A Bolíviából Peruba átvezető kb. 5 órás buszutunk Puno városában ért véget. Ez a városka szinten a Titicaca tó partján fekszik, csak úgy, mint Copacabana a bolíviai oldalon. (Megjegyzem, Copacabana nekünk sokkal jobban bejött, kisebb, bájosabb, barátságosabb. Hozzá képest Puno nyüzsgő nagyvárosnak tűnik...)
Szóval szigorú ítéletünk értelmében, maga a város cseppet sem izgi, vonzereje kizárólag a Titicaca tó szigeteinek közelségében rejlik. Mivel Copacabanából anno már ellátogattunk egy szigetre (Isla del Sol), úgy gondoltuk, hogy még egy “hagyományos” sziget felkeresése nem nyújtana újabb élményt. És itt jön a lényeg! Punóból könnyűszerrel el lehet hajózni a tó perui felségvizeihez tartozó, cseppet sem hagyományos ún. úszó szigetekre!
Ezek nádból épített mesterséges kis szigetek, amelyeken az uros népcsoport több száz képviselője tengeti a mindennapjait. Bár századokkal ezelőtt kezdtek létrehozni ezeket a vízen lebegő otthonokat (annak érdekében, hogy elkerüljék a harcos szárazföldi népek zaklatását), ezeknek az embereknek a leszármazottai a mai napig itt élnek! A szigetek közül csak néhány látogatható meg könnyűszerrel hajóval, a többi a szárazföldtől jóval messzebb, nehezebben megközelíthető helyen található. A kis számú elérhető szigetecske éppen ezért elég turistás, de ezért nem érdemes panaszkodni. Szerintem így is fantasztikus lehetőség, hogy a 21. században el lehet látogatni egy ennyire különleges és a mai napig elő helyre!!Kis hajónkkal – a standard útvonal keretében - két szigetet kerestünk fel. Az elsőn rövid bemutatóban részesültünk arról, hogy hogyan is készül
nek ezek a szigetek, illetve, hogy milyen is az élet itt a vízen. Egyebek között megtudtuk, hogy e parányi szigetecskék természetesen ki vannak kötve, ezért nem úszkálnak csak úgy el, továbbá, hogy felülről folyamatosan újabb és újabb rétegeket kell rájuk pakolni, ugyanis alulról az elkerülhetetlen rothadás a sorsuk.Bár a látogatás rövidsége sem tette igazán lehetővé a teljes elvarázsolódást, a nádkunyhókból kiszűrődő dél-amerikai szappanoperák zaja, a souvenir portékáikat bőszen kínálgató helyi népviseletbe öltözött asszonyságok, valamint a kunyhók tetején virító napelemek látványa is percenként arcunkba ordította, hogy tulajdonképpen melyik században is járunk már. (De ez inkább muris volt, mintsem bosszantó.)
Rövid körülnézés után, közkívánatra egy nádhajóval, ún. reedboat-tal eveztünk át a második szigetre. Ezek a hajócskák szintén a tóban honos nádfajtából készülnek, és jó néhány hónap is eltelik, mire a rothadás útjára lépnek. A hajókázás természetesen így tovább tartott,
mintha a motoros kishajónknál maradtunk volna, de a mellénk felkéredzkedő édesen maszatos helyi gyerekek éneklése azt hiszem sikerrel elterelte erről a tényről a figyelmünket… :)A második sziget megszólalásig hasonlított az elsőre, azzal a különbséggel, hogy ezen már egy iskola is helyet kapott! A naplementét egy ugyancsak nádból épített, flamingóról mintázott kilátóról néztük végig, majd visszapattantunk a hajónkra (ezúttal már a motorosra) és már szeltük is a habokat vissza a Punóba.
Klikk: Térkép Képtar
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése