A rokoni szálakon kívül egy kb. két és fél évnyi együttlakás is összeköt négyünket, így nem csoda, hogy egy kicsit bulisra sikeredett ez a közös kis nyaralás…
Mexikóváros
A reptéren már Balázs és Szamó várt minket, ahonnan bérelt kocsival fuvaroztak el bennünket a szállásra. Ők egy nappal korábban érkeztek mint mi, és előrelátóan már otthonról lezsíroztak a szállást és a kocsibérlést.
Két napot töltöttünk a városban. Ezalatt a város nevezetesebb terein és épületein kívül megnéztük az Antropológiai Múzeumot is, ami az egész utunk egyik leggazdagabb múzeumának bizonyult. A hatalmas területen bemutatott rengeteg Kolombusz előtti kultúra emlékeit, illetve a mai Mexikó megszámlálhatatlanul sok tájegységének viseletét, szokásait szinte lehetetlen egyszerre befogadni – a végén már csak teremről teremre szédelegtünk. Sport is volt a két nap alatt, ugyanis a metrók hihetetlen tömöttsége miatt többször kényszerültünk gyaloglásra a csúcsidőszakban. Ez az élményünk olyannyira megihletett, hogy egy külön blogbejegyzés is született róla. :)
Teotihuacán
Mexikóvárosból egy egynapos kirándulás keretében lehet meglátogatni az i.sz. 0-600-ig virágzott Teotihuacán kultúra fővárosát. Ennek a legnagyobb spanyolelőtti városnak még a maradványai is lenyűgözőek: a teljes területének talán az egytizede van csak feltárva, de még így is hatalmas területet kell bejárnia a turistának a tűző napon. A két legnagyobb látványosság itt a Nap és a Hold piramisa. A Nap piramisát kifejezetten lenyűgözőnek találtam: ez a harmadik legnagyobb piramis a világon, az oldalának hossza 222 méter, magassága 70 méter. 3 millió tonna kőből készült, egy olyan korban, amikor még nem voltak teherhordó állatok, fémeszközök, és a kereket sem ismerték…
Palenque
A következő állomás a festői dzsungelkörnyezetben elterülő maja romváros, Palenque volt. A romok köré gyönyörű kis parkot építettek (talán túl gyönyörűt is), a szépen manikűrözött gyepen mászkáltunk épülettől épületig. A város eredeti területéből itt is csak egy alig néhány négyzetkilométeres rész van csak feltárva. Ez rögtön be is bizonyosodott akkor, amikor a romoktól visszafelé sétálva a bőgőmajmok hangját követve bemásztunk a fák közé. A betonútról néhány méternyire letérve máris a dzsungelben találtuk magunkat: a fejünk fölött bőgőmajmok üvöltöttek és ugráltak a fákon, miközben még fel nem tárt romokon tapostunk. Megvolt az Indiana Jones fíling! :)
Másnap Szamóék egy 5 órás dzsungeltúrára mentek, hasonlóra, mint amilyenen mi voltunk Bolíviában. Ilyenkor minden fáról, növényről elmondják, milyen betegségre jó (az egész erdő egy nagy patika!), és láthatsz állatokat meg romokat is. „Amíg a gyerekek a dzsungelben játszottak”, addig mi a szuper szállásunkon lustálkodtunk. A nemzeti park szélén, a dzsungelben levő bungalónk ablakán kinézve a liánoktól, broméliáktól és mohától terhes hatalmas fákat láttuk, amik között egy bővizű patak folydogált. Néha egy-egy nagytestű gázlómadár is arrafelé csipegetett…
Délután eleredt az eső, és kitartóan esett másnap délelőttig. Mivel nem csillapodott az égi áldás, ezért úgy döntöttünk, kihagyjuk yaxchiláni romokat, mert szakadó esőben nem olyan vicces a dzsungelben hajókázni és sétálni. Buszra szálltunk hát, abban a reményben, hogy ha több száz kilométert utazunk, akkor az esőt magunk mögött hagyhatjuk.
San Cristobal de La Casa
Nem volt szerencsénk, az eső elkísért minket Chiapas államnak ebbe a gyönyörű kisvárosába is. A Chiapas-felföld volt a maják utolsó menedéke, amikor az alföldi maja birodalom összeomlott. Elszigeteltsége volt az egyik oka annak, hogy később ez a terület lett a zapatista felkelők bázisa is. San Cristobal de La Casa, ez a hegyek közé bújt kisváros szép épületeiről, macskaköves utcáiról és kézműves-termékeiről híres. Ezekből az eső miatt nem láttunk olyan sokat, de hangulat azért átjött. Vicces volt, hogy a város főterén tartott fesztivál utolsó napjára is becsöppentünk, amikor a színpadon először egy középkorú férfiakból álló, karibi zenét játszó zenekar lépett fel, aztán meg egy kínai társulat zenés-táncos produkcióját élvezhettük. Az élvezhetőség fokáról megoszlottak a vélemények, ezért már nem vártuk a meg a rendezvény fináléjaként beharangozott tűzijátékot.
Másnap a San Huan Chamula nevű környékbeli kis falut látogattuk meg. A falu arról híres, hogy ez az itt élő kb. 80 ezres, a hagyományait erősen őrző tzotzil népcsoport központja. A hideg, esős idő miatt a helyi népviseletből csak a vastag fekete subákat láttuk, de ez is elég különleges volt, lelkesen próbáltam a piacon megörökíteni néhány subás férfit és subaszoknyás(!) nőt. (Ezekben a hagyományőrző falvakban a lakosok szinte sosem szeretik, ha fotózzák őket, ezért lopva kellett eleget tennem ennek a kötelességemnek. :) ) A falu legérdekesebb látnivalója a templom: nincsenek benne padok, a gyertyafüsttől sötét falak tövében, üvegvitrinekben szentek sorjáznak, előttük gyertyák égnek. Valószínűleg a halottak napjának közeledte miatt volt a templom padlója széltében-hosszában hosszú fenyőtüskével vastagon beszórva; bent csak néhány helyi imádkozott. Ezt úgy csinálták, hogy egyesével, vagy családosan egy alkalmas helyen a fenyőtűket félresöpörték, meggyújtottak egy maréknyi gyertyát és azokat a félresöpört részen a padlóhoz ragasztgatták, majd a gyertyák elé térdelve, ülve félhangosan mondták el fohászaikat. Megnéztük még a temetőt is, amiben meglepő módon - az otthoniakkal ellentétben - az volt a szép, ha a sírhanton nem nőtt semmilyen növény vagy virág, csak a csupasz föld látszott. A helyi szokás szerint fekete fejfát kapott minden falubeli, aki öregen hunyt el, fehéret, aki fiatalon, és kéket mindenki más.
Juchitán
Ebben a városban igazából csak aludni álltunk meg. Másnap reggel 6.40 körül indult a buszunk, de már húsz perccel korábban kiértünk az állomásra. Majd megdöglöttünk egy kávéért, így a csomagokat Balázsra, az egyetlen nem kávézósra bízva átszaladtunk a szemközti, 24 órán át nyitva tartó étterembe. Mi voltunk az egyetlen vendégek a hajnali holtidőben, reméltük, hogy így legalább hamar végzünk. A szokásost kértük, kávét tejjel. A pincércsaj eltűnt hátul, mi meg az utcafrontra ültünk, hogy ha jön a busz, tudjunk sprintelni.
A rendelés leadása után negyed órával még mindig nem történt semmi. Már az összes viccet elcsattintottuk a most pörkölik a kávét vagy az épp most fejik a tehenet sorozatból, amikor a lány végre kibillegett a konyhából 3 pohár meleg tejet és egy üveg Nescafét egyensúlyozva. „Nna, itt sem a kávé lefőzésére kellett várnunk, az biztos!” - morogtunk, miközben a forró tejeskávét próbáltuk minél hamarabb legyűrni. Szamó nem teketóriázott, rögtön kikérte a számlát is. 45 peso lett, százassal fizettünk, amivel a csaj eltűnt hátul. Megint eltelt vagy öt perc minden látható jel nélkül. „A francba, már megint nincs ezer forintnyi pénz a kasszában, biztosan a szomszédban kuncsorog apróért!” – morgolódtam. Aztán elhűlve láttuk, hogy a buszunk éppen bekanyarodik az állomásra. „A francba, megnézem mi van!” – pattant fel Moncs, és elindult a konyha felé. Néhány másodperc múlva a pincércsajjal tért vissza: „Össze tudjuk dobni apróban, nem tudnak váltani.” Összekapartuk valahogy a 45-öt, és már rohantunk is vissza az állomásra. Moncs futás közben árulta el a csattanót: „Tudjátok mit csinált a csaj hátul?! El sem indult váltópénzt keresni! Helyette inkább sminkelt!” :)
Zipolite
Az útikönyvünk szerint Zipolite a tökéletes hátizsákos tengerpart: az a hely, ahol azon kapod magad, hogy újra és újra átteteted a repülőgéped indulási időpontját. És tényleg, ha a repjegyeinket nem is csúsztattuk, de a feszes útitervünket azért mi is módosítottuk, hogy minél több időt tölthessünk el ebben kedves, nyugodt kis faluban. A második naptól átköltöztünk a part legolcsóbb és legjobb szállására, a kanadai Felipe és mexikói felesége által üzemeltetett bungalókba. A pálmabungalónk közvetlenül a tengerre nézett, és alig volt húsz méterre a parttól, ráadásul a bárban állandó 1-et fizet 2-t kap koktélakció volt! Az első itt töltött estén sikerült kiinnunk a Pinacolada készletet, de szerencsére a Margaritát is remekül készítették, és sörük is volt dögivel…
A pálmakunyhónknak egyetlen szépséghibája volt, mégpedig hogy nem tudta távol tartani a hívatlan látogatónkat, egy patkányt, aki az egyik éjszaka régmúlt kaják morzsáit szagolva kirágta Moncs táskáját. Később fedeztük fel, hogy az én táskám sem úszta meg: az oldalán egy lyuk tátongott, és hiányzott belőle az a tengerparton talált apróbb páncélos állat maradványa, amin volt még némi ehető lágy rész.
Az egyik délelőtt három francia lány társaságában hajókirándulásra indultunk. Rengeteg teknőst láttunk, és egy csomó delfint. Balázs majdnem fogott egy hatalmas halat is, ugyanis Byron (a tulajdonos, kapitány és vezető egy személyben) rögtön a kifutásunk után a kezébe nyomott egy felszerelt horgászbotot, hogy használja, de a halat nem tarthatja meg! ;) A kapitányunk mesélte, hogy három nappal korábban egy kilenc egyedből álló kardszárnyú delfincsapatot is láttak, most azonban nem volt ilyen szerencsénk. Meglátogattunk néhány gyönyörű öblöt, az egyikben ugráltunk néhányat a sziklákról, egy másikban sznorkeleztünk egy kicsit.
Másnap kollektívóra pattantunk és átugrottunk a szomszédos városba, Mazuntéba. Ez a hely volt egykoron az ország legnagyobb teknősmészárszéke, százszámra fogták ki a vízből és dolgozták fel ezeket a békés jószágokat. A vadászati tilalom bevezetése után, itt nyílt Mexikó első teknőscentruma, a Centro Mexicano de la Tortuga. Itt most azzal foglalkoznak, hogy kiássák a környékbeli partokon a homokba ásott teknőstojásokat, mielőtt a ragadozók vagy az orvvadászok tennék ugyanezt, kikeltetik őket, majd egy bizonyos kor elérése után visszaengedik a piciket a vízbe. A kiállítórész nagy tartályaiban a környéken honos teknősöket csodálhattuk meg.
A 4. nap estéjén éjszaki buszra szálltunk, és elindultunk a földi paradicsomból a kontraszt irányába, az egykor felkapott és híres, mára kissé megkopott fényű Acapulco felé.
Acapulco
Miután 1940-ben az akkori elnök az elsőként fejlesztendő mexikói üdülőhellyé nyilvánította, a nagy múltú kikötőváros újra gyors fejlődésnek indult. Gyors ütemben épültek a sokemeletes szállodák és nyaralók, és olyan világsztárok üdültek itt, John Wayne, Errol Flynn és Elizabeth Taylor. Bár az épületek mára egy kissé lepukkantak, ma főleg a Mexikóvárosban élők és az amerikai diákok kedvelt utazási célpontja. Nyüzsgő nagyváros, rengeteg stranddal, étteremmel, szállodával.
Próbáltunk mindent beletenni az ide szánt másfél napba. Megnéztünk két múzeumot, fürödtünk két strandon is. Megnéztük a híres sziklaugrókat, akik az útikönyvünk szerint 25-35 méter magas szikláról ugranak az alig 4 méteres vízbe. A könyv adatai nekem kicsit túlzónak tűnnek, de az ugrók teljesítményét ez semmivel sem csökkenti – tényleg bazi magasról vetik magukat a hullámzó, tajtékos vízbe!
Taxco
Az ezüstváros. Bár az egykor mesésen gazdag ezüsttelérei rég kimerültek, az ezüstművészet központjaként a város új erőre kapott. A meredek, gyönyörű épületekkel szegélyezett szűk kis utcák mellett a több száz kis ezüstbolt jelenti a város vonzerejét. Itt már bizony szétváltunk néhányszor: amíg a többiek a sokadik boltot járták végig ékszerek után kutatva (miközben Balázs kétszer is elhagyta majd meglelte a kameráját), addig én a varázslatos kis utcákat róttam fotótémákra vadászva.
Az első este épp vacsorázóhelyre vadásztunk, amikor az egyik emeleti ablakból egy idősebb néni leszólt nekünk, hogy nála van pizza olcsón. Az emeleten egy apró, családi vállalkozás jellegű étterem fogadott minket. Leültünk az egyszerű módon berendezett helyiségben a műanyag székekre, és rendeltünk. Csak jó néhány perc múlva, a ki-be járkáló családtagokról eszméltünk rá, hogy bizony egy család nappalijában ülünk! Erre ráerősítendő, a nagypapa kibontott egy üveg mezcált és töltött nekünk egy-egy vizespohárnyival. Azon tanakodtunk, vajon hol csinál a nagymami nekünk családi méretű pizzát, de nem kellett őt félteni, mert húsz perc múlva tényleg fenséges vacsorát varázsolt elénk az asztalra! Ezután nem sokkal a család is vacsorázni kezdett melletünk, három generáció, vagy hét-nyolc ember. Miután a papi egyszer már utánatöltött, az elfogyasztott mezcál hatására egyre gátlástalanabbul próbáltam fényképezni a meghitt családi pillanatokat, ezért inkább gyorsan fizettünk és eljöttünk.
Másnap este beültünk abba a bárba, ahol a helyi legenda szerint feltalálták a Margarita koktélt. Hát, ez biztosan nem itt történt: vizespohárban(!) kaptuk az ominózus nedűt, nem volt só a szélén, és az alkohol is jórészt hiányzott belőle… Átmentünk hát egy másik helyre, ahol már kitűnően készítették a koktélokat! A sokadik kör után már tőlünk volt hangos a hely, de ez szerencsére senkit sem zavart. :)
Amúgy a város maga tökéletes lenne, ha a közlekedés nem vonna le jó néhány pontot az értékéből. A szűk, egyirányú utcákban sajnos folyamatosan autók dübörögnek (vagy a csúcsidőben éppen hogy araszolnak). Az autók jó része kis bogárhátú Volkswagen taxi, vagy a klasszikus Volkswagen kisbusz, iránytaxiként használva. Mindkettő kb. harminc éves konstrukció, zajosak és büdösek – a levegő minősége sokszor a budapesti főutakét is alulmúlja. Nem is értem, hogy a város vezetése miért nem zárja le legalább a történelmi részt a forgalom elől?!
Cuernavaca és újra Mexikóváros
Egyedül az uccsó napunk sikerült balul, mikor az útikönyvünk félretájékoztatásának köszönhetően teljesen feleslegesen bumliztunk el egy ütött-kopott, kényelmetlen és csigalassú buszon az egyik romvárosig. Először is azt felejtette el megemlíteni a könyv írója, hogy bár a helyszín csupán 38 kilométerre van Cuernavaca városától, az mégis másfél órányi távolságot jelent a hatalmasat kerülőút és a nagy forgalom miatt. Aztán még azzal is jól betett, hogy a nyitva tartást 6-ig írta a valóságos 5 óra helyett, így aztán a pont az orrunk előtt zárták be a kapukat… Kb. 4 óránk bánta ezt a felesleges kis kitérőt! Pont az az idő, amit a búcsúvacsinkra szántunk. Így aztán a jó előre megálmodott, hangulatos étteremben megejtett, mariachi zenére elfogyasztott hagyományos mexikói vacsoránk helyett, éjjel 11 órakor a szállásunkhoz közel, a külváros egyik sötét kis utcájának kifőzdés bódéja előtt tömtük magunkba farkaséhesen a tabasco szósszal és ketchuppal rendesen megöntözött hamburgerünket és sült krumplinkat! Azért persze ez is jólesett! :)) Csak hogy egy kis izgalom is járjon e „fenséges” vacsora mellé, egy kedves helyi senora oltalmazóan mellénk szegődött a környék sötét, gyéren kivilágított utcáin folytatott hamburger-vadászat idejére, mondván, hogy éjszaka, ezen a környéken igen csak veszélyes a magunkfajta gringóknak egyedül kóricálni... De persze ezt is megúsztuk! :)
Este még egy kis pakolászás következett, fejenként kb. 6-8 kilónyi cuccot pakoltunk be Baliék táskájába. Szerencsére hallgattak ránk, amikor azt kértük tőlük, hogy nagy és üres hátizsákkal jöjjenek… :) Másnap reggel a szokásos pékségben megvásárolt sütinket a szokásos étkezdénkben fogyasztottuk el a tejeskávénk mellé. Milyen jó is az, ha nem kell minden egyes étkezésért külön megküzdenie az embernek! Mire visszaértünk a szállásra, addigra a reptéri taxi is megérkezett. Gyorsan összeszedtük magunkat, aztán a kapu előtt azzal búcsúztunk, öt-hét múlva otthon találkozunk!
Képtárak: Mexikóváros
Teotihuacán
Palenque
San Cristobal de La Casa
San Juan Chamula
Zipolite
Puerto Angel, hajókázás
Mazunte, Centro Mexicano de la Tortuga
Acapulco
Taxco
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése