Gondolatok egy nemzeti parkban - Mungo

„Elvadult tájon gázolok,
ős, buja földön dudva, muhar...”
jut eszembe Ady versének e két sora, ahogy a 15.000 éve kiszáradt, egykori Mungo tó fenekén kószálunk. Itt, hol hosszú évezredeken keresztül friss édesvíz hullámzott, ma csenevész bokrok kűzdenek a kiszáradás ellen a szikkadt talajon. Napszítta, hófehér csontok hevernek mindenütt – koponyák, lábszárcsontok, sőt, az egyik bokor tövéből egy kenguru görcsbe rándult ujjai merednek felém... Elérvén a tómeder szélét holdbéli táj fogad: a kopár, szürke domboldalt szépen rétegezett sárga, vörös és zöld agyag kúpok, kémények tarkítják, egyik-másik tetején kékes-zöld bokor díszeleg. Hirtelen, az egyik kúp mögül előballag egy emu, majd még egy! Egészen szürreális jelenet! Mintha a jurassic park forgatása után itt maradt ősállatok léptek volna elénk, vagy mi magunk váltunk volna részesévé egy időutazásnak. Talán már azon sem lepődnénk meg, ha a homokdűnék árnyékából a két-háromszor ekkora ősemu, a Genyornis tűnne fel, vagy ha a bokrok között orrszarvú méretű és alkatú Zygomataurusok rágcsáló fogaikkal vastag faágakat ropogtatva ingatnák gigászi fejüket. Egyikük erszényéből tán kikandikálna a kicsinye, de hiába szorult kis agy és sok-sok levegő hatalmas fejébe, annak súlya mégis majd’ a földre húzná az oltalmat jelentő anyai erszényből a kis óvatlant. Mindeközben a távolban hat méteres óriás kenguru menekülne szökdécselve a színesre mázolt fekete bőrű emberkék hegyes nyilai elől......

De mindez már régen volt, nagyon régen. Az elmúlt hetvenezer évben jelentősen megváltozott itt az éghajlat, az éltető vizet szolgáltató tórendszerek kiapadtak, a tavak körüli zöld fűvel borított éden félsivataggá alakult. A valaha itt élő ősállatok évezredekkel ezelőtt kihaltak, az Abokat pedig az európai telepesek üldözték el földjeikről, otthonaikból – nem is olyan régen. De a Föld, az Élő Bolygónk nem felejt... s a figyelmesek előtt néha felfedi titkait, színes és izgalmas történeteket mesél...

A Mungo tó keleti partján ma látható, félhold alakú, a kínai falként elhíresült agyag és homokdűnét (a holdbéli tájat) az évezredeken keresztül nyugatról fújó szél alkotta: építette és koptatta. E terület a régészek számára aranybányának bizonyult. Százával kerültek elő a különböző ősállatok, halak, rovarok, hüllők, madarak, emlősök maradványai, valamint az ember jelenlétének, településeinek bizonyítékai. A 15. és 37. ezer éve itt lerakódott agyagréteg zöld, a 37 és 60. ezer közötti barnás – e két rétegből kerül elő a legtöbb régészeti lelet, mely az akkori életfeltételekről, környezetről és az Abo-k akkori életéről és szokásairól tanúskodik.

Fellelkesítenek minket a kirakott ismertető táblák, hogy néz ki a Zygomataurus és hogy az óriás kenguru nyomott pofájának koponyacsontja, milyen a többtízezer éves tűzrakások nyoma, és a figyelmeztetések: minden csontot, Abo emléket hagyjunk ott, ahol találjuk! Kis naívan azt gondoljuk, a kínai falon egy régészeti-lelet mező kellős közepén találjuk magunkat – s ez valószínűleg így is van, csak értő szem kell a felfedezésükhöz, megértésükhöz... Egy órán át hiába kutatjuk az ősi csontokat, egyet se találunk, csupán csak nemrég elhullott kengurú csontvázakat. Séta közben azonban szebbnél szebb sziklaformációkat láttunk, ezek bőven kárpótolnak minket.

A világörökség Willandra Tavak Régió részét képező Mungo Nemzeti Park managelésének lehetőségét mára visszakapták a hajdan itt élő Aboriginalok: a Paakantyi, Ngyiampa, Muthi Muthi népcsoportok. Nem túl sok pénzzel, de nagy odaadással és jelentős segítséggel két, az alapvető szükségleteket kielégítő kempingező helyet, egy információban gazdag kulturális központot, néhány kellemes sétautat, 4 kerék meghajtású túraútvonalakat és egy hetven kilométeres, bármilyen autóval abszolválható körutat alakítottak ki a park területén. Utóbbi, az általunk is bejárt, a tófeneket keresztülszelő, majd a hajdani tavat szinte teljesen megkerülő autós körút során (melyhez jól használható, a térség egyes jellegzetességeit 39 megállónál elmagyarázó, térképes brossúrát kaptunk) megismerhetjük a környék közelebbi múltját, az európai birkatartó telepesek és az állataik által a környezetben okozott károkat és a rehabilitációs zónában megtekinthetjük a tómedret még kétszáz évvel ezelőtt benépesítő, azóta kipusztult ciprus fenyőket. A fák sorsát igen fontos tulajdonságuk pecsételte meg: nem támadják meg őket a termeszek. A környéken ezért mindent ebből a fából építettek, a házakat, birkaólakat, kerítéseket... a fák száma szép lassan nullára csökkent. Most újbóli betelepítésével próbálkoznak... Érdekes az ember. Először mindent felhasznál, felél, tönkretesz, megöl, aztán óriás összegeket költ a rehabilitációra, a saját pazarló életmódjából fakadó egyensúlytalanságok helyreállítására. Így vagyunk mindennel. Nem előre gondolkodunk, hanem utólag próbáljuk helyrehozni a néha már helyrehozhatatlan dolgokat is.