De azért volt egy 4 napos túra, ami rettentően felkeltette az érdeklődésemet, szóval zárójelesen azért odabiggyesztettem az útitervbe... ;) „Santa Cruz Trek” a neve és ez az egyik legnépszerűbb trek Peruban. Sőt, egyesek szerint a világ egyik legszebb trek útvonalán vezet keresztül... Valójában két gyönyörű völgyön és az őket összekötő 4750 méter magas hágón sétál keresztül az arra vállalkozó, miközben felhőbe burkolózó havas sziklacsúcsok alatt, és jó néhány képeslapra illő, türkizkék vizű lagúna mellett is elhalad. Mondanom sem kell, végül elcsábultunk! :)) Pedig tényleg más szándékkal kerestük fel Huaraz város utazási irodáit! De végül annyit áradoztak nekünk a Santa Cruz Trekről, hogy nem bírtunk ellenállni a kísértésnek. Vagy akár úgy is mondhatnám, hogy lépre mentünk… :) Érkezésünk másnapján neki is vágtunk!
Fantasztikus élmény volt, cseppet sem bántuk meg a döntésünket! Az éjszakák valóban hidegek voltak, de két hálózsákba bugyolálva (a sajátba és a béreltbe) azért el lehetett viselni. A nappalok viszont ragyogó napsütésben teltek, így volt lehetőség átmelegedni bőven. Nem tudom pontosan, hogy összesen hány kilométert is tehettünk meg a 4 nap alatt, mert mást mondott a túravezetőnk és mást írt az útikönyvünk, de 40-50 kilométer között lehetett a táv. Ez pedig igazán nem sok, ha 4 napra osztjuk el. Azért ennél sokkal többnek tűnt! Ugyanis például a második napon vagy 1000 méter szintet is meg kellett mászni, mire felértünk a két völgyet (Huaripampa és Santa Cruz) összekötő hágó tetejére. Ilyen magasságban már meglehetősen ritka a levegő, úgyhogy tyúklépesben haladva is úgy ziháltunk olykor-olykor, mintha tiszta erőből futottunk volna. Én személy szerint teljesen kész voltam, azt hittem sosem érek fel a csúcsra. Ez leginkább a gyomromnak köszönhető, úgy látszik nekem az nem bírja a magasságot... De a minket körülvevő táj szépsége minden elszenvedett percért kárpótolt!
A csapatunk 5 főből állt: mi ketten, egy kanadai pár (Jason és Kim), a túravezetőnk (Daniel) és a csacsisember. Ez utóbbit angolul viccesen szamár sofőrnek (donkey driver) nevezik! :) Valójában ő vezeti a felszereléseket cipelő szamarakat. Jó dolgunk volt, nem nekünk kellett cipelni a 4 napi élelmet, a sátrakat, hálózsákokat, hanem 2 édes, bánatos szemű kis csacsi tette ezt helyettünk. Mindhárom éjszaka egy-egy folyóparti tisztáson táboroztunk le. Az estéket a konyha-étkező-társalgó szerepet betöltő nagy tágas sátorban töltöttük. Egyrészt itt mindannyian kényelmesen elfértünk, másrészt a gázfőzőnek köszönhetően kellemes meleg is volt! A hamar ránktörő sötétségnek és a másnapi korai kelésnek köszönhetően, mindhárom este korán takarodót fújunk. Volt, hogy este 7-kor már a kétszemélyes aprócska sátrunkban hevertünk.
Aztán, ahogy az lenni szokott, eljött a túránk utolsó napja is. Huarazba visszaérve szomorúan vettünk búcsút Danieltől. Nagyon megkedveltük ezt a végtelenségig szerény hegymászót, aki miután már Peru valamennyi magas hegycsúcsát meghódította, éjszakánként órákat tölt az internet előtt a világ legmagasabb hegycsúcsainak képeit nézegetve és arról álmodozva, hogy egyszer majd azokat is megmássza. Remélem sikerül neki!
Jasonnal és Kimmel viszont egyetértettünk abban, hogy e felejthetetlen 4 nap után nem válhatnak szét az útjaink csak úgy, egy búcsú vacsi nélkül. A lakoma helyszíne egy hangulatos kis indiai étterem lett. Kacskaringós vörös betűk hirdették, ez a „Chili mennyország”…(!!) Így utólag már elgondolkodtatónak találom ezt az elnevezést, de akkor igazából nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Gyanútlanul sétáltunk hát be e pikáns fűszerecske perui kis barlangjába. Talán nem lett volna baj, ha nem vagyunk olyan farkaséhesek, és nem kell évszázadoknak tűnő ideig várnunk a megrendelt étkekre. De már kopogott a szemünk, így a várakozás óráknak tűnő percei alatt, kínunkban az asztalra kikészített chilis bogyókból, fűszerekből csipegettünk. E pikáns kis előétel hatására a hazafelé vezető út nem kimondottan romantikus hangulatban telt. A csillagos ég alatt kéz a kézben történő andalgás helyett őrült versenyfutást következett… (Új értelmet nyert a „futva búcsúzni”…)
A kimerítő 4 nap (és a még kimerítőbb búcsúvacsora) után még 2 napot pihegtünk Huarazban. Kedves kis városka ez, így aztán egyáltalán nem siettünk a távozással. Igaz, nem a szépségével bírt maradásra minket... A várost valamikor a 70-és évek elején egy óriási földrengés a föld felszínével tette egyenlővé és az azóta véghezvitt újjáépítés nem igazán járt sikerrel a település egykori szépségének felélesztésében. Mégis, talán a várost körülölelő hófödte hegycsúcsok látványának, a szobánk ablakából nyíló pazar panorámának, a szállásadó családunk kedvességének, vagy egyszerűen csak a magunk mögött tudott trek friss emlékének köszönhetően e városka mégis csak belopta magát a szívünkbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése