„Végre megérkeztünk!” - örvendeztünk magunkban, ahogy a bevándorlási hivatal irodájának hátat fordítottunk. Az útlevelünkbe frissen bepecsételt dátumot tanulmányozva, megnyugodva vettük tudomásul, hogy elegendő időre kaptunk vízumot.
Johan (a holland srác, akivel akkor már második hete, hogy együtt utazgattunk), Kevin (egy amerikai srác) és egy kolumbiai párocska társaságában léptük át a határt. A kolumbiai srác rögtön magához is ragadta az irányítást, és mint tyúkanyó a csibéit terelgetett minket úticélunk felé az elkövetkezendő néhány órában. Taxiba pakolta az egész társaságot, Ipiales városában elvitt minket egy megbízható pénzváltóba, majd segített megvenni a buszjegyünket Pastóig. Mindezt kőkemény alkudozás kíséretében tette. „Aha, szóval ez errefelé is így megy” - vettük rezignáltan tudomásul. Nem Pasto lett volna az eredeti úticélunk, Popoyánba igyekeztünk. De későre járt már az idő és oda csak valamivel éjfél előtt érkeztünk volna meg. Mivel közbiztonság szempontjából az ország déli részének a mai napig elég rossz a híre, komolyan vettük a figyelmeztetést: „Ne utazz éjszaka!” Maradt tehát a 6 órányira lévő Pasto. Ott csak éjszakára maradtunk, másnap kora reggel folytattuk is utunkat Popoyan felé.
Azt hiszem, már ez alatt a buszút alatt beleszerettem Kolumbiába. Harsány zöld hegyek és völgyek váltogatták egymást a kanyargós úton, amit banánültetvények között megbújó egyszerű, bájos kis települések tettek olykor-olykor változatosabbá. Bár még messze jártunk a tengerparttól, már itt eluralkodott rajtunk egyfajta karibi hangulat. A melegen és a trópusi növényzeten kívül, valószínűleg a lengén öltözött, jórészt fekete bőrű helyi lakosok látványa, valamint a házikók és boltocskák ablakából felénk szálló latinos dallamok is közrejátszhattak ebben.
Mielőtt teljesen feloldódhattunk volna ebben a paradicsomi hangulatban, Popoyánba érkezve rögtön ízelítőt kaptunk a karib térség másik, különösen ebben az évszakban érvényesülő jellemvonásából is. A buszpályaudvarról kilépve olyan zivatar állta utunkat, hogy kénytelenek voltunk taxiba vágódni és azzal eljutni a pár száz méterre levő szállásig. Legújabb átmeneti otthonunk szerencsés választásnak bizonyult. Tiszta volt, kedves és az első állomása az úgynevezett hostel trail-nek, ami nem más, mint egy informális csoportosulása vagy egy tucat kolumbiai szállásnak, amelyek tulajdonosai egymás ajánlgatásával adják kézről-kézre a Kolumbiába vetődött utazókat.
Csak egyetlen napot töltöttünk Popoyan hangulatos, fehér házakkal szegélyezett, macskaköves utcácskáin, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy megszeressük azt. Kellemes indítása volt ez a kolumbiai tartózkodásunknak!
A következő állomásunk San Agustin faluja volt. Sokáig filóztunk azon, hogy vajon elmerészkedjünk-e odáig, ugyanis az már egy kicsit kívül esett az elődeink által kitaposott ösvényen. Vagyis, ez így nem teljesen igaz, hiszen a San Agustin által kínált arcehologia park kimondottan nevezetes látványossága az országnak. Arról van inkább csak szó, hogy ez a kitérő egy picurkát elkanyarodik azon régiók felé, ahol már számolni kell a gerillák jelenlétével, tehát indulás előtt ajánlott alaposan utána érdeklődni az aktuális állapotoknak. Mi is így tettünk, majd a hallottak alapján úgy értékeltük a helyzetet, hogy érdemes megkockáztatni.
Aznap reggel öten léptünk ki a szállásunk kapuján és indultunk el együtt San Agustin rejtélyes szobrai felé. Az ekkorra már állandó útitársunkká vált Johanon kívül még a határátkeléskor megismert amerikai Kevin és egy a szálláson megismert angol Kevin is velünk tartott. Amit feltétlenül érdemes tudni Kolumbiáról, az az, hogy nincsen fix ára a buszjegyeknek. Így aztán ahogy megérkeztünk a buszpályaudvarra, azzal a nyilvánvaló szándékkal szóródtunk szét a busztársaságok fülkéi között, hogy az ajánlataikat megversenyeztetve, a legjobb árat sajtoljuk ki belőlük. Remek pozícióban voltunk az alkudozáshoz, elvégre 5 fő, az egyenlő 5 buszjegy!
Nem sokkal később, zsebünkben a piszkosul lealkudott buszjegyekkel már fent is csücsültünk a San Agustin felé zötyögő, ütött-kopott buszon. Az út minősége nem volt olyan borzalmasan rázós, mint ahogy azzal az útikönyvünk írója rémisztgetett minket, de azért szó ami szó, meglehetősen girbe-gurba ösvényt sikerült ezeknek a kolumbiai gyerekeknek vájniuk a dzsungelben. A közel 6 órás út szinte álmosítóan eseménytelenül telt el, eltekintve annak a szénné égett autóbuszroncsnak az ijesztő látványától, ami mellett valamikor félúton haladtunk el... Cseppet sem volt vicces, mégis nevetnem kellett, ahogy a hátsó üléseinkből figyelemmel kísérhettem a helyiek és a magunkfajta turisták reakciója közötti kontrasztot. Míg a jóval előrébb helyett foglaló barátaink izgatott forgolódásba kezdtek, sőt felemelkedtek az üléseikből a jobb kilátás kedvéért, addig a helyiek csak egy futó pillantással illetek a szánalmas roncsokat, majd helyette a srácok beható tanulmányozásába kezdtek. Számukra sokkal különlegesebb látványt nyújtott ez a három fehér bőrű, szőke hajú fiú, mint egy újabb szerencsétlenül járt autóbusz.
A busz végül a falu határában tett le minket. Ahogyan hangosan fecserészve lassan baktattunk San Agustin központja felé, újra tudatosult bennem az, amit már Popayan utcáit róva is megfigyeltem. Állati nagy látványosság vagyunk errefelé! Szerintem ennyi szőke embert egy kupacban csak filmekben láttak eddig. Az utcán megfordulnak utánunk és a lányok (sőt még meglett férjes asszonyok is!) szégyenlősen kuncogva dugják össze a fejüket ennyi széles vállú, szőke Adonisz láttán. A csapat egyetlen nőtagjaként, büszkén néztem végig a "fiaim" sikerét! :) Az aprócska központba érve nem kellett sokáig bajlódnunk a szálláskereséssel, egy cicanadrágos, hosszú hajú nőci (ugye, ugye!) azonnal lecsapott ránk és elkalauzolt minket a vendégházáig. Az volt a szerencséje, hogy a háza egy baromi meredek emelkedő legtetején volt és mire felkapaszkodtunk odáig a 20 kilós zsákokkal, addigra úgy voltunk vele, hogy bármi jó lesz, csak végre lerakhassuk azokat. Pedig ha közelebb lett volna a központhoz, lehet, hogy visszafordultunk volna… A kétszintes házikó meglehetősen rozoga volt, sőt a szobákba belépve a "putri" szó jutott legelőször eszembe. De a háziak tüneményesek voltak, a kert sejtelmesen buja, és egy jó fej kutya, két kimért felnőtt cica és két tündi-bündi, játékos kiscica is a maradás irányába billentette a mérleget.
Mivel a szobákba még a villany sem volt bevezetve, inkább a konyhában, egy a kert végében megbújó különálló épületben gyűltünk ismét egybe. Ott a házigazdánk felajánlotta, hogy segít nekünk elkészíteni egy helyi specialitást vacsorára, ha megvesszük a hozzávalókat. Mindannyiunknak tetszett az ötlet, így aztán rövidesen egy hosszú bevásárló-listával a kezünkben sétáltunk ismét le a faluba. Hagymát, répát, .... tudom is én már mi mindent vásárló turista aztán végképp nem sok fordult meg errefelé, úgyhogy a boltosok maguk között jókat kuncogva segítettek összeállítani a pakkot. Sötét volt már, mire visszaértünk a szállásra. A házigazdánk azonnal szemügyre vette az asztalra kiszórt hozzávalókat, majd kiosztotta a késeket és a feladatokat. Mint a házi feladatot készítő szófogadó gyerekek, úgy ültük körbe a konyha közepén helyet foglaló nagy asztalt és kezdtünk hozzá bőszen az aprításhoz. Egy órával később, már se híre, se hamva nem volt annak a mennyei tortillának, amit a házigazdánk instrukcióit pontosan követve magunk varázsoltunk az asztalra. Hosszú nap állt mögöttünk, így hamarosan el is köszöntünk egymástól és a tele bendőinket magunk előtt tolva, a gyertyák imbolygó fénye mellett ki-ki elvonult a maga kis kuckójába.
Másnap korán keltünk, hogy elegendő időnk legyen a régészeti park bejárásához. Egy nap alatt valamennyi helyszínt bejárni képtelenség, de a legfontosabbak azért beleférhetnek. A múzeum melletti legnagyobb szoborparkkal kezdtük. Talán itt láthatok a legszebb példányai ezeknek a különleges, ember nagyságú szobroknak, amelyeknek alkotóikról csak igen keveset tudni, sőt szinte semmit. Egy olyan letűnt civilizáció bizonyítékai ezek, amely több száz évvel a spanyolok színre lépését előtt már a feledés homályába veszett. ("Végre" egy olyan kultúra, aminek hanyatlása nem az európai terjeszkedésnek köszönhető... Üdítő változatosság!) E rejtélyes népnek nem volt írott nyelve, az egyetlen emlék, amit maguk mögött hagytak, azok ezek a jobbára embert formázó, de gyakran szent állatokat (sólymot, jaguárt, békát...) megtestesítő kőszobrok, amelyek funkciója nem más, mint az alattuk megbújó sírok őrzése. A fennmaradt, több mint 500 szobor meglehetősen nagy területen szóródik szét. Közülük sok már régen nem az eredeti helyén áll, hanem helyes kis kupacokba rendezve, az esőtől védve, bádog tető alatt mered a látogatókra. Bár ez némiképpen rontja a hely eredetiségét, érthető a védelmükben tett óvintézkedés.
A kedvenc helyszínemig meglehetősen hosszú túra vezetett. De abszolút megérte a fáradtságot! A La Chaquira nevű kőszikla, a korábbiaktól eltérőén nem egy kifaragott kőszobor, hanem egy hatalmas szikla, amelynek 3 oldalába egy-egy istenség képét vájták. Tették ezt méghozzá olyan szögben, hogy azok a Magdalena folyó által vájt mély kanyon tetején csücsülve, az alattuk hömpölygő folyó felett tekinthessenek el a végtelenbe. A San Agustint körülölelő hihetetlenül zölden hullámzó dombok és drámai kanyonok megkapó szépsége olyannyira elbűvölt minket, hogy La Chaquira-tól hazafelé még jó darabig elbarangolgattunk a környéken.
Klikk: Popyan képtár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése