Úgy néz ki, ennek az útnak a legnagyobb tanulságát az „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!” közmondás foglalja tömören össze a számunkra. Az otthoni, normális életben is igaz ez a mondás, de a különleges, folyamatosan változó körülmények a mi esetünkben a sokszorosára növelik e megfigyelés igazságát. Arra már az út elején rájöttünk, hogy semmit sem érdemes halogatnunk, mert mire a következő alkalom eljön (ha eljön egyáltalán), mi már nagy valószínűséggel több száz kilométerrel arrébb leszünk… Azt hiszem, jelen esetben „Az amit most megtehetsz, ne halaszd későbbre!” mondás illene ránk a legjobban.
Azt már elég korán megtanultuk, hogy bizony a vásárlással nem szabad várnunk. Az „úgyis mindenhol kapni”, „ez most egy drága hely, a következő városban olcsóbb lesz”, „majd holnap, akkor több időnk lesz” indoklással megejtett halogatások aztán mindig csúfos kudarccal végződnek. Mert másnap úgy alakulnak a körülmények, hogy egyáltalán nem jutunk a piac közelébe, vagy nemhogy olcsóbban nem kapjuk meg, amit kerestünk, de a kinézett árucikk, amit addig tényleg minden sarkon kapható volt, hirtelen eltűnik, és sosem látjuk többé!
A majd később a mi esetünkben általában egyenlő a semmikorral: bezár a bolt, mire visszaérünk, vagy egyáltalán nem nyit ki a kinézett napon. A következő nap meg persze elhagyjuk a várost… Ha még nem vagy éhes, ahogy a jobbnál jobb éttermek mellett elhaladsz, húsz perc múlva, mikor végül rád tör az éhség, éppen a kormányzati negyedben, vagy az autómosó-soron sétálsz, és közel-távol nemhogy étterem, de még egy utcai árus sincs, ami némi ételt kínálna. Az egyik legszebb ilyen eset Peruban történt velünk. Az utazást megelőző este Moncs indítványozta, hogy vegyünk valami kaját az útra, de leszavaztam, mondván, ne ilyen száraz kekszeken rágódjunk, vegyünk inkább azokból a finomságokból, amiket a pályaudvaron vagy a buszon árulnak! Másnap aztán a korai időpont miatt (reggel 8 óra…) vagy valami rejtélyes oknál fogva a buszállomás tizenöt trafikja közül egy sem volt nyitva – mindegy, majd a buszon. Nos, azok az árusok, akik máskor olyan sokan vannak, hogy egymástól nem férnek fel a buszra, aznap valahogy mind köddé váltak: hihetetlen módon a hét órás buszút alatt senki sem próbált nekünk szendvicset, édes rágcsát, sült bizbaszt vagy egyáltalán bármi ehetőt eladni. (Egyszer 16(!) árust számoltunk meg két perc alatt, ahogy az apró buszon egymást taposták…) Délután négy felé az éhségtől szédelegve szálltunk le a buszról…
Mindezek miatt Dél-Amerikában már aktívan A TANULSÁG jegyében próbálunk cselekedni – több-kevesebb sikerrel. Az események azonban így az út vége felé felgyorsultak: sokszor valószínűtlen, néha groteszk helyzetekkel figyelmeztet minket az élet, mit is kellett volna megtanulunk az elmúlt egy év alatt. Ha halogatod, és másnap akarod felhívni anyukádat, akkor az alatt a három óra alatt, amíg netközelben vagy, pont nem lesz áram az egész városban… A „majd holnap netezek” gondolat ott csúszott el az egyik hostelben, hogy másnap éppen kifestették - az amúgy makulátlanul tisztának tűnő - helyiséget, ahol a komputerek voltak. Máskor meg: „Majd a szálláson elmegyek wécére, addig kibírom!” ötletünk ubkott meg. Mert annak vajon mennyi az esélye, hogy a szállásotok épp technikai problémával küzdjön, és ne legyen víz, amikorra visszaérkezel? Csak nevetni tudtunk kínunkban.
Ilyen előzmények után egy percet sem vártam, hogy leírjam ezeket a gondolatokat, amint megfogalmazódtak bennem. Hiszen sosem tudhatod, mit hoz a holnap! :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése