A Cuzcóba tartó buszunkra a jegyet a puno-i szállásadónktól, a huncut tekintetű, jól táplált Oscar bácsitól vettük meg. Persze így drágább volt, mintha magunk mentünk volna ki megvenni a jegyeket a buszpályaudvarra, de ezzel legalább időt spóroltunk, amire igazán szükségünk volt az alatt a fél nap alatt, amit Punóra szántunk.
Oscar bácsink instrukcióját követve, másnap reggel 7:45-kor a hostelünk recepcióján vártuk a taxit, ami majdan kivisz minket a buszpályaudvarra. A taxi csak 8 óra után érkezett meg, de nem aggódtunk, hiszen a buszunk 8:3O-kor indult. Tudtunkkal. A pályaudvaron aztán jött a meglepi. A buszunk már 7:45-kor elment! Hitetlenkedve álltunk a busztársaság pultja előtt. „Visszamegyünk és kinyírjuk Oscar bácsit” – fogadtuk meg ott rögtön íziben. Oscar bácsi őrangyala egy helyi asszonyság képében jelent meg előttünk, aki tétovaságunkat látva, magához ragadta az irányítást. Leparancsolt minket a pult előtti széksorok egyikére, előkapta a mobilját, majd minden magyarázat nélkül elsietett intézkedni. Ekkor láttuk, hogy egy színes kendőbe bugyolált csecsemő ringatózik a hátán. Két perc sem telt bele és már jött is vissza. „Gyorsan, gyorsan” – kiabálta és már rohant is a kijárat felé. Zsákjaink súlya alatt, alig bírtuk tartani vele a lépést. Mikor kiértünk az állomás elé, kiderült, hogy egy kint várakozó taxihoz rohantunk ennyire. „A taxival még utol tudjátok érni a buszt” – magyarázta az asszonyság. Jobb híján hittünk neki. Bevágódtunk az autóba és már száguldottunk is kifelé a városból.
A kanyargós hegyi utakon lassan kapaszkodva felfelé végig azon morfondíroztunk Ákossal, hogy ezzel a sebességgel vajon hogyan fogjuk utolérni a több, mint fél óra előnnyel rendelkező autóbuszt. Aztán mintha a sofőrünk is belátta volna a hajsza reménytelenségét, egyszer csak kihúzódott az út szélére, leállította a motort, majd közölte, hogy megérkeztünk. Értetlenül néztünk ki az ablakon. A közelben nem hogy autóbuszt, de még másik autót sem láttunk. Nem akaródzott kiszállni. Bizonytalanságunkat látva a sofőr elmagyarázta, hogy rövidebb úton jöttünk, mint a busz, így gyakorlatilag megelőztük azt. És tényleg, ahogy ezt kimondta, már meg is jelent mögöttünk a hegy mögül kikanyarodó busz! Hitetlenkedésünk azon nyomban bizakodássá vált. Egy szempillantás alatt kipattantunk a taxiból és mialatt mi a zsákjainkat rángattuk ki a csomagtartóból, addig a sofőrünk az út széléről integetve bírta megállásra a buszt. Villámgyors átpakolás, felszállás és végre nyugodtan hátradőlve folytathattuk utunkat Cusco felé. Oscar bácsi (ezúttal!) megúszta…
Oscar bácsink instrukcióját követve, másnap reggel 7:45-kor a hostelünk recepcióján vártuk a taxit, ami majdan kivisz minket a buszpályaudvarra. A taxi csak 8 óra után érkezett meg, de nem aggódtunk, hiszen a buszunk 8:3O-kor indult. Tudtunkkal. A pályaudvaron aztán jött a meglepi. A buszunk már 7:45-kor elment! Hitetlenkedve álltunk a busztársaság pultja előtt. „Visszamegyünk és kinyírjuk Oscar bácsit” – fogadtuk meg ott rögtön íziben. Oscar bácsi őrangyala egy helyi asszonyság képében jelent meg előttünk, aki tétovaságunkat látva, magához ragadta az irányítást. Leparancsolt minket a pult előtti széksorok egyikére, előkapta a mobilját, majd minden magyarázat nélkül elsietett intézkedni. Ekkor láttuk, hogy egy színes kendőbe bugyolált csecsemő ringatózik a hátán. Két perc sem telt bele és már jött is vissza. „Gyorsan, gyorsan” – kiabálta és már rohant is a kijárat felé. Zsákjaink súlya alatt, alig bírtuk tartani vele a lépést. Mikor kiértünk az állomás elé, kiderült, hogy egy kint várakozó taxihoz rohantunk ennyire. „A taxival még utol tudjátok érni a buszt” – magyarázta az asszonyság. Jobb híján hittünk neki. Bevágódtunk az autóba és már száguldottunk is kifelé a városból.
A kanyargós hegyi utakon lassan kapaszkodva felfelé végig azon morfondíroztunk Ákossal, hogy ezzel a sebességgel vajon hogyan fogjuk utolérni a több, mint fél óra előnnyel rendelkező autóbuszt. Aztán mintha a sofőrünk is belátta volna a hajsza reménytelenségét, egyszer csak kihúzódott az út szélére, leállította a motort, majd közölte, hogy megérkeztünk. Értetlenül néztünk ki az ablakon. A közelben nem hogy autóbuszt, de még másik autót sem láttunk. Nem akaródzott kiszállni. Bizonytalanságunkat látva a sofőr elmagyarázta, hogy rövidebb úton jöttünk, mint a busz, így gyakorlatilag megelőztük azt. És tényleg, ahogy ezt kimondta, már meg is jelent mögöttünk a hegy mögül kikanyarodó busz! Hitetlenkedésünk azon nyomban bizakodássá vált. Egy szempillantás alatt kipattantunk a taxiból és mialatt mi a zsákjainkat rángattuk ki a csomagtartóból, addig a sofőrünk az út széléről integetve bírta megállásra a buszt. Villámgyors átpakolás, felszállás és végre nyugodtan hátradőlve folytathattuk utunkat Cusco felé. Oscar bácsi (ezúttal!) megúszta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése