Egy csütörtök reggel gördült be velünk a busz Cartagena gyönyörű városába. Már régóta vágytam erre a találkozásra, ha jól emlékszem talán 10 éves korom óta. Gyermekkorom egyik kedvenc filmje, "A Smaragd Románcának" végkifejlete játszódik ebben a vastag kőfallal körülvett tengerparti városkában. Itt bűnhődnek meg a gonoszok, és itt nyerik el jutalmukat a jók. Ez utóbbiak egymás szerelmét és persze a címben is szereplő zöld drágakövet. Ákos előtt sem volt ismeretlen a sztori, de azért korántsem hagyott benne akkora nyomot ez a filmes élmény. Ezért sajnos nem nagyon tudott osztozni velem a lelkesedésemben, amikor a város meseszép koloniális épületei között bolyongva, hirtelen egy-egy újabb terecskére kilyukadva, vagy éppen a tengerparti erődök valamelyik bástyája előtt megtorpanva izgatottan kezdtem bizonygatni, hogy szerintem itt játszódott a filmnek ez vagy az a jelenete. De jó fej volt, türelmesen elviselte a kitöréseimet.
Szerencsére itt is hamar rábukkantunk néhány igazán klassz menüs helyre, így nem kényszerültünk be egyik puccos étterembe sem (Pedig volt belőlük bőven!). Már csak azért is jobb volt ez így, mert ezeknek a kis kifőzdéknek a sajátos hangulata egy másik kedves filmes emléket is felidézett bennünk. A "Buena Vista Social Club" című dokumentumfilm képkockái elevenedtek meg előttünk, ahogyan a fullasztó hőségben, a fejünk felett hörgő ventilátor alig forgó lapátjai alatt, a körülöttünk ücsörgő helyieket figyeltük. "Mégis csak kaptunk egy keveset Kubából!" - kacsintottunk egymásra cinkosan.
Néhány nappal később Johan is befutott. Bogotából érkezett, ahová mi azért nem tartottunk vele, mert nekünk az csak egy későbbi állomásként szerepelt az útitervünkben. Jó volt újra együtt lenni ezzel az energikus fiúval. Főleg most, hogy a szokatlan hőség minden erőnket kivette, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy ránk cseppet sem jellemző módon, folyton csak halogatjuk a teendőket. Johan mellett erről szó sem lehetett! Ő folyton csinálni akart valamit, menni, nézni ezerrel. Így vezekelt azért a kétszer 3 hónapért, amit Brazíliában, majd Argentínában "elfecsérelt". A rendelkezésére álló összesen 1 évből, így már csak fél éve maradt Dél-Amerika többi részére, valamint az Egyesült Államok déli területeire. Találkozásunk tökéletes időzítése volt az égieknek! Nekünk szükségünk volt az ő lendületére, neki meg a mi átgondolt útitervünkre. Az, hogy mindezeken túl még egymás társaságát is rendkívül élveztük, szinte mesébe illő szerencse.
Cartagena környező nevezetességei közé tartozik a Playa Blanca nevű partszakasz, ami fehér homokjáról és türkizkék, meleg vizéről híres. Mivel a Cartagena közvetlen közelében lévő strandok cseppet sem lenyűgözőek, mindhárman hajlottunk arra, hogy némi hajókázás árán, ezen a kb. 1 órányira fekvő híres tengerparti szakaszon csobbanjunk egyet. Amit eddig sikerült elkerülnünk, azt az odaúton bepótolhattuk. Egy eszeveszetten száguldó "fast boat"-tal lovagoltuk meg Playa Blanca-ig a hullámokat. Bár a vakmerő manőverek révén nekem már az utazás során is sikerült egy rakás vizet a nyakamba zúdítani, a hajóskapitányunk nem érte be ennyivel. Célba érve nem kötöttünk ki a parton, hanem attól 3-4 méterre horgonyoztunk le. Nem volt mit tenni, amennyire csak lehetett feltekertük a nadrágszárakat, a helyieket majmolva fejünkre pakoltuk a csomagjainkat, majd beleereszkedtünk a combközépig erő átlátszó vízbe. Aztán a partra kiérve, már csak pár métert kellett küzdenünk a süppedős forró homokban, és máris a pálmafák árnyékában meghúzódó Wittenberg birtok területén találtuk magunkat. A francia tulajdonos, Gilbert, éppen a reggeli elkészítésével ügyködött a kerti konyhában. Gyorsan mi is kértünk belőle. Szimpatikus volt a hely, Gilbert és kolumbiai felesége pedig különösen, úgyhogy nem is volt kérdés, a maradás mellett döntöttünk.
Az évnek ebben a szakában meglehetősen kihalt ez a partszakasz. Talán csak a kora délutáni órákban népesedik be egy kicsit a strand, amikor a Cartagenából egy napos kirándulás keretében idelátogató turistákat kipakolják a hajók a partra. Ettől a 2-3 órától eltekintve azonban alig van ember, akivel osztozkodni kellene a több kilométer hosszan elnyúló homokos tengerparton. Csinálni sincs mit igazán. Fürdőzéssel, napozással, sétálgatással és olvasással múlattuk az időt ezen a pihenésre, kikapcsolódásra teremetett helyen. Rajtunk kívül csak egyetlen vendég élvezte még Gilbert vendégszeretetét. Suzan volt az, egy excentrikus 50-es amerikai hippi (ahogyan az anyja szokta őt epésen jellemezni), aki a Laoszban megismert japán Norikóhoz hasonlóan, jó pár éve már, hogy kizárólag az utazgatásnak szenteli az életét. Fantasztikusan szórakoztató jelenség volt, éjszakába nyúlóan hallgattuk a korábbi életéről szóló történeteket, amikor még a túlhajszolt PR menedzserek stresszes életét élte a hollywoodi rengetegben.
Érdekes epizódja volt az itt tartózkodásunknak, amikor kora reggel a kert egyik szegletében pillantottuk meg házigazdáinkat. Nem egyedül voltak. Egy idősebb fekete bőrű férfi társaságában ültek a pálmafák árnyékába kör alakban felállított székeken és éppen a Bibliából olvastak fel. Gilbert, a maga aszkéta alkatával, fekete szakállával és kezében a Bibliával, pont úgy nézett ki a körülötte ülő sötét bőrű helyiek gyűrűjében, mint egy valódi, 16. századi hittérítő. „Hogy nem tűnt ez eddig fel?!” - viccelődtünk egymás között. Utóbb kiderült, hogy nem jártunk messze a valóságtól. A búcsúzáskor átadott „névjegykártyája” egy aprócska, keresztény tanokat hirdető képregény-füzet volt.
Bár jólesett a pihenés, ez a nagy nyugalom hamar terhessé vált, így másnap reggel Gilbert motorcsónakján visszatértünk Cartagenába. Ott is csak éppen annyi ideig maradtunk, amíg újra magunkhoz vettük a nagy hátizsákokat és már tovább is indultunk északnak a tengerpart vonalát követve. A következő állomásunk egy bájos kis halászfalu, Taganga volt, ami egy picurka öbölben fekszik, közel a nyüzsgő es hatalmas Santa Marta kikötővároshoz. Nem terveztünk különösen hosszú maradást itt, mégis ez lett a vége. Szó se róla, maga a falucska is édesen vendégmarasztaló egy hely, de ami leginkább maradásra bírt bennünket, az a fantasztikus szállásunk nyújtotta kényelem. A "La Casa de Felipe" vendégház domboldalra épült, kékre és sárgára mázolt bungalói egy meseszerű kis terasz magas fái között bújnak meg. E terasz a ház lelke. Gyönyörű kilátás nyílik innen a környező dombokra, valamint az öböl vizére, és itt szolgálják fel minden reggel azt a bőséges és kiváló reggelit, aminek elfogyasztása után valahogy nem akaródzik senkinek sem felállni. Egy-két hosszabb sétától eltekintve - amikor a part menti dombokon keresztül vezető ösvényeket követve, végigcsekkoltuk valamennyi környező, fürdőzésre alkalmas öblöt -, volt, hogy mi is szinte egész napra ott ragadtunk. Maximum csak egyik-másik függőágyig vonszoltuk el magunkat a könyvünkkel, vagy egy gyors ebéd erejéig sétáltunk le a faluba.
Jó pár napot áthenyéltünk így, mire végül erőt vettünk magunkon és a nagy zsákjainkat ismét hátrahagyva újabb kirándulásra indultunk. Ezúttal a Tayrona Nemzeti Park volt az úticél. Kb. másfél órás buszozást követően értünk a nemzeti park bejáratához. A belépőjegy tetemes árának kiköhögése után, még hátra volt a zsákjaink alapos átkutatása (fegyvert, drogot, alkoholt kerestek). Miután megállapítást nyert, hogy semmi illegális dolgot nem csempészünk be magunkkal, bebocsátást nyertünk a paradicsomba.
Tayrona dzsungellel borított területét délen a Sierra Nevada de Santa Marta hegyvonulatai, északon pedig a Karib-tenger vizei határolják. A sűrű rengeteg valaha a Tayrona indiánoknak nyújtott otthont. Ha valaki el bír szakadni néhány órácskára a nemzeti park csodálatos tengerpartjától, és kedvet érez magában egy őserdei bolyongáshoz, akkor könnyen ellátogathat az egykori települések romjaihoz. Kedvünk az nekünk is volt - eredetileg -, de aztán annyit kellet így is, úgy is kószálni az erdőben, hogy végül a tengerparti heverészésben leltük legnagyobb örömünket. Csak míg a park bejáratától eljutottunk az első tengerparti kempingig, vagy egy órát kellett gyalogolni izzasztó hőségben a dzsungelben. Már az első partszakasz is képeslapra illően gyönyörű volt, de az úszkálást lehetetlenné tevő erős áramlatok miatt, inkább tovább mentünk a békésebb vizeket ígérő, távolabbi öblök felé. Fárasztó, de ugyanakkor gyönyörű séta volt ez. Ennyi magas pálmafát talán csak a Salento környéki Cocora völgyben láttunk egy rakáson. A legtávolabbi partszakasz, az "El Cabo de San Juan" lett a favorit, a pálmafákkal szegélyezett két kis patkó alakú öblével. Aludni viszont visszatértünk inkább az első bícsre, mert ott egyrészt kevesebben voltak, másrészt ott bukkantunk a legolcsóbb függőágyakra. Még szerencse, hogy a tagangai szállásunk többi vendégének kifaggatása révén, már indulás előtt tisztában voltunk azzal, hogy nem ez lesz a legolcsóbb kiruccanásunk. Mégis sokkolóan hatottak ránk az árak. A bungalók egyszerűen megfizethetetlenek voltak, de a szabadban kilógatott függőágyakért is annyit fizettünk, mint máshol egy rendes szobáért...! Annak a néhány part menti büfének az árlistájáról inkább már említést sem teszek.
Pedig muszáj volt valahova beülnünk egy italra, ugyanis ezen a szépséges helyen ért minket az utazásunk első évének vége. És erre bizony inni kellett! Amolyan "leges"-re sikeredett ez az évforduló. Az egyik legkedvesebb országunkban, az eddigi legszebb tengerparton, a legdrágább és ugyanakkor legegyszerűbb szálláson (szabad ég alatt, egy függőágyban himbálódzva), az eddigi leglepukkantabb fürdőszobában villámgyorsan letudott zuhanyzás után (közös volt, mocskos és gyakorlatilag hiányzott az egyik fala...!) és a legnagyobb rovarokkal körülvéve ünnepeltünk. (Ez utóbbi nem vicc! Éppen a bárban üldögéltünk az italaink felett, amikor első ránézésre egy madár repült be a nyitott helyiségbe. Csak miután leszállt a mellettünk levő üres székre, láttuk, hogy az bizony egy szöcskének látszó óriási... valami. Csodáltuk es fotóztuk, egészen addig, míg újra repülésbe nem kezdett. Akkor aztán rémülten rohantunk fedezékbe, a helyiek legnagyobb derültségére.)
Bármilyen gyönyörű is volt ez a hely, itt sem volt maradásunk sokáig. Persze az árak is jelentősen közrejátszottak ebben... Újabb kimerítő séta az esőerdőn át (ezúttal egy kajmánt is sikerült megpillantanunk az ösvénytől néhány méterre elterülő pocsolyában!), majd egy annál is kimerítőbb másfél órás buszozás, és már vissza is értünk a kedvenc tagangai menedékünkbe. Még két napig maradhattunk, aztán tényleg ideje volt tovább indulni. Szomorú szívvel tettük ezt. És nem csak azért mert ezzel búcsút kellett vennünk a fantasztikusan hangulatos karibi vidéktől, hanem azért is mert a Johannal eltöltött majd másfél hónapnyi közös utazás után ezennel végleg különváltak útjaink…
Klikk: Cartagena képtár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése