még szorosabbá téve az együttműködést Cusco és az újonnan megszerzett terület között. Azokat a népeket, amelyek nem hódoltak be, fegyverrel kényszerítették a birodalomba.

Az Inka Birodalom 1527-re érte el a fénykorát. Ekkorra a területe kb. 2 millió négyzetkilométer volt, és magába foglalta a modern Perut, Bolíviát, Ecuadort, Chile nagy részét, valamint kisebb területeket a mai Kolumbiából és Argentínából is. A birodalom gazdasági alapját a kereskedelem, a közmunka és javak megadóztatása kepézték. (Az inka adószedőkről az a mondás járta, hogy még a tetűt is elviszik a nyomorék koldus fejéről...)

A birodalom gerincét az országot behálózó, 22 500 km hosszú útrendszer alkotta. Az Andok 5000 méteres hágóin is áthaladó, kikövezett utakon kiterjedt áruszállítás folyt. Az utakat gyalogosan és teherhordó állatokkal használták. Az útrendszer másik alapvető funkciója az információszállítás volt. A híreket szóban vagy a quipukban csomókötéssel kódolva szállították a futva közlekedő futárok, a chasquik. Az egymást váltó chasquik napi 240 km-t tudtak így legyőzni, ezáltal egy üzenet egy hét alatt eljutott az ország legtávolabbi sarkába is.

Az úthálózat a hírek és az áruk továbbításán kívül az inka hadsereg gyors mozgását is lehetővé tette. A katonák az utak mellé megfelelő távolságokra épített pihenőkben tudtak éjszakázni. Kitűnően szervezett rendszer biztosította háború esetén a csapatok élelemmel való ellátását.

(Ma ennek a kiterjedt úthálózatnak egy alig negyvenvalahány kilométeres darabját hirdetik az utazási irodák az Inka Ösvény [Inka Trail] néven.)

Ez a rendkívül jól szervezett, és hatékony birodalom nagyon sok, különböző kultúrájú, nyelvű népcsoportokból tevődött össze, amelyek attól függően, hogy milyen módon lettek a birodalomba olvasztva, ill. hogy a valóságban mennyit nyertek az új helyzetből, nem egyforma mértékben voltak hűsegesek az inkához. Ez a belső feszültség, az egyes területek elszakadási törekvese belülről gyengítették az országot, ami néhány külső hatással együtt - alig száz évvel a felvirágzásuk után - a birodalom vesztét okozták.

Francisco Pizzaro, az írástudatlan kalandor (felfedező és katona) először 1524-ben szervezett expedíciót Panamából az addig ismeretlen déli földrész felfedezésére és kiaknázására. A nehéz körülmények azonban néhány hónap után visszafordulásra késztették őket. A két évre rá szervezett újabb expedíció is kudarccal végződött, de addigra Pizzaro néhány elfogott indiántól tudomást szerzett egy délen fekvő gazdag birodalomról…

A harmadik expedícióra már egyenesen V. Károly spanyol királytól kellett Pizzarónak engedélyt kérnie, miután a panamai kormányzó az újabb kudarctól félve megvonta tőle a támogatását. Az expedíció 1532-ben ért partot a mai Ecuador partjainál. Ez idő tájt az inka birodalmat a Közép-Amerikából induló himlőjárvány, és az azt követő polgárháború jelentősen meggyengítette. A 3 agyúval, 62 lovassal és 106 katonával (más források más számokról tudnak, mindenesetre kevesebb, mint 200 emberrel) rendelkező Pizzaro mélyen behatolt az Inka Birodalom területére, két hónap alatt a mai Peru északi részén levő Cajamarca városáig jutott, ahol összetalálkozott a testvérét éppen legyőző Atahualpa Inkával. Pizzaro kieszközölt egy barátságos találkozót az uralkodóval, amely során egy vakmerő húzással megölte az uralkodót testőreit és annak több magas rangú tisztjét, majd foglyul ejtette az inkát. A spanyolok ezután támadtak az immáron fejetlen 80 ezer fős inka seregre. Egyes források szerint a csata inkább mészárlás volt, mint harc: a spanyolok puskákkal, vaspáncéllal és acélfegyverekkel felszerelt, kitűnően képzett katonákkal; ágyúval; és az akkori viszonylatban tanknak számító nehézlovassággal támadtak a lovakat és a lőfegyvereket egyáltalán nem ismerő, kezdetleges fegyverzetű inka katonákra. A mérleg: 2 sebesült a spanyol oldalon, 7000 halott a másikon.

Ezután fortély, diplomácia, szövetségek, árulások, manipuláció, véres erőszak és gyilkosságok sorozata következett, amelyek egyik momentumaként a mesés váltságdíj kifizetése ellenére kivégezték Atahualpa Inkát, és amelyek végeredményeként 1533 végén Pizzaro bevette a fővárost, Cuscót. Az inkák még vagy negyven évig ellenálltak, és több (sikertelen) felkelést is szerveztek a spanyolok ellen, de 1572-ben, az utolsó inka leszármazott meggyilkolásával a spanyolok végképp levertek minden ellenállást az országban.

Forrás: Wikipedia

Cusco felé

A Cuzcóba tartó buszunkra a jegyet a puno-i szállásadónktól, a huncut tekintetű, jól táplált Oscar bácsitól vettük meg. Persze így drágább volt, mintha magunk mentünk volna ki megvenni a jegyeket a buszpályaudvarra, de ezzel legalább időt spóroltunk, amire igazán szükségünk volt az alatt a fél nap alatt, amit Punóra szántunk.

Oscar bácsink instrukcióját követve, másnap reggel 7:45-kor a hostelünk recepcióján vártuk a taxit, ami majdan kivisz minket a buszpályaudvarra. A taxi csak 8 óra után érkezett meg, de nem aggódtunk, hiszen a buszunk 8:3O-kor indult. Tudtunkkal. A pályaudvaron aztán jött a meglepi. A buszunk már 7:45-kor elment! Hitetlenkedve álltunk a busztársaság pultja előtt. „Visszamegyünk és kinyírjuk Oscar bácsit” – fogadtuk meg ott rögtön íziben. Oscar bácsi őrangyala egy helyi asszonyság képében jelent meg előttünk, aki tétovaságunkat látva, magához ragadta az irányítást. Leparancsolt minket a pult előtti széksorok egyikére, előkapta a mobilját, majd minden magyarázat nélkül elsietett intézkedni. Ekkor láttuk, hogy egy színes kendőbe bugyolált csecsemő ringatózik a hátán. Két perc sem telt bele és már jött is vissza. „Gyorsan, gyorsan” – kiabálta és már rohant is a kijárat felé. Zsákjaink súlya alatt, alig bírtuk tartani vele a lépést. Mikor kiértünk az állomás elé, kiderült, hogy egy kint várakozó taxihoz rohantunk ennyire. „A taxival még utol tudjátok érni a buszt” – magyarázta az asszonyság. Jobb híján hittünk neki. Bevágódtunk az autóba és már száguldottunk is kifelé a városból.

A kanyargós hegyi utakon lassan kapaszkodva felfelé végig azon morfondíroztunk Ákossal, hogy ezzel a sebességgel vajon hogyan fogjuk utolérni a több, mint fél óra előnnyel rendelkező autóbuszt. Aztán mintha a sofőrünk is belátta volna a hajsza reménytelenségét, egyszer csak kihúzódott az út szélére, leállította a motort, majd közölte, hogy megérkeztünk. Értetlenül néztünk ki az ablakon. A közelben nem hogy autóbuszt, de még másik autót sem láttunk. Nem akaródzott kiszállni. Bizonytalanságunkat látva a sofőr elmagyarázta, hogy rövidebb úton jöttünk, mint a busz, így gyakorlatilag megelőztük azt. És tényleg, ahogy ezt kimondta, már meg is jelent mögöttünk a hegy mögül kikanyarodó busz! Hitetlenkedésünk azon nyomban bizakodássá vált. Egy szempillantás alatt kipattantunk a taxiból és mialatt mi a zsákjainkat rángattuk ki a csomagtartóból, addig a sofőrünk az út széléről integetve bírta megállásra a buszt. Villámgyors átpakolás, felszállás és végre nyugodtan hátradőlve folytathattuk utunkat Cusco felé. Oscar bácsi (ezúttal!) megúszta…

Puno, Úszó szigetek

A Bolíviából Peruba átvezető kb. 5 órás buszutunk Puno városában ért véget. Ez a városka szinten a Titicaca tó partján fekszik, csak úgy, mint Copacabana a bolíviai oldalon. (Megjegyzem, Copacabana nekünk sokkal jobban bejött, kisebb, bájosabb, barátságosabb. Hozzá képest Puno nyüzsgő nagyvárosnak tűnik...)

Szóval szigorú ítéletünk értelmében, maga a város cseppet sem izgi, vonzereje kizárólag a Titicaca tó szigeteinek közelségében rejlik. Mivel Copacabanából anno már ellátogattunk egy szigetre (Isla del Sol), úgy gondoltuk, hogy még egy “hagyományos” sziget felkeresése nem nyújtana újabb élményt. És itt jön a lényeg! Punóból könnyűszerrel el lehet hajózni a tó perui felségvizeihez tartozó, cseppet sem hagyományos ún. úszó szigetekre!

Ezek nádból épített mesterséges kis szigetek, amelyeken az uros népcsoport több száz képviselője tengeti a mindennapjait. Bár századokkal ezelőtt kezdtek létrehozni ezeket a vízen lebegő otthonokat (annak érdekében, hogy elkerüljék a harcos szárazföldi népek zaklatását), ezeknek az embereknek a leszármazottai a mai napig itt élnek! A szigetek közül csak néhány látogatható meg könnyűszerrel hajóval, a többi a szárazföldtől jóval messzebb, nehezebben megközelíthető helyen található. A kis számú elérhető szigetecske éppen ezért elég turistás, de ezért nem érdemes panaszkodni. Szerintem így is fantasztikus lehetőség, hogy a 21. században el lehet látogatni egy ennyire különleges és a mai napig elő helyre!!

Kis hajónkkal – a standard útvonal keretében - két szigetet kerestünk fel. Az elsőn rövid bemutatóban részesültünk arról, hogy hogyan is készülnek ezek a szigetek, illetve, hogy milyen is az élet itt a vízen. Egyebek között megtudtuk, hogy e parányi szigetecskék természetesen ki vannak kötve, ezért nem úszkálnak csak úgy el, továbbá, hogy felülről folyamatosan újabb és újabb rétegeket kell rájuk pakolni, ugyanis alulról az elkerülhetetlen rothadás a sorsuk.

Bár a látogatás rövidsége sem tette igazán lehetővé a teljes elvarázsolódást, a nádkunyhókból kiszűrődő dél-amerikai szappanoperák zaja, a souvenir portékáikat bőszen kínálgató helyi népviseletbe öltözött asszonyságok, valamint a kunyhók tetején virító napelemek látványa is percenként arcunkba ordította, hogy tulajdonképpen melyik században is járunk már. (De ez inkább muris volt, mintsem bosszantó.)

Rövid körülnézés után, közkívánatra egy nádhajóval, ún. reedboat-tal eveztünk át a második szigetre. Ezek a hajócskák szintén a tóban honos nádfajtából készülnek, és jó néhány hónap is eltelik, mire a rothadás útjára lépnek. A hajókázás természetesen így tovább tartott, mintha a motoros kishajónknál maradtunk volna, de a mellénk felkéredzkedő édesen maszatos helyi gyerekek éneklése azt hiszem sikerrel elterelte erről a tényről a figyelmünket… :)

A második sziget megszólalásig hasonlított az elsőre, azzal a különbséggel, hogy ezen már egy iskola is helyet kapott! A naplementét egy ugyancsak nádból épített, flamingóról mintázott kilátóról néztük végig, majd visszapattantunk a hajónkra (ezúttal már a motorosra) és már szeltük is a habokat vissza a Punóba.

Klikk: Térkép Képtar

Bolívia útvonal

A világ legveszélyesebb útja (WMDR) videó 2.

A világ legveszélyesebb útja (WMDR) videó 1.

A világ legveszélyesebb útja

Már amikor először hallottam róla, tudtam, hogy akarom. Bringával lemenni a világ legveszélyesebbnek tartott útján már otthonról is rendkívül izgalmasan hangzott: féltem tőle, de akartam is egyszerre. Amikor megérkeztünk Bolíviába, és megismertük a helyi viszonyokat, még félelmetesebbnek tűnt a halálúton való lekerekezés ötlete. Amikor aztán megtudtuk, hogy 2007 elején átadták az új utat, ami elviszi a forgalom nagy részét, megnyugodtam: az út így is biztosan borzongató lesz, de legalább már nem életveszélyes.

A La Pazból Choroicóba tartó út adatai mar önmagukban is impresszívek. Az út El Cumbré-nél éri el a legmagasabb pontját, 4724 métert, hogy aztán innen 64 km alatt 3600 métert süllyedve érjen az 1100 méteren fekvő Yolosába. Az Altiplano hűvös éghajlatából néhány óra alatt a Yungas párás dzsungelébe jut. A mély völgy meredek falába mart út néhol csak 3,2 méter széles, pont akkora, hogy egy teherautó épp elfér rajta. Az egyik oldalon több száz méteres szakadék, a másik oldalon a függőleges sziklafal. A látótávolság esetenként csak néhány méter a gyakori köd miatt, az út felszíne saras, csúszós. A növények sok helyen átlógnak az út túloldalára, a hegyoldalból a laza sziklák potyognak, máshol meg vízesés mossa el lassan, de biztosan az útfelszínt.

Az új út megnyitásáig a fővárost és a Yungas-t összekötő egyetlen út meglehetősen nagy forgalmat bonyolított. Buszok, minibuszok, teherautók, platós személyszállító camiónok kerülgették egymást a keskeny murvacsíkon. Az Inter-Amerika Fejlesztési Bank (IDB) nevezte el még 1995-ben az utat a végzetes balesetek száma alapján a világ legveszélyesebb útjának. Évente átlagosan 26 autó zuhant itt a mélybe, 200-300 emberéletet kioltva, de ide datálódik Bolívia legsúlyosabb közúti balesete is 1983-ból, amikor egy zsúfolásig tömött camión bukott át az út peremén, megölve a sofőrt és a platón utazó több mint száz utast. A balesetek leggyakoribb okai az ittas vezetés, a figyelmetlenség és az elsőbbségi viták voltak. Több ezer ember halt meg itt, amikor a ’30-as években a Chaco háború alatt paraguay-i hadifoglyokkal megépíttették az utat.

A különleges körülmények különleges szabályokat igényelnek: a lefelé tartók itt mindig az út bal oldalán haladnak, ami általában a külső oldal is egyben, és mindig elsőbbséget kell adniuk a felfelé jövőknek. A bal oldalon haladó autóban a bal oldalra kerülő sofőr az ajtót kinyitva pontosan az út peremére tudja egyensúlyozni a kocsit, amíg a felfelé haladó jármű a sziklafalhoz tapadva elhalad mellette.

Mivel az IDB kölcsöne lehetővé tette az új út megépítését a völgy másik oldalán, mi már nem láthattuk a sofőrök rituális áldozatát a hágón, ahogy alkohollal spriccelik le a kerekeket, a hegyi szellemek áldását kérve ezzel az úton. Ugyanúgy nem voltak kutyák majd minden száz méteren az út mellett, akiket anno a camión sofőrök etettek, azt remélve, hogy őseik szellemei pártfogásukba veszik őket ezért.

--------------------

Reggel a megbeszélt helyen, egy kávézóban történő találkozás alkalmával pozitív képünk alakul ki az túraszervező irodáról: a vezetőink profik és minden remekül szervezett. Miután mindenki befutott és megreggelizett, elindulunk. Ahogy kiérünk La Pazból, az utolsó ellenőrzőpontnál a pillantásunk még elkap egy táblát: „Ezen az úton idén már 36-an haltak meg.” A szám kézzel van beírva, az éppen aktuális adatoknak megfelelően. „Mi a fene, nem arról volt szó, hogy az út már nem (olyan) veszélyes?!” :(

A la cumbrei hágón mi is áldozunk az isteneknek: műanyag flakonból 90%-os tisztító alkoholból iszunk egy kortyot és löttyintünk ki egy másikat Pachamamának, a földanyának. Egy gyors ismerkedés a bringákkal, és már robogunk is lefelé az első, aszfaltos szakaszon. Ezen a 15 km-en 1600 méternyi szintet ereszkedünk: az eredmény 60-80 km/órás könnyfakasztó száguldás a havas csúcsok között. Áthaladunk egy ellenőrzőponton, majd a 20. km-nél letérünk az aszfaltról, itt kezdődik a tulajdonképpeni halálút. Vezetőink elmondják az alapszabályokat: balra tarts, ne menj közel a peremhez, csak ha muszáj, és adj elsőbbséget mindennek, ami nagyobb nálad, vagyis alapvetően minden járműnek! A bringa arra megy, amerre nézel, ezért a tekinteted szegezd előre, a következő kanyart figyelve. Volt már olyan bringás, aki egy madarat bámulva átbucskázott a peremen. Szerencsére túlélte.

Ma már szerencsére csak a helyiek és a bringás kísérőautók használják az utat, kevés a forgalom, de azért jöhet szembe jármű. Ilyenkor az út külső szélére kell húzódnunk, de a szokásossal ellentétben a bringa jobb – a hegy felőli – oldalán kell leszállnunk, hogy mégis legyen valami köztünk és a mélység között. Az első szakaszon a legmeredekebb a völgy, itt még mindenki óvatos. De nem eléggé, az egyik srác az egyik kanyarban nagyot zakózik, szerencsére a fal felé csúszik, nem kifelé. Megússza néhány csúnya horzsolással, tíz perc múlva már gurul is tovább. A vezetőink viszont mint az őrültek, úgy rongyolnak lefelé, néha csak 10-20 centire suhannak el a peremtől egy-egy kanyarban. Látszik, hogy szinte minden nap lemennek itt! Az út elején megállunk egy korlátnál (amiből amúgy összesen négy van az út teljes hosszán): egy kilométernyi mélységet láthatnánk a mellvéd másik oldalán, ha a felhők nem takarnának el mindent olyan 15 méterrel alattunk.

Robogunk tovább, majd néhány kilométer után megállunk egy emlékműnél. Ezen a ponton 600 méternyi függőleges sziklafal kezdődik a perem mögött. A hetvenes években az egyik katonai diktatúrában összeszedték az ellenzék öt vezetőjét, idehozták őket, és összekötözött kézzel egyszerűen lelökték őket. A márványtábla nekik állít emléket. Itt sem sokat látunk, a köd még kitartóan ül a völgyben.

Ahogy haladunk lefelé, az út a második felén már nem olyan meredek, és mintha egy leheletnyivel szélesebb is lenne. Már kezdünk vetkőzni, különösen, mert jön a beígért két rövid kis emelkedő. Kevés a levegő, aki bevállalja a tekerést, mind kivan, mint a kutya. A lányok szinte mind inkább a kísérőbuszon utazzák át ezt a szakaszt, a bringa ilyenkor mindig a tetőn pihen.

Az út utolsó negyedét már verőfényes napsütésben tesszük meg. Kimelegedve, kiszáradt torokkal érkezünk meg Yolosába, egy kis poros faluba. Egy állatmenhelyen kapunk sört, és élvezhetjük a kitűnő melegvizes zuhanyt. (Nem ritkák errefelé ezek a furcsa termék- vagy szolgáltatáspárosítások, mindenki abból él meg, amiből tud…) Megkapjuk az ajándékpólónkat, és elfogyasztjuk a kitűnő büféebédet, majd némi fotózgatás után a buszunk visszaindul La Paz felé. Míg útitársaink többsége visszamegy a fővárosba, mi kiszállunk Choroicóban, a régió fővárosában, ahol egy-két napot töltsünk a dzsungelben túrázgatva.

Klikk: Térkép Képtár

Feltettem a bringás cég legjobb fotóit is ide.

***

A 2007 elején átadott új La Paz - Corico utat is rendszeresen járhatatlanná teszik a földcsuszamlások. A képeken látszik, mekkora erőfeszítéseket tesznek a hegyoldalak rögzítésére – nem mindig eredményesen.

Klikk: Coroico és az új út képtár