Uruapanból egy 1 napos kirándulás keretében látogattunk el a Paricutin névre keresztelt, már vagy 50 éve kihunyt aprócska vulkánhoz. Ennek a vulkánnak olyan magával ragadó a története, hogy egyszerűen nem lehetett nem megnézni. 1943 februárjában egy purepecha indián farmer éppen kint dolgozott a kukoricaföldjén, amikor a lába alatt a föld egyszer csak elkezdett remegni, majd néhány perccel később forró gőzt és hamut kezdett magából kilövellni. Szegény ember első zavarodottságában még megpróbálta letakarni, betemetni az egyre sokasodó gőzölgő lyukakat, de aztán inkább menekülőre fogta a dolgot. Jól tette, ugyanis a földecskéje közepén éppen egy új vulkán volt születőben!! Szerencsére e születés lassan és aránylag fájdalommentesen zajlott le. Igaz, a következő 1 év során - ami alatt a vulkanikus dombocska elérte a 410 méteres magasságot - a vulkánból lassan kiömlő láva két közeli falut is maga alá temetett, a folyamat olyan lassú volt, hogy senkinek sem esett baja, bőségesen volt idő a két falu evakuálására. Ezt követően e két falucska akár a feledés homályába is merülhetett volna, ha az egyiknek a templomtornya nem emelkedne ki mind a mai napig az őt körülvevő 6 méter magas és közel 20 négyzetkilométer kiterjedésű, megkövesedett fekete lávatengerből. Ez a tornyocska – ami az egyetlen látható nyoma a valaha volt két településnek - nem mindennapi látványosságnak ígérkezett. És tulajdonképpen ez volt az, ami idecsábított minket! :)
Ahogy leszálltunk a buszról a vulkánhoz legközelebb eső faluban, Angahuanban, rögtön közrefogott minket 2 lovas. A vulkán és a nevezetes templomtorony éppenséggel nem lenne messze a falutól, de az odavezető ösvény akkorát kerül a környező termőföldek miatt, hogy a gyorsabb odajutás érdekében érdemes élni a helyiek ajánlatával és lóhátra pattanva megközelíteni a látnivalókat. Már csak azért is, mert ahogy az ember maga mögött hagyja Angahuan faluját, máris a porhanyós, süppedős fekete homokban kénytelen gázolni, ami ugyancsak lassú haladást ígér. Szóval hajlottunk a lovacskázásra, annak ellenére, hogy egyikünk sem tudott lovagolni. De az itteni pacik olyan kezesek (és olyan megnyugtatóan alacsonyak... :) ), hogy hosszas alkudozás után már nyeregbe is pattantunk és meg sem álltunk a hőn áhított vulkánunkig.
A falut magunk mögött hagyva, utunk először egy fenyőerdőn át vezetett, majd később virágos mezők, avokádó ültetvények és virágzó barackfákkal teli kertek mellett haladt. Amerre csak ellátott az ember, mindenhol koromfekete volt a talaj, lovaink lépte is fekete porfelhőt kavart. Fantasztikus volt e fekete háttér, a növényzet zöldje és a virágok élénk színei közötti kontraszt! Már csak ezért a látványért is érdemes volt ide elbumlizni.
Az én kancám tündérien kezes jószág volt, nagyon könnyű volt irányítani, Ákos csődöre viszont imádott rakoncátlankodni. Az én magyar huszárom ha akarta, ha nem, folyton a három fős csapatunk élén ügetett, de azt sem egyenesen, hanem kígyózva tette. Én mondtam neki, hogy egy jó kis vágtával hamar ki tudná fárasztani a paripáját, de nem hallgatott rám, szó nélkül tovább folytatta előttünk a kígyózó manővereket.
Körülbelül 2 óránkba telt, mire a falu határától elértünk a vulkán lábához. Pedig már jóval korábban, talán az út felétől látni lehetett a síkságból kiemelkedő, hol a jobb oldalunkon, hol pedig a bal oldalunkon feltűnő fekete, jellegzetesen csapott tetejű homokvárat.
Aztán minél közelebb értünk a vulkánhoz, annál vészjóslóbban kezdett dörögni az ég. Eleinte bíztunk benne, hogy megússzuk eső nélkül, hiszen végig olyan gyönyörűen sütött a nap, de mikor a vulkántól már csak 1 kilométer választott el minket, őrületes vihar kerekedett. A harmadik pacin mögöttünk poroszkáló vezetőnk utasítására villámgyorsan magunkra dobtuk a nyereg mögé behajtogatott, még a lovakat is beborító esőkabátotokat. Éppen időben. Alig hogy magunkra aplikáltuk a huzatokat a kezdeti szimpla zivatar heves jégesőbe csapott át. Hirtelen millió apró, fehér hungarocell bogyó kezdett alázúdulni az égből. A védőhuzat ellenére a lovak és mi is pillanatok alatt csurom vizesek lettünk. Talán 10-15 percet haladtunk így, az elemeknek feszülve, amikor az égiek végre megkegyelmeztek és a jégesőt, szemerkélő eső, majd újra napsütés váltotta fel.
A vulkán lábához érve a lovakat kikötöttük egy fához, majd elindultunk, hogy megnézzük magunknak a Paricutin kihunyt kúpja mellett még aktívan gőzölgő 3 másik apró vulkánocskát is. Ezek tényleg annyira picurkák, hogy jelenlétük talán fel sem tűnne, ha a felszínükön tátongó lyukakon nem szállna fel folyamatosan süvítve a forró gőz. E tulajdonságuk most pont kápóra jött nekünk. Jólesően álltunk meg egy-egy ilyen gőzölgő nyílás mellett, hogy egy kicsit átmelegedjünk.
Miután elgémberedett tagjainkba visszatért az élet, elindultunk felfelé, hogy megnézzük amiért jöttünk, Paricutin Vulkán kráterét. Jó 20 perces bukdácsolás következett a kavicsos, omlós, meredek domboldalban. De megérte az erőfeszítést! A kráter peremén lihegve felegyenesedve nehezen tudtuk hirtelen eldönteni melyik irányba is tekintsünk le. Kifelé a környező vidékre nyíló 360 fokos panorámában gyönyörködhettünk, befelé a meredek falu, kb. 20 méter mély kráterba bámulhattunk bele. Lenyűgöző élmény volt mindkettő!
Miután rituálisan körbejártuk a peremet és kellően kigyönyörködtük magunkat minden irányban, jöhetett az igazi móka: a puha, fekete és még mindig meleg vulkáni homokban térdig süppedve, öles léptekkel lerongyolni a magasból! :)
Egy gyors uzsonnát követően újra nyeregbe pattantunk és elindultunk vissza a falu irányába. Ezúttal egy olyan ösvényen haladtunk, ami elkanyarodott San Juan egykori templomának maradványai felé is. Azt hiszem ekkor kezdtük el érezni először, hogy… hogy is mondjam,… nem vagyunk a nyereghez szokva. A teljesen érthető hátsó fertályi érzékenységen kívül, meglepő módon nekem a bokám is elkezdett kegyetlenül sajogni. És ezen a többszöri kengyeligazgatás és a pacicsere sem segített. Ügetésről így a továbbiakban már szó sem lehetett, poroszkálva tettük meg a hátralevő kilométereket. Mire megérkeztünk a templomtoronyhoz, már annyira sajgott a bokám, hogy egyedül nem is voltam képes leszállni a lóról. Ákosnak szabályosan le kellett emelnie a nyeregből! :) Persze úgy időzítettük ezt a hadműveletet, hogy ne akadjon szemtanú. Elvégre egy lovas nemzet lyánya vagyok, vagy mi... Ákos is rozoga volt, de nem reklámozta annyira, mint én. Tudatában annak, hogy mégis csak ő képviseli kettőnk közül az erősebbik nemet, összeszorított fogakkal előre sietett. Lassan sántikálva követtem, egészen a templommaradványt körülvevő hatalmas, fekete sziklákig. Innen, a templomtornyot már csak ezek megmászása árán lehet megközelíteni. Hát nem volt fájdalommentes vállalkozás, a részemről legalábbis. Ugyan egyszer-kétszer szó szerint kézzel kellett magam elé rakosgatnom a lábaimat, de a lényegen ez mit sem változtat. Végre ott álltam ennek a magányos toronynak a tövében. Döbbenetes látványt nyújtott a lemenő nap sugarai által megvilágítva, ahogy a fekete, élettelen mezőből kiemelkedve ott magasodott előttünk fenyegetően a haragos égbolt alatt.
Ahogy visszafelé sétáltunk a lovakhoz, meg is érett bennünk az elhatározás, hogy a továbbiakban inkább gyalogolunk. Nem volt már messze a falu és a járás is elég jól ment VÉGRE, úgyhogy kimondottan jó ötletnek tűnt aaaaaaaa… pacik kímélése. ;) Szóval az utolsó kilométereket már sétálva tettük meg, míg a vezetőnk a három lóval a mi tempónkhoz igazodva hátul követett minket. Korom sötét volt mire visszaértünk a faluba. Ott elbúcsúztunk a vezetőnktől és elindultunk vissza a szállásadó városunk, Uruapan felé. (A történet teljességéhez azért még az is hozzátartozik, hogy e 6 órás lovas kalandozást követően napokig alig bírtunk mozogni, járni.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése