A rázópad és a túltöltött centrifuga

A négy napos délnyugati körünk végén Uyuniba érkeztünk. Mivel a városban nincs semmi látnivaló, minél hamarabb tovább akartunk indulni. Vagyis csak indultunk volna, ha a potosi bányászok nem vonják blokád alá a városukat és teszik elérhetetlenné ezzel az ugyanazon az útvonalon fekvő Sucrét is.

Mi Sucréba, E.T.-ék Potosiba szerettek volna eljutni. Kanadai barátaink végül az egyetlen alternatív útvonal és célállomás, La Paz mellett döntöttek, ahova másnap estére sikerült jegyet venniük. A hírek szerint egy ilyen blokád általában néhány napig tart, másrészt rajtam épp egy naponta többször a vécére rohangálós hasmenés volt, ezek miatt mi inkább a kivárás mellett döntöttünk.

Egészen másnap délutánig vártunk, amikor a város jegyirodait végigjárva szomorúan hallottuk, hogy Potosiban minden változatlan. Sőt a megkérdezettek azt rebesgették, hogy a blocado akar egy hétig is eltarthat... Ijedtünkben (nemi tanakodás után) lecsaptunk a két utolsó jegyre La Pazba. Nem akartunk meg néhány napra feleslegesen ebben a kies városban ragadni. Azért is mertük ezt meglépni, mert már hosszabb időt el tudtam az utcán tölteni hirtelen vágták nélkül az első vécé irányába.

Naponta minimum 40-80 utazó érkezik Uyuniba, ezek nagy része Potosi, Sucre irányába menne tovább. Ezen útvonal bedugulása miatt mindenki pánikszerűen próbált jegyet venni a la pazi buszokra vagy vonatra; és azok, akik itt ragadtak éjszakára, ugyanilyen hévvel próbáltak szerezni egyet az egyre fogyatkozó szállások közül. Vicces volt ez a pánikhangulat a turisták között.

Külön dilemmára adott okot, hogy péntekre, aminek a reggelére kellett a buszunknak megérkeznie, egész napos blokádot hirdettek a fővárosra is. Bár a jegyirodában azt mondtak, hogy a blokád reggel 7-kor kezdődik, és a buszunk addigra beér, azért az itteni viszonyokat ismerve ez nem nyugtatott meg bennünket. Mi van, ha a buszunk késik, és megreked a városhatárnál? Hogy jutunk onnan be a 3 milliós La Paz központjába? Egyáltalán hogyan sétálunk át a blokádon? Sehol sem szeretik a sztrájktörőket, még a végén megdobálnak kockakővel, vagy fejbe vernek egy transzparenssel! :o Végül jobb híján, elvittük a két utolsó buszjegyet, a reméltük legjobbakat.

A buszunk másnap este 8-kor indult, a szállásunkról délben kellett eljönnünk. A kettő között fennmaradó bő hét órát hozzánk hasonlóan mindenki városban őgyelegve töltötte el: a téren, a padokon és az éttermek kinti székein napozgatva, vagy az internet kávézókban pötyögve. Amíg sütött a nap, egyértelműen az utca volt a legjobb választás, mert a helyiségekben csak elvétve volt fűtés.

Mire eljött az este fél 8, addigra mindenki a buszok környéken tömörült a csomagjaival. Mi még nem szállhattunk fel, mert a buszunk tetejére vagy 10 darab két négyzetméteres gipszkarton lapot kellet felegyensúlyozni és felkötözni. Miután a csomagtérbe bekerült még vagy 5 nagy pakk, a gipszkartonhoz tartozó konzol, jöhettek végre a mi zsákjaink is. A legnagyobb meglepetésemre, mindezen közjáték ellenére, pontosan 8-kor elindultunk!

Az LP csak "fagyos csonttörőként" jellemzi az éjszakai la pazi buszutat. Úgy létszik, ezt a fejezetet mindenki elolvasta és készült: meleg cuccokkal, hálózsákokkal felszerelve szállt fel csapat a buszra. Az enyhe lázam miatt egész nap fáztam, ezért semmit sem bíztam a véletlenre, Michelin babának öltöztem: szinte minden ruhámat felvettem egyszerre: három nadrág, három pulcsi volt rajtam... :) A buszon kellemes meglepetés fogadott, egy takaró várt mindenkit a széke háttámlájára terítve! A sofőr fűtött, ahogy csak tudott, a pokróc is melegnek bizonyult, aznap végre először nem fáztam!

Az indulás után nem sokkal ráébredtünk, mit is jelent a "csonttörően rázós" kifejezés az LP-ben. Mintha az egész buszt - kerekek és lengéscsillapító nélkül - feltették volna egy rázópadra: minden valami elképesztő amplitúdóval remegett, zörgött, rázkódott. A magam alá húzott lábam állandóan kirázódott alólam, a táskám a földön folyton elmászott, a hálózsákom a fejemre esett a csomagtartóból. Moncs szerint olyan volt, mintha egy túltömött régi centrifugát próbáltunk volna ráülve egyensúlyban tartani, ami közben kiráz az ember koponyájából minden lágy részt.

Úgy remegett minden, mintha a hipertérbe gyorsultunk volna! Mégis, amikor kinéztem az ablakon, a fénysebesség helyett csak egy rázós földúton 40-nel zötykölődő busz árnyékát láttam... ;)

Két óra elteltével eszembe jutott, hogy vajon mi lehet a kistáskámban rázkódó ketyeréimmel: a laptoppal, a fényképezőgéppel, a makroobjektívvel, a külső winchesterrel, amin a képeket őrzöm. A lelki szemeim előtt már láttam, ahogy reggel nagykanállal kell a tatyóból kilapátolnom az atomjaira szétesett kacatjaimat.

Hajnali fél 2 után aztán aszfaltútra értünk, innen már simán és gyorsan gördültünk a célunk felé. 6 óra előtt már La Paz elővárosának számító El Altóban voltunk, ahol leszállt az egyetlen helyi útitársunk. A blokád miatt a buszpályaudvar zárva volt, ezért valahol a közelében tettek ki minket az út szélén. 7 körül már a csomagjainkat applikáltuk magunkra a busz mellett, fél 8 körül már meg is találtuk a szállásunkat, amit még Karine-ék foglaltak nekünk az előző napon.