Kellemes emlékek kötnek ehhez a szép épületeiről híres városhoz. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat valahol, és a kedvenceink közé kerüljön egy hely, általában nem kell más, mint egy kellemes hangulatú város, egy jó szállás, egy-két gyöngyszem a látványosságok között. Arequipában valahogy ez mind összejött! A Peru déli részén levő népes, pezsgő egyetemváros hangulata a forgalmas utcaival és fiatalos lendületével már az első percekben megtetszett. Ehhez jött még egy világörökségnek számító belváros, egy kellemes szállás - ahol a második napra sikerült vezeték nélküli internet is szerezni (juhéé, maga a mennyország!), gyöngyszemnek meg ott volt a konvent, a több száz éves, város-a-városban apácazárda, ami minden fotós álma lehetne.
A város megtekintését a gyönyörű állapotú koloniális udvarházakkal kezdtük. Ezekből van olyan, ami ma bankként üzemel, az emberek szinte múzeumba illő épületbe mennek kölcsönért; meg van olyan is, amit szinte az eredeti állapotába visszaállítottak, ez nekem kifejezetten tetszett. A város épületei egységes piszkosfehér, vagyis izé... törtfehér színben pompáznak, ugyanis szinte az összes épület a sillar nevű vulkáni tufából készült. A környező vulkánok egyikéből bányászott porózus, fehér anyag kitűnően formálható, könnyű, de erős, vagyis ideális építőanyag. És még szép is! Ennek köszönhetően kapta a város a La Ciudad Balnca (A fehér város) becenevet.
A Plaza de Armas-t (így hívják szinte minden dél-amerikai városban a főteret) gyönyörűen felújított árkádos házak övezik. Ezen a téren is tanúi lehettünk a szinte menetrendszerű felvonulások egyikének, ezúttal valamilyen idősek klubja kampányolt - vagy csak simán felvonultak, nem tudjuk. Ez is egy hagyomány a kontinensen.
Amit én konventként emlegetek, nem más, mint egy különleges apácazárda, ami a bentlakók világias életéről vált híressé (vagy hírhedté). A gazdagabb és nem olyan gazdag, de tehetős családok hagyományosan második gyermeküket szánták vallási pályára, amivel egyszerre feleltek meg a vallási és a társadalmi elvárásoknak is. A leánygyermekek számára a vallási hivatás egyedül csak az apácaságot jelenthette, akik a beavatás után egész életüket szűzies szegénységben kellett leéljék. Ez a zárda viszont más volt. Egy gazdag özvegyasszony alapította 1580-ban, és különös gonddal választotta ki azokat a családokat, akiknek a gyermekei itt tölthették le életük végéig tartó szent szolgálatukat. Ebben a zárdában lakni pénzbe került, nem is kevésbe! Az apácák a család anyagi lehetőségének megfelelő nagyságú is berendezésű házban laktak, rendszerint volt egy-négy cselédjük és rabszolgájuk; zenészeket hívtak ha unatkoztak, „partikat” adtak egymásnak, a lehetőségekhez képest azt a fényűző életet élték, ami otthon megszoktak. Az itt élő 450 fő kb. egyharmada volt apáca, a többi szolga. Az apácák pénzt kerestek, hogy ezzel is tehermentesítsék a családot: ruhát varrtak, gyümölcsöt termesztettek, ételt főztek, ezeket a szolgálók vittek ki és adták el a városban.
A fényűző életforma majd 300 évig zavartalanul folytatódhatott, aztán XI. Pius pápa megelégelte az itt folyó dolgokat, és 1871-ben egy szigorú domokosrendi apácát, Josefa Cadena nővért küldte rendet tenni. A nővér hazaküldte a fényűző lakberendezési tárgyakat, felszabadította és szélnek eresztette a szolgálókat, akikből néhány apácaként a zárdában maradt. Innentől kezdve a hely "normális" zárdaként működött, szigorú szabályokkal, amikről szinte semmit nem tudtak a kívülállók. 1970-ben aztán a város polgármesterének nyomására a konvent megnyitotta a kapuit a turizmusnak. Ma kb. 30 nővér a zárda egy, a turisták elöl elzárt részében él.
Kora délutántól estig vagy hat órát töltöttünk el itt, háromszor jártuk körbe a 20 ezer négyzetméternyi területet. Az élénk színekre festett épületek, a szűk kis utcácskák mindig máshogy festettek az est közeledtével. Az utolsó körre vezetőt fogadtunk, aki megmagyarázta pl. hogy miért van itt annyi konyha: merthogy minden apácára külön főzött a saját szolgálója. Felhívta a figyelmünket az egyik apáca matracára, egy szögeságyra. Ezt az idős hölgyet nem olyan régen II. János Pál pápa boldoggá avatta. A festményeket felsorakoztató teremben mutatott nekünk hatujjú Krisztust, aminek a története az, hogy a festőiskola sok diákja egy olyan törzsből származott, ahol szinte általános volt a hat ujj. Ez kb. olyasmi, mint cuscói festményeken a fekete krisztus, vagy a sült tengerimalac az utolsó vacsorán.
Érdekes volt még múmiakislány múzeuma, akit a nyolcvanas években találtak az egyik vulkán kráterében. A kb. 12 éves kislányt, akit egész életében erre a sorsa szántak, az isteneknek áldozták fel az inka papok. A száraz, jeges klímában a test rendkívül jó állapotban maradt fenn. A múzeumban a kislány múmiáját egy üvegfalú mélyhűtőben csodálhattuk meg, a sírból előkerült, kitűnő állapotú, nagyon szép szőttesekkel és tárgyakkal együtt.
A városból indultunk megnézni a Colca Canyont is, de már egy másik történet.
Klikk: Képtár Térkép
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése