Miután az első nap a pampán levő szállásunkra értünk, a vacsi után következett az éjszakai állatles című program. A Tiszán kenuzgatva nem egyszer előfordult, hogy (persze csak a lustaságunk miatt) nem sikerült nappal befejeznünk az aznapi távot, és az utolsó kilométereket sötétben, fázva kellett leeveznünk. Talán emiatt volt, hogy nem igazán lelkesedtem programért, hogy kimenjünk ilyen kukk sötétben evezgetni, meg a kajmánok szemeit keresgélni…
Persze azért nem maradtam otthon a kétségeimmel, hanem minden eshetőségre készen, a külső vakuval felszerelkezve szálltam be a csónakba. Mindenki kapott egy fából durván kifaragott kenuevezőt, aztán elindultunk lefelé a folyón. A víz elég jól vitt, emiatt evezni nem nagyon kellett (szerencsére), így még a leglelkesebbek is feladták néhány perc után az evezőmártogatást. Néma csendben csorogtunk inkább, néztük a csillagos ég elé rajzolódó fák sötét sziluettjét, a vízinövényeken ülő vagy a fák között repkedő „szentjánosbogarakat”, és hallgattuk az alkonyi hangzavar után elcsendesedő dzsungel neszeit.
A fiatal vezetőnk, Carlos, néha hátulról előredobott egy-egy kisebb ágat a feszülten figyelő emberek mellé a vízbe, a szívbajt hozva rájuk a csobbanással. Mi hátul ülve láttuk a kis mókamester mozdulatát, így a mi részünkről az ijedelem elmaradt. Az elemlámpák fényénél hamar megtaláltuk, amiért jöttünk: a sekélyebb partszakaszokon, a vízinövények vagy lelógó ágak rejtekében világító aligátorszemeket. Mint egy vagy két kis sárga reflektor, amik a közel a vízhez tükröződnek a felszínen.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése