Bálnalesen II.

Reggel viszonylag későn kelünk, mert a napi egyetlen menetrendszerinti busz csak 9.30-kor indul a Valdés-félszigetre. Elméletileg másfél órás az út, de vidéken vagyunk, sok minden belefér: negyed óra után a busz visszafordul, mert a sofőr ottfelejtett valamit a pályaudvaron. Majd két órás zötykölődés után leszállunk a téli álmát alvó kisvárosban, Puerto Pyramides-ben. Itt kell hajót találnunk, ami kivisz az öbölbe a bálnákhoz.

A többi turistát követve a kikötő felé indulunk, ami ha jobban megnézem, egy sima homokstrand. Az odavezető úton minden második épület bezárva a télre, vagy éppen tatarozzák, de azért 2-3 utazási iroda nyitva van. Az egyik előtt különösen nagy a mozgás, kb. tíz ember készülődik a kihajózásra, épp a mentőmellényt kötözgetik magukra. A szomszédos hajó később indul, ez meg azonnal, derül ki a gyors körbekérdezésből, az ár meg a minimumnak tudott 75 peso. Befizetünk hát, és már ránk is adják a mellényt. Az enyémet a hátizsák fölé sikerül felkötni, úgy érzem magam, mint egy túlfújt Michelin baba, de nem gond, úgyis elő kell vegyem a fotómasinát, néhány méterrel arrébb átrendezem magam.

Mire észbe kapok, már szállunk fel hajóra. A kis hajó kb. húsz személyes, puritánul egyszerű, külön erre a célra építve: ragasztott üvegszál padok és egy emelvény a kapitány-kormányosnak. Ennyi. A célnak pont megfelel. Még a parton beszállunk, ahogy a hajó egy utánfutón áll, majd egy traktor betolat velünk a vízbe. Lecsúszunk az utánfutóról, és elindulunk. Az egyik idegenvezető a bálnákról beszél spanyolul, a másik tőmondatokban fordítja nekünk angolra. Moncs néha kiegészíti a fordítást. Az utasok látják meg az első bálnát, olyan közel, hogy szinte elütjük. Itt készülnek a legközelebbi képek. Utána sem akarunk nagyon eltávolodni, a hivatalosan kötelező 100 méter tizede, ha átlagosan megvan.

Az ülések befelé néznek, de feltérdelhetünk a fotózáshoz. Tilos a hajó másik oldalára rohanni, ha oda kerül a bálna, nehogy felbillentsük a kis ladikot, viszont a padokra felállhatunk. („A másik oldal? Oda születni kell, fiam!” ;)) Folyamatosan próbálok helyezkedni, és a kormányos is igyekszik, hogy mindenki egyformán lásson, de a mi oldalunkra valahogy mindig ellenfényben kerül az állat. Csendben káromkodok. A másik oldal legalább jól világított, csak nehéz az emberektől fotózni. „Végül is olyan képeket is akartam, amikor a fejek látszanak, hát tessék!” Elszántan kattogtatok.

Tilos a bálnát üldözni, mi mégis egy kicsit már ezt tesszük. Monccsal már sajnáljuk szegényt, de arra gondolok, ez még mindig elfogadható alternatíva számukra a száz évvel ezelőtti állapothoz képest – akkoriban csak a bálnavadász-csónakok kerültek ilyen közel hozzájuk. Aggódásunk ellenére állatunk nem tűnik idegesnek, elkezd forgolódni, emelgeti az uszonyait. Csodálatos, lelkesen fotózom. Amikor aztán a farkát is elkezdi emelgetni, a mosolyról vigyorra görbül a szám. Fejemben közben cikáznak a gondolatok. „A polárszűrő jó szögben van?” Gyorsan utána állítok. „A francba, erről a mozdulatról lecsúsztam! Hopp, ez viszont szép volt, asszem meglett!” Tízesével csúsznak a képek a gépbe.

Húsz perc után elindulunk másik „áldozatot” keresni. Kiérünk a part takarásából, feltámad a szél, és vele együtt a hullámok is megjönnek. Mindenki kapaszkodik, nevetgélés, néhányan a vizet kémlelik, mások az ajándék hullámvasútnak örülnek. Hideg van, kell a kapucni is. Aztán kiszúrjuk a másik bálnánkat, egy nagyobb szürkét. Ő már jóval szemérmesebb, nagy levegőkkel jó nagy hosszakat úszik a víz alatt. Őt már tisztességes távolságból követjük. A hajó rendesen himbálózik, nehéz a keresőben tartani az állatot. Érzem, hogy kezd felkavarodni a gyomrom. „Ajjaj, Kakadu fölött is így kezdődött!” Elszántan kattogtatok. A szél hangosan zúg a fülemben, lökdösi a kamerát. A kapucni a szemembe csúszik, idegesen tolom feljebb. A szél befúj a kereső és a szemem közötti résbe, könnyezek, alig látok. „Taknyom, könnyem összefolyik.” – humorizálok magamban. A szél néha bevág egy kis vízpermetet, beterítve a polárszűrőt. Idegesen törölgetem le a sós vizet, a makacs foltok lassan tűnnek el. Közben imádkozom, nehogy elszalasszak egy jobb pillanatot.

A levegővételeknél fotózok, köztük pihenek, akkor végre nem a lencsén keresztül nézem a világot. Fáj a térdem a kemény padom, de nem nagyon tudok helyezkedni. Remeg a kezem, de nem tudom, hogy a reggeli két kávétól, az izgalomtól vagy a hidegtől. „Megint nagy lélegzetet vehetett… hol lehet?” – kezdek nézelődni, ahogy elnyúlik egy víz alatti szakasz. Aztán egyszer csak száz méterrel előttünk a hatalmas test kirepül a vízből! Persze csak a becsapódást követő hatalmas vízfüggöny lesz meg, túl hirtelen jött. „Repetira! Repetira!” – figyelmeztetnek a vezetőink. „Ismételni fog!’ – fordít gyorsan Moncs, de ezt értettem, már készenlétben állok. Néhány másodperccel később újabb ugrás, majd fél perc múlva még egy! Semmi sincs már körülöttem, csak a fényképezőgép és a bálna. Feszülten figyelek, mindkét ugrást elkapom. Moncs boldogan nevet, ennyit szeretett volna a bálnalestől. Én magamban morfondírozom: „Nem álltam jó helyen, de csak ki tudom vágni a korlátot és a fejeket!”.

Még néhány forgás és uszonylengetés, aztán lejár a kiszabott időnk. Hamar visszanavigálják a hajónkat a mozgó dokkba – egy döccenés és az úszásból gurulás lesz. Néhány másodperc múlva már szállhatunk is le.

Alig emlékszem az elmúlt másfél órára, olyan gyorsan történt minden. „Azt hiszem, inkább a tájképfotózást választom, az nem ilyen stresszes” – vigyorgok magamban. Elsétálunk az öt kilométerre levő homokpadhoz, ahol oroszlánfókákat lehetne látni, de mind kimenőn van éppen, csak az üres placcot találjuk. Pedig a hajóról még láttunk két jól megtermett példányt! Téma híján a mellénk szegődött kutyát, és a tájat fotózóm. Visszasétálunk a kikötőbe, ahol vacsorázva, borozgatva, beszélgetve töltjük el a maradék két órát a busz indulásáig.