Már amikor először hallottam róla, tudtam, hogy akarom. Bringával lemenni a világ legveszélyesebbnek tartott útján már otthonról is rendkívül izgalmasan hangzott: féltem tőle, de akartam is egyszerre. Amikor megérkeztünk Bolíviába, és megismertük a helyi viszonyokat, még félelmetesebbnek tűnt a halálúton való lekerekezés ötlete. Amikor aztán megtudtuk, hogy 2007 elején átadták az új utat, ami elviszi a forgalom nagy részét, megnyugodtam: az út így is biztosan borzongató lesz, de legalább már nem életveszélyes.
A La Pazból Choroicóba tartó út adatai mar önmagukban is impresszívek. Az út El Cumbré-nél éri el a legmagasabb pontját, 4724 métert, hogy aztán innen 64 km alatt 3600 métert süllyedve érjen az 1100 méteren fekvő Yolosába. Az Altiplano hűvös éghajlatából néhány óra alatt a Yungas párás dzsungelébe jut. A mély völgy meredek falába mart út néhol csak 3,2 méter széles, pont akkora, hogy egy teherautó épp elfér rajta. Az egyik oldalon több száz méteres szakadék, a másik oldalon a függőleges sziklafal. A látótávolság esetenként csak néhány méter a gyakori köd miatt, az út felszíne saras, csúszós. A növények sok helyen átlógnak az út túloldalára, a hegyoldalból a laza sziklák potyognak, máshol meg vízesés mossa el lassan, de biztosan az útfelszínt.
Az új út megnyitásáig a fővárost és a Yungas-t összekötő egyetlen út meglehetősen nagy forgalmat bonyolított. Buszok, minibuszok, teherautók, platós személyszállító camiónok kerülgették egymást a keskeny murvacsíkon. Az Inter-Amerika Fejlesztési Bank (IDB) nevezte el még 1995-ben az utat a végzetes balesetek száma alapján a világ legveszélyesebb útjának. Évente átlagosan 26 autó zuhant itt a mélybe, 200-300 emberéletet kioltva, de ide datálódik Bolívia legsúlyosabb közúti balesete is 1983-ból, amikor egy zsúfolásig tömött camión bukott át az út peremén, megölve a sofőrt és a platón utazó több mint száz utast. A balesetek leggyakoribb okai az ittas vezetés, a figyelmetlenség és az elsőbbségi viták voltak. Több ezer ember halt meg itt, amikor a ’30-as években a Chaco háború alatt paraguay-i hadifoglyokkal megépíttették az utat.
A különleges körülmények különleges szabályokat igényelnek: a lefelé tartók itt mindig az út bal oldalán haladnak, ami általában a külső oldal is egyben, és mindig elsőbbséget kell adniuk a felfelé jövőknek. A bal oldalon haladó autóban a bal oldalra kerülő sofőr az ajtót kinyitva pontosan az út peremére tudja egyensúlyozni a kocsit, amíg a felfelé haladó jármű a sziklafalhoz tapadva elhalad mellette.
Mivel az IDB kölcsöne lehetővé tette az új út megépítését a völgy másik oldalán, mi már nem láthattuk a sofőrök rituális áldozatát a hágón, ahogy alkohollal spriccelik le a kerekeket, a hegyi szellemek áldását kérve ezzel az úton. Ugyanúgy nem voltak kutyák majd minden száz méteren az út mellett, akiket anno a camión sofőrök etettek, azt remélve, hogy őseik szellemei pártfogásukba veszik őket ezért.
--------------------
Reggel a megbeszélt helyen, egy kávézóban történő találkozás alkalmával pozitív képünk alakul ki az túraszervező irodáról: a vezetőink profik és minden remekül szervezett. Miután mindenki befutott és megreggelizett, elindulunk. Ahogy kiérünk La Pazból, az utolsó ellenőrzőpontnál a pillantásunk még elkap egy táblát: „Ezen az úton idén már 36-an haltak meg.” A szám kézzel van beírva, az éppen aktuális adatoknak megfelelően. „Mi a fene, nem arról volt szó, hogy az út már nem (olyan) veszélyes?!” :(
A la cumbrei hágón mi is áldozunk az isteneknek: műanyag flakonból 90%-os tisztító alkoholból iszunk egy kortyot és löttyintünk ki egy másikat Pachamamának, a földanyának. Egy gyors ismerkedés a bringákkal, és már robogunk is lefelé az első, aszfaltos szakaszon. Ezen a 15 km-en 1600 méternyi szintet ereszkedünk: az eredmény 60-80 km/órás könnyfakasztó száguldás a havas csúcsok között. Áthaladunk egy ellenőrzőponton, majd a 20. km-nél letérünk az aszfaltról, itt kezdődik a tulajdonképpeni halálút. Vezetőink elmondják az alapszabályokat: balra tarts, ne menj közel a peremhez, csak ha muszáj, és adj elsőbbséget mindennek, ami nagyobb nálad, vagyis alapvetően minden járműnek! A bringa arra megy, amerre nézel, ezért a tekinteted szegezd előre, a következő kanyart figyelve. Volt már olyan bringás, aki egy madarat bámulva átbucskázott a peremen. Szerencsére túlélte.
Ma már szerencsére csak a helyiek és a bringás kísérőautók használják az utat, kevés a forgalom, de azért jöhet szembe jármű. Ilyenkor az út külső szélére kell húzódnunk, de a szokásossal ellentétben a bringa jobb – a hegy felőli – oldalán kell leszállnunk, hogy mégis legyen valami köztünk és a mélység között. Az első szakaszon a legmeredekebb a völgy, itt még mindenki óvatos. De nem eléggé, az egyik srác az egyik kanyarban nagyot zakózik, szerencsére a fal felé csúszik, nem kifelé. Megússza néhány csúnya horzsolással, tíz perc múlva már gurul is tovább. A vezetőink viszont mint az őrültek, úgy rongyolnak lefelé, néha csak 10-20 centire suhannak el a peremtől egy-egy kanyarban. Látszik, hogy szinte minden nap lemennek itt! Az út elején megállunk egy korlátnál (amiből amúgy összesen négy van az út teljes hosszán): egy kilométernyi mélységet láthatnánk a mellvéd másik oldalán, ha a felhők nem takarnának el mindent olyan 15 méterrel alattunk.
Robogunk tovább, majd néhány kilométer után megállunk egy emlékműnél. Ezen a ponton 600 méternyi függőleges sziklafal kezdődik a perem mögött. A hetvenes években az egyik katonai diktatúrában összeszedték az ellenzék öt vezetőjét, idehozták őket, és összekötözött kézzel egyszerűen lelökték őket. A márványtábla nekik állít emléket. Itt sem sokat látunk, a köd még kitartóan ül a völgyben.
Ahogy haladunk lefelé, az út a második felén már nem olyan meredek, és mintha egy leheletnyivel szélesebb is lenne. Már kezdünk vetkőzni, különösen, mert jön a beígért két rövid kis emelkedő. Kevés a levegő, aki bevállalja a tekerést, mind kivan, mint a kutya. A lányok szinte mind inkább a kísérőbuszon utazzák át ezt a szakaszt, a bringa ilyenkor mindig a tetőn pihen.
Az út utolsó negyedét már verőfényes 
napsütésben tesszük meg. Kimelegedve, kiszáradt torokkal érkezünk meg Yolosába, egy kis poros faluba. Egy állatmenhelyen kapunk sört, és élvezhetjük a kitűnő melegvizes zuhanyt. (Nem ritkák errefelé ezek a furcsa termék- vagy szolgáltatáspárosítások, mindenki abból él meg, amiből tud…) Megkapjuk az ajándékpólónkat, és elfogyasztjuk a kitűnő büféebédet, majd némi fotózgatás után a buszunk visszaindul La Paz felé. Míg útitársaink többsége visszamegy a fővárosba, mi kiszállunk Choroicóban, a régió fővárosában, ahol egy-két napot töltsünk a dzsungelben túrázgatva.
Feltettem a bringás cég legjobb fotóit is ide.
***
A 2007 elején átadott új La Paz - Corico utat is rendszeresen járhatatlanná teszik a földcsuszamlások. A képeken látszik, mekkora erőfeszítéseket tesznek a hegyoldalak rögzítésére – nem mindig eredményesen.
Klikk: Coroico és az új út képtár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése