Csillogó víz - Esteros Del Ibera tájvédelmi körzet

Klikk: Képtár Térkép

Az előző nap éjszaka elfoglalt szállásunkon kilenckor csörgött az óra. A szokásos vajas, dzsemes reggeliért fizetnünk kellett valamennyit, de legalább friss (talán házi sütésű) bagettet és az íze alapján házi készítésű vajat, dzsemet kaptunk, amihez egy egész kancsó kávé járt. Nagyon jól esett a Buenos Aires-ben megszokott bagett-kétszersült után, ami az első harapáskor porrá omlik a szádban, és fulladásos tüneteket okozó lenyelhetetlen száraz gombóc lesz belőle, amit aztán percekig forgatsz, mire elég nyálat gyűjtesz a feloldásához… mint a 17 ropi egy perc alatt – emlékeztek?

Már előző nap is elkényeztetett minket a falu, amikor megvacsoráztunk egy frissen nyitott kis családi étteremben. Étlap nem volt, szóban kellett választanunk. Moncs biztosra ment, hús nélküli tortilla-t és salátát kért, én meg valamit, aminek a legszimpatikusabb volt a neve, bár egyáltalán nem értettük, mi az. Végül egy remek „bife” steak-et kaptam, Moncs meg élete legjobb tortilla-ját – ami egy spanyol barát után azért nem kis eredmény! Ja és mindezt a fővárosi ár kevesebb, mint feléért…

A falu melletti elterülő 13 ezer km2-es Del Ibera mocsárvilágot a nehéz
megközelíthetősége miatt a 70-es évekig nem tudták kiaknázni, aztán néhány
sikertelen próbálkozás után 1983-ban – még idejében – védelem alá helyezték. Nem véletlenül, a területén elhelyezkedő 703 tó növény és állatvilága egyedülállóan
gazdag. Argentína legnagyobb védett területe 350 madár-, 40 emlős-, kétféle
aligátor-, számtalan rovarfaj otthona, sokuk a kihalás szélén áll, ez a hely az
utolsó menedékük.

A rengeteg víz láttán nehéz elhinni, hogy a területet
csak az esővíz táplálja – a lápvidéket két oldalról határoló Parana és Uruguay
folyók a vizet csak elvezetik. A felszínen látható homokréteg alatt agyag van,
ez akadályozza meg, hogy a víz a talajba szivárogjon. Érdekesek még, hogy az
úszó szigetek alkotta csatornarendszert egy erősebb szél átrendezi, a látkép
folyamatosan változik.

A reggeli után a csónakázás következett az úszó szigetek között. Egy fiatal srác jött elénk és lekísért minket a kikötőbe, ő vezette később a csónakot. Még öt utas csatlakoztak hozzánk (Barry és Betty, meg három argentin), aztán kihajóztunk. Még csak a hídhoz vezető töltés mellett jártunk, amikor már láttunk kétféle jégmadarat és egy vidrát. Ez utóbbinak nagyon

megörültem, mert a Fekete István féle Lutra óta nem nagyon hallottam felőlük – azt tudom, hogy az otthoniak szigorúan védettnek számítanak, de nem tudom, hogy ennek ellenére maradt-e még életterük. Egy kicsivel később éppen elértük az első úszó növényszigetet, amikor vezetőnk egy fiatal mocsári szarvast mutatott

nekünk közvetlenül előttünk. Aztán kicsivel arrébb egy napozó vízidisznót. Mindkét állatot néhány méterről tudtuk fotózni. Később már tudtuk, hogy a vízidisznó nem akkora szám, mert a látogatóközpont szépen gondozott parkjában szeretnek a legjobban legelni, és hogy annyira megszokták az embereket, hogy szinte átestünk rajtuk, de jó volt legalább a természetes élőhelyén látni egyet. Fiatal vezetőnk végig egy hosszú rúddal hajtotta a csónakot, hogy ne csapjon zajt. Rengeteg féle madarat láttunk, meg három kajmánt, meg még egy vízidisznót. Mindennek tudta a nevét, a legtöbbnek angolul is. Mindenütt türelmesen várt, amíg kifényképeztük magunkat. Örültünk, hogy őt kaptuk, mert amíg más csónakok csak végigberregték a kiszabott két órát, addig mi igazi vadlesen éreztük magunkat! Ezek után már nem sokalltuk a két éjszaka árát ezért a két óráért (ami majdnem három lett a végén).

A fejedelmi halkonzerv-vajkrém-paradicsom ebédünet néhány korty bort zártuk. Már nem kellett sokat várnunk 2-ig, amikor a túravezetőnk, egy másik fiatal srác megérkezett. Nem vagyunk nagy híve a vezetett túráknak, de erre a parkra nem találtunk térképet, ráadásul annyira kevésbe került, hogy elfogadtuk inkább szállásadónk által kínált vezetőt. A srác jó arc volt, egy helyi fiú, a szüleinek földje van itt, és azt szerették volna, ha ő azt műveli majd. De ő e helyett inkább turizmust tanul. Szerintem jól döntött. Szerinte is, azt mondta, ez az első alkalom, hogy szeret tanulni. Kérdeztük, milyen itt az élet. Azt mondta, az emberek itt olyanok, mint a kajmánok, kényelmesen üldögélnek, hosszú sziesztákat tartanak – nincs sok stressz errefelé. :)

Elvitt a látogatóközpontba, ahol megnéztünk egy rövid filmet a mocsárvilágról, majd egy rövid kis sétát tettünk a parkban. Láttunk majmokat, vízidisznókat tömegével, és az egyik parkőr hegyi macskáját (amolyan vadmacskaféle), úgy nézett ki, mint egy kis jaguár. Vezetőnk jól felkészült volt, az egyik érdekesség, amit mondott, hogy mind a kajmánoknak, mind a vízidisznóknak egy vonalban van a fülük, a szemük és az orruk. Csak a fejük tetejét kell kidugniuk a vízből, és máris minden érzékszerükkel „látnak”.

A kis „túránk” után az utolsó világos órákban még sétáltunk egyet a faluban. Jó kicsi hely ez, ha már öt embert láttunk egyszerre a poros (vagyis inkább homokos) utcákon, az tömegnek számított! Sikerült az egyik utcában egy sast lefotóznom olyan nyolc méter távolságból, ahogy a(z egérnek tűnő) zsákmányát éppen elfogyasztotta a homokon. Megvettük a buszjegyet is másnapra – egy család kis kopottas nappali-konyhájába üzemelt ezúttal jegyirodaként. Amíg a bácsi kézzel kiállította a jegyeket, mi megilletődve vártunk. A szekrényen egy Mária szobor, előtte égő gyertya, az asztalnál ült szomszéd is, aki épp csak beugrott beszélgetni, a néni mate teát ivott – közben az unokák is megjöttek. Bájos volt és romlatlan. Este visszamentünk a „kedvenc” éttermünkbe, ahová sikerült elcsábítanunk az ausztrál párt is. Remek vacsorával, jó argentin vörösborral és vidám beszélgetéssel töltött este kerekedett. Jól éreztük magunkat! :)