Mielőtt továbbindultunk volna Guadalajaraból, még el kellett döntenünk, hogy mégis merre. Az egyik variáció az volt, hogy közel 1000 kilométer megtételével felutazunk északra és megnézzük magunknak a mélységes kanyonokkal szabdalt észak-nyugati országrészt. A másik lehetőséget pedig az utazásunk végére tartogatott "nyaralásunk" azonnali megkezdése jelentette. Északon hidegnek ígérkezett, nyugaton, a Csendes-óceán partján viszont fincsi melegnek. Figyelembe véve, hogy rövidesen amúgy is szembesülnünk kellett az otthoni zimankóval, az utóbbi tűnt vonzóbb alternatívának. Mielőtt meggondolhattuk volna magunkat, másnap reggel gyorsan jegyet vettünk egy "dugi buszra" - én már csak így hívom azokat a járatokat, amelyeknek nyoma sincs a busztársaságok ablakába kifüggesztett menetrendeken, de ha megkérdezed, hogy mikor indul a következő busz ide, vagy oda, akkor jó eséllyel ezekre kapsz jegyet... - és meg sem álltunk a tengerpartig, egészen pontosan Barra de Navidadig. Ez a kedves kis falucska a Navidad Öböl déli csücskében fekszik. Bal oldalon a csendes-óceáni hullámokat, jobb oldalon a Navidad Laguna békés vizeit, közepén pedig a többnyire macskaköves, szűk utcácskákat, kis boltokat és helyes éttermeket találod. Picurka és kellemes. Pont ez kellett. Itt kezdtük meg a már előbb említett "nyaralásunk" első felvonását. Nagyokat aludtunk és pihentünk egy családi vállalkozásban üzemeltetett fantasztikus kis vendégházban és gondunk volt rá, hogy mindennap bejárjuk a falucska kis számú sétálóutcáját. Csak néhány turistával kellett osztozkodnunk ezen a békés helyen. Közülük az egyik Val volt, egy cirka 75 éves kanadai bácsika, aki életfelfogásával jócskán meghazudtolta a korát. Ő is ugyanott szállt meg, mint mi, úgyhogy a folyosón történő többszöri egymásba botlás és futó csevely végül egy közös búcsúvacsorához vezetett. Pozitív életszemlélete újabb remek példa volt - így is lehet! :)
Mivel Barra de Navidadból nem nagyon indultak tovább távolsági buszok, a tengerpart vonalat követve felutaztunk északnak, az 50 kilométerre fekvő üdülővárosba, Puerto Vallartaba. Persze nem csak a jobb buszcsatlakozás reményében tettük ezt, kíváncsiak is voltunk erre a híres helyre. Nagyobb, gazdagabb és jóval turistásabb, ... mégis van egyfajta sármja. A tengerparti néhány luxusszállótól eltekintve, a város belső, macskaköves utcait szegélyező épületek többnyire egységesen fehérre meszeltek, ami remekül mutat a trópusian buja, zöld hegyek alkotta háttér előtt. Aztán ott van a város lelkét jelentő és vagy egy tucat muris szobornak otthont adó tengerparti korzó is, ami az este közeledtével megtelik élettel.
Szívünknek kedvesebbek a Barra de Navidad féle helyek, így itt tényleg csak egy gyors vizit erejéig kívántunk maradni. Ennek megfelelően, érkezésünk másnapjának reggelen kicsekkoltunk a szállásunkról es nyakunkba vettük a várost, hogy aznap estére megvegyük a tovább induló buszunkra a jegyet. A városban ezt elvileg három helyen lehetett volna megtenni. Az első irodában a busztársaságunk pultjánál nem volt senki. "Legközelebb csak holnap lesznek nyitva", tudtuk meg a szomszédos ablaknál. "Sebaj, még van két másik iroda is a városban!" Nos, ezek közül az egyik zárva volt, annak ellenére, hogy a kifüggesztett nyitvatartási rend szerint már nyitva kellett volna lennie, a másikat pedig meg sem találtuk, a megadott címen éppen építkezés folyt. Szuper! Bízva abban, hogy előbb-utóbb csak előkerül a második iroda alkalmazottja, sétálni indultunk a városban. Reményeink ellenére néhány órával később is zárva találtuk az iroda ajtaját. A szomszédos bolt eladója is értetlenül tárta szét a karjait, "Pedig már régen nyitva kellene lennie...". Ahogy tanácstalanul toporogtunk az utcán és zsepi után kutattam a zsebeimben, egy karikára fűzött kulcs akadt a kezeimbe. "Hoppá, elfelejtettük leadni a kulcsot!" Minden a maradás irányába tolt minket: nem tudunk buszjegyet venni, a szobakulcs nálunk maradt, ráadásul még a várost sem néztük meg rendesen... Nem ellenkeztünk a sors ellen. Visszakullogtunk a szállásra, újra bejelentkeztünk és újra beköltöztünk ugyanabba a szobába. Szinte már hazamentünk! :)
Egy újabb városnéző körutunk során egyszer csak megállított minket egy csapat idősebb amerikai nőci. Látszott, hogy kirúgni jöttek a hámból. Csini ruci, smink, ékszerek ezerrel. Az egyikőjük megszólított minket, Elizabeth Taylor és Richard Burton valamikori otthonát keresték. Nem rémlett, hogy olvastam volna erről bármit is, de azért előkaptam a könyvemet, hogy együtt átfussuk. Már jó néhány másodperce a könyv fölé görnyedten álltunk, amikor Ákos segítőkészen odahajolt és ártatlan arccal megkérdezte "Melyik nyugdíjasotthonról van szó?" Épp csak nem karolta át együttérzően es nem tette hozza, hogy "Nem talál haza, kedves?" Olyan röhögőgörcs tört rám, hogy azt hittem kiejtem a kezemből a könyvet. A nőcinek arcizma sem rándult, csak a szemüvege felett mérte végig Ákost egy jó hosszú másodpercig. Válasz nélkül hagytuk a kérdést és tovább forgattuk a könyv lapjait. De aztán feladtuk és elköszöntünk egymástól. Amikor látó- és hallótávolságon kívül értünk, nem bírtam tovább, kitört belőlem a röhögés. Ákos még akkor sem értette, hogy mi van, meg volt róla győződve, hogy valami nyugdíjasotthont kerestek az idős hölgyek. Miután könnyek között felvilágosítottam, hogy hogyan is hangzott ez az ártatlan kis kérdése, együtt vinnyogtunk végig a következő néhány száz métert.
Másnap reggel valóban kinyitott az első iroda megfelelő ablaka, így meg tudtuk venni a buszjegyeinket aznap estére. Újra kicsekkoltunk (ezúttal végleg!), majd lézengéssel és korzózással eltöltött jó néhány óra után, elindultunk a Yucatan félsziget felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése