A húszmilliós Mexikóváros hatalmas forgalmát a milliónyi taxi, számtalan busz és metróvonal sem képes hatékonyan elszállítani. A rengeteg ember miatt a reggeli csúcsforgalom fél 8-tól 10-ig tart, a délutáni meg 3-tól este 8-ig. Ilyen feltételek mellett persze már a második itt töltött napunkon sikerült belefutnunk a metrós csúcsba. Csak az egyik közeli helyszínre akartunk eljutni, úgy tűnt a metró lesz a legalkalmasabb közlekedési eszköz erre.
A bejáratnál levő jegypénztáraknál még semmi sem utalt a benti állapotokra. Gyanútlanul kifizettük a kb. 35 forintnyi jegyet, majd az automata kapukon áthaladva, néhány kanyar után megszokott peronra érkeztünk. Csak valahogy több ember volt, mint megszoktuk. Jóval több. Ilyet a pesti metrón csak egyszer láttam, amikor csúcsidőben már húsz perce nem járt a metró. Minden talpalatnyi helyen emberek álltak, vagy éppen a peronon befelé araszoltak. Mi is megpróbáltunk hátrébb menni, abban a reményben, hogy ott talán kevesebben lesznek. A biztonsági sáv itt nem létezik, a sínekhez legközelebb levők a peron szélén egyensúlyoztak. Mindenki türelmesen várt, egyedül az ajtókhoz legközelebb állók arcán látszott némi feszültség. Akkor még nem tudtam, csatába készülnek…
Egyszer csak, az otthon megszokott huzat és bömbölés nélkül, halkan surrogva begördült a gumikerekű szerelvény. A kocsik oldala szinte súrolta a peron szélén állók ruháját. A kocsik még a peronnál is tömöttebbek voltak, úgy néztek ki, mint egy nagy üvegfalú szardíniásdoboz - olaj nélkül. Nem, ez nem jó hasonlat, abban több hely van… Aztán kinyíltak az ajtók. Az ajtóhoz legközelebb állók elszántan kapaszkodtak, hogy ki ne essenek. Azok a szerencsétlenek, akik le akartak szállni, de beljebb szorultak, ugyanilyen elszántan törtek maguknak utat kifelé. Ez elég nehezen ment, teljes erőből kellett küzdeniük a kijutásért. Utolsó utastársaik mellett átpréselődve csak azért nem estek ki a peronra, mert a kinti tömeg megtartotta őket.
Az első jelre, amiből úgy tűnt, már senki sem száll le, a peronlakók legszerencsésebbjei, az ajtókhoz legközelebb állók akcióba lendültek. Lendületet vettek, ha lett volna hely, talán még neki is futnak(!), a majd bevetették magukat az ajtóban álló sorfalba! A rutinosabbak az ajtókeretbe is kapaszkodva lendültek az ajtóban álló sorfalba... Ez már olyan szumós-birkózós volt, vagy inkább koncertes-tömeges, elhűlve bámultuk, hogy mi itt lesz. Némelyek lepattantak a sorfalról, másoknak azonban sikerült megvetniük a lábukat: "...egy kéz és egy láb már bent van, ez meglesz!" – elszántan kapaszkodtak hát! Az első sor után a következő is bepróbálkozott, egy idő után az emberek már fürtökben csüngtek az ajtókból. Nálunk a vonatvezető ilyenkor már hisztérikusan üvöltötene a mikrofonba, hogy hagyják szabadon az ajtókat, de ez itt még az otthoninál is feleslegesebb lett volna, így persze nem is stresszelte magát ezzel senki.
Már egy jó perc is eltelt, mire lassan elkezdtek csukódni az ajtók. A rutinosabbak a csukódó ajtót használták segítségnek, hogy az még beljebb nyomja a kilógó testüket. Az ajtó lett a döntőbíró. A lelkes kezdőknek, akiknek csak egy-egy végtagjuk jutott be a kocsiba, fel kellett adniuk – ők újra csak a következő menetben játszhattak. Kb. fél perc alatt nagyjából sikerült becsukni az ajtókat, már csak egy-egy kabát, hát, kar, púp lógott ki. A biztonsági őrök egy-egy erőteljes lökéssel segítették be ezeket a kint rekedt tesztrészeket - persze ők nem használtak ehhez fehér kesztyűt, mint a japán kollegáik. Elindulhatott a szerelvény a következő állomás és a következő tömeg felé.
Elhűlve néztük végig a jelenetet. Reménykedtünk, hogy majd a következő szerelvényen kevesebben lesznek, de ez sem vált be. Hiába volt a peron fele csúcsforgalomban kizárólag a nőknek és a gyerekeknek fenntartva, rá kellett jönnünk, hogy mi, ide nem tudunk felszállni. Gyalogoltunk hát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése