Karine és E.T. a Hostal Austriában foglaltak nekünk szobát. A szállóban a falakon mindenütt Bécs, Salzburg és egyéb osztrák városok képei lógnak – régi ismerősök, akiket mellbevágó élmény újra látni, úgy hogy nem számítasz rájuk! Innen nézve Bécs az már majdnem Budapest! :)
A vicc az, hogy a helyben semmi osztrák sincs; ha leszednénk a városplakátokat, igazából bármire átkeresztelhetnénk. Ráadásul ez a szálló a keleti (főleg japán) utazók gyűjtőhelye, emiatt a társalgóban és a folyosókon folyton keleti arcokkal találkozol. Kis Ázsia, Ausztria itt Bolívia közepén. Tökéletes képzavar. :)
Az érkezésünk után nem sokkal összetalákozunk Karine-nel, kiderül, hogy most ET van soron a betegeskedésben: megy a hasa, nincs étvágya és erőtlen. Azért szerencsére érez magában annyi erőt, hogy el tudjon jönni velünk egy kis városnézésre. Mielőtt elindulnánk, Moncs a demonstrációkra gondolva megkér
dezi a helyieket, biztonságos-e ilyenkor kimenni.
– Biztonságos? – néz értetlenül a portás. – Ja igen, nincs annyi autó – adja meg a számára egyetlen kézenfekvő választ.
Az utcára érve tíz perc múlva már tudjuk, miért volt furcsa a kérdésünk. A széles utcákon, ahol máskor kékes füstöt okádó buszok, minibuszok, taxik és autók hömpölyögnek, külön kalanddá téve az egyik oldalról a másikra való átkelést, most zászlókkal, vattacukorral a kezükben emberek sétálgatnak. Minden nyugodt, mindenki vidám, feldobott. Bár szinte minden üzlet zárva van, az utcai árusok teljes létszámban kínálnak ételt-italt-édességet. A sétálgató emberek néha szétnyílnak, hogy elengedjenek egy-egy transzparensekkel, zászlókkal vonuló nagyobb csoportot. Tisztára, mint a régi május 1-jei felvonulások hangulata otthon! – lelkendezünk. Ezt egy kicsit magyarázni kell a kanadaiaknak, de aztán már sejtik, mire gondolunk.
A tömeg lassan az Alto felé sétálgat, az ott felállított színpadon koncertek lesznek. Mi nem megyünk, az vagy 3 km innen és vagy 600 méter szintben! Bár már vagy egy hete 3500m fölött vagyunk, most megint ritkának érezzük a levegőt, ki-kifulladunk. Visszakanyarodunk a templomhoz, ahol korábban örömmel fedeztük fel, hogy az egyik néninél lehet facsart narancslevet kapni. Hamar kiderül, hogy ráadásul olcsóbb, mint Uyuniban, ahol valószínűleg a sok turista miatt volt drága. A nagy pohár narancslé 1,5 Boloviano=34 Ft, a mandarinlé 2 Boliviano=45 Ft. A poharakat a szokásos módon egy vödör hideg vízben öblítik el – azon tűnődöm, vajon hány embernek adom át éppen a herpeszemet. Valószínűleg nem soknak, az ittenieknek ez a normális, jutok napirendre a téma fölött. A higiénia miatt aggódó turisták kérhetik eldobható poharakban a nedűt, de nem szeretem ezt az opciót választani, amúgy is elég szemetes ez a harmadik világ!
Miközben a finom vitaminbombát isszuk, a közeli katedrális kerítésén ülve felfedezzük Adriánt, a huszonéves német srácot, amint egy másik turistával beszélget. Vele meg a sóhotelban találkoztunk. Hozzájuk csapódunk, majd egy órát beszélgetünk. Adriánról már tudjuk, hogy három hónapos úton van, amiből az utolsó hónapot az USA-ban tölti majd. A beszélgetőtársáról, egy negyvenes londoni tanárról megtudjuk, hogy már több mint tíz honapja úton van, de nemsokára, hat hét múlva hazamegy.
Az ő sztorija mutatja, hogy nem érdemes félvállról venni a blokádokat. Néhány napja, amikor Potosiból La Paz felé tartott egy éjszakai busszal, belefutottak egy blokádba, amit egy csapat bányász őrzött. A sofőr egy darabig tanakodott magában, majd úgy gondolta, ha már át nem tud menni, kikerüli az úttorlaszt. Azért biztos, ami biztos, azt tanácsolta az utasoknak, hogy húzzák be a függönyöket. Ahogy a tanárunk behúzta a hozzá legközelebb eső függönyt még látta, hogy a bányászok kiabálnak, az öklüket rázzák, és botokkal hadonásznak, aztán látta, amint egy kő nekirepül az üvegnek az arcához egész közel. Ezután a sofőr azt kérte, hogy feküdjenek inkább a földre, mert a tüntetőknek dinamitjuk is van, és előfordulhat, hogy használni fogják. A földön fekve a helyiek arcán a csendes beletörődés látszott, mint akik hozzá vannak szokva mindehhez. A sofőr tényleg tudott egy kerülő utat a sivatagon át, tök sötétben, úttalan utakon kavargott a busszal, mire a kijutott újra az útra – tényleg valahol a blokád túloldalán.
Elhűlve hallgatjuk a londoni sztoriját. Hamarosan más témára ter
elődik a szó, de magában mindenki hálát ad az égnek, hogy a mi buszunk minden incidens nélkül ért a városba. Amikor elbúcsúzunk, még megbeszéljük Adriannal, hogy este együtt vacsorázunk, majd lassan visszasétálunk az Austriába.
Később tudtuk meg, miért is tüntetett a főváros. Sokak szerint az ország igazi fővárosa Sucre, és szeretnék, ha az kapná meg a hivatalos fővárosi rangot. Ez ellen tüntetett La Paz, a „La sede no se mueve”, A főhadiszállás nem mozdul szlogennel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése