Corrientes-ben egyszer már az Iguazú felé is megálltunk, és visszafelé jövet is útba esett. Mindkétszer fél-fél napunk volt a város felfedezésére. Odafelé a szinte sztenderdnek számító felhők és eső fogadott, ebben az időben nem tudta megmutatni nekünk a város a legszebb arcát. Pedig Corrientes híres a zavaros vizű Rió Paraná partján álló, szépen megőrzött kora 20. századi erkélyes épületiről, és a Május 25-e tér 19. századi francia és olasz építészetéről. (Május 25 a függetlenség napja Argentínában, ezért minden városban elneveztek róla legalább egy utcát vagy teret, mint otthon Kossuth Lajosról.) A szép, árnyas folyópart a helyiek kedvenc pihenőhelye; Graham Green A tiszteletbeli konzul című regénye is itt játszódik.
Mikor másodszorra érkeztünk a városba, gyönyörű napos idő fogadott. „Na most” – gondoltam – „most lehet, hogy tetszeni fog!” Mikor másodszorra megyünk vissza ugyanarra a helyre, az már szinte olyan, mintha hazamennénk. Tudjuk, merre induljunk a főtér felé, melyik busz megy az adott városrészbe, hol van a legközelebbi étterem stb. Most is így volt. A terminálon megvettük az esti buszjegyeket Cordobába, leadtuk a zsákjainkat a jegyirodában, és céltudatosan elindultunk a száz méterre levő poros buszmegálló felé, hogy bemenjünk a 3km-re levő belvárosba.
Épp félútig jutottunk, amikor egy hangot hallottam az úttest felől:
- Hey, guys do you need a ride? (Srácok, elvihetünk valameddig?)
Angol szó Argentínában? Egy hosszú fekete hajú, napszemüveges lány nézett ki egy sötétített üvegű, vadiúj, fekete japán kisautó ablakán. Hátrafordultam, kihez is szólhat, de rajtunk kívül csak néhány szemétkupac volt a járdán.
- Tessék? – értetlenkedtünk.
- A városba megyünk, elvigyünk valameddig? – jött a kitűnő angolságú, amerikai akcentussal fűszerezett válasz.
Idegenektől ne fogadj el csokit, tanították nekem kiskoromban, és ez tanács vált a [dzsí-tí] egyik alapszabályává is. Ugyanakkor a helyzet egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, és az ösztöneim sem jeleztek veszélyt. Bárhol másutt Dél-Amerikában elutasítjuk az ilyen invitálást, de hát most a biztonságos Argentínában vagyunk! Moncs magában azon humorizált, azok biztos szervkereskedők, akiknek ilyen kocsira telik! :) Két másodpercig tanácstalanul bámultunk egymásra, majd egyszerre vágtuk rá:
- OK, köszi!
A kocsiban aztán bemutatkoztunk egymásnak, kifélék, mifélék vagyunk. Az autót egy szimpatikus srác vezette, de ennél sokkal többet nem tudtunk meg róla, mert a temperamentumos lány mellett nem nagyon jutott szóhoz. Velünk nagyjából egykorúak, mindketten idevalósiak voltak. A csinos lány (a nevekre már nem emlékszem) az év nagy részében Aspenben, az Egyesült Államokban él, síoktatóként dolgozik. Rácsodálkoztunk erre, de azt mondta, elég sok argentin dolgozik az államokban, nem olyan különleges ez. (Vicces volt, hogy néhány mondat erejéig skin-structure-t, bőrkikészítőt (?) értettem a ski-instructor helyett... :) )
Ráértek a gyerekek, megmutatták nekünk a város nevezetességeit. Megtudtuk, hogy a folyópart a város kedvenc pihenőhelye, sétálni, ücsörögni, pecázni járnak ide a helyiek. Amikor az egyik téren egy tüntetés maradványait, valami rögtönzött sátrat és néhány transzparenst láttuk, ketten egyszerre vágták rá: ez is egy argentin sport, mindig tüntetni kell valami ellen!
Szerintem szívesen eltöltöttek volna velünk még egy kis időt, de egy 6 órás és egy 9 órás buszút között szerettünk volna egy kicsit járkálni, meg fényképezni is akartam, amíg ilyen jó az idő. Ezért szépen megköszöntük a fuvart és az idegenvezetést, és kiszálltunk a folyóparton. A város tényleg szép volt napsütésben, most már tetszett!
Kora délután beültünk egy pici kis étterembe, talán ha három asztaluk volt. Mellettünk egy háromfős asztaltársaság evett, két férfi és egy tizenéves srác. A srác néha átkapcsoltra a tévét, ebből gondoltam, hogy ismerősök. A beszélgetésünkre felfigyeltek, meg is kérdezték honnan jöttünk. A bejelentés, hogy magyarok vagyunk, mindig osztatlan sikert arat, most sem volt másképp. Aztán az egyik faszi, a pocakosabb, megkérdezte, hogy ízlik-e az étel. Nekem már a nyelvem hegyén volt, hogy kicsit sótlan a rizses csirke, de Moncs rávágta, hogy finom. A faszi büszkén dőlt hátra: „- Én főztem!” Kiderült, hogy ő a tulaj. Nagyot nyeltem és mosolyogtam.
A söröskupakra mindig úgy kell lecsapni, mert az üveg kinyitása után rögtön elviszik. Általában nem értik, mit akarok, most is magyarázkodnom kellett, hogy gyűjtöm, meg ilyenek. (A lelki szemeim előtt egy Világ sörei című tabló lebeg, ha egyszer hazaérek, és lesz időm megcsinálni!) A kupakok az asztalon hevertek a tányérok, a sószóró, miegymás között. Kaja közben a pincér az asztal körül sertepertélt, és mielőtt észbekaptam volna az üres üvegekkel együtt egyszercsak a kupakjaimat is elvitte, és eltűnt a bárpult mögött. „NO!” – kiáltottam fel rémülten – hogy van az spanyolul, hogy kupak?! A srác ilyedten nézett rám, majd behajolt a szemetesbe, hogy kikukázza a kincseimet. Néhány másodperc múlva félénken visszatette az asztalra – az összegyűrt, maszatos használt szalvétámat! Értetlenül néztem rá, a galacsinra, aztán ahogy jobban körülnéztem az asztalon, a szalvétatartó mögött felfedeztem a megbújt kupakokat. „Ó, bocsánat. Azt hittem…” Nincs mit szépíteni, megint egy hülye különc külföldi voltam… :) Szerencsére a vicc szinte minden kínos helyzetet felold, mindenki jót nevetett félreértésen! :))
Úgy elment az idő, hogy szinte szaladnunk kellet a buszmegállóig. Argentin szokás, hogy akár három azonos számú busz is közlekedik külön útvonalakon, ilyenkor a kis táblát kell nézni a szélvédő mögött, az mutatja, ez melyik a három majdnem egyforma közül. Persze ilyenkor nem jön az, ami neked kell. A harmadiknál már megkérdeztük, és persze nem csak a Retiro feliratú lett volna jó, hanem a nem-tudom-milyen utcájú is. Szerencsére minden gond nélkül elértük a buszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése