Az Uyuni környéki sósivatagot és a környező látványosságokat évente 50 000 turista látogatja meg. Hatalmas szám ez, tekintve, hogy a vidék csak négykerék-meghajtású autókkal járható. A körtúrára két helyről lehet indulni: az északabbra fekvő Uyuniból, és a határtól alig egy órányira levő kisebb városkából, Tupizából. Uyuniból olcsóbban megszervezhető a túra, Tupizából viszont - bár drágább - de kevesebben indulnak, és így reggelente nem halad karavánban a rengeteg terepjáró.
Mivel úgyis délről jöttünk, meg szerettük volna megőrizni a független utazás illúzióját, ami egy hatalmas konvoj közepén azért nem könnyű, ezért Tupizából Uyuni fele gondoltunk megszervezni a túránkat. Az volt a tervünk, hogy majd a városban keresünk útitársakat - négy emberrel már tele van egy autó, egy teljes csapat már jobban tud alkudni az irodákkal. Mint már annyiszor, az élet most is felülírta a terveinket, de most szerencsére a lehető legpozitívabb módon. Még Villazonban, a határvárosban voltunk, Moncs épp a jegyirodákat járta végig alkalmas tupizai buszra vadászva, amíg rám nyelvtudás híján csak a csomagfelvigyázó szerep jutott. Egy padon ülve bámultam buszállomás kaotikus forgatagát, amikor egy velem nagyjából egykorú fiatal lány megszólított. Hamar kiderült, ők is ketten vannak, és hasonló cipőben járnak, mint mi: útitársakat keresnek a Tupizából induló túrájukhoz. Karen és Etienne Quebec-ből, Kanada francia nyelvű tartományából jöttek. "E.T., azt könnyebb kiejteni', segített Etienne a bemutatkozásnál, majd az ujját az ég felé emelve hozzátette, "E.T., aki hazatelefonál!" :) Hirtelen mást nem is tudtunk meg róluk, de mivel szimpatikusnak tálaltuk őket, ráálltunk a közös utazás ötletére. Akkor meg nem tudtuk, hogy annyira bejön mindenkinek ez a négyes, hogy még a terveinket is úgy alakítjuk, hogy minél több időt tölthessünk együtt.
Karen és Etienne még Argentínában találkoztak néhány francia utazóval, akik Bolíviában már megjártak a sósivatagot és melegen ajánlották az irodát, amelyikkel utaztak. Tupizába érkezve nem is vesztegettük az időnket. Már az első szállás jónak tűnt, így rögtön neki is vághattunk a városnak, hogy végighallgassuk az utazási irodák ajánlatait. Általában az ár, a kínált szolgáltatás és nem utolsósorban a szimpátia alapján döntünk valamelyik iroda mellett, de ilyenkor illik minél több ajánlatot meghallgatni. Most valamivel könnyebb helyzetben voltunk, mert már volt egy esélyesünk, és csak össze kellett hasonlítanunk az ajánlatát a többiekével. Mivel mindenki többé-kevésbé ugyanazt a programot kínálta, és pont a kinézett utazási iroda, az Alexander Adventure Travel volt a legszimpatikusabb, nem kellett nagyon sokáig keresgélnünk, náluk fizettünk be a dzsiptúrára. Sajnos az eredeti koncepciónk, a jó alkupozíció nem jött be, mert az árat nem tudtuk lejjebb tornászni, de mivel így sem volt olyan észveszejtően drága, ezért nem is nagyon bántuk a dolgot. Már csak azt kellett eldöntenünk, mikor induljunk. Moncs időt kért, még a hideg felföldi éjszakák előtt szerette volna kifeküdni az előző napokban összeszedett megfázását, ezért egy napot toltuk az indulást. 
Tupizai lovaglás: Térkép Képtár
Első nap
Harmadnap reggel teljes menetfelszereléssel tömörültünk az utazási irodánál. Az iroda előtt már állt egy terepjáró. "Toyota Land Cruiser - ez jó kocsi" - állapítottam meg magamban. Azt még nem tudtam, hogy ez a típus annyira bevált itt, hogy MINDEGYIK túraszervező ilyen kocsit használ. Volt olytan szállásunk a négy nap alatt, amikor vagy hatvan ugyanolyan autó sorakozott egymás mellett!
A kedves hölgy az irodából, akinél előző nap megvettük a túrát, bemutatta a sofőrünket, Alexandrót, és a szakácsnőnket, Amaliát. Később kifaggattuk Alexandrót, a csinos hölgy az irodából a felesége, az iroda pedig a családi vállalkozásuk. Még segítettünk felpakolni a felszerelést a kocsi tetejére, majd amikor már a nagy zsákjaink is rendesen lekötözve és ponyvával letakarva a tetőn voltak, indulhattunk.
Először egy szép, vörös homokkősziklákkal teleszórt völgyben kapaszkodtunk fel 4200 méterig, majd onnan kb. szintben haladtunk befelé a felföldön, az Altiplanón. A hegyeken és a völgyeken kívül aznapra nem volt más látványosság a programban, de azért így sem unatkoztunk, gyönyörű tájakon haladtunk keresztül.
Az Altiplano egy hatalmas kiterjedésű felföld az Andok középső részén, amely magába foglal részeket Chile, Argentína, Bolívia, Peru és Ecuador területéből is. A tibeti fennsíknál valamelyest kisebb és alacsonyabb, átlagos magassága 3300 méter. A nyugati felét aktív vulkánok, keletre a nedves Amazon-medence határolják, délnyugatra tőle a föld legszárazabb régiója, az Atacama-sivatag fekszik. Mi a magasabbik felén jártunk, olyan 3800 és 4800 méter között csavarogtunk.
Estefelé több jeges folyón is átkeltünk, az egyik ezek közül vagy 20 méter széles és fél méter mély volt! Itt vagy egy fél percig gondolkodtunk, merre tovább, majd nekivágtunk. Ahogy lassan döcögtünk a mederben, a kocsi alját jég karcolta, víz szivárgott be az ajtókon, csak reméltem, hogy nem akadunk el, és nem a kell fejlámpa fényénél a térdig, combig érő jeges vízben tologatnunk az autót! Szerencsére Alexandro remek sofőrnek bizonyult, minden gond nélkül értünk a szállásra este 8 körül.
Közösen döntöttünk a sötétbe nyúló autózás mellett. Az eredeti tervek szerint már 5 óra felé megérkeztünk volna a 4200 méteren fekvő szállásunkra, de mi helyette a 3 órával arrébb, és 400 méterrel lejjebb levő falut választottuk. Ez azt jelentette, hogy reggel három órával tovább alhatunk, hajnali 5 helyett elég 8-kor indulni! A másik előnye az alacsonyabban fekvő szállásnak, hogy melegebb a klímája. Minden relatív, a szobánkban reggel 3°C fokot mértem, az udvaron -15-öt. Éjszakára -18°C fokot saccoltam. Alexandro szerint a másik szálláson ennél sokkal hidegebb lett volna! 
Amália este és reggel is bőséges lakomát varázsolt elénk, ami már önmagában is elismerésre méltó volt, de amikor megláttuk, hogy milyen körülmények között dolgozik a „konyhában”, erőfeszítése még nagyobbra nőtt a szemünkben!
Alexandro még útközben mondta a rossz hírt, miszerint egy nagy és erős hidegfront van most Dél-Amerika fölött, ami a szokatlanul hideg időjárást okozza. Emiatt havazott Buenos Airesben, nem kis szenzációt okozva a helyiek körében. A TV vagy fél órán át mutatta a behavazott parkokat, a csúszkáló kocsikat és az önfeledten hógolyózó portañerókat. Itt a felföldön ez azt jelenti, hogy befagynak a lagúnák, és a flamingók másutt keresnek költőhelyet és táplálékot. Alexandro egy héttel korábban a Színes-lagúnában kilenc flamingót számolt össze, ahol az évnek ebben a szakában tízezer szám szoktak lenni.
Második nap
A második nap reggelén elhaladtunk 3 tó (lagún
a) mellett; az egyikben, a Tollpa nevűben nátrium karbonátot, szódát bányásztak. Még ebéd előtt elszaladtunk megnézni az 5960m-es, hófödte Licancabur-vulkán lábánál fekvő Zöld-tavat (Laguna Verde). A magas ólom-, kén-, arzén- és karbidtartalmú víz gyönyörű zöldeskék színű, és - az LP szerint - csak -55°C alatt fagy be. Mikor ott jártunk, a tó sekélyebb része be volt fagyva, pedig még -10 fok sem volt! ;) A víz természetesen mérgező, élővilág nincs benne.
A Zöld-tóhoz vezető út szivárványszínű hegyek és Salvador Dali kövei mellett vezetett el. A látkép tényleg olyan, mintha szépre festett hegyek tövében a domboldal el lenne gereblyézve, és arra gondos aprólékossággal hatalmas köveket helyezett volna el a mester maga. Szürreális! ;)
Az ebédet a Chalviri sósivatag szélén, a Polques nevű termálforrás mellett töltöttük el. Ebéd után ejtőztünk egy kicsit a parányi, 30°C-os vízzel teli medencében. Az öltöző valamilyen rejtélyes oknál fogva zárva volt, a jeges, metsző szélben való törölközés és öltözés több volt, mint frissítő; a legrosszabb Széchenyi-fürdős, külső medencés, téli emlékeimen is túltett! :) Moncs nem élvezhette velünk a fürdés örömeit, sajnos nem tudott kilábalni a megfázásából - amíg mi pancsikoltunk, ő lazásan feküdt a kocsiban.
A délutáni program a 4850m-en fekvő Sol de Manana nevű gejzírmező meglátogatása volt. (Sol de Manana=A holnap Napja? - mit akartak ezzel mondani? Vagy elveszett a jelentés fordítás közben? :) ) A néhány futballpályányi területen kis medencékben, lyukakban, apró kis kürtőkben változatos állagú iszap fő. Valamelyik katlan élénken fortyog, más csak fáradtan bugyborékol, megint másik egy méterre is fel-felköpi az iszapot. Kénes gőz mindenütt, mintha a pokol konyhájában járkálna az ember. Szerencsére fakanalas ördögkukták helyett csak lelkesen kattogtató turisták kerülnek elő a következő kénköves gőzpamacs mögül. Az egyik emberderék-vastagságú lyukból folyamatosan süvöltve tör elő a kénes gőz, zavarba ejtő alaphangulatot teremtve ezzel a helynek.
A nap utolsó látnivalójához a Színes-tóhoz (Laguna Colorada) alkonyatkor érkeztünk. A 4278m-en fekvő 60 km2-es tó a legmélyebb részén is csak 80 cm-es. A tó vizét a benne elő alga- és planktonfajták mélyvörös színűre festik, a partvonalat a kicsapódott magnézium, bórax, gipsz és szóda színezi hófehérre - ez adja a hátterét a milliónyi rózsaszín flamingónak. Ez lehetett volna a prospektusban, ha lett volna ilyen, és ezt láthattuk volna a valóságban is, ha nincs ez a nagy hideg. A tó egy része be volt fagyva, a meg folyékony, de hideg vízben az algák és planktonok nem tudtak annyira elszaporodni, hogy mélyvörösre fessék a vizet, és hogy elég tápanyagot kínáljanak a flamingóknak. Szerencsénkre az Alexandro által jósolt 9 flamingónál több volt (olyan 100-150-en lehettek), de persze az ilyenkor szokásos több (tíz)ezernél jóval kevesebben voltak. Azért nem panaszkodhatom, született néhány közeli flamingófotó.
Harmadik nap
A harmadik nap reggelén először a Kőfát (Arbol de Piedra) látogattuk meg. Ez a furcsa, fa formájú szikla a környék legjellegzetesebb képződménye, szinte minden prospektuson szerepel. Miután kifotóztuk magunkat a kőfánál és a környező „sziklakertben", indultunk is tovább. Újabb három lagúna következett egymás után. Ezek közül a legutolsó, a Büdös-tó(?) (Laguna Hedionda) volt a legérdekesebb, mert ebben nagyon közel a parthoz flamingók legelésztek. Volt köztük néhány fiatalabb is, szürke tollazattal. Olyanok ők, mint a hattyúk, a rút kiskacsából lassan válik gyönyörű felnőtt madár!
Három flamingófajta táplálkozik az Altiplano 5000m magasan fekvő jeges tavaiban. Kifinomult és bonyolult (emésztő)rendszerük segítségével szűrik ki a táplálékot az erősen lúgos és sós vízből. Algát és moszatot szűrnek ki a vízből úgy, hogy a húsos nyelvükkel, mint egy dugattyúval, másodpercenként többször vizet szürcsölnek be, és préselnek ki a csőrükből; a miniatűr táplálékdarabok a csőrben levő hajszálvékony szűrőkön akadnak fenn.
Az ebédünket egy működő vulkán közelében, egy bizarr formákat felvonultató (persze már kihűlt) lávamezőn fogyasztottuk el. Délutánra nem maradt más program, mint a sómező megközelítése. Megálltunk egy fél órára egy pici kis faluban, de úgy döntöttünk, érdemesebb továbbmenni egy másik faluig. Tényleg megérte a plusz fél órás autózás, mert egy valódi sóhotelben aludtunk a sósivatag szélén! Sótéglákból voltak a falak, sóból voltak az ágyak, a székek és az asztalok is! Vicces volt!
Negyedik nap
Aznapra már tényleg nem maradt más, mint a sósivatag! Reggeli után felkerekedtünk, és fél óra múlva már a sómedence teljesen sík (épp csak egy picit bordás) felületén robogtunk. Vicces volt, ahogy minden tereptárgy híján Alexandro a vezetőülésből hátrafordulva hosszú másodpercekig magyarázott nekünk, amíg az autó nyolcvannal robogott a semmibe… Igazából, amit én sivatagnak hívok, az egy tó, aminek a medrében kb. 40 méter vastagon só fekszik. A vízszint a száraz évszakban kb. 5 centivel a felszín alatt van, egy-egy lyukban ez tökéletesen látszódott. A nedves évszakban a vízszint 5-20 centivel a sóréteg fölé emelkedik. A rezzenéstelen vízfelszín ilyenkor olyan, mint egy nagy tükör, káprázatos látvány. A sós víz erősen korrózív, ilyenkor elég gyakran meghibásodnak az autók a tavon.
A szemnek nincs itt semmilyen kapaszkodó – a végtelen perspektívát felhasználva vicces képeket lehet csinálni. Kicsit elhülyéskedtünk ezzel, aztán következett az ebéd. A sót természetesen a földről csippentettük és szórtuk az ételre! :)
Meglátogattuk még a kaktusz borította Incahuasi-szigetet a sósivatag közepén. A szigeten növő trichoreus kaktusz egy centimétert nő évente. A legnagyobb példány több, mint 12 méteres, vagyis 1200 éves…
Még hátravolt egy másik sóhotel meglátogatása (a mienk, amiben aludtunk, szebb volt!), majd kora du. megérkeztünk Uyuniba. Búcsút vettünk kedves vezetőnktől és szakácsnőnktől, és elindultunk szállást kajtatni a városban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése