0. nap
Ahogy begördült a buszunk a cuscoi pályaudvarra, megjelentek a hiénák. Szinte minden buszpályaudvaron ez megy. Még arra sincs időnk, hogy összeszedjük a csomagjainkat, máris megrohannak minket a szállásokat igencsak rámenősen kínáló felhajtók. Most is meghallgattunk pár ajánlatot, majd az egyik aránylag jól hangzóra rábólintottunk. Mint kiderült, nem csak mi, de két útitársunk szintén ugyanígy tett. Már a buszon is kiszúrtuk ezt a szimpatikus párocskát, de a minket egymástól elválasztó vagy 10 széksor akkor megakadályozta az ismerkedést. Az aprócska taxiban egymásnak préselődve, ezt, ha akartuk sem tudtuk volna már elkerülni. Jeff és Courtney Amerikaból, Oregon államból jöttek. Dél-amerikai tartózkodásuknak csupán az első három hete nyaralás, a fennmaradó cirka öt hónapot tanulással és munkával fogják tölteni ezen a kontinensen. A látatlanban kiválasztott szállásról hamar kiderült, hogy a „szó sem lehet róla!” kategóriába esik. Sok lepukkant szállással volt már dolgunk, úgyhogy finnyásnak éppenséggel már nem mondanánk magunkat, de azért még mindig van egy bizonyos határ. És ez a szállás bőven túllépte azt… Ebben mind a négyen egyetértettünk, úgyhogy gyorsan tovább is álltunk. Nem kellett sokáig gyalogolnunk, hamar találtunk is egy remek kis szállást. Lepakoltunk, majd a kölcsönös szimpátiának engedve együtt indultunk ebédelni. Ott jöttünk rá Ákossal, hogy aznap volt éppen 10 hónapja, hogy elindultunk otthonról. Erre bizony koccintani kellett! Ismét közösen indultunk tovább, hogy ennek a kötelességünknek eleget tegyünk. Egy hangulatos kis bárban kötöttünk ki, ahol aztán italaink felett tovább folytattuk az ismerkedést. Olyannyira bejöttünk egymásnak, hogy el is határoztuk, együtt indulunk az Öreg Hegy, ismertebb nevén a Machu Picchu meghódítására.
Cuzcóból Machu Picchuig számtalan úton lehet feljutni. Ezek közül a legkívánatosabb a klasszikus 4 napos inka trail megtétele. Ezt a valamivel több, mint 30 kilométeres útvonalat – ami megannyi inka rom mellett, ködbe vesző hegyeken és völgyeken vezet át – még az inkák építették ki és rakták ki kövekkel teljesen. Igen ám, de ez a trek olyannyira népszerű, hogy már hónapokkal korábban helyet kell rá foglalni! Magának az ösvénynek a védelme érdekében a naponta indulók számát is szigorúan korlátozzák az utóbbi időben, sőt hivatalos vezető nélkül el sem lehet rajta indulni. A borsos árról már nem is beszélek… Szóval számunkra ez a lehetőség teljesen kiesett. A másik klasszikus megközelítési mód a Cuzcoból induló vonat, ami 4 óra alatt jut el Aguas Calientesbe, a közvetlenül a Machu Picchu alatt elterülő kisvárosba. Bár a sínek által átszelt táj varázslatosan szép, a szolgáltatásért elkért díj tetemes. Sőt, egyenesen felháborító! Szóba sem jöhetett.
Szerencsére e két véglet között akad még alternatíva bőven. Vannak egyéb trek útvonalak is, amelyek egy kis mountain bike-os lecsorgással, vonatozással, illetve az emberből a lelket is kirázó buszozással is egybeköthetők. Útitársainkat az idő-, minket az anyagi korlátok kötöttek, így a lehető leggyorsabb és ugyanakkor lehető legolcsóbb kombináció kiválasztása mellett döntöttünk. :)
1. nap
Kora reggel indultunk az ütött-kopott buszunkkal Santa Maria falu felé. Az út a híres „El Valle Sagrado”, azaz a Szent Völgyön keresztül vezet, így a majd 8 órás buszút során fantasztikus kilátásban volt részünk. E páratlan kilátásnak azonban ára is volt! Olyan keskeny hegyi szerpentineken kanyarogtunk felfelé, meg lefelé, hogy a víz levert, ha csak a busz és a feneketlen szakadék között húzódó pár centis földnyelvre esett a tekintetem. Pedig ha jól belegondolok, ilyenkor inkább a megnyugvásnak kellett volna rám törnie, hiszen ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor legalább valami látszott belőle… :/
Santa Maria egy picurka, poros falucska, ami csupán egy főtérből és néhány utcából áll. Ennek ellenére nem nehéz itt szállást találni, a Machu Pichu felé igyekvő karcsú pénztárcájú turisták egyre nagyobb számban választják ezt az útvonalat, így a kereslet lassan kiépítette a maga kis kínálatát. Mi is hamar megtaláltuk az éjszakai nyugvóhelyünket, 5 sol per főért (1,5 dollár)! Ennyiért azóta sem sikerült megszállnunk Peruban. Nem sok látni- és tennivaló akad errefelé, így aztán egy családi étterem teraszán múlattuk az időt egészen késő estig.
2. nap
Másnap reggel korán keltünk, mert igencsak ellentmondásos információkat sikerült előző nap begyűjtenünk a Santa Teresába induló buszok menetrendjét illetően. Volt, aki szerint az egyetlen busz hajnali 3 vagy hajnali 4 órakor indul, más tudni vélte, hogy indul busz reggel 8-9-10 óra körül is. (Félreértések elkerülése végett, ez utóbbi egyetlen busz hozzávetőleges indulási időpontjára vonatkozott…!!) A reggel 8 órás indulást lőttük be. Persze sehol egy busz. A járdán néhány helyi lakos bóbiskolt, ők is a buszt várták. Kérdésünkre, hogy mikor jön a busz, a válasz az volt, hogy nem tudják. Hát igen, errefelé így mennek a dolgok. Mi is lekuporodtunk hát és vártunk. Ahogy telt az idő, egyre éhesebbek lettünk. Fogtuk magunkat és beültünk egy étterembe reggelizni. Ott aztán olyan jól elcsacsogtunk ismét, hogy sikerült elszalasztanunk a buszunkat. (Ami mellesleg valamikor fél 10 körül ért a faluba.) Azzal a feltett szándé
kkal, hogy a következő busz (ha egyáltalán lesz…) nem megy el nélkülünk, ismét kiültünk a főtéren a járdára. Engem az előző esti vacsora egy kicsit meggyötört (…), úgyhogy a magam részéről a járdára ledobott zsákokra heveredve jótékony szunyókálással múlattam az időt. A buszunk végül dél körül gördült be a főtérre. Ülőhely már csak kettőnknek akadt, így Ákos és Courtney a földön ülve kezdték meg a kb. 2 órás zötykölődést. Az út minősége és keskenysége talán még az előző napit is túlszárnyalta, úgyhogy homlok nem maradt szárazon a hajmeresztő utazás végére… De megérte, ismét lélegzetelállító látványban volt részünk!
Amikor a buszon menet közben megvettük a jegyet, kiderült, hogy a végállomás nem Santa Teresa, hanem a néhány kilométerrel távolabbra lévő vízi erőmű. Ennek igazán megörültünk, ugyanis az még közelebb volt Aguas Calienteshez, a célpontunkhoz, ahová a buszról történő leszállást követően már csak gyalog lehetett továbbmenni. Mivel Jeff és jómagam is kissé gyengélkedtünk aznap, cseppet sem bántuk, hogy a ránk váró gyalogtúra hosszát majdnem a felére sikerül ezzel csökkentenünk. (Igaz, így sajnos kimaradt a Santa Teresa és a vízi erőmű közötti „cable car” (drótkötél-pályán közlekedő kis kocsi) segítségével történő folyóátkelés, amivel azért biztosan igen jól elszórakoztunk volna…)
Aztán a Santa Teresaba történő megérkezésünkkor kiderült, hogy mégsem megy a busz tovább. Mivel a buszjegyet a vízi erőműig váltottuk meg, ezt nem egészen értettük. Mivel se a sofőr, se a konduktor nem volt hajlandó megindokolni a döntését, a pénzünk visszaadásáról pedig hallani sem akartak, mi sem voltunk hajlandóak leszállni a buszról. Az idegek harca volt ez… és a mienk erősebbnek bizonyult! (Hiába, a 10 hónap, az mégis csak 10 hónap… ;) ) Miután látták, hogy nem szabadulnak tőlünk, rövid tanakodás után a konduktor hangos kurjongatással kezdte hirdetni a téren a busz következő úti célját: a vízi erőművet! :) A busz 1-2 perc alatt megtelt és már indultunk is tovább. (Persze hogy az utolsó szó mégiscsak az övé legyen, indulás után a konduktor odajött hozzánk és elkérte a jegyeket ellenőrzésre. Szerintem ő lett volna legjobban meglepve, ha azok mégsem a vízi erőműig szóltak volna…)
Fél óra sem kellett hozzá és már meg is érkeztünk. A busz közvetlenül az Aguas Calientesbe tartó vonat végállomásánál tett le minket. Vonattal szerintem 15-20 perc alatt fel lehet érni a kisvárosba, de sokalltuk a közel 10 dolcsit ezért a rövid útszakaszért, így aztán gyalog vágtunk neki az útnak. A terep igazán nem nehéz, egy rövid emelkedő megmászása után szinte végig szintben halad az ösvény, akarom mondani a vonatsín, amit követni kell. Az útikönyvünk 2 órás sétának írja le ezt a távolságot - talán igaza van -, nekünk mindenesetre 4 órába telt elvergődni Aguas Calientesbe. Nincs mit szépíteni, ez teljes egészében az én saram. Sajnos a reggeli rosszullétem estig kitartott, egész nap olyan gyengének éreztem magam, mint talán még soha.
Ettől függetlenül hangulatos kis séta volt ez. A vonatsín buja növényzettel borított, őrületesen magas, meredek hegyoldalak között halad a folyómeder mentén. Mint utóbb összeraktuk, a sínek teljes egészében megkerülik az Öreg Hegyet, így aztán, ha az ember olykor-olykor felpillant a fölé magasodó falak tetejére, a szédítő magasságban megpillanthatja a Machu Picchu diszkréten megbújó romjait.
Ultracsiga-tempómnak köszönhetően szépen ránk is esteledett a síneken
, úgyhogy az utolsó néhány kilométert kénytelenek voltunk a fejlámpák gyenguszka fénye mellett botorkálva megtenni. Talán attól való félelmemben, hogy az éjszakát a síneken kell töltenünk, Ákos állítása szerint az utolsó szakaszon az 1 km/óra sebességről sikerült kb. 2km/órára felkapcsolnom… ;)
Aguas Calientesbe ezen az útvonalon megérkezni, szerintem elég bizarr élmény. A kanyargós út miatt az ember nem is megérkezik, hanem egyszer csak ott van. És rögtön a városközpontban. A vonat az utolsó métereket már egy keskeny utcán, puccos szállodák és éttermek között teszi meg. Tulajdonképpen az egész város erről szól. Puccos és kevésbé puccos szállodákról, éttermekről, üzletekről. Azt hiszem ez a legturistásabb városka, ahol eddig jártunk. De egy fárasztó utazás után a kényelmes és kézenfekvő megoldások azok, amik ellen a legkevésbé lehet kifogásunk. Nem is volt.
3. nap
Másnap igen korán keltünk. Dolgunk volt. Randink volt a napfelkeltével. Ismét csak a smucigság győzedelmeskedett a józan ész felett, így a 6 dolláros buszjegy helyett a zéródolláros hegymászást választottuk. A buszút kanyargós szerpentinen vezet fel az Öreg Hegy tetejére, míg a megszámlálhatatlanul sok lépcsőfokból álló gyalogösvény szinte nyílegyenesen mászik fel a magasba, többször keresztezve a hegyoldalba vájt buszutat. Izzasztó 2 órás vállalkozás volt ez. De legalább nem volt gond a hajnali zimankóval...
Valamiért a napfelkelte és a napnyugta mindig mágnesként vonzza a turistákat. Így volt ez most is. Mire felértünk, kész kis tömeg várt bebocsátásra a bejárat előtt. Szerencsére e korai időpontban az érdeklődők száma meg sem közelíti a valamivel később érkező turistahordák létszámát, így aztán azt is megkockáztatom, hogy tulajdonképpen nem is voltunk olyan sokan, amikor a hegycsúcsok mögül előbukkanó nap első, bágyadt fénysugarai rávetődtek a híres inka romokra.
A Machu Picchu város ősi romjai aránylag kis területen szóródnak szét a szintén Machu Picchu névre hallgató hegy tetején. Mialatt a napfelkeltében gyönyörködtünk, meg is állapítottuk, hogy tulajdonképpen a romok nélkül is teljesen megérné felmászni ide. Csupán a kilátásért! A Machu Picchut körbevevő, csúcsúkkal mélyen a ködfelhőbe fúródó hegyvonulatok mesés látványt nyújtanak a nap bármely szakában.
Az egyik legjellegzetesebb hegycsúcs Huayna Picchu (azaz Fiatal Hegycsúcs) névre hallgat és közvetlenül a romok mögött tör a magasba. Meg is lehet mászni, ha a meredek sziklafal láttán, az embernek ugyan nem száll azon nyomban inába a bátorsága. Nekünk nem szállt, így a napfelkelte végignézése és a romok közötti rövid bolyongás után beálltunk a Huayna Picchu megmászására vállalkozók igen csak hosszú sorába. Hát igen, nem lehet csak ÚGY megmászni a híres ormot. Az inka ösvény állapotának védelmében, manapság már csak 400-an koptathatják naponta a mag
asba vezető lépcsőfokokat. Nekünk erről sejtelmünk sem volt, így aztán nem is értettük mi történik, amikor egy egyenruhás hölgyemény apró papírfecniket kezdett osztogatni a sorban állók között. Jó dodóhoz híven, mohón nyúltunk az adomány felé – jó lesz, bármi légyen is az! Az utolsó 6 fecniből kaparintottunk meg hármat. Egy sorszám volt felfirkantva a papírra. Igazából csak a mögöttünk állók felháborodott tiltakozásából értettük meg, hogy mit is tartunk a kezünkben. Az utolsó 100 szerencsés vállalkozónak osztották így ki a belépőjegyét!
Zsákmányolt sorszámaink birtokában boldogan heveredtünk le a romok közötti kis füves területre. Csak egy óra múlva indulhattunk a csúcs meghódítására, úgyhogy volt még idő egy kis szunyókálásra is. Nem messze tőlünk, valahonnan a romok közül bánatos perui dallamokat csalt ki valaki a furulyájából. Csak hogy meglegyen a környezethez illő tökéletes zenei aláfestés is… :)
Aztán a megadott időpontban elindultunk a magasba. Hát nem semmi 40 perc volt ez! A szinte függőleges hegyoldalba vájt meredek, keskeny lépcsőfokok kanyargós szerpentinként vezettek fel a csúcsra. A hajnali hegymászást követően, ez már igazán embert próbáló megmérettetésnek bizonyult! Teljesen kifulladva, remegő lábakkal kapaszkodtunk fel az utolsó sziklatömbökre. Mielőtt még hangosan előtörhetett volna belőlünk a kimerültség diktálta szitokáradat, az elénk táruló látvány belénk fojtotta azt. Körös-körül őrületesen magas hegycsúcsok vettek minket körül, ha pedig lenéztünk a mélybe, Machu Picchu egykori városának apró makettje tekintett vissza ránk. Nehézen tudtunk betelni a látvánnyal! De nem is siettünk vele. Vagy egy óra bámészkodás után indultunk csak le.
Ezek után már igazán kijárt egy kis gondtalan heverészés, úgyhogy miután leértünk, azon nyomban le is heveredtünk a romok közötti füves térre. A békés hangulatot megerősítendő, egy csapat láma kezdett legelészni körülöttünk. Már-már esély látszott arra, hogy most aztán végre tényleg kipihenjük magunkat, amikor egy fiatal hím láma megjelenése egy csapásra véget vetett az idillnek. Olyan gyorsan történt az egész, hogy szinte reagálni sem maradt időnk! A körülöttünk legelésző csapat vezérhímje egy másodperc alatt kivált a csapatból és dühösen nekitámadt a jövevénynek. A két állat dulakodó alakja forgószélként söpört végig a kis füves területen, az ott heverésző turisták legnagyobb rémületére. Ijedten ugráltunk fel a fűről és próbáltunk kitérni a menekülő nőstények csapata és a két harcos hím elől. Jeff, aki még mindig nem heverte ki az előző napi rosszullétét, mozdulatlanul ücsörgött tovább a füvön és „Gyerekek, ne csináljátok már ezt!” arckifejezéssel, bágyadtan nézte a felé közeledő hatalmas testeket. Az egymással harcoló két állatnak szerintem fel sem tűnt, hogy átgázoltak a fiún. Bezzeg nekünk! Szörnyülködő kiáltások hangzottak fel mindenfelől. Miután a két megvadult állat kissé eltávolodott, rémülten futottunk oda Jeffhez, aki még mindig egy helyben ücsörgött. Inkább csodálkozás, mintsem ijedtség tükröződött a szemeiben. Hát tényleg le volt lassulva a lelkem! Szerencsére nem esett komolyabb baja, csak a lábán látszott egy-két pata nyoma. Nem is értem hogyan úszhatta meg ennyivel…
Bár a fiatalabb hím végül menekülőre fogta a dolgot és így visszaállt a béke a lámafamília berkeiben, e közjátékot követően, már nem sok kedvünk maradt a heverészéshez. Inkább a romok tetején ücsörögve, biztonságos fedezékből néztük végig a show fináléját. Vagyis azt, ahogy a romváros két alkalmazottja lasszó segítségével és a bámészkodó turisták elismerő tapsvihara kíséretében befogta a bajkeverő hímet, majd azt egy félreeső parcellára vezette, ott a hátsó lábait megkötözte, és ily módon a rendbontót büntiből néhány órára mozdulatlanságra ítélte.
Csakis kizárólag az összehasonlítás kedvéért, a naplementét is meg kellett csodálnunk. Nagy különbséget ugyan nem bírtunk felfedezni, de azért nagyon szép volt ez is. Elégedetten fordítottunk hátat a romoknak és indultunk le Aguas Calientes felé ugyanazon a hegyi ösvényen, amelyen hajnalban felkapaszkodtunk.
4. nap
Már szinte rutinosan keltünk kora hajnalban. Ezúttal az 5:45-kor induló vonatunkat kellett elcsípnünk. E korai járatot viccesen „backpacker” vonatnak nevezik. Ezt a szót általában gyanúval kell kezelni, ugyanis rendszerint alacsonyabb szintű (és ennek megfelelően alacsonyabb árú) szolgáltatást takar. Tehát pont a nekünk leginkább megfelelőt! :)) Az alacsonyabb szintű szolgáltatás ezúttal a bosszantóan korai időpontban történő indulásban és az útvonal hosszában rejlett. Ugyanis a Cuscoba tartó, később induló, drágább járatokkal szemben a mi vonatunk csak Ollantaytambóig ment.
Tulajdonképpen ugyanazon az útvonalon keresztül is visszabumlizhattunk volna Cuscoba, amelyiken jöttünk, de egyrészt időt is szerettünk volna spórolni, másrészt kíváncsiak voltunk erre a híresen látványos vonatútra.
A vonatról leszállva, eredetileg elidőztünk volna egy kicsit Ollantaytambóban, hogy megmásszuk és megcsodáljuk az ott található híres inka erőd romjait is, de közvetlenül Machu Picchu után, valahogy már kisebb tűzzel lángolt bennünk az ősi romok iránt érzett vad szenvedély. Úgyhogy beértük azzal, hogy a városkából lustán felbámultunk a hegyoldalba vájt hatalmas, meredek inka teraszokra és erős falakra.
Az így igen csak röpkére sikeredett ollantaytambói tartózkodásunk után felpattantunk egy Cuzcóba tartó kisbuszra és ezzel véget is ért az utazásunk egyik fénypontjaként számon tartott 4 napos kirándulás.
Klikk: Térkép Képtár
Ahogy begördült a buszunk a cuscoi pályaudvarra, megjelentek a hiénák. Szinte minden buszpályaudvaron ez megy. Még arra sincs időnk, hogy összeszedjük a csomagjainkat, máris megrohannak minket a szállásokat igencsak rámenősen kínáló felhajtók. Most is meghallgattunk pár ajánlatot, majd az egyik aránylag jól hangzóra rábólintottunk. Mint kiderült, nem csak mi, de két útitársunk szintén ugyanígy tett. Már a buszon is kiszúrtuk ezt a szimpatikus párocskát, de a minket egymástól elválasztó vagy 10 széksor akkor megakadályozta az ismerkedést. Az aprócska taxiban egymásnak préselődve, ezt, ha akartuk sem tudtuk volna már elkerülni. Jeff és Courtney Amerikaból, Oregon államból jöttek. Dél-amerikai tartózkodásuknak csupán az első három hete nyaralás, a fennmaradó cirka öt hónapot tanulással és munkával fogják tölteni ezen a kontinensen. A látatlanban kiválasztott szállásról hamar kiderült, hogy a „szó sem lehet róla!” kategóriába esik. Sok lepukkant szállással volt már dolgunk, úgyhogy finnyásnak éppenséggel már nem mondanánk magunkat, de azért még mindig van egy bizonyos határ. És ez a szállás bőven túllépte azt… Ebben mind a négyen egyetértettünk, úgyhogy gyorsan tovább is álltunk. Nem kellett sokáig gyalogolnunk, hamar találtunk is egy remek kis szállást. Lepakoltunk, majd a kölcsönös szimpátiának engedve együtt indultunk ebédelni. Ott jöttünk rá Ákossal, hogy aznap volt éppen 10 hónapja, hogy elindultunk otthonról. Erre bizony koccintani kellett! Ismét közösen indultunk tovább, hogy ennek a kötelességünknek eleget tegyünk. Egy hangulatos kis bárban kötöttünk ki, ahol aztán italaink felett tovább folytattuk az ismerkedést. Olyannyira bejöttünk egymásnak, hogy el is határoztuk, együtt indulunk az Öreg Hegy, ismertebb nevén a Machu Picchu meghódítására.
Cuzcóból Machu Picchuig számtalan úton lehet feljutni. Ezek közül a legkívánatosabb a klasszikus 4 napos inka trail megtétele. Ezt a valamivel több, mint 30 kilométeres útvonalat – ami megannyi inka rom mellett, ködbe vesző hegyeken és völgyeken vezet át – még az inkák építették ki és rakták ki kövekkel teljesen. Igen ám, de ez a trek olyannyira népszerű, hogy már hónapokkal korábban helyet kell rá foglalni! Magának az ösvénynek a védelme érdekében a naponta indulók számát is szigorúan korlátozzák az utóbbi időben, sőt hivatalos vezető nélkül el sem lehet rajta indulni. A borsos árról már nem is beszélek… Szóval számunkra ez a lehetőség teljesen kiesett. A másik klasszikus megközelítési mód a Cuzcoból induló vonat, ami 4 óra alatt jut el Aguas Calientesbe, a közvetlenül a Machu Picchu alatt elterülő kisvárosba. Bár a sínek által átszelt táj varázslatosan szép, a szolgáltatásért elkért díj tetemes. Sőt, egyenesen felháborító! Szóba sem jöhetett.
Szerencsére e két véglet között akad még alternatíva bőven. Vannak egyéb trek útvonalak is, amelyek egy kis mountain bike-os lecsorgással, vonatozással, illetve az emberből a lelket is kirázó buszozással is egybeköthetők. Útitársainkat az idő-, minket az anyagi korlátok kötöttek, így a lehető leggyorsabb és ugyanakkor lehető legolcsóbb kombináció kiválasztása mellett döntöttünk. :)
1. nap
Kora reggel indultunk az ütött-kopott buszunkkal Santa Maria falu felé. Az út a híres „El Valle Sagrado”, azaz a Szent Völgyön keresztül vezet, így a majd 8 órás buszút során fantasztikus kilátásban volt részünk. E páratlan kilátásnak azonban ára is volt! Olyan keskeny hegyi szerpentineken kanyarogtunk felfelé, meg lefelé, hogy a víz levert, ha csak a busz és a feneketlen szakadék között húzódó pár centis földnyelvre esett a tekintetem. Pedig ha jól belegondolok, ilyenkor inkább a megnyugvásnak kellett volna rám törnie, hiszen ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor legalább valami látszott belőle… :/
Santa Maria egy picurka, poros falucska, ami csupán egy főtérből és néhány utcából áll. Ennek ellenére nem nehéz itt szállást találni, a Machu Pichu felé igyekvő karcsú pénztárcájú turisták egyre nagyobb számban választják ezt az útvonalat, így a kereslet lassan kiépítette a maga kis kínálatát. Mi is hamar megtaláltuk az éjszakai nyugvóhelyünket, 5 sol per főért (1,5 dollár)! Ennyiért azóta sem sikerült megszállnunk Peruban. Nem sok látni- és tennivaló akad errefelé, így aztán egy családi étterem teraszán múlattuk az időt egészen késő estig.2. nap
Másnap reggel korán keltünk, mert igencsak ellentmondásos információkat sikerült előző nap begyűjtenünk a Santa Teresába induló buszok menetrendjét illetően. Volt, aki szerint az egyetlen busz hajnali 3 vagy hajnali 4 órakor indul, más tudni vélte, hogy indul busz reggel 8-9-10 óra körül is. (Félreértések elkerülése végett, ez utóbbi egyetlen busz hozzávetőleges indulási időpontjára vonatkozott…!!) A reggel 8 órás indulást lőttük be. Persze sehol egy busz. A járdán néhány helyi lakos bóbiskolt, ők is a buszt várták. Kérdésünkre, hogy mikor jön a busz, a válasz az volt, hogy nem tudják. Hát igen, errefelé így mennek a dolgok. Mi is lekuporodtunk hát és vártunk. Ahogy telt az idő, egyre éhesebbek lettünk. Fogtuk magunkat és beültünk egy étterembe reggelizni. Ott aztán olyan jól elcsacsogtunk ismét, hogy sikerült elszalasztanunk a buszunkat. (Ami mellesleg valamikor fél 10 körül ért a faluba.) Azzal a feltett szándé
kkal, hogy a következő busz (ha egyáltalán lesz…) nem megy el nélkülünk, ismét kiültünk a főtéren a járdára. Engem az előző esti vacsora egy kicsit meggyötört (…), úgyhogy a magam részéről a járdára ledobott zsákokra heveredve jótékony szunyókálással múlattam az időt. A buszunk végül dél körül gördült be a főtérre. Ülőhely már csak kettőnknek akadt, így Ákos és Courtney a földön ülve kezdték meg a kb. 2 órás zötykölődést. Az út minősége és keskenysége talán még az előző napit is túlszárnyalta, úgyhogy homlok nem maradt szárazon a hajmeresztő utazás végére… De megérte, ismét lélegzetelállító látványban volt részünk!Amikor a buszon menet közben megvettük a jegyet, kiderült, hogy a végállomás nem Santa Teresa, hanem a néhány kilométerrel távolabbra lévő vízi erőmű. Ennek igazán megörültünk, ugyanis az még közelebb volt Aguas Calienteshez, a célpontunkhoz, ahová a buszról történő leszállást követően már csak gyalog lehetett továbbmenni. Mivel Jeff és jómagam is kissé gyengélkedtünk aznap, cseppet sem bántuk, hogy a ránk váró gyalogtúra hosszát majdnem a felére sikerül ezzel csökkentenünk. (Igaz, így sajnos kimaradt a Santa Teresa és a vízi erőmű közötti „cable car” (drótkötél-pályán közlekedő kis kocsi) segítségével történő folyóátkelés, amivel azért biztosan igen jól elszórakoztunk volna…)
Aztán a Santa Teresaba történő megérkezésünkkor kiderült, hogy mégsem megy a busz tovább. Mivel a buszjegyet a vízi erőműig váltottuk meg, ezt nem egészen értettük. Mivel se a sofőr, se a konduktor nem volt hajlandó megindokolni a döntését, a pénzünk visszaadásáról pedig hallani sem akartak, mi sem voltunk hajlandóak leszállni a buszról. Az idegek harca volt ez… és a mienk erősebbnek bizonyult! (Hiába, a 10 hónap, az mégis csak 10 hónap… ;) ) Miután látták, hogy nem szabadulnak tőlünk, rövid tanakodás után a konduktor hangos kurjongatással kezdte hirdetni a téren a busz következő úti célját: a vízi erőművet! :) A busz 1-2 perc alatt megtelt és már indultunk is tovább. (Persze hogy az utolsó szó mégiscsak az övé legyen, indulás után a konduktor odajött hozzánk és elkérte a jegyeket ellenőrzésre. Szerintem ő lett volna legjobban meglepve, ha azok mégsem a vízi erőműig szóltak volna…)
Fél óra sem kellett hozzá és már meg is érkeztünk. A busz közvetlenül az Aguas Calientesbe tartó vonat végállomásánál tett le minket. Vonattal szerintem 15-20 perc alatt fel lehet érni a kisvárosba, de sokalltuk a közel 10 dolcsit ezért a rövid útszakaszért, így aztán gyalog vágtunk neki az útnak. A terep igazán nem nehéz, egy rövid emelkedő megmászása után szinte végig szintben halad az ösvény, akarom mondani a vonatsín, amit követni kell. Az útikönyvünk 2 órás sétának írja le ezt a távolságot - talán igaza van -, nekünk mindenesetre 4 órába telt elvergődni Aguas Calientesbe. Nincs mit szépíteni, ez teljes egészében az én saram. Sajnos a reggeli rosszullétem estig kitartott, egész nap olyan gyengének éreztem magam, mint talán még soha.
Ettől függetlenül hangulatos kis séta volt ez. A vonatsín buja növényzettel borított, őrületesen magas, meredek hegyoldalak között halad a folyómeder mentén. Mint utóbb összeraktuk, a sínek teljes egészében megkerülik az Öreg Hegyet, így aztán, ha az ember olykor-olykor felpillant a fölé magasodó falak tetejére, a szédítő magasságban megpillanthatja a Machu Picchu diszkréten megbújó romjait.Ultracsiga-tempómnak köszönhetően szépen ránk is esteledett a síneken
, úgyhogy az utolsó néhány kilométert kénytelenek voltunk a fejlámpák gyenguszka fénye mellett botorkálva megtenni. Talán attól való félelmemben, hogy az éjszakát a síneken kell töltenünk, Ákos állítása szerint az utolsó szakaszon az 1 km/óra sebességről sikerült kb. 2km/órára felkapcsolnom… ;)Aguas Calientesbe ezen az útvonalon megérkezni, szerintem elég bizarr élmény. A kanyargós út miatt az ember nem is megérkezik, hanem egyszer csak ott van. És rögtön a városközpontban. A vonat az utolsó métereket már egy keskeny utcán, puccos szállodák és éttermek között teszi meg. Tulajdonképpen az egész város erről szól. Puccos és kevésbé puccos szállodákról, éttermekről, üzletekről. Azt hiszem ez a legturistásabb városka, ahol eddig jártunk. De egy fárasztó utazás után a kényelmes és kézenfekvő megoldások azok, amik ellen a legkevésbé lehet kifogásunk. Nem is volt.
3. nap
Másnap igen korán keltünk. Dolgunk volt. Randink volt a napfelkeltével. Ismét csak a smucigság győzedelmeskedett a józan ész felett, így a 6 dolláros buszjegy helyett a zéródolláros hegymászást választottuk. A buszút kanyargós szerpentinen vezet fel az Öreg Hegy tetejére, míg a megszámlálhatatlanul sok lépcsőfokból álló gyalogösvény szinte nyílegyenesen mászik fel a magasba, többször keresztezve a hegyoldalba vájt buszutat. Izzasztó 2 órás vállalkozás volt ez. De legalább nem volt gond a hajnali zimankóval...
Valamiért a napfelkelte és a napnyugta mindig mágnesként vonzza a turistákat. Így volt ez most is. Mire felértünk, kész kis tömeg várt bebocsátásra a bejárat előtt. Szerencsére e korai időpontban az érdeklődők száma meg sem közelíti a valamivel később érkező turistahordák létszámát, így aztán azt is megkockáztatom, hogy tulajdonképpen nem is voltunk olyan sokan, amikor a hegycsúcsok mögül előbukkanó nap első, bágyadt fénysugarai rávetődtek a híres inka romokra.
A Machu Picchu város ősi romjai aránylag kis területen szóródnak szét a szintén Machu Picchu névre hallgató hegy tetején. Mialatt a napfelkeltében gyönyörködtünk, meg is állapítottuk, hogy tulajdonképpen a romok nélkül is teljesen megérné felmászni ide. Csupán a kilátásért! A Machu Picchut körbevevő, csúcsúkkal mélyen a ködfelhőbe fúródó hegyvonulatok mesés látványt nyújtanak a nap bármely szakában.
Az egyik legjellegzetesebb hegycsúcs Huayna Picchu (azaz Fiatal Hegycsúcs) névre hallgat és közvetlenül a romok mögött tör a magasba. Meg is lehet mászni, ha a meredek sziklafal láttán, az embernek ugyan nem száll azon nyomban inába a bátorsága. Nekünk nem szállt, így a napfelkelte végignézése és a romok közötti rövid bolyongás után beálltunk a Huayna Picchu megmászására vállalkozók igen csak hosszú sorába. Hát igen, nem lehet csak ÚGY megmászni a híres ormot. Az inka ösvény állapotának védelmében, manapság már csak 400-an koptathatják naponta a mag
asba vezető lépcsőfokokat. Nekünk erről sejtelmünk sem volt, így aztán nem is értettük mi történik, amikor egy egyenruhás hölgyemény apró papírfecniket kezdett osztogatni a sorban állók között. Jó dodóhoz híven, mohón nyúltunk az adomány felé – jó lesz, bármi légyen is az! Az utolsó 6 fecniből kaparintottunk meg hármat. Egy sorszám volt felfirkantva a papírra. Igazából csak a mögöttünk állók felháborodott tiltakozásából értettük meg, hogy mit is tartunk a kezünkben. Az utolsó 100 szerencsés vállalkozónak osztották így ki a belépőjegyét!Zsákmányolt sorszámaink birtokában boldogan heveredtünk le a romok közötti kis füves területre. Csak egy óra múlva indulhattunk a csúcs meghódítására, úgyhogy volt még idő egy kis szunyókálásra is. Nem messze tőlünk, valahonnan a romok közül bánatos perui dallamokat csalt ki valaki a furulyájából. Csak hogy meglegyen a környezethez illő tökéletes zenei aláfestés is… :)
Aztán a megadott időpontban elindultunk a magasba. Hát nem semmi 40 perc volt ez! A szinte függőleges hegyoldalba vájt meredek, keskeny lépcsőfokok kanyargós szerpentinként vezettek fel a csúcsra. A hajnali hegymászást követően, ez már igazán embert próbáló megmérettetésnek bizonyult! Teljesen kifulladva, remegő lábakkal kapaszkodtunk fel az utolsó sziklatömbökre. Mielőtt még hangosan előtörhetett volna belőlünk a kimerültség diktálta szitokáradat, az elénk táruló látvány belénk fojtotta azt. Körös-körül őrületesen magas hegycsúcsok vettek minket körül, ha pedig lenéztünk a mélybe, Machu Picchu egykori városának apró makettje tekintett vissza ránk. Nehézen tudtunk betelni a látvánnyal! De nem is siettünk vele. Vagy egy óra bámészkodás után indultunk csak le.Ezek után már igazán kijárt egy kis gondtalan heverészés, úgyhogy miután leértünk, azon nyomban le is heveredtünk a romok közötti füves térre. A békés hangulatot megerősítendő, egy csapat láma kezdett legelészni körülöttünk. Már-már esély látszott arra, hogy most aztán végre tényleg kipihenjük magunkat, amikor egy fiatal hím láma megjelenése egy csapásra véget vetett az idillnek. Olyan gyorsan történt az egész, hogy szinte reagálni sem maradt időnk! A körülöttünk legelésző csapat vezérhímje egy másodperc alatt kivált a csapatból és dühösen nekitámadt a jövevénynek. A két állat dulakodó alakja forgószélként söpört végig a kis füves területen, az ott heverésző turisták legnagyobb rémületére. Ijedten ugráltunk fel a fűről és próbáltunk kitérni a menekülő nőstények csapata és a két harcos hím elől. Jeff, aki még mindig nem heverte ki az előző napi rosszullétét, mozdulatlanul ücsörgött tovább a füvön és „Gyerekek, ne csináljátok már ezt!” arckifejezéssel, bágyadtan nézte a felé közeledő hatalmas testeket. Az egymással harcoló két állatnak szerintem fel sem tűnt, hogy átgázoltak a fiún. Bezzeg nekünk! Szörnyülködő kiáltások hangzottak fel mindenfelől. Miután a két megvadult állat kissé eltávolodott, rémülten futottunk oda Jeffhez, aki még mindig egy helyben ücsörgött. Inkább csodálkozás, mintsem ijedtség tükröződött a szemeiben. Hát tényleg le volt lassulva a lelkem! Szerencsére nem esett komolyabb baja, csak a lábán látszott egy-két pata nyoma. Nem is értem hogyan úszhatta meg ennyivel…
Bár a fiatalabb hím végül menekülőre fogta a dolgot és így visszaállt a béke a lámafamília berkeiben, e közjátékot követően, már nem sok kedvünk maradt a heverészéshez. Inkább a romok tetején ücsörögve, biztonságos fedezékből néztük végig a show fináléját. Vagyis azt, ahogy a romváros két alkalmazottja lasszó segítségével és a bámészkodó turisták elismerő tapsvihara kíséretében befogta a bajkeverő hímet, majd azt egy félreeső parcellára vezette, ott a hátsó lábait megkötözte, és ily módon a rendbontót büntiből néhány órára mozdulatlanságra ítélte.Csakis kizárólag az összehasonlítás kedvéért, a naplementét is meg kellett csodálnunk. Nagy különbséget ugyan nem bírtunk felfedezni, de azért nagyon szép volt ez is. Elégedetten fordítottunk hátat a romoknak és indultunk le Aguas Calientes felé ugyanazon a hegyi ösvényen, amelyen hajnalban felkapaszkodtunk.
4. nap
Már szinte rutinosan keltünk kora hajnalban. Ezúttal az 5:45-kor induló vonatunkat kellett elcsípnünk. E korai járatot viccesen „backpacker” vonatnak nevezik. Ezt a szót általában gyanúval kell kezelni, ugyanis rendszerint alacsonyabb szintű (és ennek megfelelően alacsonyabb árú) szolgáltatást takar. Tehát pont a nekünk leginkább megfelelőt! :)) Az alacsonyabb szintű szolgáltatás ezúttal a bosszantóan korai időpontban történő indulásban és az útvonal hosszában rejlett. Ugyanis a Cuscoba tartó, később induló, drágább járatokkal szemben a mi vonatunk csak Ollantaytambóig ment.
Tulajdonképpen ugyanazon az útvonalon keresztül is visszabumlizhattunk volna Cuscoba, amelyiken jöttünk, de egyrészt időt is szerettünk volna spórolni, másrészt kíváncsiak voltunk erre a híresen látványos vonatútra.
A vonatról leszállva, eredetileg elidőztünk volna egy kicsit Ollantaytambóban, hogy megmásszuk és megcsodáljuk az ott található híres inka erőd romjait is, de közvetlenül Machu Picchu után, valahogy már kisebb tűzzel lángolt bennünk az ősi romok iránt érzett vad szenvedély. Úgyhogy beértük azzal, hogy a városkából lustán felbámultunk a hegyoldalba vájt hatalmas, meredek inka teraszokra és erős falakra.
Az így igen csak röpkére sikeredett ollantaytambói tartózkodásunk után felpattantunk egy Cuzcóba tartó kisbuszra és ezzel véget is ért az utazásunk egyik fénypontjaként számon tartott 4 napos kirándulás.
Klikk: Térkép Képtár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése