Az érkezésünk utáni első napon az utunk rögtön az utazási irodába vezetett. Korábban levélben rákérdeztem, hogy a kinézett belvárosi iroda nyitva lesz-e szombaton, megerősítették, hogy egész nap nyitva tartanak, jöjjünk nyugodtan. A megadott címen azonban semmit sem találtunk, csak néhány kopott kisboltot egy amúgy lepukkant környéken. Aztán jobban körülnézve megtaláltuk azt a bizonyos kaput: a csengő felett egy apró kis tábla hirdette a keresett utazási iroda nevét. Ez ám a reklám! A csöngetésre egy idős portás bácsi csoszogott elő, és felvilágosított minket, hogy csak az északi városrészen levő iroda van nyitva szombaton, ez nem. Még jó, hogy pontosan a címmel együtt kérdeztem rá az iroda nyitva tartására a levélben! A híres dél-amerikai pontatlanság újabb példája…
Taxiba vágtuk magunkat és elkocsikáztunk a több mint 80(!) blokknyira levő másik irodába. Izzadt a homlokom, ahogy a taxi órájának pörgését néztem, de mit tehet az ember, hatalmas távolságok vannak ebben a 7 és fél milliós városban, az idő pedig szorított! Mikor megérkeztünk, immáron másodszor döbbentem rá, hogy itt Bogotában ezek a taxiórák tréfásan pörögnek ugyan, de a végén valahogy mindig jóval kevesebbet kellett fizetnünk, mint amennyit mutattak. Végre egy kellemes meglepetés, ránk fért már! Az összegről annyit, hogy Pesten ennyiért talán három saroknyit vittek volna…
Az utazási irodában gyorsak voltak és profik, és még jegy is volt a kinézett gépre. Megkönnyebbültünk. Vissza már a TransMilenióval mentünk, ami az itteni zártpályás városi buszhálózat neve. Azt tudtam, hogy a metró alternatívájaként emlegetik ezt a fajta közlekedést, mert gyors és hatékony, de még sosem próbáltam. Hát, mit mondjak, minimum kétszer olyan gyors, mint az otthoni metró, és elképesztően pontos, ami itt még inkább meglepő.
Miután visszaértünk, sétáltunk egyet a belvárosban, és megnéztünk két múzeumot. A bogotai Aranymúzeum a világ legjelentősebb ilyen múzeuma. Csodálatos tárgyaik vannak, de a legjobban nekem az utolsó terem tetszett. Íme a recept: végy több száz, közel hasonló műtárgyat, amiből a legszebbeket már kiállítottad néhány teremmel korábban. Rendezd el őket egy kör alapú teremben, vigyázz, most a számosság a lényeg!, adj hozzá némi trükkösen változó világítást, enyhén monumentális zenét, és máris kész a háromperces aranyshow! Látványos volt és vicces egyszerre! :))
A másik kiállítás, amit megnéztünk a városban, a Donación Botero volt. A nevéből már sejteni lehet, ez is egy Boteró kiállítás: a mester egy gyűjteményt (a saját és más európai mesterek, pl. Picasso, Dali, Monet, Chagall műveit) adományozta a nemzeti banknak, ezt lehet itt megnézni. Kövér Mona Lisa, gömbölyded Krisztus a kereszten, ismert emberek kövér portréi, duci gyümölcsök és villák a csendéleteken – Botero számára nincsenek tabuk, mindent témát mer a maga sajátos módján értelmezni! :)
A következő napon ellátogattunk az egyik közeli kisvárosba, Zipaquirába, ami a föld alatti sóbányájáról és a bányában kialakított sókatedrálisáról híres. Érdekes volt megtudni, hogyan keletkezett a földtörténeti korokon keresztül az a sóhegy, amit az itt élő kultúrák már évezredek óta bányásznak; miként lehet a kibányászott sós-köves anyagból a tiszta sót kinyerni. Ahogy a bánya magas, hosszúkás tárnáit jártuk, szinte adta magát a gondolat: olyanok ezek a termek, mint a templombelsők. És tényleg, mi másra is lehetne használni egy ilyen helyet a bánya kimerülése után, mint templomként? A templom tényleg lenyűgöző, ahol a hatalmas méretek és a sejtelmes világítás sajátos hangulatot generálnak.
Hát ennyi volt nekünk Bogota – és ennyi volt nekünk Kolumbia. A legbarátságosabb dél-amerikai ország, ahol eddig jártunk, buja, zöld hegyekkel, karibi tengerparttal, gyönyörű városokkal. Ez lett a kedvencünk a kontinensen.
Klikk: Bogota képtár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése