Xalapa kedves kisváros, de mégis a legnagyobb vonzereje a kitűnő antropológiai múzeuma, amely bár kimondottan a térség letűnt kulturáira koncentrál, gazdagságában a mexikóvárosival vetekszik. A hét, két méternél is magasabb, kb. 3 ezer éves tolték kőfejekből álló gyűjteményük egyedülálló. Az első itt töltött napunkon két-három órát kóboroltunk a múzeum termeiben a kiállított szobrokban gyönyörködve. A másik oka annak, hogy a városba jöttünk, a környéken levő, tökéletesen helyreállított birtok és udvarház volt. Sajnálatos módon azonban a második nap reggelén kitartóan szakadó esőre ébredtünk, így a legnagyobb bánatunkra ki kellett hagyjuk a birtok meglátogatását.
Folytattuk hát az utunkat El Tajin felé. A klasszikus veracruz civilizáció legszebb emléke az El Tajin épületegyüttes, amely több különlegességgel büszkélkedhet. Az egyik az egyedülálló fülkés piramis, amelynek minden oldalát kőfülkék borítják. A másik az a 17 labdajátéktér, amelyek közül egy-kettőnek a díszítése szinte eredeti állapotban maradt meg.
Mexikó és közép-Amerika területén több mint 500 labdajátékteret találtak már a régészek. A különböző korokban és helyszíneken játszott játék nagy valószínűséggel mindig fontos vallási jelentőséggel bírt. A játékot egy hosszúkás pályán, tömör gumilabdával játszotta két csapat, a labdát csípővel, térddel, könyökkel továbbították. A nehéz labda miatt derék és lábvédőket használtak. A játékban szerepe lehetett a pálya hosszanti oldalain levő rézsútos emelvénynek is. A játék valószínűleg akkor ért véget, amikor a labdát átjuttatták a hosszanti oldalak közepén elhelyezett kőgyűrűk egyikén.
A kép forrása: Wikipedia
A játék szakrális jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a játék végén az egyik csapat kapitányát feláldozták az isteneknek. Az el tajini játéktereket díszítő domborművek egyike épp azt a jelenetet ábrázolja, amint az egyik csapat kapitánya egy obszidiánkéssel feláldozza a másik csapatkapitányt. Azt nem tudjuk pontosan, hogy a győztes vagy a vesztes csapatnak jutott-e ez a megtiszteltetés, de az biztos, hogy az aktus nagy kiváltságnak számított.
A következő állomásunk Guanajuato volt. Itt fedezték fel 1558-ban az északi félteke leggazdagabb ezüsttelérét; a következő 250 évben a város adta a világ ezüsttermelésének egyötödét. A gazdagság meglátszik a városon, gyönyörű épületek mindenütt, amelyek szerencsére tökéletes állapotban maradtak fenn. Az 1998-ban megkapott világörökség rang kötelezővé teszi az eredeti városkép megőrzését, így nem kerülhetnek neonreklámok a házak homlokzatára, de még közlekedési lámpák sem az utcasarkokra.
A magas hegyek és mély völgyek közé épült város hihetetlen domborzattal rendelkezik: a szűk kis völgyek alján futó utak alagutakban végződnek, hogy néhány száz méterrel arrébb egy újabb kis völgyben bukkanjanak elő. Ezek az alagutak igazából föld alatti utcák: bizonyos helyeken lehet rajtuk parkolni, máskor meg kereszteződésbe vagy elágazásba fut az ember (vagyis az autós).
A város egyetemén tanuló 20 ezer diák ad nyüzsgést és pezsgő éjszakai életet a Guanajuatónak, amely méltán népszerű kirándulócélpont a mexikóiak körében is. Ezt rögtön megtapasztaltuk a megérkezésünk pillanatában: hétvége volt, ráadásul egy egyhetes fesztivál közepébe csöppentünk. Minden szállás tele volt, csak egy dormiban (emeletes ágyas nagy terem 8-12 főnek) tudtunk elfogadható áron helyet találni.
Látnivaló is akad itt bőven. Az egyik kedvencünk a Quijote Ikonográfiai Múzeum lett. A neve nem biztos, hogy elárulja miről van szó: Don Quijote de la Mancha és Sancho Panza alakja rengeteg művészt megihletett. A meglepően érdekes múzeumban a sok-sok különböző stílusú festményen kívül szobrok, kisplasztikák, órák, bélyegek, szőttesek és egy sakk-készlet idézik Servantes hőseit. Ez utóbbi volt a kedvencem: Quijote a király, Dulcinea a vezér, a huszár Don Quijote gebéje, szélmalmok a bástyák és Sancho Panzák a gyalogok. Új értelmet nyert az évezredes játék…
A városban született Mexikó egyik leghíresebb falfestője, Frida férje, Diego Rivera. A marxista nézetei miatt egy darabig persona-non-grata művészre ma már büszke a város, a szülőházából kialakított kis múzeumban néhány kisebb festmény és számos híres falfestmény vázlata is megtekinthető. A sötét, ódon házból átsétáltunk a város legszebb színházába a Teatro Juarezbe. Az épület nagyon szép, de mivel engem kicsit az Operaházra emlékeztetett – és ebből az összehasonlításból a bupapesti épület került ki győztesen – már nem nyűgözött le annyira. Viszont az egyik terem üvegpadója, aaaz tetszett!
A város egyik nagyon szűk kis utcácskájában olyan közel vannak egymáshoz az épületek, hogy a szemközti erkélyek szinte összeérnek. A hely A Csókok Utcája nevet kapta az alábbi Rómeó és Júlia jellegű helyi legenda alapján. Az utcában élt egy gazdag család, amelynek a lánya beleszeretett egy egyszerű bányászfiúba. A kapcsolatuk természetesen elfogadhatatlan volt a gazdag család szempontjából, ezért a szerelmeseknek titkolniuk kellett. A fiú szobát bérelt a szemközti házban, így a szerelmes pár lopott csókokat tudott az erkélyen váltani. Elkerülhetetlen módon fény derült a románcra, és a szerelmesek tragikus véget értek.
A kilátóhoz kapaszkodtunk fel éppen, hogy fentről is megcsodálhassuk a város megannyi színes épületét, amikor a szúk sikátorban felfelé kaptatva beszélgetésbe elegyedtünk egy kanadai fickóval. Kiderült, hogy a nagymamája magyar volt, és Bartók kórusában énekelt! Ő persze már nem beszélt magyarul, de járt már Magyarországon. Éppenséggel végigutazta Európát a hetvenes években! :) Tippeket cseréltünk, merre érdemes még Mexikóban csavarogni, és mely európai országok meglátogatását javasoljuk a fiának a következő nyári szünetben, majd búcsúzóul meghívott minket a helyi siklón egy menetre.
Guanajuato után a Michoacan állam keleti részén elhelyezkedő lepkemenedékek felé vettük az irányt. Ehhez éjszakára meg kellett szállnunk Moreliában, az állam fővárosában. Morelia belvárosa is a világörökség része, de mivel sötétben érkeztünk, csak a katedrálist néztük meg. Szép volt. Viszont ide is éppen egy kéthetes, az Európai Uniónak dedikált nemzetközi zenei fesztivál közepére érkeztünk! Aznap egy cseh páros játszott hegedűn és zongorán délután, és egy román társulat este. A Borbély Mihály (jazz) Quartetről viszont pont lemaradtunk öt nappal… :)
1 megjegyzés:
A Borbély Mihály a furulya tanárom volt. :o)
És Pomázi,
a zeneiskolában tanít, és a Vujicsics együttes tagja.
Kicsi a világ.
Megjegyzés küldése