Busztolás, miegymás.
Ma egy egész napos buszozás volt soron. Már a második buszon zötykölődtünk (ez persze túlzás, nagy kényelmes busz volt), amikor egy emelkedőn érezhetően elfogyott az ereje és megrekedtünk az út szélén. Vezetőnk és a váltótársa kipattantak, és hátrarohantak a motorhoz. Negyed órányi próbálkozás után belátták, hogy már nem fogják tudni beindítani. Viszont elég rossz helyen áltunk: egy meredekebb szakaszon, egy jobbos kanyarban az út szélére húzódva, de még így is teljesen elfoglaltuk az egyik sávot. Úgy döntöttek hát, visszagurulnak száz métert, egy alkalmas kis kiállóig. Csakhogy mivel nem járt a motor, így nem volt levegőnk a légfékekhez! Valamiért a motorféket sem lehetett használni, így utolsó utáni lehetőségként rükvercet kapcsoltak, és kuplung nélkül jó hosszan indítóztak. Ezáltal az indítómotor vitte hátra, lefelé a buszt, de meg is fogta, így az szerencsére nem kezdett fék nélkül, egyre gyorsulva gurulni a mélységbe…
Úgy nézett ki, ez a trükk működni fog, csakhogy a sokszori indítgatás addigra teljesen betett az aksinak. A váltótárs épp feltartotta a mögöttünk feltorlódott autókat és a szembejövő forgalmat is, hogy áttolathassunk a szembejövő sávba, hogy majd abban haladva visszagurulhassunk, amikorra teljesen lemerült az akkumulátor. Most már végképp mozgásképtelenül, keresztben az út közepén rekedtünk meg, mindkét sávot elfoglalva!
A mindkét irányban feltorlódott járművekből elkezdtek szállingózni az emberek, megnézni mi történik. Szerencsére ilyenkor buszosok és teherautósok is jönnek, akik értenek valamennyit a motorokhoz. Az így kialakult rögtönzött kupaktanács is arra a véleményre jutott, hogy a buszunk már beindíthatatlan, de kitalálták, hogy a szembejövők közé rekedt egyik üres nyergesvontató talán ki tud minket segíteni a légfékekhez levegővel. Mivel maradt még némi hely a sávunkban a buszunk és a mély árok között, kezdték átterelni rajta a személyautókat. Így egy jó öt perces logisztika után már a kamion is meg tudott közelíteni bennünket. Ekkor szálltam le fényképezni.
Sajnos a sűrített levegős cső vége nem passzolt a buszunkhoz, így ezzel is el kellett szórakozni egy darabig, mire összejött. Ezalatt az autósok egyesével bepróbálkoztak a mellettünk maradt szűk kis helyen, egészen addig, amíg egy közepesebb busz már nem tudott így elslisszolni, és beragadt mellettünk az árokba. Nem baj, mert addigra viszont sikerült összekötni a kamion légvezetékét a buszunk légtartályával! Újabb bűvészkedés következett, mert meg kellett tisztítani azt a sávot, amiben tolatni akartunk, ugyanis az átjutásban reménykedő autósok azt addigra teljesen elfoglalták. Miután az összegyűlt 10-15 sofőr ezt is szépen levezényelte, nem maradt hátra más, minthogy a nyergesvontató ezen szépen leengedjen minket a 15 méteres „levegőpórázon” az egy órával korábban kinézett hevenyészett kis parkolóhelyre. Persze az Európában megszokott biztonsági megfontolásoknak itt nyoma sincs: mind a tolatgatós, mind a pórázas bűvészkedés alatt az összes utas a buszon maradt...
Ezzel véget is ért a kaland: ugyanannak a társaságnak a következő busza (ami egy órával utánunk indult) is ott volt már a sorban. Amikor mellénk ért, csak átdobáltuk rá a csomagokat, felugráltunk rá, és már robogtunk is tovább, mintha mi sem történt volna…
A társaságra aznap rájárt a rúd, mert egy órával később egy másik lerobbant buszával is találkoztunk. Itt már nem volt forgalmi helyzet, csak egy csomagot vettünk át tőlük, miközben a buszt tovább javították az út szélén… :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése