Nazca rajzai

Erre a kietlen vidékre egy dologért érdemes jönni, a Nazca rajzokért. A több száz vonal, egyszerű geometriai alakzat és stilizált növény és állatfigura egy alig 500 négyzetkilométeres kis területen helyezkedik el, méretük a néhány tíz métertől a kilométeresig terjed, teljes terjedelmükben csak a levegőből láthatók. A Nazca-sivatag bár alig fekszik 50 kilométerre a Csendes-óceántól, mégis világ egyik legszárazabb vidéke. A száraz, szélmentes időjárás és az állandóan magas hőmérséklet biztosítja, hogy az ábrák a mai napig fennmaradhattak.

A tudósok abban megegyeznek, hogy kik és hogyan készítették a rajzokat. A néhány vonal végénél talált fa cövekek és a vonalak mentén talált cserépedények kormeghatározása ugyanazt matatják: az ábrákat a Nazca kultúra tagjai rajzolták a felföld száraz felszínébe i.e. 200 és i.sz. 800 között. A Kentucky egyetem néhány kutatójának sikerült egyszerű eszközök segítségével (és természetesen légi irányítás nélkül) néhány nap alatt reprodukálniuk az itt található legbonyolultabb ábrákat is. Ábrát rajzolni a sivatagba meglepően egyszerű errefelé: csak el kell távolítanod a felszínt borító, vasoxidtól sötét köveket, az alattuk levő világosabb réteg egy kicsit messzebbről nézve máris „kiadja” az általad kívánt formát.

A miért sokkal kevésbé egyértelmű. Az biztos, hogy egy ennyire száraz területen a víz nagyon fontos szerepet játszott a helyiek hitvilágában. A teóriák egy része megegyezik abban, hogy a vonalak jó része a hegyek felé, az éltető víz forrása felé mutat, és az ábrák is az isteni lényeket ábrázolják. Az egyik teória szerint az ábrák, mint ösvények, rituális menetek helyszínéül szolgáltak. Ezt akár alátámaszthatja az a tény is, hogy az állatok és növények mind egyetlen vonallal vannak megrajzolva. (A vonalak 5-30 centiméter szélesek, az ábrák közül a legkisebb, a pók, csak 18 méter hosszú.) Maria Reiche, a német matematikus szerint (aki a rajzok nagy részét feltérképezte, és akinek nagyban köszönhető, hogy a terület ma védett) a vonalak és a rajzok asztronómiai naptárként funkcionálnak. Erich von Däniken szerint az ábrák nem mások, mint idegen űrhajók leszállópályái - annyira nagyok és komplexek, hogy azokat csak repülő szerkezetek segítségével lehetett megalkotni.

Egy biztos, ha már eljössz ide, akkor már a levegőből is meg kell nézzed a rajzokat. Egész kis légiflotta várja a rejtélyre éhes turistákat, az utcán is mindenki repülőjegyet akar neked eladni. A kiépült infrastruktúra ellenére alig láttunk turistát, talán ha tízet saccoltunk magunkban az első napra. A kedvencünkké vált étterem tulajdonosnője panaszolta, hogy tavaly a focivébé miatt voltak kevesen, most meg az egy héttel korábbi földrengés miatt üres a város, az irodák sorra mondták vissza az utakat. (Ez volt az az étterem, természetesen családi bizniszt kell elképzelni, ahol első este Moncsnak ki kellet javítania a kislány angolháziját… :)) ) A hirtelen jött holtszezon viszont nekünk kedvezett, sikerült olcsón repjegyet kapnunk.

A repülés a szokásosan kemény volt, ahogy a látványosságokat bemutató kisgépeken már lassan megszoktuk. Rengeteg látványosság a földön, amiket két irányból is többször körbe kell repülni, hogy az utasok mindkét oldalról remekül láthassák. Jelentem, most nem hánytunk! Igaz, Moncs az utolsó ábra helyett már az előtte levő szék háttámláját nézte mereven, enyhén zöldesbe hajló arcszínnel, kezében egy alkohollal átitatott vattacsomót szorongatva, amit a sápadt, gyöngyöző homlokát látva a pilóta adott hátra neki… A pilóta székének háttámlájára és a műszerfalra hat nyelven volt kiírva: „A borravalót örömmel vesszük!” Mivel tényleg kedves és figyelmes sofőrünk volt, és mindent megtett, hogy a lehető legsimább legyen az utunk, ezért adtunk is neki valamennyit.

Igyekeztünk korán repülni, hogy a fényviszonyok optimálisak legyenek, meg ilyenkor még a termikek is gyengébbek. A reggeli ködös idő és a kevés turista miatt azonban nem igyekeztek a légtér megnyitásával, így fél 11 felé tudtunk csak felszállni. Az ábrák látszottak ugyan, de az út rázós volt, meg hát az a sok kanyar… A repülés után még megnéztünk egy dokumentumfilmet a vonalakról, ami alatt legalább megnyugodhatott a háborgó gyomrunk.

Másnap befizetett túrával néztük meg a hely másik látványosságát, a múmiákat egy közeli temetőben. Meglepetésünkre egy angolul kitűnően beszélő gájdot kaptunk, ami nagy kincs errefelé! Mesélt az egykori falu életéről, a temetkezési szokásokról, sok mindenről. A testeket ülő vagy embriő pozícióban sok réteg szépen szövött textilbe csavarva temették el. Használati tárgyakat tettek melléjük. A kiásott sírgödröket addig nem temették vissza, amíg tele nem lettek. A sírrablók rendszeresen feltúrták a temetőt, emiatt szinte mindenütt csontok, cserép- és szövetdarabok hevernek a homokban. Csak azok a részek vannak feltárva, amerre a kiépített ösvény vezet.

A gájdunk azt is elmondta, mire valók azok az ültetvények, amiket már sokszor láttunk az út mentén, ahol a nagylevelű kaktuszokat termesztik. A várakozásunkkal ellentétben nem a növényért vagy a gyümölcsért termesztik őket, hanem a rajtuk elő(sködő) bogárért, amiből kitűnő festékanyagot nyernek. Állítólag a Camparit is ezzel színezik pirosra! :)) A túra keretében még elvittek minket egy hagyományos (ezer éves) technikával dolgozó kerámiaműhelybe is. Az adta az apropót, hogy Peru számtalan ősi kultúrája közül a nazca kultúra készítette a legszebb, legkifinomultabb, legbonyolultabb cserépedényeket. A legfontosabb iparág errefelé a bányászat (a turizmus a mezőgazdaság után csak a harmadik) ezért, egy kis műhelyben modellek és makettek segítségével még azt is megmutatták, hogyan bányásznak errefelé, és hogyan nyerik ki a felhozott az ércből az aranyat.

Kicsi a világ II: egy souvenirboltban megint összefutottunk egy magyar párral! A változatosság kedvéért ők is Excelsiorosok, és ismerték Vicát és Bishopot, akikkel a Colca-kanyonban találkoztunk. Lassan már nem merjük használni a jó kis titkos nyelvünket, amit az angolul beszélő útitársaink annyira irigyelnek tőlünk! Hogyan mondhatom ezután, hogy pukiznom kell?! :)))

Klikk: Képtár Térkép