A különböző Abo törzsek (s ezt régészeti leletek tömkelege bizonyítja) már évezredekkel ezelőtt találkozó helyként használták a Mungo tó partvidékét. Ahogy mi Budapesten, „a Moszkva téren az óra alatt kedden nyolckor” vártuk egymást annó, úgy ők „a vörös gumifa levele hullatása után két héttel a tó partján” találkoztak egymással, s osztották meg tapasztalataikat, kalandjaikat, esetleg cserélték el egymás között tárgyaikat... Úgy tűnik a Mungo vidéke magában hordoz egyfajta különleges találkozóhely szellemet, mely az ember háta mögött keveri a lapokat...
A nemzeti parkban töltött harmadik, utolsó napunk reggelén ugyanis alig nyitottuk ki csipás szemeinket, mikor a sátrunk felé közeledő léptekre lettünk figyelmesek. Macs, aki már az autóban pakolászott, óvatosan kandikált ki az autó mögül, s közben az égiekhez fohászkodott: nehogy túlságosan közlékeny ausztrálok támadjanak... Amint megpillantotta a közeledő párt, arcán széles mosoly terült el, a szívét kissé összeszorító enyhe rémület nyomtalanul elpárolgott, és kitárt karokkal ment látogatóink elébe. Moncshoz és Labanchoz volt szerencsénk! Az éj leple alatt besettenkedtek a kempingbe és majdnem közvetlenül mellénk parkoltak le! Nagyon megörültünk egymásnak, egymás szavába vágva meséltük kalandjainkat, kérdeztük a másikat, ki merre járt... Hosszúra nyúlt az aznapi közös reggelink, miközben kupacba gyűltek a falevelek az asztalunkon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése