"Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, házak, célok, életkorok és változások között haladsz... Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben."
(Márai Sándor)



visited 15 states (6.66%)
Create your own visited map of The World or try another Douwe Osinga project

június 10, 2007

Jégséta

Az első esténk El Calafate-ban elég nehézre sikeredett. Addigra már harmadik napja utaztunk. Az időeltolódás miatt éjszakánként felébredtünk, nappal meg szédelegtünk az álmosságtól. Szerencsére még kora délután ért be a városba busz, és még világosban indultunk szállást keresni. Az első két hostel zárva volt, és mire a nagy zsákokkal a harmadikhoz értünk, annyira kifáradtunk, hogy semmi mást nem szerettünk volna, mint eldőlni és aludni. De nem lehetett. A jetleg (időeltolódás miatti fáradtság) leküzdésének alapja, hogy mielőbb vedd fel a helyi ritmust: nappal élj, és éjjel aludj! Meg hát ki kellett találnunk, mit akarunk csinálni a következő néhány napban – a feszes útitervünkbe nem fért bele egy elvesztegetett nap sem! :)

Az egyik recept szerint az idő-eltolódásos fáradtság elleni küzdelemben segít,
ha minél többet a napon vagy, mert a napsütés megfelelően átállítja a biológiai
órádat. Azt is olvastam, hogy a Viagra is segít az átállásban, gondolom a
vérnyomásemelő és még ki tudja milyen hatása miatt, de ez épp nem volt kéznél.
Meg amúgy sem akartunk itt sátorozni! ;))) )

A hegyek mellett a környék igazi nevezetessége az a tízegynéhány gleccser, ami a Chilével határos hegyekből tart az Atlanti-óceán felé. Az utazási irodák kínáltak hajókázást a jégtáblák között, trekkinget (túrát) a környező hegyekben, gleccsernéző buszozást. Az egyik ajánlat rögtön megtetszett, amint megláttam: minitrekking a gleccseren. Nem számítottam semmi komolyra, mivel kb. másfél órányi sétát ígért a jégen, meg tíztől hatvan éves korig lehetett jelentkezni rá, de úgy sejtettem, ennek ellenére is szép túra lesz. Meg volt benne egy kis hajókázás a gleccser végénél, ahol a kb. 30 méteres jégfal lassacskán a tóba olvad, meg egy órányi nézelődés a kilátókról. Nézelődni amúgy is szerettünk volna, meg hajókázni is, ezekhez képest már alig került többe a jégséta. Amikor rákérdeztünk a részletekre, a lány az utazási irodában mondott valamit, hogy ez az utolsó, de nem vettük, mire érti: az utolsó túra a héten, mert vasárnap van? Vagy arra gondolhatott, hogy fél óra múlva zár és utána már nem tudunk befizetni? Mindegy, átsiklottunk ezen, tettünk még egy kört a városban, megtanácskoztuk a dolgot az időjárás és a többi program függvényében, majd zárás előtt alig valamivel, este 7-kor befizettünk a túrára. A következő két napra felhős, csapadékos időt mondtak, de úgy voltam vele, hogy a jó időt a leglátványosabb trekkre tartogassuk inkább, a gleccseren való botorkálást rossz időben is lehet fotózni.

Másnap reggel fél 9-kor még kukk sötétben szedett fel minket a busz. Akkor kelt a nap, mire a gleccsertóhoz értünk, rózsaszínre színezve a környező havas hegycsúcsokat. A busz csak rendületlenül robogott tovább, saját kocsival már vagy háromszor megálltam volna fényképezni… grrrrrr… Amint kifutott a hajó, mindenki lelkesen tömörült a fedélzeten, hogy lefényképezhesse a gleccsert. Csak néztem, micsoda lelkes fotós társaság gyűlt itt össze, egy új autót lehetett volna venni a fényképezőgépek árából! Persze a prímet megint a japánok vitték a portrémarkolatos félprofi vázakkal, meg a félmilliós fehér (profi) Canon objektívekkel – az ottani fizetésekkel ilyenekre futja a lelkes amatőröknek. Otthon meg egy belépőszintű tükörreflexes gépre is sokat kell spórolnia az embernek, és a váz megvásárlása után már csak egy régi használt obira futja.

Kikötés után spanyol és angol nyelvű csoportra osztottak minket, a mi vezetőnk az angolul kitűnően beszélő Bernard lett. Egy rövid gleccsergyorstalpaló következett, ahol megtudtuk, hogy ez a világ harmadik legnagyobb (szárazföldi) jégmezője az Antarktisz és Grönland után, meg azt, hogy az alacsony tengerszint feletti magasságuk miatt ezek a legkönnyebben megközelíthető gleccserek a világon.

Úgy keletkeznek, hogy a Csendes-óceán felől érkező nedves légtömegek átbuknak az Andok déli nyúlványain, ahol hó formájában kicsapódik belőlük a nedvesség. A szárazföld belsejébe, a pampákra már csak a száraz szél érkezik; fent a hegyekben 5000 mm az éves csapadékmennyiség, míg a belföldön 200 mm. A rengeteg
hó a hegyekben összetömörödik, újrakristályosodik, jég lesz belőle, ami
gleccserként jut vissza a tengerbe. Az alacsony fekvés az egyik oka annak, hogy
ez a jégtömeg igen gyorsan, napi 1,5 méteres sebességgel csúszik lefelé.
Összehasonlításképpen az Alpokban az egyik gleccser, amibe még barlangot is
vájtak, (emlékeim szerint) évi 1 métert halad csak lefelé.
Egy rövid séta után a gleccser széléhez értünk, ahol ránk rakták a hágóvasakat, megmutatták, hogyan menjünk benne, majd szép libasorban masírozni kezdtünk a jégen. Volt velünk egy hétéves forma kissrác is, csodálkoztam, hogy kerül ide, ha tíz év a korhatár, de aztán kiderült, hogy ő Bernard fia. Három éves kora óta járja a gleccsert, mesélte büszkén az apja. Az érdekes helyek megtekintése után visszatrappoltunk a kiindulási pontra. Itt jött a meglepetés, alig hittem a szememnek: üvegpoharak kerültek elő, jeget csákányoztak a gleccserből, majd a jeget whiskey-vel öntötték fel a srácok! A gleccserjeges whiskey mellé csokit kaptunk. „Jön a tél, ez az utolsó nap az idényben, erre iszunk” – magyarázták a vezetőink. „Ja, és a piáról, ne tegyetek említést otthon, mert nem ez a lényeg!” – tették hozzá. ;) „Aha, ez volt az utolsó, amit a csaj említett az irodában!” – csaptunk a homlokunkra két korty között – „még jó, hogy nem holnap akartunk erre a túrára jönni!”

Az ünneplés után a kikötő melletti épületben elfogyasztottuk a magunkkal hozott ebédet. Egy nagyon érdeklődő, apró bagolyforma madár is leült a közvetlen közelünkbe, nem nagyon zavarta, hogy egy méterről fényképeztem. Mire befejeztük az ebédet, a nap eltűnt a felhők között, a jégnek hihetetlen kék színe lett, volt mit fotózni a hajóúton visszafelé! A gleccser fantasztikus színe végig megmaradt, akkor is, amikor a túra utolsó szakaszában három kilátóteraszról a másik két oldalát is megcsodálhattuk. Néhány perccel azután, hogy kiléptünk az első teraszra, leomlott az egyik jégtorony! Sikerült is lekapnom. Szerencsém volt, mert belefért az ide kiszabott 40 percünkbe ez a kis incidens, és mert nem két terasz közötti sétálgatásunk alatt pottyant le a jégdarab! :)))

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Köszi a hűsítő képeket ebben a gatyarohasztó melegben:)

Tobe

Unknown írta...

Szívesen, Tobe! Ahogy itt áll az idő, egy darabig még hűvös (ha nem is jeges) képeket teszünk még fel!;))