A Colca-kanyon a világ egyik legmélyebb folyóvölgye. Az Andok lábánál kb. 3400 méter mély, vagyis ekkora a szintkülönbség a folyóvölgy alja és teteje között. (A Grand-kanyon csak fele ilyen mély, de annak a fala teljesen függőleges.) A kanyon alján fut a 10-30 széles méter Colca-folyó. A kanyon legmélyebb része járhatatlan, ezért a turizmus azt a részt fedezte fel magának, ahol a kanyon völggyé szelídül. Itt a kanyon még is járható, valamint a völgybeli kis falvak, a teraszos földművelés festői látképet biztosítanak. A teraszok még az inka időkből származnak, ezek közül a legfelsőbbeket már nem is használják. Még Arequipában befizettünk egy kétnapos túrára, aminek a keretében mindent megmutatnak az embernek a Colca-völgyből. Ezekről a túrákról az a hír járja, hogy egy nagy rohanás az egész, jobban jár az ember, ha maga fedezi fel a vidéket. Sajnos nem volt 4-5 napunk a völgyben trekkingelni, így meg kellet elégednünk a túrák által kínált programmal. Igazából nem éreztük olyan veszélyesnek a tempót, kicsit feszített volt ugyan, de nem volt okunk panaszra. Az eredeti programot még feldobtuk annyival, hogy az első délutánra beiktatott termálfürdőzés helyett eltaxiztunk inkább a szomszéd faluba és ott sétáltunk egyet a teraszok között. Jó döntés volt, így így egy kicsivel többet láttunk a völgyből és a falvakból.
Erről a kirándulásról visszafelé jövet találkoztunk egy bébi alpakkával és két haverjával, egy felnőtt- és egy kölyökkutyával. Ezek hárman együtt bandáztak! A kis alpakka nagyon kíváncsi volt, jött, szaglászott, érdekesek voltunk. Viszont amikor a kutyák nagyon belemelegedtek a rohangálásba, ő sem maradhatott ki a mókából, futott velük egy-egy kört! Nem hittünk a szemünknek… Az alpakka kicsinek annyira bájos, hogy egy az egyben lehetne róla plüssállatot mintázni, nem kéne a szemét meg a fejét megnagyobbítani, ahogy szokás, hogyha még aranyosabb állatot akarnak összehozni! :))
Ennek a kétnapos programnak az egyik különlegessége az volt, hogy még a buszon összetalálkoztunk egy magyar párral, Vicával és Bishoppal. Ők is úgy rakták össze a programot, így nem busszal jöttek velünk végig, hanem bringával robogtak le a szállásig. Csak este a vacsoránál találkoztunk újra. Kiderült, hogy ők is Excelsiorosok (az a klub, ahol a sziklamászó tanfolyamot végeztem), rengeteg közös ismerősünk van, az a csoda, hogy még nem találkoztunk. Ráadásul a távközlésben dolgoznak, így a szakmán belül is találtunk kapcsolati pontokat. A vacsora alatt előadott folklórestből szinte semmit sem láttunk, annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe! Alig bírtuk abbahagyni, az éttermet is velünk zárták...
A másnapi program arról szólt, hogy felbuszoztunk a völgyben a kanyon elejéig, közben megálltunk néhány kilátónál, ahonnan szép fotókat tudtunk készíteni a teraszokról. Megnéztünk az út fölötti sziklafalban elhelyezkedő több száz éves temetkezési fülkéket is. Az eredetileg pirosra festett fülkék közül néhány még a mai napig őrzi a beletemetett völgylakó maradványait. Láttunk még egy kisebb sziklát, amibe a völgy túloldalán elterülő teraszok vannak befaragva. Valaki azt mondja, a tervezéshez használták, mint egy makettet, mások szerint egyfajta szoborként a végeredményt ábrázolja.
A legnagyobb szám persze a végállomás, a kondoros kilátó volt. A völgyben élő hatalmas, majd’ 3 méter szárnyfesztávú Andoki kondorkeselyűk szinte minden reggel errefelé köröznek: szemlátomást erőlködés és szárnycsapás nélkül lovagolják meg a felfelé szálló völgyszelet, és sokszor csak alig néhány méterre suhannak el a feléjük irányított objektívek erdejétől.
Valahogy a mi buszunk volt az egyik legutolsó, a kondorok már régen a szikla körül köröztek, aggódtam, hogy már le is késtünk a sóról. De nem, az óriásmadarak néha eltűntek, aztán mindig visszajöttek. Lenyűgöző látványt nyújtottak, nem tudtunk betelni velük! A gájdunk szerint aznap különlegesen sokan voltak, 12-15-öt számoltunk meg. Egyszer az egyik óriásmadár vagy másfél méterrel repült el egy a fejünk felett, ahogy gyanútlanul sétáltunk az egyik kilátóponttól a másikig. Csak a hangot hallottuk (…ffffffFFFFFFFffffffff…), aztán meg a hatalmas árnyékot láttuk, ahogy elsuhan mellettünk a földön… A serdülő madarak barnák, a kifejlett öregek feketék, kopasz a nyakuk, van egy kis fehér tollpamacs a nyakuk tövénél, és valami bőrkinövés a fejük tetején.
Sajnos Bishop és Vica itt is csak egy negyed órát tölthettek el, már várta őket a következő program – csak egy villámtalálkozás volt a mienk. Mi vagy egy órát tölthettünk itt, és ezzel már majdnem véget is ért a két napos programunk. Visszafelé még megálltunk egy kis faluban megcsodálni a templomot, meg kipróbáltunk kétféle kaktuszgyümölcsöt is. Az egyik olyan kiwi jellegű és színű, a másik nagyon finom édes, piros. Még megálltunk a szállásadó kisvárosunknál egy ebédre. Dél-amerikai tartózkodásunk vitathatatlanul legjobb büféebédjét fogyaszthattuk el immár másodszor. Az előző napi alpakkás élményemet magamban elnyomva megkóstoltam az alpakka pörköltet… meg egy lámahúsból készült ételt, a sült tengerimalacot (szerencsére nem egészben tálalták, ahogy szokás, hanem kis darabokra aprítva…), és még vagy négyféle helyi finomságot. Moncs is elégedetten válogatott a rengeteg, jobbnál-jobb vega fogás közül. Az ebéd után, mivel már járni nem tudtunk, elgurítottak minket a buszig, majd egy kölcsöntargonca segítségével bepréseltek minket az ülésünkbe. :)) (Na jó, a targonca nem igaz…)
Klikk: Képtár Térkép
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése