Argentin gumiidő?

Valahogy nehezen jött össze a Mercedes-ből Carlos Pellegrini Kolóniába való eljutás. Az Esteros Del Ibera Tájvédelmi Körzet kapujának számító falu egy mocsárvilág szélére épült, lakói eredetileg mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Manapság már a turizmusnak is egyre jelentősebb szerep jut. 1987-ig a települést a legközelebbi város, Mercedes felől csak csónakkal lehetett elérni, amikor is a falu kapott egy kis hidat. A közlekedési helyzet azóta sem sokat változott: a poros, bordásra kopott szórt úton csak lassan araszol a naponta egyszer járó kisbusz – az alig több, mint száz kilométer megtételéhez ma is három és fél órára van szükség. A másik irányba, Posadas felé olyan rossz az út, hogy az csak négykerék-meghajtású járművekkel járható.

Az éjszakai buszút után másnap reggel fél 8 felé érkeztünk meg Mercedesbe. Az útikönyvünk elég bizonytalan volt a tekintetben, hogy mikor és hogyan lehet továbbjutni innen Pellegrini felé: jár ugyan egy kisbusz, tán naponta kétszer is, de csak akkor indul, ha megtelt – legjobb, ha körbekérdezünk. Ezt tettük, vagyis tette Moncs, nyelvtudás híján nekem csak a csomagmegőrző szerep maradt. Többszöri körbefutás és –kérdezés után is csak annyit tudtunk, hogy nagyjából honnan indul a busz, de arról semmit, hogy mikor.

Találkoztunk viszont egy fiatal párral, akik épp Pellegriniből érkezetek vissza, az ő tanácsukra elzarándokoltunk a nagy zsákokkal egy kb. egy kilométernyire levő hostelig, ahonnan szerveznek utakat Pellegrini felé. Tudnak segíteni, mondták, miután odaértünk, de a hölgy, aki ezzel foglalkozik, csak fél 10 után tud átjönni. Vártunk hát. Ezalatt beszélgetésbe elegyedtünk a szálló egyetlen vendégeivel, egy ötvenes izraeli nővel (3 fülbevaló az egyik, 7 a másik fülben, ehhez Sinead O’Connor-os egy centis haj), és egy excentrikus ausztrál párral, Barry-vel (hosszú, dús őszes-feketés szakáll, tisztára, mint a … a szentendrei kocsmáros) és Betty-vel (normális külső, viccesen affektáló beszéd). Mindhárman jó hosszú úton voltak, élénk tapasztalatcsere és élménybeszámoló kerekedett a találkozásból.

Aztán megjött az utazásszervező hölgy, Garciela, aki inkább egy erősen kifestett transzvesztitára emlékeztetett; csak a hangja miatt hittem el neki, hogy igazán nő. Kínált egy drága csomagot, amit aztán nem tudtunk úgy gyúrni, az árból annyit lefaragni, hogy az elfogadható legyen számunkra. De legalább képbe kerültünk tőle a buszok indulásáról, és a legnagyobb megelégedésünkre megtudtuk, hogy innen, a szálló elől is indul egy, délután egykor. Vagy egy kicsit később – ez itt Argentína, világosítottak fel, vegyük könnyedén, ha várni kell egy kicsit!

Vártunk hát. Eljött az 1 óra, és nem történt semmi. 2 felé kaptuk a hírt, hogy a buszunk elromlott, javítják, 3-ra lesz kész. Vártunk hát. A hírhozó fiatal srácról először azt hittem, hogy az egyik szállóvendég, csak azért küldték őt a hírrel, mert beszél angolul. Aztán amikor beszélgetésbe elegyedtünk vele, elmondta, hogy itt dolgozik, a gyakorlatát tölti itt. Ez már érdekesen hangzott, kikérdeztük. Paolo svájci, idegenforgalmat tanul, és az utolsó évét, a gyakorlatát tölti itt Argentínában. A svájci származása miatt beszél németül, olaszul és franciául, valamint az iskolában megtanult angolul. Csak olyan országba mehetett gyakorlatra, aminek nem beszéli a nyelvét, így választotta Argentínát. Nevetve mesélte, hogy a spanyol úgy ragadt rá, mint a kosz, nem kellett tanulnia. Ötödik nyelvként, amiből már kettő latin – nem is csodálkoztunk ezen. A szerencsés gazfickó! :)

3 felé a busz még sehol, Paolo egy 20 perces telefonbeszélgetés után megígérte, hogy 4-re tényleg kész lesz. Vártunk hát. Mivel 4-kor még semmi sem történt, Moncs már úgy volt vele, hogy aznap már nem jutunk tovább, itt rekedünk ebben a „kies” városban. Én, kettőnk közül az optimistább, még reménykedtem. Csodák csodájára fél 6-kor begördült egy Land Rover a szállás elé. Hitetlenkedve néztük, majd bepakoltuk a csomagjainkat. Barry-ékkel, akik ugyanúgy Pellegrini felé tartottak, mint mi, előzékenyen egymásnak kínálgattuk az első ülésen való utazás lehetőségét. Kényelmesen elhelyezkedtünk és már indultunk is. Örömünk 2 percig tartott, amikor hét háztömbbel arrébb megálltunk egy placc előtt, ahol egy csomó ember várakozott csomagokkal. „Uh, ugye ezek nem ide akarnak felszállni?!” – reménykedtünk. Nem. Ehelyett lepakolták a csomagjainkat, majd minket is leszállítottak. A Land Rover helyére egy öreg kisbusz gördült, ahová a helyiekkel együtt felszállhattunk. Amíg elhelyezkedtünk a jobb napokat látott, szanaszét szakadt piros műbőr üléseken, és a csomagjainkat a tetőre kötözték, összeraktuk kirakót: nem egy buszra, hanem a buszra vettünk jegyet, a terepjáró csak felszedett minket a szállónál, ez benne volt a jegy árában.

Ezután a Délkelet-Ázsiában szinte már kötelezőnek számító tankolás következett (miért nem lehet ezt megejteni a busz indulása előtt?!) majd 6-kor végre kigurultunk a városból, hogy megkezdjük a 3 és fél órás zötykölődésünket az úticélunk felé.