Ezen információk birtokában kellő körültekintéssel közelítettük meg a határátkelőt. Attól néhány méterre azonban rövid időre letáboroztunk, hogy útikönyvünk segítségével még az átkelést megelőzően megtervezhessük az elkövetkezendő néhány óra teendőit. A nagy hátizsákot a hátamról letornászva a korlátnak támasztottam, majd jómagam is elékuporodtam. Hátamat a nagy zsáknak döntve, a kis zsákomat pedig a térdemnek támasztva kezdtem hozzá az olvasáshoz. Ákos eközben elővette a már néhány napja magunkkal húrcibált sajtot és szalámit, és jóízű falatozásba kezdett.
Egy perc sem telt bele és már ott is volt a kutyuli. Ákostól egy méterre megállt, majd farkát csóválva szelíden kérlelő szemekkel nézett fel rá. Ezeknek a kutyáknak egyszerűen nem lehet ellenállni – állapítottuk meg már korábban is. Végtelenül szelídek és visszafogottak, nem követelnek, csak kérnek... és azt is méltóságteljesen. Ákos nem is kérette magát sokáig: a sajt és szalámi jelentős része hamarosan gazdát cserélt.
Igen csak finom falatok voltak ezek egy ilyen viharvert kóbor kutyusnak. Szájat nyalogatva, hálás szemekkel köszönte meg az adományt, majd fogta magát és ő is mellénk heveredett. Bár volt körülöttünk hely bőven, ő mégis a térdemnek támasztott kis zsákot szemelte ki. Teljes súlyával neki, illetve nekem dőlt, egészen hozzápasszírozva engem a korláthoz. Nem haragudtam érte.
Így kuporogtunk ott édes hármasban már jó néhány perce, amikor egyszer csak ez a szelíd kutyus, mint akit darázs csípett meg, felpattant és iszonyatosan dühös ugatás és vicsorgás kíséretében nekirontott egy, a közelünkben őgyelgő helyi srácnak. A srác rémülten szökellt hátra és közben a kezében tartott táskát lengetve próbálta távol tartani magától a megvadult állatot. Végül csak a korlát mögé ugorva tudott szabadulni a félelmetesen csattogó fogsortól.
A jelenet megtorpanásra késztette az arra elhaladókat, de mi magunk is döbbenten, értetlenül néztünk egymásra. Aztán kutyusunk, mint aki jól végezte dolgát, visszatelepedett a táskámra. És ez volt az a pillanat, amikor megértettük! Ez az édes kis teremtmény, a kapott falatokért cserébe testőrünkké szegődött, és az imént éppen a táskánkat védte meg egy gyanúsnak ítélt alaktól.
Hát én olyan hálás voltam neki, hogy csak na!!! Legszívesebben megsimogattam volna azt az aranybarna kis buksiját, hogy "Jó kutyus, okos kutyus!", de tekintve, hogy éppen az imént tépett majdnem szét egy helyi lakost – egy rakás másik helyi szeme láttára –, ez nem tűnt valami jó ötletnek.
Aztán újdonsült testőrünk kíséretében tovább indultunk a határ felé. Míg mi a papírmunkával bíbelődtünk a határőrség irodájában, ő türelmesen megvárt minket a bejárat előtt, majd szépen átkísért Bolíviába. Nem volt könnyes búcsú. Amint biztonságosnak ítélte a helyzetet, eltűnt a szemünk elől Villazon város forgatagában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése