Tlacotlapan

A Mexikóvárosban eltöltött néhány pihentető nap után nyugatnak indultunk, a Mexikói Öböl partjaihoz közel fekvő Tlacotalpan városkába. Ez a Papaloapan folyó partján fekvő apró, öreg település a fantasztikusan merész színekben pompázó alacsony, koloniális épületeiről nevezetes. A 8 órán át tartó éjszakai utazás után kábán kecmeregtünk le a folyóparti piactéren megálló buszról. Kora reggel volt még, az első napsugarak éppen hogy utat törtek maguknak a folyó felett kúszó ködpárában. A busz néhány utasán kívül szinte senkit sem láttunk a kihalt téren, de azokat is pillanatok alatt magába szippantotta a folyópartról a városka szívébe induló megannyi kacskaringós, poros utca. Mire magunkra applikáltuk a járdára kiszórt valamennyi batyunkat és körülnéztünk, már egy teremtett lelket sem láttunk magunk körül.

Térkép híján tétován indultunk el az egyik irányba, arra, amerre a főteret sejtettük. Néhány lépés után bele is botlottunk egy az útikönyvünk által ajánlott "olcsó" szállásba. Már kívülről is elég puccosnak tűnt, így kétkedve indultunk meg a bejárat fele. Az ajtón éppen akkor kilépő, álmosan nyújtózkodó portástól megtudtuk, hogy a kételyeink nem voltak alaptalanok. Talán csak a fáradtság miatt nem nevettünk fel hangosan az árak hallatán. Tovább keresgéltünk. Nem egyszerű feladat ez egy teljesen néptelen városban, ahol senki sem jön szembe, akitől kérdezősködni lehetne. Szerencsére aránylag hamar rábukkantunk egy szerényebb külsejű vendégházra (ahogy errefelé hívjak, "hospedaje"-ra). Mint minden, még ez is zárva volt. A kapucsengő hangja velőtrázó sikoltásként hasított bele a kora reggel csendjébe. Miután helyreállt a pulzusunk, gratuláltunk magunknak e kellemes indításhoz - alkupozíciónk jelentősen romlott. Természetesen az ágyból rángattuk ki a tulajdonosnőt. Nem tűnt éppenséggel boldognak, ahogy az ajtónyíláson szemrehányóan hunyorogva kidugta a fejet. Ha vonakodva is, de azért beengedett minket. Belépve láttuk, hogy ez is egy meglehetősen igényes hely, így már meg sem lepődtünk a nem éppen alacsony ár hallatán. Persze ilyen felvezetés után, alkuról szó sem lehetett... De hullák voltunk és amúgy is csak egyetlen éjszakáról volt szó, így maradtunk. Miután előre kifizettük a szoba árát (errefelé ez így szokás), a szenyoránk is rögtön barátságosabb hangulatba került. Úgy látszik megtaláltuk a módját annak, hogy kiengeszteljük.

Egy kicsit pihegtünk a szobánkban, majd elindultunk felfedezni a várost. Még mindig fáradtak voltunk, de a rózsaszínben, kékben, zöldben, narancsban, lilában, ... pompázó házikók látványára visszatért belénk kicsit az élet. Állapotunk határozott javulását megerősítendő, beültünk az egyik folyóparti büfébe egy kávéra és reggelire. A rendelésünket felvevő kedves, öreg bácsitól végre megtudtuk, hogy miért is mexikói a mexikói tojás ("huevos a la mexicana"). Mikor azt kezdtem el firtatni, hogy vajon van-e valami húsféle is a tojásrántottában, kedvesen elmagyarázta, hogy a mexikói rántottában a mexikói zászló színeit reprezentálva, csak zöldpaprika, hagyma és paradicsom van. Hat ilyen egyszerű, kérem szépen! (Vagy mégsem? Néhány nappal és néhány várossal később már pirított szalonka is gazdagította az elém szervírozott eledelt. Nem is tudom, barna színével talán a címert vagy éppen a zászlórudat képviselte...)

Mexikói tojás babszósszal és tortillával

Nem siettünk aznap. Egy újabb séta, majd egy újabb szieszta után meg is érett a helyzet egy kései ebédre. Ismét a folyóparti büfé-étteremsort vettük célba, ahol a sok egyforma helyiség közül végül találomra abba tértünk be, amelyiknek a bejáratában a legkedvesebben invitáló leányzó ácsorgott. E választásért azóta is áldom magunkat! Rajtunk kívül csak egy másik párocska ebédelt a folyóra néző hatalmas teraszon. Már mi is javában falatoztunk, amikor a mellettünk levő összetolt és megterített asztalokhoz megérkezett a vendégsereg. A tulajdonosnő lányának születésnapját jöttek ünnepelni. Minden kívánságom így váljon valóra!! Hihetetlen, de tényleg igaz: éppen aznap reggel fejtegettem Ákosnak, hogy mennyire szeretnék egy olyan mexikói ünnepségen részt venni, ahol azokat a jópofa, színes, cukorkákkal, csokoládéval, esetleg apróbb játékokkal töltött valamit (mint később megtudtam pinyátát) kell az ünnepeltnek csukott szemmel szétverni.


Reggel még esélyünk sem volt erre, most meg tessék. Ott csücsültünk egy vidám családi gyülekezet körében, egy szülinapi ünnepség közepébe csöppenve! Irtó helyesek voltak! Az ünnepelt anyukája odajött az asztalunkhoz, hogy elmondja mit is ünnepelnek, sőt még az ünnepi eledelből is odahozott nekünk egy-egy porcióval. Bár addigra már túl voltunk a saját ebédünkön, valahogy azért csak magunkba gyűrtük az ajándék elemózsiát is. Azért túlzás lenne azt állítanom, hogy ez nehezünkre esett, ugyanis a főétel és a desszert is állati fincsi volt, mindkettő valami helyi specialitás. Az ünnepi ebédet egy rövidke beszéd követte, majd előkerült a várva-várt pinyátám.

A kép forrása: Wikipedia

Ezúttal egy papírmaséból készült színes csillag formájában (a variációk tárháza egyébként végtelen, az eddigi "kedvencem" egy kövér pókember...), amit két kampó és egy vastag madzag segítségével úgy lógattak le a plafonról, hogy a madzag két végét húzogatva, a madzag közepére erősített pinyáta magassága pillanatok alatt változtatható legyen. És már kezdődött is a móka! Az ünnepelt szemét bekötötték, a tengelye körül jól megforgatták, kezébe adtak egy botot és rajta! A vendégek hangosan sikongatva, nevetgélve drukkolták végig a bekötött szemű leányzó kísérleteit arra, hogy a madzag két végét a kezükben tartó barátai manőverei ellenére valahogy mégis csak eltalálja a vadul himbálódzó pinyátát. Többszöri próbálkozás után sikerült is neki. Az ütés hatására a pinyáta fala felszakadt es a benne lévő cukorkák mind a földre szóródtak. Ez volt az a pillanat, amikor a többi vendég számára is végetért a passzív nézelődés. Visongva vetették magukat ők is a földön heverő finomságokra! Harc volt ez a javából! Mikor már nem volt több szabad préda, egymás hasa alól kipiszkálva próbáltak növelni a zsákmányukat. Az ünnepelt megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget.

Miután e közelharc után lecsillapodtak a kedélyek, eljött a szülinapi torta ideje. Ennek felszeletelése sem a számunkra hagyományos módon zajlott. A szülinapos kezét hátul összefogták és kés helyett a szájával kellett megkezdenie a tortát. Szinte már látszott előre a folytatás. Amint a lány előrehajolt, mókás kedvű barátai mögé ugrottak és a fejét jó mélyen a tortába nyomták! Tökéletes finálé. Az ünnepség végére szépen ránk esteledett az asztalunknál. Fizettünk hát, majd boldog szülinapot kívánva elköszöntünk a még mindig jóízűen falatozó vendégseregtől.

Tlacotalpan képtár