Későre járt már és még jó néhány kilométer megtétele várt ránk az aznapra kitűzött úticélunk eléréséig. Bekanyarodtunk hát hulla fáradtan egy autópálya melletti gyorsétkezde elé, hogy némi kávé magunkba diktálása révén nyerjünk még pár órát a totális, végleges beájulás előtt. A „drive in” ablakocska előtt 3-4 kocsiból álló sor kígyózott, így inkább a parkolóba kanyarodtunk. Gyorsan kipattantam az anyósülésről és a főbejárat felé vettem az irányt. Fél úton járhattam, mikor rájöttem, hogy csak egy kevés apró van nálam. „Nem tűnik puccos helynek, elég lesz...” – döntöttem el magamban. Egy fiatal, jól megtermett párocska andalgott kéz a kézben ugyancsak a bejárat felé. Attól félvén, hogy előttem érnek a pulthoz és a végén még végig kell várnom, amíg lerendelik az egész étlapot, az ajtóban pofátlanul eléjük vágtam és egyenesen a pulthoz vágtáztam. Anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a kifüggesztett étlapra, a pult mögött unottan ácsorgó fiatal lánykának szegeztem a kérdést:
- Van kávé?
- Igen.
- Elvitelre is?
- Igen.
- Akkor kettőt kérnék. Tejjel.
- Rendben. Az annyi, mint... „wrmmrmmmmrm... dollár”
- Hogyan?
- „Wrmmrmmmmrm... dollár”
- Elnézést mennyi?
- „Wrmmrmmmmrm... dollár!”
- Mégegyszer ha lehetne...
- „WRM-MRM-MMM-RM... dollár!”
- Öööööööö.... Fizethetek hitelkártyával?
Ez volt a hitelkáryával fizetett valaha volt legkisebb kiadásom, alig két dollár, azaz közel 300 forint. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése