Itt is ilyesmire számítottunk. Egy mosóban szépen kiglancoltuk a kocsit kívül-belül, még illatosítóval is befújtuk a kárpitot, hogy finom szaga legyen! Sajnos, amit a szerelő nem tudott előhozni, az 500 km alatt újra előjött, megint olajos volt a motorblokk alja. Nekem úgy tűnt, hogy csak valamelyik szimering ereszt, de persze nem tudtam biztosan, és megcsináltatni már nem maradt időnk, meg nem is lett volna érdemes. Másnap elgurultunk a King Cross-ra, ahol a várakozásommal ellentétben nem egy telken vagy egy elkerített betonplaccon sorakoztak a kocsik, hanem egy mélygarázs -3. emeleten! Megrökönyödésünkre azt láttuk, hogy a piac szervezői csak a helyet biztosítják, de magát az autót nem ők adják el, hanem azt a tulajdonosoknak kell, mint otthon a hétvégi autópiacokon. Vagyis ezek a fiatal huszonéves gyerekek ebben a sötét betonbunkerben vártak naphosszat a kocsijuk mellett a leendő kuncsaftokat - ha lettek volna. De alig jött néhány egy nap alatt. Egyrészt ide tényleg csak az jön, aki az ausztrál kóborlásához akar autót venni, másrészt most ősz van, véget ért a szezon, így nem tülekednek a turisták, a vevők. Bár elfoglalták magukat a gyerekek, az autókhoz felszerelésként kínált kempingszékeken ücsörögtek, focizgattak, sörözgettek - de igazából csak az időt ütötték el, ahogy egyre kopó reménnyel a vevőjükre vártak...
Az autópiac az egyik este eladók nélkül
Végignéztem az eladásra kínált kb. húsz autót, hogy belőjem az árat, amennyiért mi is kitehetjük a mienket. Ebből kb. 10 volt olyan kombi, amilyen a mienk. A legtöbbnek az ára a valóban reális 3000 dollár környékéről indult, de már többször át volt húzva, minden alkalommal kb. 300 dollárt engedtek (biztosan közeledett a repülőgép indulása). Több kocsi ára már 2000 dollár környékén járt, és az autó ennek ellenére még mindig a piacon árválkodott... :(
- Rossz előjel, félek, hogy itt nem tudjuk árban eladni a járgányt - mondtam Moncsnak. Ő körbenézett és megborzongott.
- Menjünk innen, hihetetlen nyomasztó ez a hely!
Nem terveztük, hogy a kocsi mellett fogunk állni 5 napot, ezért kiragasztottuk a megfelelő papírokat a szélvédőre, majd elindultunk hirdetéseket nyomtatni, és a környező hostelekben kiragasztgatni. Minden ilyen backpackeres szállóban van hirdetőtábla, ezekre gondoltam kitenni a papírunkat. Bementünk az első hostelbe, ahol megkérdeztem a recepcióst, kitehetem-e a hirdetésünket. Persze mondja, itt a dosszié, és rámutat egy gyűrűs irattartóra, CAR ADS (Autó hirdetések) felirattal, majd átnyújt egy lyukasztót. Ó, a jól szervezett Ausztrália! Én meg azt hittem, úgy kell bekuncsorogunk magunkat mindenhova, erre nem, örülnek, hogy jössz, hiszen a vendégeiknek nyújtasz szolgáltatást! Ezt szeretem ebben az országban, hogy minden olyan olajozottan működik! :) Kiszórtuk 7-8 helyre a hirdetésünket, köztük két internetkávézóba és egy vegyesboltba is.
Napok teltek el ideges várakozással. Moncs a Dél-Amerika útitervet csiszolgatta, én a képtárat és a blogot foltozgattam. Minden nap elmentünk lecsekkolni a kocsit, és kb. naponta 300 dollárt engedtünk az árból. Mások is ezt tették - láttuk ezt a hirdetésekből a dossziékban - és azok, akik már régebb óta hirdettek, az árban is előttünk tartottak. :( Három nap telt el egyetlen telefonhívás nélkül - a feszültség egyre csak nőtt bennünk.
- Csütörtök hajnalban már a reptéren kell legyünk. Nem szeretném, ha szerdán még meglenne a kocsi! - jelentette ki Moncs vasárnap éjjel. Egyetértettem. Megállapodtunk, hogy kivisszük Marcus-hoz a kocsit, amikor vettük tőle, azt mondta, ebben az állapotban 2000-ert visszaveszi. Persze a kocsi is 15 ezer kilométerrel öregebb, meg Marcus is csak egy simlis díler, de ismeri az autót, ha 2000-et nem is, hátha többet ad, mint a többiek!
Hétfőn délben kiautóztunk a Paramatta útra, ahol egymás mellet sorjáznak a használtautó kereskedések. Marcus-t nem tálaltuk meg. A szomszédos piac tulajdonosa mondta, hogy Marcus már nem létezik. :/ Akkor ezért nem válaszolt a hívásainkra! - bosszankodtunk. Csődbe ment, bezárt, vagy ilyesmi. Megmutattuk a kocsit 5 kereskedőnek. Ebből kettőt egyáltalán nem érdekelte, a kocsi itt túl öregnek számit, a másik három meg olyan alacsony árat mondott, amire azért még nem voltunk lelkileg felkészülve. A harmadiknál már tudtuk persze, hogy az 1300-1500 dolláros ár itt reálisnak számit. Ez az enyhe arabos beütésű faszi is végignézte a kocsit, és rutinosan nem egy árat kínált, hanem megkérdezte, mennyire gondolunk.
- Kétezer? – kérdeztem bizonytalanul. - Hát, ez nem volt egy erős indítás! – bosszankodtam magamban.
- Ezer – volt rá a válasz. Ez még az eddigieknél is kevesebb volt.
- Nem, ez túl kevés - mondtuk, majd Moncs, aki még hitt benne, hogy egy ilyen kereskedőt is meg tud győzni, lelkesen ecsetelte, milyen jó is ez a kocsi, milyen megbízhatóan szolgált minket az úton, mennyire megszerettük, el sem adnánk, ha nem kéne elmennünk.
1200-nál tartott a díler, mikor végzett az átvizsgálással, és elvitte egy körre. Jó jelnek tartottuk, hogy már a telep végére állt vissza, nem a bejárathoz, ahol eddig álltunk, ott folytathattuk az alkut. Jól megy a kocsi, ismerte el, de nem tud többet adni, mint 1300. Innen még negyed órás alku következett. Ragaszkodtunk az 1500-hoz, már többször elindultunk volna, de a díler nem engedett. Lassan kúszott fel az ár, közben a részemről a következő, kisebb derültséget kiváltó érv is elhangzott: „Believe me, this fifteen hundred is our emotional limit, cannot go lower” (Higgye el, az 1500 az az érzelmi határ, ami alá nem mehetünk!). Mindent bevetettünk. :)) Végül a fazon beadta derekát: - Ok, menjünk fel az irodába, töltsük ki a papírokat 1500-ról. Ha igazán rutinos alkudozók lettünk volna, akkor 1600-at is adott volna érte, de ehhez szerintem arab területre kellett volna születnünk! :) Meg azt sem akartam, hogy még jobban átnézze a kocsit: a lógó tetőkárpitról itt nem is esett szó, és szerencsére nem feküdt alá, így nem fedezte fel az olajfolyást sem.
Megkönnyebbülve zötyögtünk vissza a busszal a belvárosba. A békát mar lenyeltük, így keserűség nem volt bennünk, csak egy kis aggodalom, hogy ezek után kitart-e a pénzünk az út végéig. Mindegy, legalább véget ért ez a 3 napos lidércnyomás! Sőt, ha jobban belegondolunk, még mindig olcsóbban jöttunk ki az egészből, mintha autót béreltünk volna.
Már kezdett sötétedni mire beszedtük a hirdetéseket. Éppen indultunk vissza a szállásra, amikor Ila telefonált, hogy volna-e kedvünk vele találkozni. Erőt vettünk a fáradtságunkon, és igent mondtunk. Jól döntöttünk. A belvárosban sétálgattunk, beültünk egy forró csokira egy hihetetlenül puccos áruház alagsorában, majd amikor Viktor is csatlakozott hozzánk, kerestünk egy bárt, hogy leöblítsük az átélt izgalmakat. Az autó eladásán kívül még azt ünnepeltük, hogy nekik sikerült új lakást tálalniuk. Spontán buli kerekedett, remekül éreztük magunkat. Éjfél körül értünk haza, hulla fáradtan dőltünk az ágyba. (Vagy a megkönnyebbülésnek vagy a sörnek köszönhetően hihetetlen módon másnap délig aludtunk… :) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése