Vasárnap délután, a buszon Chiclayo felé robogva döbbentünk rá, hogy bizony elszúrtuk az érkezésünk időpontját: mindkét múzeum, amit meg szerettünk volna látogatni, zárva tart hétfőn. A szállásunkon a lepakolás után azzal váltunk el Johanntól, hogy a vacsoráig terjedő másfél órában mindenki megnézi a saját útikönyvében, van-e a múzeumokon kívül valami érdekes ebben a nyüzsgő nagyvárosban. A vacsinál szinte egyszerre böktük ki a megoldást: le kell menni a tengerpartra! A városközponttól alig félórányira levő tengerparti kis falucska az egyik utolsó hely, ahol megnézhetjük az itt honos egyszemélyes kis nádcsónakokat, és azt, hogyan használják őket kétezer éve szinte változatlan módon.
Másnap a piacon reggeliztünk egy talponállóban: lángos, tintahalsaláta morzsolt kukoricával – egy tipikus helyi reggeli. Finom volt, csak egy kicsit szokatlan. Láttunk boszorkányboltot is, kicsit egy gyógynövényboltra emlékeztetett. Aztán elsétáltunk arra a sarokra, ahonnan a mikrók indulnak a tengerpartra. A mikrók, kollektívók, kombik – éppen hol hogy nevezik őket – nem mások, mint az otthoni 7-9 személyes kisbuszok. Ezek a fő városi közlekedési formának számító iránytaxik azonban két dologban különböznek az otthon megszokottaktól. Egyrészt ezek bárhol megállnak, ha fel vagy le akarsz szállni – nagy a verseny, a kalauz-rikkancs, ha éppen nem a pénzt szedi be az utasoktól, az ajtóból vagy az ablakból lóg ki teljesen és fennhangon (számunkra szinte érthetetlen gyorsasággal) kiabálja az utcán álldogálóknak az útvonal főbb megállóit. Elég egy kis fejbiccentés a járókelők valamelyikétől, és a mikró már meg is állt, a kalauz szélesre tárja a tolóajtót: tessék beszállni! A másik nagy különbség az enteriőr: az otthon megszokott kényelmesnek mondható üléseket el kell felejteni! Itt minimum egy sorral több ülés van a padlóra csavarozva, és a sofőr mögé még betesznek egy kis priccset is, ezen a menetiránynak háttal még 3-4-en utazhatnak. Ez egy kicsit kényelmetlen, mert a háttámla a legjobb esetben is csak függőleges, sokszor inkább előre dőlve kell rajta utazni – ez ugyanis a sofőr széksorának a háttámlája is. Ha hátra ülsz, az csak egy kicsivel kényelmesebb, mert sokszor nem fér be a lábunk a két széksor közé. Így jár az ember, ha a 172 centijével már kimagaslik a helyiek közül… Szóval ilyenkor oldalazva, de kényelmesen ülünk addig, amíg meg nem telik a busz: ilyenkor viszont már négyen kell ülni a leghátsó széksoron… Hogyan kerüljünk közel a helyiekhez! :)) Szóval így lesz a 7-9 személyes kisbuszból 15-20 személyes jármű. Cserébe viszont gyors és olcsó.
A tengerpartra leérve, meglepve tapasztaltuk, hogy már megint mi vagyunk itt az egyetlen turisták. Aztán összeraktuk, hogy hétfő van, a helyiek mind dolgoznak, és mivel a nemzetközi turizmus még nem fedezte fel magának ezt kis helyet, az is lehet, hogy az egész városban mi vagyunk az egyetlen utazók... Mit lehet csinálni szeles, borús időben egy néptelen tengerparton? Először megnéztük a hihetetlenül szétkorhadt, jobb napokat is látott famólót, aztán elsétáltunk az egyetlen helyre, ahol volt egy kis mozgás: itt volt egy étteremsor és ide érkeztek vissza a halászok a zsákmányukkal, amit rögtön ki is raktak szépen a csónakokra árulni. Halat és rákot lehetett venni. A kis nádcsónakokat úgy ülik meg a helyiek, mint a lovat, a lábuk kétoldalt a vízbe lóg, egy bambuszdarabbal eveznek. A spanyolok a használati módjuk miatt kis lovaknak nevezték el a csónakokat. Úgy láttuk, hogy azért ide is betört a huszadik század: a nádcsónakok végébe hungarocell tömböt tesznek a halászok, amitől valószínűleg könnyebb lesz a csónak, és nem kell olyan hamar cserélni, ha a nád rohadni kezd.
Az éttermek egyikében az egyik helyi specialitást, a rájatortillát rája híján sajnos nem tudtuk megkóstolni, így kipróbáltuk helyette a helyi chichát. A chicha, az erjesztett kukoricasör igazából mindenhol más: Nazcában bordó volt, édes, mint egy üdítő. Itt világosbarna, zavaros és nagyon erjedt – és még mindig nem hasonlít a sörre! :)) Éppen leküzdöttük a „finomságot”, amikor még egy turista érkezett a partra, a svéd Mangus. Nem tartott sokáig, amíg megtalált minket. Ezután, immáron négyesben, beültünk egy másik helyre, ahol – Mangus tanácsára – egy másik perui specialitást próbáltunk ki, a sevichét. Ez nem más, mint citromlébe marinált friss nyers hal, ami picit emlékeztetett a reggeli salátánkra. Nagyon finom volt, Moncs új kedvencre lelt benne.
Hogy ne törjük meg a nap lendületét, este kipróbáltuk a perui nemzeti italt, a piscót. Ezt a vodkára emlékeztető rövidet ritkán isszák tisztán, az egyik leghíresebb formája a Pisco Sour, amikor tojásfehérjével, lájmmal és cukorral keverik – szerintem ez a legfinomabb. Moncs Pisco Librét ivott, ami pisco és kóla, ez is fincsi. Ideje is volt mindezeket kipróbálni, mert két nappal később elhagytuk az országot. Eddig mindig megelégedtünk a helyiek eledelével, a nap menüjének nevezett szetmenüvel: zöldségleves; hal, csirke vagy marha rizzsel, lencsével, sült banánnal; házi gyümölcslé (néha chiicha). Olcsó és laktató. Ennyit a mi gasztronómiai kíváncsiságunkról… :)))
2 megjegyzés:
A munkatársam barátjának perui barátnôje volt, és amikor náluk jártak, meg lett kínálva házi Chicha-val. Még hetekkel késôbb is úgy nézett ki, mint egy bohóc a herpeszektôl. Látta a saját alsó ajkát.
Ugyanis úgy készül, hogy a család minden tagja összerágja a kukoricát és bô nyállal visszaköpködi, aztán a nyáltól indul be az erjedés.
Persze ez a házi készítésûre, és néhány indián boltban kaphatóra igaz.
Egyébként így csinálták az Inca-k is.
Nazcaban elmagyarazta az etterem tulajdonosa, ok hogy csinaljak: megpucoljak a voros kukoricat, megfozik, cukrot adnak hozza es mar kesz is. Kopkodesrol nem volt szo! ;)
Megjegyzés küldése