Ebben az időszakban a bálnalesen kívül nem kínál túl sokat a Valdez-félsziget. A pingvinek, az elefánt- és oroszlánfókák tavasszal gyűlnek össze ezerszámra szaporodni a környező sziklapadokra, és ez az az időszak, amikor a gyilkos bálnák – jóval kisebb számban persze – ugyanezt teszik a környező vizekben. Igaz fókák az évnek ebben a szakában is vannak, de jóval kisebb számban, amit az előző napi fókalesünk alkalmával (0 db) láthattunk is. Vagyis nem láthattunk… ;)
Mi maradt mégis? Egy nagyobb fókatelep 17 km-rel a szállásunkat adó várostól, Puerto Madryntól délre, és parti bálnales ugyanekkora távolságra északra. El Doradillo az a partszakasz, amelyik arról híres, hogy bálnák a parthoz nagyon közel hancúroznak. Magas vízálláskor a szerencsések a parttól alig 20 méterre láthatják a szokásos „vizishow”-t: farok és uszonylengetést, vízből kikémlelést, esetleg egy ugrást. Mivel a bringás megközelítés mellett döntöttünk, csak egy helyszín fért bele a maradék egy napunkba. Egyöntetűen a bálnákra szavaztunk.
Bár déli bálnákat Ausztráliában is lehet látni, a hosszúszárnyú bálnák ott jóval
gyakoribbak, mi is egy ilyet láttunk Nelson Bay-ben. A déli bálnákból mára kevés
maradt, bár a bálnavadászati tilalom miatt újra növekszik a számuk. Az angol
nevüket – Southern Right Whale = déli jó bálna – onnan kapták, hogy lassan
úsztak, így könnyű volt utolérni és megszigonyozni őket, és a megölésük után a
vízfelszínen lebegtek, így könnyű volt a partra vontatásuk, valamint zsírjuk és
a húsuk kitűnő… Ide, az argentin Valdez-félszigethez a déli bálnák járnak,
tegnap a hajóról egy is ilyet láttunk.
Kikölcsönöztünk hát a szálláson két bringát, és nekivágtunk a távnak! (Meglepően jó állapotú váltós darabokra sikerült szert tennünk.) A szállásunkon még az előző nap felkészített az egyik srác, mire is kell számítanunk: laza murvaút, szembeszél, emelkedők. Persze nem folyamatosan, de úgy fogjuk érezni, hogy mindezt egyszerre kapjuk. Nem tévedett. Az első néhány kilométeren az alumíniumgyár mellett vezetett az utunk, ocsmány, szemetes ipari környezetben. Megváltásnak éreztük, amikor elértük a murvát – végre nincs forgalom! Aztán az első kilométer után vissza akartuk kapni az aszfaltunkat, bármit, csak ne ezt a laza valamit! A kietlen tájon iszonyú lassan fogyott el a maradék 13 kilcsi.
Aztán nagy nehezen megérkeztünk. A dagályt 6 körülre ígérték, addig még vagy 4 óra volt hátra, emiatt a víz még egészen lent volt. Voltak viszont bálnák - csak jó messze a parttól. Három ugrást is láttunk egyhuzamban, kezdtem bizakodni, hogy itt teremhet még nekem babér a végén! De ezek a dögök csak nem jöttek közelebb! :) Moncs háromnegyed óra után elkezdett fázni, meg jó lassú haladást saccolt magának visszafelé, emiatt visszaindult. Én még bóklásztam egy kicsit. Éppen feladni készültem, amikor megjelent a partszakaszon két bálna. Ellenkező irányban úszkáltak a parttal párhuzamosan hol az egyikhez rohantam (tekertem), hol a másikhoz! A bringás bálnaüldözés! Vicces volt, de nem jöttek olyan közel a cethalaim, hogy igazán izgalmas legyen!
Ezután kikerekeztem még egy magaslatra, a Puncha-pontra, onnan is nyomtam egy-két képet. Aztán már sietnem kellett, mert a buszunk két óra múlva indult. Tiszta erőből tekertem visszafelé, de a szórt út még lazábbnak tűnt, mint idefelé… Moncs már meg is fürdött, mire a szállóhoz értem. Kiderült, hogy nem képzelődtem, tényleg puhább volt a murva, ugyanis egy kotrógép végigtolta az egészet, amíg én fotóztam. Moncs már csak tudta, hiszen kilométereket tekert a munkagép mögött. Nem sokat késlekedtünk, ittunk egy literest sörrel enyhítettük a sportteljesítmény utáni szomjunkat, aztán egy gyors zuhany után, kicuccoltunk az állomásra, és nekiindultunk a főváros felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése