Mexikó második legnagyobb városaként Guadalajara természetesen nélkülözi azt a fajta bájt, amit annyira szeretünk a kisvárosokban. Az óriási külvárosi rész jellegtelen és lepukkant, így egy magunkfajta turistának nem sok látványosságot tartogat. A történelmi központ viszont elég kellemes a szinte egymást erő hatalmas tágas terekkel, a rengeteg nyüzsgő sétálóutcával és a számomra egy picurkát középkori hangulatot árasztó elegáns épületekkel. Ez a városrendezés aztán nem csoda, hogy folyamatosan sétálgatásra, padon ücsörgésre, kirakatnézelődésre csábítja az itt előkét. De komolyan! Az utcák es terek a nap bármely szakában tele vannak látszólag céltalanul őgyelgő emberekkel. Az előző napi lovaglós kiruccanást követően nem okozott gondot az itteni életritmus felvétele. Mi is őgyelegve, ücsörögve vegyültünk el az embertömegben. Fizikai fáradtságunk egyfajta érdektelenséggel társult, úgyhogy még véletlenül sem vadásztuk a látnivalókat. Leginkább azt néztük meg, ami az utunkba akadt.
A látottak közül talán két helyszínt említenék meg. Az egyik az "Instituto Cultural de Cabanas", egy 19. században épült hatalmas neoklasszikus épület, ami a közel 200 éves pályafutása során volt már árvaház, szanatórium, katonai barakk és börtön is. Szarul hangzik, de ez ne riasszon el senkit! Manapság odabent már sokkal kellemesebb légkör uralkodik. Állandó és időszakos kiállítások, táncfesztiválok, színházi előadások és koncertek gazdagítják az intézmény által kínált programcsokrot. 23 különálló belső udvarával maga az épület is igazi különlegesség, de a fő attrakció a központi aula oldalfalait és kupoláját teljesen beborító majd 60db Orozco falfestmény. Nem meglepő, hogy az épület 10 éve már, hogy felvételt nyert a Világörökség státuszával büszkélkedő intézmények körébe. Nem mondom, hogy kihagyhatatlan, de ha az ember erre jár, azért érdemes bekukkantani!
Egy másik igazán különleges pontja a városnak nem messze innen található a Mariachi téren. Vagyis egészen pontosan maga a tér az, ami érdekes. Nem egy szép tér, sőt nem is tér, inkább csak egy rövidke sétáló utca, de a legenda szerint itt született a híres mariachi muzsika. A hosszúkás terecske egyik oldalát és közepét teljes egészében asztalok foglaljak el, ahol a letelepedő vendégek vacsorájuk és italaik mellé mariachi szerenádot is rendelhetnek. Persze nem a pincértől, hanem az asztalok között sétálgató, széles karimájú kalapot és hozzá illő nagyon csinos charro kosztümöt viselő zenészektől. Nem állt szándékunkban ilyesmiért pénzt kiadni, de lopva, kéz a kézben az árkádok alatt sétálgatva, szívesen végighallgattunk volna egy-egy ilyen jellegzetes mexikói balladát. Nem volt szerencsénk (legalábbis akkor és ott nem...). Valószínűleg túl korán érkeztünk, így a zenészek még nem járkáltak megrendelésre vadászva az asztalok között. E helyett a halomba rendezett hangszereik mellett, békésen kártyázgattak csoportokba verődve a tér egyik szegletében. Azért helyesek voltak így is! ;)
Mariachi zene, meg fali freskók ide vagy oda, kár lenne tagadni a valódi úticélunkat. Guadalajara városának igazi vonzerejét - legalábbis számunkra - egy másik város közelsége jelentette. Tequila a neve... Bizony-bizony, AZ a bizonyos Tequila! :) A kék agavé ültetvényekkel körülvett kis település kb. 50 kilométerre fekszik Guadalajara városától. A városka picurka és egészen kellemes, de igazából semmi különös. A környező szeszfőzdék, viszont annál kellemesebb időtöltést ígértek! :) Megérkezésünk után nem is teketóriáztunk sokáig, rögtön befizettünk (diákkedvezménnyel!!!!!!) egy üzemlátogatós-végigkóstolós tequila túrára! A kék agavé földek között lassan haladva, majd az üzemben, ahol a szeszfőzés egyes fázisaival ismertettek meg minket, sok érdekes háttérinformációval lettünk gazdagabbak.
Például megtudtuk, hogy a tequila alapanyagaként szolgáló növény, a kék agavé, 8-10 év alatt éri el azt az állapotát, amikor már le lehet szüretelni. Onnan lehet tudni, hogy eljött az "aratás" ideje, hogy a növény virágot hoz. Innen számítva még 1 évig lehet várni a növény levágásával, de ha ennél tovább halogatják a dolgot, akkor a növény egyszerűen elrohad. Miután a kék agavét megfosztják leveleitől, teljesen úgy néz ki, mint egy hatalmas ananász, ezért néha így is szokták becézni. Aratást követően a növényeket először 36 órán át fonnyasztják egy hatalmas sütőben. Ennek hatására szálkás állagú és barnás színű lesz, és mellesleg fincsi cukros lét lehet belőle kiszopkodni. Persze a cél nem a szopkodás, hanem a kisajtolás! :) Miután kinyertek belőle minden levet, a hátramaradt száraz, fás rész sem megy veszendőbe. Kalapot, papírt és még ki tudja mi mindent készítenek belőle. A kisajtolt léből meg természetesen tequila lesz. Óriási tartályokba öntik, majd élesztő hozzáadásával 3 napig érlelik. Állítólag egészségügyi okokból kifolyólag régen úszkáltak is ezekben a zavaros löttyöt tartalmazó hatalmas tartályokban, de ma már csak a messziről jött turistáknak kell így cselekedniük... Ennél a pontnál hamiskás fényt láttam megcsillanni a vezetőnk szemében, így nem dőltünk be neki és nem ugrottunk fejest. :)
Ezek után a folyamat egy következő tartályban folytatódik, ahol 90 fokon 2-3 alkalommal is desztillálják az értékes nedűt. Ezt követően, attól függően, hogy milyen minőségű italt kívánnak előállítani, kétfélé procedúra közül választanak. Az egyik során felcukrozzák a desztillált levet és így egy kommerszebb minőségű likőralapanyagot kapnak, ami értékesítés után koktélok készítéséhez kerül felhasználásra. A másik verzió eredményeképpen, a desztilláláson túlesett folyadékból a három jó minőségű tequila egyike készül el. Tequila blanco, amikor a desztillálást követően rögtön palackozzák; Tequila reposado, amikor 2-11 hónapig érlelik tölgyfahordóban és Tequila añejo, amikor az érlelés folyamata 1-5 évig is eltart, ugyancsak tölgyfahordóban. A különbség demonstrálására, természetesen rögtön kóstolót is kaptunk mindhárom típusból. Megállapítást nyert, hogy a fenti sorrendben, az itóka egyre selymesebb, kellemesebb lesz. Nem meglepő módon az ára viszont egyre kellemetlenebb...
A sok kóstolgatás hatására meg is szédültünk egy kissé, így szinte fellélegeztünk, amikor a szeszfőzdéből kilépve végre újra friss levegőn lehettünk. Miközben a buszunk irányába sétáltunk, a vezetőnk eldicsekedett vele, hogy pont azon a birtokon ért véget mostanában egy nagy sikerű telenovella forgatása "desztillált szerelem" címmel, amit az imént meglátogattunk. Ez persze határozottan jót tett a környék idegenforgalmának, még akkor is, ha a sorozatnak szokás szerint sikerült jó sok badarságot a köztudatba belopnia. Például a hősnő egy agavé vágó csinos, törékeny farmerlány, ami olyasmi, amit a helyiek ugyan még sosem láttak. Ugyanis a munka nehéz volta miatt ez tipikusan férfi szakma. Aztán ott volt a "tavaszi aratás", holott az agavét egész évben aratják. Azt már szinte szégyenkezve említette meg, hogy az idelátogató mexikói turisták nagy része halál komolyan a szereplőket keresi a földeken...! Valamiért hirtelen Isaura jutott eszembe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése