Az utakon felelőtlenül átrohangáló kengurukra, koalákra, wombatokra, emukra... és ki tudja még milyen állatokra figyelmeztető táblák ismétlődnek unos untalan az utak mentén. Mindenképpen érdemes őket komolyan venni, a bizonyíték ott hever az utak szélén. (Meg is állapítottuk, hogy bár a legtöbb itt honos állatfajt veszélyeztetettnek vagy éppen a kihalás szélén állónak minősítenek, a számukat tekintve szemmel láthatóan még mindig jobban állak, mint mi.) Még csak egy hete voltunk úton, de mi is ütöttünk már el MAJDNEM kengurut, nyuszit, rókát. Ennek ellenére a koalákkal kapcsolatban úgy okoskosdtunk, hogy már ahhoz is óriási szerencse kell, hogy egyáltalán vadon élő példányokra bukkanjunk egy eukaliptusz erdőben. Így aztan egyikünk sem hitte volna, hogy pont az aszfalton fogunk találkozni először ezzel az édes kis plüss mackóval.
Már jó néhány órája ránk esteledett a kanyargós, néptelen autoúton. Pár órával korábban kanyarodtunk le a déli parton több száz kilométer hosszan elnyuló Great Ocean Road-ról és indultunk be a kontinens belseje felé. Talán 50 kilométert ha haladtunk, amikor egyik pillanatról a másikra átláthatatlan ködfüggönybe ütköztünk. A látótávolság némelyik ködgomolyagban olyannyira lecsökkent, hogy reflektorral világítva is csak kb. 10-15 métert láttunk előre. Lépésben haladtunk. Az út bal oldalán újabb tábla: vigyázz kenguru! „Na már csak ez hiányzott...”. Szinte arcunkat a szélvédőnek nyomva, árgus szemekkel fűrkésztük a mindent elnyelő tejszerű fehérséget. Aztán egyszer csak ott volt. Reflektorunk fényében sietősen próbált átkelni az úton. Először nem ismertük fel. Ákos első gondolata az volt, hogy valami fura kutya, én a magam részéről wombatnak saccoltam. De 
ahogy közelebb értünk láttuk, hogy kutyának azért tényleg nagyon fura lenne, egy wombathoz képest meg túl hosszú a lába. Nehezen akartunk hinni a szemünknek. Pedig már ki is lehetett venni a jellegzetesen töpszli kis orrocskát, a helyes fehér pamacsos fülecskéket. Szerencsére még a kormányt sem kellett félrekapni. Pont akkor tűnt el az út túloldalának biztonságos sötétjébe, amikor mellé értünk.
Megkönnyebbülten dőltünk hátra. Nem nyírtuk ki az első (olyannyira vágyott) vadonélő koalánkat!
(Megjegyzes: a koalas kep persze csak illusztracio, egy prosibol fotoztuk ki.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése