Kanadai barátaink találták ki a la pazi városnézést követően a Chacaltaya megmászását. Ez a La Paz közvetlen közelében levő 5390 méter magas hegy a főváros egyik kedvelt síterepe volt a közelmúltig. A globális felmelegedés miatt alig van hó, síelni már az ötödik éve nem lehet. :(
Először nem akartunk a kanadaiakkal tartani, úgy éreztük, még egy buszos, furikázós nap már sok lenne a jóból, aztán egyre inkább megtetszett az ötlet. „…A délnyugati kört ki lehetett volna egészíteni egy kis vulkánmászással, de akkor ez kimaradt…” „…nagy valószínűséggel ez lenne a [dzsí-ti] legmagasabb pontja, szóval nem kéne kihagyni…” – morfondíroztam magamban. Moncsnak is tetszett az ötlet, így aztán este, amikor jelentkezni kellett a túrára, már a mi nevünk is ott sorakozott a listán.
Nem tartottam komoly dolognak ezt az egész „hegymászást”, mégiscsak busszal visznek fel a csúcs alá, és onnan kell felsétálnod 140 méternyi szintet a csúcsig. De mivel 5300 m környékén történik mindez, a levegő itt már meglehetősen ritka, azért egy egész órát kapsz a sétára.
Bármennyire is könnyűnek tűnt ez a kis séta, nem volt az! Busszal vittek fel a síházig, majd elbocsátottak minket. A 140 méter szint leküzdése, amit otthon 10 perc alatt lenyomunk, itt jó negyven percig tartott. Az LP – és a józan ész – azt tanácsolja, hogy 10-20 lépésenként állj meg pihenni, ha fulladsz. És persze fulladsz, hiába vagy hozzászokva a la pazi négyezer méterhez! Érdemes meg-megállni, ha elfogy a levegő, mert e nélkül a harmincadik lépésnél zihálva felbukik az ember… :)
A lányok kényelmesen beszélgetve sétáltak fel a csúcsra, így volt időm nézelődni: a panoráma valami hihetetlenül szép! Balra a völgyben ásványi sók és fémek által vörösre és zöldre színezett tavak, jobbra és előre, ameddig a szem ellát a Cordiella Real hófödte csúcsai. A szél itt már nagyon erős, mindenki a fülébe húzza sapkát, az orra hegyéig kapucnit, így baktatunk. Ismerős boldogság tör rám: még ha csak egy kicsit is, de hegyet mászok megint, juhé! :)) Már nagyon hiányzott.
Mivel elég sok időt eltököltünk a feljutással, alig maradt időnk a csúcsfotóra. Pedig még ki kellett várnunk, hogy a csúcson utolért két brazil kifotózza magát: pózok minden irányba, majd előkerült egy méteres brazil zászló is, fotók ezzel is. Mintha egy országot foglaltak volna el! De nem lehet rájuk haragudni, mert nagyon aranyosak, és mindig, mindenhol ezt csinálják… :) Mikor végre végeztek, gyorsan megkértük az egyiket, hogy készítsen négyünkről fotót, majd elindultunk lefelé.
Tíz percünk volt az egy kilométeres sétára visszafelé, és én még ki akartam menni az egyik mellékcsúcsra is. „Utolérlek titeket!” – kiáltottam oda Karine-nek, majd kocogva nekivágtam a kb. százméternyi oldalösvénynek. Mivel emelkedett, ezért persze 15 lépés után kifulladtam, és a tüdőm is elkezdett fájni a metsző hideg szélben. Miután kifotóztam magam, láttam, hogy a többiek vagy jó 3-400 méter előnyre tettek szert, már egész picinek látszottak a hegyoldalban. „Ennek a fele sem tréfa, megint az egész busz rám fog várni!” – morogtam félhangosan. Kitartó ügetésbe kezdtem hát. „Vicces, futok 5300 méteren. Most őrült vagyok vagy sportember?! Lehet, hogy ez a kettő sincs olyan messze egymástól!” :)) Szerencsére innen már végig lefelé vitt az út, így csak egyszer kellet megállnom, levegő után kapkodni. A többieket a síház ajtajában értem utol. Sajnos a beígért coca-teának, a magassági betegség kitűnő népi gyógymódjának kipróbálására már nem maradt idő, a busz rögtön indult vissza.
Este a város legjobb japán éttermében sushit vacsoráztunk. Megvan az előnye annak, ha a keletiekkel lakik az ember, ők tudják, melyek a város legjobb ázsiai éttermei! Annyira jó volt itt a kaja, hogy másnap is visszamentünk az étlap másik felének felfedezésére!
Képtár itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése