Esős évszak vagy mi…

Az utolsó jegyeket sikerült megcsípnünk a Santa Martabol Bucaramangába tartó éjszakai buszra. Szerencse is volt, meg nem is. A busz 5 perc múlva már gördült is ki velünk a pályaudvarról, ami szuper, viszont már csak leghátul volt hely, ami rázós utazást ígért.

Hátsó ülés ide vagy oda, azzal a határozott szándékkal fészkeltük be magunkat a mélyen hátradöntött ülésekbe, hogy az előttünk álló mintegy 9 - 10 órás buszút végén, kipihenten szállunk majd le. Én ültem az ablaknál, úgyhogy fejemet az ablaknak támasztva hamar el is szenderedtem. Kis idő elteltével Ákos csendes szitkozódása ébresztett. "Mi az?" kérdeztem kábán. "Csöpög rám a víz" mondta, majd ezt bizonyítandó ingerülten a pólóján "éktelenkedő" néhány csepp nedves foltra bökött. Bután bámultam fel a plafonra, a karosszérián tátongó lyukak után kutatva. "A légkondiból jön a víz" sietett Akos készségesen a segítségemre. És valóban, ahogy ezt kimondta, a fejünk felett rögzített szerkezetből újabb vízcseppek indultak meg. Aztán az előőrsöt rögvest egy nagyobb csapat is követte, de ezúttal már egyenesen a feje tetejére. "A jó k... ...!" - kiáltott fel Ákos mérgesen, majd a további támadások elől kitérve, villámgyorsan felpattant a helyéről.

Éjfél felé járhatott az idő. A buszon tök sötét volt, körülöttünk mindenki édesdeden aludt. Feleslegesnek tűnt patáliát csapni egy kissé átnedvesedett póló és egy csapzott frizura okán, így inkább "a dolgok majd maguktól rendbe jönnek" elméletben bízva, a hátizsákomban kotorászva felajánlottam Ákosnak, hogy cseréljünk helyet. Csodálkozó arcát látva, gyorsan megnyugtattam, nem a mazohizmusom után kutatok ilyen bőszen, hanem a zsákvédő esőhuzatomat keresem. Rögvest átlátta a tervemet. Átcsusszantam a helyére, ő az enyémbe, majd az esővédő huzatot amennyire csak lehetett magamra terítettem. "Zseni vagyok, nem vitás!" vigyorogtam magamban. "Kipp-kopp, kipp-kopp, ..." helyeseltek hangosan a vízálló anyagon landoló vízcseppek.

A busz egyenletesen ringató mozgása, a motor folyamatos búgása és a rejtekem tetején szinte ütemesen doboló vízcseppek hangja csakhamar újra alomba segített. Talán 10 perc sem telt el, mikor ismét Ákos mocorgása ébresztett. "Nem tudsz aludni?" motyogtam. "CSOROG RÁM A VÍZ!" nem is próbálta palástolni az egyre növekvő ingerültséget. Lehúztam a fejemről a biztonságot jelentő huzatot és felnéztem a fejünk felett húzódó szörnyetegre. Már nem csak felettem, Akos felett is eresztette magából a vizet. De a java még hátra volt! A buszunk egy éles balkanyarba érve, erőteljesen a mi oldalunk irányába dőlt és ezzel a manőverrel nem kevesebb, mint egy vödörnyi vizet segített ahhoz, hogy a rácsok mögül kiszabadulva a nyakunkba zúdulhasson. Riadtan rántottuk magunkra a huzatot. "Eső után köpönyeg" jegyeztem meg epésen. Tehetetlen vihogás vett rajtunk erőt, ahogy csurom vizesen, egymásba és a huzatba kapaszkodva kuporogtunk a most már megállíthatatlan zápor alatt. Kettőnknek viszont már nem nyújtott kellő védelmet a kis méretű vízálló szövet. Az anyag oldalán lepergő víz a lábunkon, karunkon, vállunkon folytatta tovább megállíthatatlanul az útját. Hamar odalett a jókedvem. Most rajtam volt a sor, "A jó... ...!" fakadt ki belőlem. Mérgesen felpattantam és előre siettem a sofőrhöz. "Azt hiszem elromlott a légkondi hátul és emiatt folyamatosan omlik ránk a víz. Mit lehetne tenni?" kérdeztem a legjobb modoromat elővéve. "Semmit." jött az egykedvű válasz. Ezen a közönyösségen aztán úgy meglepődtem, hogy még válaszolni sem tudtam. Tétován egyensúlyoztam vissza lassan a helyünkre.

Aztán a látvány, ami ott fogadott rögtön visszaadta a harci kedvemet. A már vízesésszerűen ömlő víz alatt, Ákos pánikszerűén próbálta éppen összeszedegetni a cuccainkat. Ráadásul már nem mi voltunk az egyetlen áldozatok. A mellettünk levő két ülés békésen alvó bérlője is jócskán kapott az égi áldásból. Az élénk mozgolódásra és hangos szitkozódásra többen is felébredtek. A kezdeti döbbent szemlélődést hamar aktív részvétel váltotta fel. Néhány perc és már innen is, onnan is szálltak felénk a jó tanácsok. Pillanatok alatt elemükbe kerültek a helyiek: Ingyen cirkusz ígérkezett!

Átadtam Ákosnak a sofőr üzenetét és mielőtt még elszabadulhatott volna a pokol (ismerem őt jól...), gyorsan felkaptam a huzatot és ismét előre siettem. Ott aztán mint véres rongyot meglengettem a csurom vizes anyagot, szanaszét spriccelve róla a vizet és minden udvariasságot nélkülözve elismételtem a tényeket. Úgy látszik bizonyíték kellett. A vizes ponyva láttán a sofőrünk is megenyhült. "Mindjárt megállunk valahol és megnézem mit tehetek" ígérte.

Nem volt értelme visszamenni a helyünkre, így aztán az egyik pórul járt utastársunk társaságában letelepedtünk a busz elejében, a széksorokat elválasztó keskeny folyosón a földre.

Lassan telt az idő. A sofőr időről-időre hátrafordult és fásult ábrázatunk láttán biztató szavakat mormolt, közelgő megállót ígért. Egy idő után már nem hittünk neki és a kényelmetlen ücsörgés helyett a még kényelmetlenebb elheveredést választottuk a földön. Újra elszenderedtem. De megint csak 10 percre. Hajnali kettőt ütött az óra és végre tényleg lehúzódtunk az útról egy benzinkútnál. A kimerítő egy órás várakozás során (ami alatt amíg mellesleg a sofőrök megtöltötték a tankot, csilli-villire sikáltatták a szélvédőt, majd jóízűen befalatoztak a benzinkút éttermében), megállapítást nyert, hogy valóban elromlott a légkondi, így hál'isten ki lehetett kapcsolni. Egy törülközővel úgy-ahogy feltakarítottak hátul a vizet és már indulhattunk is tovább. Az üléseink természetesen meglehetősen nyirkosak maradtak, de a kimerültség hamar átsegített minket ezen a kellemetlenségen, ájulásszerű alvás következett. Meg kb. 3 óránk volt az úti célunkig, ezalatt kellett az elmaradt pihenést behozni.