Szempillantasnyi monostori elet

"Szegeny szerzetesek!" sohajt fel Moncs, ahogy a nyitott platoju pick-upunk lassan begordul egy kis poros utcacskaba. Taxik, legkondis buszok konvoja es hompolygo kulfoldi turista aradat latvanya fogad. Hirtelen elbizonytalanodunk, valoban meg akarjuk-e nezni, ahogy az amarapurami Gunayan Kyaung monostor szerzetesei delelott 11 orakor elfogyasztjak aznapi utolso eleseguket. Ekkor azonban mar brit, nemet, francia es spanyol turistak koze szorulva haladunk elore - nincs visszaut.

Az ut ket oldalan huzodo egyszeru, feherre meszelt, egyemeletes hazak udvaran bordo lepelbe burkolodzo szerzetesek gyulekeznek. Kezukben csillogo fekete levesestalat szorongatnak, bal karjukra kockas kis teritojuket fektettek. Igyekszunk magunkban elfojtani az erzest, hogy egy allatkertben varjuk a fo programot, az etetest.

Pontban 11 orakor, gongutesre, a szerzetesek parosaval sorbaallnak es kattogo fenykepezogepek kereszttuzeben elindulnak az ebedlo fele. Mielott az epuletbe lepnenek, az udvaron felallitott edenyekbol rizst es curryt kapnak fekete etelhordojukba.

A szerzetesek vegelathatatlan sorokban vonulnak el elottunk, szemlesutve, csak maguk ele nezve. A legfiatalabbak, 6-7 evesek, feher ruhacskat viselnek, es szaporan szedik apro mezitelen labacskaikat, hogy lepest tudjanak tartani az idosebbekkel. A kamaszkoru fiuk, akik a menet nagy reszet alkotjak, valoszinuleg most toltik elso kotelezo szerzetesi idejuket. A sorokban csak egy-ket idosodo arcot pillantunk meg.

Szep lassan a monostor szinte valamennyi lakoja elhalad elottunk, az ebedloben pedig egyre tobb simara borotvalt koponya hajladozik az asztalok hosszu sora felett.

Mi csendben megukra hagyjuk a szerzeteseket, de meg hosszu percekig beszelgetunk a buddhista monostor elgondolkodtato tizparancsolatan...