Bolíviának is kijutott az Amazon-medencéből. Nem is kicsit! Az ország területének több mint a felét nagy kiterjedésű esőerdő vagy mocsaras, szavannás növényzet borítja. Az itt található gazdag és kivételesen változatos növény-, valamint állatvilágnak köszönhetően kötelező állomása ez a Bolíviába látogató turistának. Így természetesen nekünk is!
Időhiány miatt úgy döntöttünk, hogy repülővel közelítjük meg Rurrenabaquét, a dzsungel és pampa túrák fellegvárának számító városkát. Jó ötlet volt. Ezzel egy 18-2o órás kimerítő buszutat spóroltunk meg magunknak La Pazból, a fővárosból. Szintén időhiány miatt már La Pazban befizettük egy utazási irodában a 3 napos pampa- és 2 napos dzsungeltúránkra. A kínált programok, valamint az árak között nem sok az eltérés, ezért szinte mindegy, hogy melyik irodánál fizet be az ember ezekre a túrákra. A különbség leginkább olyan részletekben rejlik, hogy milyen a szállás, milyen a csónak, vagy jeep, és legfőképpen, hogy milyen a túravezető. Míg az előzőkről talán tudnak fotót mutatni, addig ez utóbbi teljes egészében lutri. Úgyhogy leginkább a szerencsén múlik, hogy hogyan sikerül ez a kis kiruccanás. A szerencse pedig ezúttal is mellénk szegődött!
A három napos pampa-túránk a Rurrenabaquébe történő megérkezésünk másnapján vette kezdetét. Kilenc útitársunk, valamint a túravezetőnk társaságában szálltunk be kora reggel a minibuszba. Három órás irgalmatlanul poros zötykölődés után megérkeztünk a kikötőbe, ahol azonnal csónakba pattantunk és kezdetét vette az, amiért jöttünk: a természet csodálata! Nem tudom, hogyan lehetne pontosan lefordítani azt, hogy „pampa” vagy „wetland”, de talán a mocsárvidék találó kifejezés. Egy óriási kiterjedésű, tavakkal, kanyargó folyókkal, lápos, mocsaras területekkel borított lapos vidék ez, ahol a túlnyomó részt szavannás, füves részek mellett a folyópartok mentén meghúzódó buja erdők is megférnek. Az itt honos hihetetlenül gazdag állatvilág megfigyelésének legkitűnőbb módja pedig a folyón történő csónakázás.Emlékszem, Ausztráliában a Kakadu Nemzeti Parkban úgy kellett vadászni a krokodilokra és mázlisták voltunk, hogy egy 2 órás hajókázás során láthattunk vagy hármat. Itt? Szinte nem tudtunk a folyópartra nézni anélkül, hogy ne egy ott napfürdőző kajmán foltos, rücskös hátán, vagy félelmetes fogsorán akadjon meg a tekintetünk. De nem csak a kajmánok élvezték ki a nap melegét. Teknősök tucatjai másztak ki a folyó vizéből kiemelkedő kövekre vagy a partról belógó vastag faágakra, hogy egy kicsit átmelegedjenek. A legizgalmasabb pillanatokat mégis az itt honos úgynevezett rózsaszínű folyami delfinekkel történő találkozás jelentette! A csónaktól néhány méterre fel-felbukkanva, játékosan úszkáltak többed magukkal a folyó vizében. Aztán természetesen megszámlálhatatlanul sokféle vízimadarat is megfigyelhettünk miközben azok a part menti fák ágain pihentek, szárítkoztak vagy éppen a vízben gázolva vadásztak. De a madarakon kívül hangos majomcsapatoknak is otthont nyújt a part menti fák lombkoronája. Nem félős darabok. Egy alkalommal, amikor ve
zetőnk a csónakot az egyik fához jó közel kormányozta, az édes kis sárgás-barnás pofájú majmocskák közül a legkíváncsibbak be is ugráltak közénk a csónakba! Aztán ott voltak még a part menti fűcsomókban lustán heverésző, Argentínából már jók ismert capibarák (más néven vízidisznók, amelyek a világ legnagyobb termetű rágcsálói), valamint az időről-időre fejünk felett elrepülő papagájseregek, amelyek hangos rikácsolásukkal hosszú percekre megtörték a pampa csendjét. Kihagytam valamit? Könnyen meglehet. Az mindenesetre biztos, hogy ennyire gazdag állatvilággal eddig még soha, sehol nem találkoztunk.
zetőnk a csónakot az egyik fához jó közel kormányozta, az édes kis sárgás-barnás pofájú majmocskák közül a legkíváncsibbak be is ugráltak közénk a csónakba! Aztán ott voltak még a part menti fűcsomókban lustán heverésző, Argentínából már jók ismert capibarák (más néven vízidisznók, amelyek a világ legnagyobb termetű rágcsálói), valamint az időről-időre fejünk felett elrepülő papagájseregek, amelyek hangos rikácsolásukkal hosszú percekre megtörték a pampa csendjét. Kihagytam valamit? Könnyen meglehet. Az mindenesetre biztos, hogy ennyire gazdag állatvilággal eddig még soha, sehol nem találkoztunk.A szállásunk egy folyóparti tábor volt, ahol magas cölöpökön álló 
faházakban voltak a hálótermek, az étkező, a konyha, valamint a fürdőszobák. Innen indultunk csónakkal kirándulni napjában többször is. A programok között szerepelt éjszakai kajmánles, amikor csónakunkkal a folyó vizén nesztelenül suhanva, zseblámpák fénye mellett kerestük a víz fölé belógó faágak alá behúzódó kajmánok világító szemeit; anakonda vadászat fényes nappal, amikor a csónakból kiszállva a füves, mocsaras pusztán órákig bolyongva kutattunk (eredményesen!) e félelmetes hírű kígyó után; fürci a kajmánoktól és piránjáktól hemzsegő folyóvízben (na jó, kizárólag a folyami delfinek jelenlétében, ami garancia az előbb említett fenevadak távolmaradására…); piránja pecázás nyers húsgalacsinok bevetésével (én csak kettőt, de Ákos vagy hetet is fogott!! Isteni ebéd lett belőlük!;) és természetesen a kötelező naplemente- és napfelkelte megtekintés.
faházakban voltak a hálótermek, az étkező, a konyha, valamint a fürdőszobák. Innen indultunk csónakkal kirándulni napjában többször is. A programok között szerepelt éjszakai kajmánles, amikor csónakunkkal a folyó vizén nesztelenül suhanva, zseblámpák fénye mellett kerestük a víz fölé belógó faágak alá behúzódó kajmánok világító szemeit; anakonda vadászat fényes nappal, amikor a csónakból kiszállva a füves, mocsaras pusztán órákig bolyongva kutattunk (eredményesen!) e félelmetes hírű kígyó után; fürci a kajmánoktól és piránjáktól hemzsegő folyóvízben (na jó, kizárólag a folyami delfinek jelenlétében, ami garancia az előbb említett fenevadak távolmaradására…); piránja pecázás nyers húsgalacsinok bevetésével (én csak kettőt, de Ákos vagy hetet is fogott!! Isteni ebéd lett belőlük!;) és természetesen a kötelező naplemente- és napfelkelte megtekintés.Az itt tartózkodásunk egyetlen megkeserítője a minket mindenhova elkísérő szúnyogfelhő volt, ami ellen a vízen sajnos alig lehetett védekezni. De ekkora áldozat azt hiszem bőven belefért! A pampa túránk harmadik napján szomorúan intettünk búcsút e páratlan vidéknek.
Az éjszakát Rurrenabaquéban töltöttük, majd másnap a megbesz
élt időben ismét megjelentünk az utazási iroda előtt. Legnagyobb örömünkre kiderült, hogy az aznap induló 2 napos dzsungel-túrára csak mi ketten jelentkeztünk. Nem is teketóriáztunk sokáig: a szakácsnőnkből (Marianna), túravezetőnkből (Carlos) és a kettőnkből álló 4 fős kis csapat máris elindult a folyópart fele. Villámgyorsan bepakoltunk az ott várakozó hosszú, keskeny kis csónakba és már szeltük is a Beni folyó sötéten kavargó vizet fölfelé, dél-nyugati irányba. Rurrenabaque városka a Madidi névre keresztelt hatalmas nemzeti park kapujának számít, így gyakorlatilag, ahogy magunk mögött hagytuk a város utolsó házikóit, már be is hatoltunk az Amazon-medencének e szigorúan védett területére. Vagy 3 órán keresztül követtük a magas hegyekkel körülzárt folyómeder vonalát, mire megérkeztünk a táborunkba. Bár a pálmatetős kis kunyhók alig néhány méterre állnak a parttól, a folyó vizén úszkáló csónakok utasai számára teljesen láthatatlanok maradnak. A part mentén húzódó sűrű, szinte áthatolhatatlan dzsungel tökéletes inkognitót biztosít a tábor lakói számára. Vagyis ebben az esetben nekünk, ugyanis rajtunk kívül csak a tábor állandó személyzete, 3-4 fő tartózkodott a kb. 20 fő befogadására alkalmas területen. Élveztük is a helyzetet rendesen! A bőséges választék láttán, azt sem tudtuk melyik hívogatóan himbálódzó függőágyba huppanjunk bele hirtelen, de még a 10 ágyas kunyhó közepén is tétován forgolódtunk, nem tudván eldönteni, hogy vajon melyik két ágy lenne a legmegfelelőbb fekvőhely megfáradt testünknek…
élt időben ismét megjelentünk az utazási iroda előtt. Legnagyobb örömünkre kiderült, hogy az aznap induló 2 napos dzsungel-túrára csak mi ketten jelentkeztünk. Nem is teketóriáztunk sokáig: a szakácsnőnkből (Marianna), túravezetőnkből (Carlos) és a kettőnkből álló 4 fős kis csapat máris elindult a folyópart fele. Villámgyorsan bepakoltunk az ott várakozó hosszú, keskeny kis csónakba és már szeltük is a Beni folyó sötéten kavargó vizet fölfelé, dél-nyugati irányba. Rurrenabaque városka a Madidi névre keresztelt hatalmas nemzeti park kapujának számít, így gyakorlatilag, ahogy magunk mögött hagytuk a város utolsó házikóit, már be is hatoltunk az Amazon-medencének e szigorúan védett területére. Vagy 3 órán keresztül követtük a magas hegyekkel körülzárt folyómeder vonalát, mire megérkeztünk a táborunkba. Bár a pálmatetős kis kunyhók alig néhány méterre állnak a parttól, a folyó vizén úszkáló csónakok utasai számára teljesen láthatatlanok maradnak. A part mentén húzódó sűrű, szinte áthatolhatatlan dzsungel tökéletes inkognitót biztosít a tábor lakói számára. Vagyis ebben az esetben nekünk, ugyanis rajtunk kívül csak a tábor állandó személyzete, 3-4 fő tartózkodott a kb. 20 fő befogadására alkalmas területen. Élveztük is a helyzetet rendesen! A bőséges választék láttán, azt sem tudtuk melyik hívogatóan himbálódzó függőágyba huppanjunk bele hirtelen, de még a 10 ágyas kunyhó közepén is tétován forgolódtunk, nem tudván eldönteni, hogy vajon melyik két ágy lenne a legmegfelelőbb fekvőhely megfáradt testünknek…Felesleges volt időt pazarolni az efféle gondolatokra. A pihenés volt az, amire a legkevesebb idő maradt ez alatt a két nap alatt. Vezetőnk, Carlos, aki a térség eredeti lakóinak számító Tacano népcsoport tagja volt, fejébe vette, hogy a rendelkezésünkre álló rövid idő ellenére, amennyit csak lehet, megmutat nekünk az otthonának számító esőerdőből. Szinte csak enni jártunk vissza a táborba, az idő nagy részét az erőben töltöttük. Kitaposott és kevésbé járt ösvényeken róttuk a kilométereket, sűrűn meg-megállva, hogy hosszas fülelések után megfejtsük a dzsungel mélyéről felénk szálló neszek, zajok eredetét. Hát igen, ezúttal a fülünknek több szerep jutott az állatlesben, mint a szemünknek. A növényzet annyira sűrű volt, hogy legtöbbször még a tőlünk 1-2 méterre megugró állatokból sem láttunk semmit. De azért volt szerencsénk meglesni több tucat majmocskát, ahogy a fejünk fölött 
összeboruló lombkoronák tetején ugrabugráltak, hangosan perlekedő nagytestű, színes papagájokat, a sűrű aljnövényzetben neszező erdei fácánokat, rágcsálókat, vaddisznókat. A legkülönfélébb színekben pompázó pillangókat és különleges bogarakat már meg sem említem. Ákost annyira lenyűgözték a dzsungel eme apró lakói, hogy alig lehetett őt elrángatni mellőlük. Ez a rendkívüli érdeklődés még Carlos-t is meglepte. Amikor Ákos már vagy az ötödik hangyaboly előtt vetette magát hasra arcára tapasztott fényképezőgéppel, csodálkozó arccal meg is kérdezte: „Magyarországon hangyák sincsenek?”
összeboruló lombkoronák tetején ugrabugráltak, hangosan perlekedő nagytestű, színes papagájokat, a sűrű aljnövényzetben neszező erdei fácánokat, rágcsálókat, vaddisznókat. A legkülönfélébb színekben pompázó pillangókat és különleges bogarakat már meg sem említem. Ákost annyira lenyűgözték a dzsungel eme apró lakói, hogy alig lehetett őt elrángatni mellőlük. Ez a rendkívüli érdeklődés még Carlos-t is meglepte. Amikor Ákos már vagy az ötödik hangyaboly előtt vetette magát hasra arcára tapasztott fényképezőgéppel, csodálkozó arccal meg is kérdezte: „Magyarországon hangyák sincsenek?”Jópofa volt az éjszakai állatles is. Ezúttal is elemlámpákkal felszerelkezve vetettük magunkat sűrűbe. Kellemesen hátborzongató érzés volt, ahogy az éjszakai életét élő, hangosan „őrjöngő” dzsungelban körülölelt minket a sötétség és szigorúan csak az elemlámpánk fénycsóvája által megvilágított keskeny sávban láttunk valamit a minket körülvevő idegen világból. Az állatles ebben az esetben is a világító szempárokra való vadászatot jelentette. Akadt belőlük bőven! A fejünk felett megroppant pálmalevelekre irányított fénycsóvák végén riadt majmocskák foszforeszkáló szemeibe nézhettünk bele. Kevésbé kellemes élmény volt viszont, amikor a lefelé irányított fénycsóvákban, az aljnövényzet levelein ücsörgő számtalan méretes pók közel ülő, világító, apró szemein akadt meg a tekintetünk…
Az állatok megfigyelésén kívül a növényvilág tanulmányozása is feladatunk volt. Carlos óriási lelkesedéssel mesélt az egyes fafajták termésének, gyökerének, kérgének gyógyító erejéről. Szinte mindegyik fa, amelyik mellett elhaladtunk gyógyírt jelentett valamilyen nyavalyára. Akárcsak egy óriási patika! Volt ott elixír reumára, sérvre, vakbélgyulladásra, emésztési problémára, szúnyogcsípésre, kígyómarásra… sőt, még a Viagra természetes megfelelőjére is ráleltünk. (Valamilyen oknál fogva e fa kérgéről Carlos a késével vagy egy maroknyit lekapirgált, majd szó nélkül a kezembe nyomta. Remélem ezt csak rutinszerűen tette, a korábbi turistáknál tapasztalt általános lelkesedésnek köszönhetően… Igen, csak ez lehet! De ha már így adódott, azért a cuccot jól eltettem… :) )
Utolsó erdei sétánk alkalmával, Carlos egyszer csak szembefordult velem, majd egy vékony liánból fabrikált koszorút nyomott a fejembe. Aztán a zsebébe nyúlt és az útközben a fák ágairól lopkodott színes virágokkal tűzdelte tele. „A dzsungel királynője” – jelentette ki, ahogy elégedetten szemlélte a munkája eredményét. Úgy álltam ott, mint valami bennszülött indián lányka. Igaz szőkén, fehéren és még véletlenül sem pucéran… A gyakorlott mozdulatok láttán egyértelmű volt, hogy ez amolyan hagyomány nála. Így próbál az általa vezetett csoport nőtagjainak még inkább a kedvébe járni. Jó módszer, nálam bejött! ;)
Úgy tűnt, hogy ezen az utolsó sétán végleg félretettük a komoly állat- és növénymegfigyelést. A „megkoronázásom” után Carlos egy olyan ösvényre vezetett minket, amely váratlanul a meredek folyópartban ért véget. A „szakadék” szélén egy lián-hint
a csüngött. „Tarzan” - mondta Carlos vigyorogva, majd magához ragadva a liánt egy hangos üvöltéssel kilendült a folyó fölé. A lián kellően hosszú volt egy elegáns, kényelmesen elnyújtott hintázáshoz. Visszaérvén közénk, Carlos átnyújtotta a liánt Ákosnak. „Tarzan”- ismételte újra, majd rám nézve közölte, hogy „Jane”. Majd a saját viccén jót mulatva hátralépett, átadta nekünk a terepet. Az én Tarzanom nem is habozott sokáig. A liánt két marokra fogva lassan hátrálni kezdett. „Biztos, hogy elbír ez téged?” – kérdezte Jane aggodalmasan. „Remélem” – jött a nem túl biztató válasz. Azzal Tarzan már neki is rugaszkodott. Talán a súlykülönbségből adódóan nem sikerült olyan messzire kilendülnie, mint az elődjének. De jobb is volt ez így! Ugyanis amikor már félúton járt visszafelé, valahonnan a magasból egy hangos roppanás hallatszott. A lendület íve hirtelen megtört, majd Tarzan nagy sebességgel nekicsapódott az erdőt a folyómedertől elválasztó meredek falnak. A folyómeder nagy része szárazon tátongott alattunk. A benne elburjánzott növényzet, fák és bokrok egy részének teteje levágva, éles csonkokban végződve meredt felfelé a kb. 3 méteres mélységből. Szerencsére Tarzanunknak az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a fal peremében, így elkerülte a zord véget. Nem tudom, ebben a helyzetben mi lett volna „Jane” szerepe a forgatókönyv szerint, mindenesetre engem hirtelen úgy levert a víz, mint ahogy egyszer sem az elmúlt öt forró, párás, izzasztó nap alatt…
a csüngött. „Tarzan” - mondta Carlos vigyorogva, majd magához ragadva a liánt egy hangos üvöltéssel kilendült a folyó fölé. A lián kellően hosszú volt egy elegáns, kényelmesen elnyújtott hintázáshoz. Visszaérvén közénk, Carlos átnyújtotta a liánt Ákosnak. „Tarzan”- ismételte újra, majd rám nézve közölte, hogy „Jane”. Majd a saját viccén jót mulatva hátralépett, átadta nekünk a terepet. Az én Tarzanom nem is habozott sokáig. A liánt két marokra fogva lassan hátrálni kezdett. „Biztos, hogy elbír ez téged?” – kérdezte Jane aggodalmasan. „Remélem” – jött a nem túl biztató válasz. Azzal Tarzan már neki is rugaszkodott. Talán a súlykülönbségből adódóan nem sikerült olyan messzire kilendülnie, mint az elődjének. De jobb is volt ez így! Ugyanis amikor már félúton járt visszafelé, valahonnan a magasból egy hangos roppanás hallatszott. A lendület íve hirtelen megtört, majd Tarzan nagy sebességgel nekicsapódott az erdőt a folyómedertől elválasztó meredek falnak. A folyómeder nagy része szárazon tátongott alattunk. A benne elburjánzott növényzet, fák és bokrok egy részének teteje levágva, éles csonkokban végződve meredt felfelé a kb. 3 méteres mélységből. Szerencsére Tarzanunknak az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a fal peremében, így elkerülte a zord véget. Nem tudom, ebben a helyzetben mi lett volna „Jane” szerepe a forgatókönyv szerint, mindenesetre engem hirtelen úgy levert a víz, mint ahogy egyszer sem az elmúlt öt forró, párás, izzasztó nap alatt…A táborba visszatérve elfogyasztottuk az utolsó bőséges ebédünket, majd a folyó túlpartjára áthajózva megnéztük a nemzeti park egyik legnevezetesebb madarának a macaw nevű nagy testű kék-piros papagájnak a lakóhelyét. A sűrű esőerdőből függőlegesen kiemelkedő magas, csupasz homokkőfal felületén megannyi fészkelésre alkalmas üreg található. Egészen különleges látvány, ahogy ezt az egyszínű, sápadt, homogén felületet megtörik az üregekből kikandikáló nagycsőrű, piros-kék fejecskék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése